Aranypenna

Mielőtt bármit is küldenél, kattints:
Beküldési szabályzat
Fanfiction kifejezések
~ Hibabejelentő ~

Szerkesztők Celia Celin és Emilly
Elérhetőség: aranypenna.info@gmail.com
Facebook oldal:   Aranypenna (link)
Facebook csoport:   Aranypenna (link)
Nyitás: 2016.03.18.
Téma írás, olvasás
Régi designok megnézem
Grafika Ninaa
Kódok LindaDesign | GlamourFactory

 

 
Az oldal hivatalos lektorai

Akikhez fordulhatok segítségért, ha úgy érzitek, hogy nem a legtökéletesebb a helyesírásotok:
Zakuro
elérhetőség: sarada11@citromail.hu
Naoto
elérhetőség: naoto@citromail.hu

 
Jiraiya Tolla

Szabályzat  2018

Kulcsok 2018

Történetek 2018

 

 
 
Írói kisokos
1. Alapok: helyesírás, lektor
2. Szóismétlések, szereplők gondolatainak szövegbe ágyazása
3. Vesszők 1.
4. Vesszők 2.
5. A történet kezdése, információadagolás

 

 
Társoldalak





 
Kedvenc linkek



 
Ennyien jártatok itt:
Indulás: 2012-03-04
 

Első közös ünnep

Megtanultam, hogy az életben semmi sem megy könnyen. Minden egyes nap harcolnunk kell az életben maradásért. Mióta a papa haza jött, anya is teljesen másféleképpen viselkedik. Sokkal felszabadultabb, és örömtelibb. Aminek én nagyon örülök.

 

Valahogy soha sem értettem, hogy ők ketten, hogyan is alkothatnak egy párt?

A papa rideg, és nem szeret nagyon beszélgetni. A mama pedig pont a teljes ellentétje. Kedves, mosolygós, szókimondó, és amikor csak teheti, mások életének tesz jót.

 

Jól mondják: az ellentétek vonzzák egymást! Amikor rájuk nézek, elképzelem, vajon milyen volt, az-az időszak, amikor a mama várandós volt velem?

 

A papa odabújt hozzá, és megölelte? Adott puszit a hasára? Elmondta neki, hogy már nagyon vár engem? Vajon akart egyáltalán?

A mama szerint sok kimondatlan kérdés lapul bennem, és nem kellenek szavak, ahhoz, hogy kifejtsem őket, mert ő mindig tudni fogja, mire gondolok.

 

Vajon most is tudja?

 

Halkan haladok végig a hosszú folyosón, amit egyedül, csak a néhol beszűrődő fény világítja meg. Megállok a konyha ajtaja előtt, és a mama boldog nevetésére leszek figyelmes.

Baj, ha megzavarom őket? – Tűnődöm el. Megtorpanok, és szám legörbül. Vajon, miért nem tudok örülni annak, hogy most minden tökéletes? Nem erre vágytam?

 

Az igazat megvallva, mindig a mama foglalkozott velem. Amikor a papára nézek, úgy érzem ő egy másodlagos tényező az életemben. És nagyon tudok rá haragudni, amikor eszembe jut, hogy elhagyott minket, még ha ez teljesen nem is igaz.

 

-          Sarada – pupilláim kitágulnak, és meglepődött arccal nézek a papámra. Egyik térdére támaszkodva ül a küszöbön, és két újával homlokon bök. Teljesen elpirulok erre a gesztusra.

-          I- igen? – nem nagyon merek ránézni, de akaratom ellenére is feltűnik az-az apró mosoly szája sarkában, amelyet felém hint.

-          A távolság, csak megerősíti azt a kapcsolatot, amely már akkor létre jött, aznap este, amikor te megfogantál. – Miért mondja ezt most nekem? És honnan tudta, hogy ez akaszt?

 

Bűnbánóan lehajtom a fejem, és mélységesen haragszom magam is, amiért megint kétségek gyötörik lelkem. De nem tehetek erről. Holnap karácsony van, nem is emlékszem, mikor töltött itthon velünk bármilyen ünnepnapot is. Hülyeség lehet, de nekem nagyon nagy szükségem van az apukám szeretetére, és tudom, hogy a mama is telesen így érez. Sokszor hallom, amikor felébredek az éjszaka közepén, hogy keservesen sírdogál.

 

-          Minden rendben? – lép közénk anyu, egy hatalmas tállal a kezében, és valamit nagyon próbál kotyvasztani. A papa föláll, és tekintete a mellette álló nőre siklik át. Nem szól semmit, visszamegy a konyhába és leül az asztal mellé, összefonja maga előtt karjait, és becsukja szemeit. – Történt valami? – anya kíváncsian, és egyben aggodalmasan néz, hol rám, hol pedig élete nagy szerelmére.

-          Segítsek? – mosolyt erőltetek az arcomra, és úgy csinálok, mintha semmilyen kérdés sem lebegne az agyamban.

-          Ha szeretnél. – hatalmas mosoly terül el arcán, és elindulunk a konyhapult felé. – Apukád kedvencét készítjük el. Nem sokszor látjuk, és szeretném, ha ez idő alatt is a kedvében járnánk. – Megírtad már a Jézuskának a leveled? – a masszát tepsibe önti, és beteszi a sütőbe, majd a konyhapultnak dől, és kíváncsian várja a válaszom.

-          Azt hiszem már, kinőttem az ilyesmiből. – vakarom meg a tarkóm, és kicsit mintha el is fintorodnék. Pedig nem szándékos.  

-          Figyelj Sarada - teszi vállaimra meleg ujjait – sosem tudsz annyira megnőni, hogy mi bármikor is úgy tekintsünk rád, mint egy felnőtt nőre.  Számunkra mindig is az a törékeny, kis angyalka leszel, mint amikor megszülettél.

-          Ez az! – idegesen söpröm le anyukám ujjait testemről, ő bűnbánóan lehajtja fejét, a papa, pedig egyből ránk néz. – Nem érted mama? Nem ajándékokra van szükségem! Ha nem arra, hogy a szüleim mindig mellettem legyenek és szeressenek! De ennek semmi értelme, ha a papa minden egyes alkalommal lekoptat minket és lelép! Miért nem tudunk normális körülmények között élni? Úgy, mint a többi ember? – ekkor a papa felé fordulok – Ekkora nagy kérés? Hogy én is számítsak neked valamit? Még a mama sem! Nem, hogy én! Azzal azt hiszed, megoldasz bármit is, hogy 6 év után hozzá bújsz? Hallottalak titeket! Még ma este elmész! Úgy, hogy holnap Szenteste! Nem is tudom, miért idegesítem magam, minden szó fölösleges! Talán jobb is így hogy elmész!

-          Elég legyen! – ijedtemben megszeppenek, amikor észreveszem, hogy a papa szorosan ott áll előttem.  Nem merek rá felnézni, csak ökölbe szorított ujjaira leszek figyelmes. Lehet túl lőttem a célon, de akkor is. Mama. Lassan rásandítom tekintetem, és pár kósza könnycseppre leszek figyelmes.

-          Ne, haragudj, mama… - azzal kirohanok a konyhából. Nem nézem, merre sietek, csak minél távolabb innen.

 

Amikor úgy érzem, hogy kellő távolságba kerültem a családomtól, térdemen megtámaszkodva lihegek. Elfáradtam. Fölnézek az égre, és ekkor veszem csak észre, hogy teljesen beborult. A szürke felhők, és a csípős hideg szél, egyvalamire ad jelet. Hamarosan minden tele lesz fehér hópelyhekkel. Fantasztikus!

 

Sétálgatok még egy ideig, és egyre jobban kezdek fázni. A vastag kötött pulcsi egy idő után nem sokat tud védeni.

 

Ahogy telik az idő, két dologra leszek figyelmes. Az egyik az, hogy havazik, a másik pedig, hogy teljesen eltévedtem, és ebben a kietlen erdőben fogalmam sincsen, hogyan fogok hazatalálni.

 

Hirtelen fordulok meg, ugyan is teljes meggyőződésem van arról, hogy valaki követ. Összevissza nézek, de senkit sem veszek észre. Előhívom vérörökségem, hogy jobban átlássam a dolgokat, de megint csak semmi.

 

Ilyenkor két lehetőség áll fent. Vagy a képzeletem játszik velem, vagy pedig valaki, nagyon jól el tud bújni a Sharingan elől.

 

Ahogy egyre jobban sötétedig úrrá lesz rajtam az aggódás, és egyre jobban csak azt érzem, hogy tényleg valaki engem figyel.

 

-          Mama? – kiáltok a semmibe. És csak reménykedek, hogy visszaordítja a nevem. De ez nem történik meg.

-          Papa? – teszek egy másik próbát. Ismét semmi.

 

Hírtelen valaki nekem jön, és fellök. De senkit sem látok. Ijedtemben fölpattanok, majd elkezdek szaladni abba az irányba amerről jöttem. A lehető leggyorsabban szedem a lábaimat, aminek az lesz az eredménye, hogy megbotlok, és beverem a fejem. Még látok egy sötét alakot fölém hajolni, azután pedig minden elsötétül.

 

„Jézusom, hol vagyok! Mélyeket lélegzek, és lassan kelek ki a pihe-puha ágyikómból. Beletúrok „hosszú fekete hajamba”? Veszem észre, hogy hátam közepéig ér. Mi folyik itt? Értetlenkedek.

 

Kisétálok a szobámból, alig teszek pár lépést, amikor egy alig négyéves kisfiú szalad nekem, és szorosan közre fogja mindkét lábam. Világoskék pizsamát visel, a klánunk címerével a hátán.

 

-          Satoshi, figyelj oda! – a mama tűnik fel előttünk, hosszú hajába túr, majd elindul felénk és fölkapja az említet félt. Ki ez a gyerek?

-          Anyu, én Saradat akarom! – öleli át anyukánk nyakát. Nagyon édes.

-          Á! Szóval itt vagytok! – a papa jelenik meg, hatalmas mosollyal az arcán. Ilyet sem láttam még. Elindul felénk, majd amikor odaér, puszit nyom az én fejemre Satosiéra is, anyunak pedig meleg forró csókot lehel ajkaira

-          Baj van? – kérdezi mama, miközben leteszi a kicsit a földre, aki azon nyomban megint megöleli a lábaim.

-          Este Narutóéknál vacsorázunk. Nem régen hívott Hinata.

-          Akkor sütök valami finom süteményt. – a mama abban a pillanatban eltűnik.

-          Te nem mentél küldetésre? – kíváncsiskodom, ugyan is nem értek semmit sem. Azt sem értem, mikor született egy öcsém.

-          Már lassan öt éve felhagytam a nyomozgatással, és átadtam másnak ezt a lehetőséget, hogy kiránduljon a nagyvilágban. Nem ezt szeretted volna? – Ki én? – Ezért nem mentem el aznap, hogy veletek maradjak. A családommal. – Hát ilyet sem hallani minden nap. – Most pedig készülődj, dolgom van az ANBU-nál és elkísérlek az iskoláig. 

-          Oké. – adom áldásom a dologra. Vissza is sietek a szobámba és félve zárom magamra az ajtót. Mi a fészkes fene folyik itt, és én még is hová kerültem? Az én apám ilyen ember lenne? Életében nem láttam ennyit mosolyogni, amint ma. És még is mikor lett nekem testvérem? Eddig csak egy rossz álomban éltem volna? És ez a valóság? Vagy fordítva? Nem értek semmit sem!

De valamiért most még is annyira jobb, így.

 

Gyorsan elkészülök, és elindulok a konyhában. Anya eteti az öcsémet, a papa pedig egy zacskóval a kezében áll az ajtófélfának neki támaszkodva.

 

-          Mehetünk? – kérdezi.

-          Persze. – bólintok. – Sziasztok! – köszönöm el a többiektől, majd a papával elindulunk az iskolám felé. – Szóval akkor már egy ideje nem kémkedsz meg ilyesmi?

-          Minden rendben van, kislányom? – teszi homlokomhoz jobb kezét.

-          Miért?

-          Furcsán viselkedsz.

-          Sajnálom. – azután pedig megállunk, ő pedig szorosan magához ölel, majd elenged.

-          Itt az ebéded kincsem, siess haza, tudod este vacsorázni megyünk. – Kábán bólintok, majd elindulok be az épületbe.

 

Egésznap úgy csináltam, mintha fogyatékos lennék. Nem beszéltem, csak figyeltem az eseményeket, amikor pedig Boruto egy szál rózsát nyújtott át nekem hazafelé menet, elszaladtam.

 

A mama és a papa úgy viselkedtek, mint az igazi szerelmesek. Loptak egymástól puszikat, megfogták egymás kezét, kiültek a kertbe beszélgetni, játszottak az öcsémmel, sőt még engem is hívtak, csak én inkább kimaradtam belőle. Pont olyan most minden, amiről mindig is álmodtam. Egy boldog nagycsalád vagyunk!

 

Este a vacsoránál Boruto megint felém nyújtotta a rózsáját, és én eléggé kellemetlenül fogadtam el, miközben gyors puszit nyomtunk egymás arcára. Eléggé zavarban voltam. Hinata tényleg nagyon jól főz. És mindig nagyon kedvesen viselkedett velem. Örülök, hogy ilyen keresztszüleim vannak.

 

Naruto egész végig poénkodott apával sörözgettek, míg a női rész mosogatás közben pletykálták ki az elmúlt napokat. Boruto pedig egész végig a nyakamon csüngött, és még akkor sem zavartatta magát, amikor az öcsém beleült az ölembe és szinte már elaludt. Akkro is cska mondta, és mondta, és mondta.

 

-          Szerintem lassan induljunk, Satoshi már elaludt. – adom szüleim tudtára a kialakult helyzetet. Mindenki megadóan bólint, búcsúzkodunk pár sort, majd elindulunk haza. A kis álomszuszékot én viszem, a karjaim között. Úgy csimpaszkodik rajtam mint egy kismajom. Nagyon édes. Alig emlékszem rá, de nagyon örülök annak, hogy van nekem. Megszerettem.

 

Anyáék kézen fogva sétálnak mellettünk, és valamiért megint úgy érzem, mintha figyelnének. Megtorpanok, és hátrafordulok. De semmi.

 

-          Minden rendben? – kérdezi tőlem papa.

-          Persze – majd folytatjuk utunkat. De az érzés még mindig nem múlik el. Valaki elsuhan mellettem. Tisztán éreztem, hogy hozzám ért. – Láttátok ezt? – a szüleim úgy néznek rám, mint egy bolondra. – Valaki nekem jött.

-          Képzelődsz kicsim. – jelenti ki mama. De én érzem. És ekkor az utca végében észreveszek valakit, aki elindul felénk.

-          Arra! – kiálltok előre. Mind követik a tekintetem, majd visszanéznek rám.

-          Nem értelek. – még papa sem hisz nekem! Az a valaki pedig egyre közelebb és közelebb ér.

 

Fájni kezd a fejem, és zúgni. Az idegen felé tekintek, és már csak arra leszek figyelmes, hogy a szüleim vérben fürödve fekszenek előttem. Egy hatalmas kardot tart a kezében, de az arcát nem látom. Alig pár lépésnyire van tőlünk. Kikerüli a holtesteket, majd már csak annyit látok, hogy z öcsémet tartja a karjaiba. Egy hatalmas erdő közepén találom magunkat. Fölemeli a kardot, hogy végső csapással lesújtson egy alig négyéves kisgyermekre. Szaladok feléjük, de mind hiába.

 

-          Satoshi! – ordítom a nevét. Ő rám néz, könnyes szemeit becsukja.

-          Sarada!- én pedig tehetetlenül kapálózok, hogy elérjem őket, de semmi. Semmivel sem jutok közelebb, annál inkább távolodok.”

 

Minden elsötétül körülöttem, és ismét azt hallom, hogy valaki a nevemen szólít. Egyre tisztábban.

 

-          Sarada! – hallom a mamaaggódó kiáltásait. A fejem, majd széthasad a fájdalomtól. Valaki fölkap a karjai közé, én pedig úgy lógok kezei között, mint egy élettelen test. – Térj magadhoz, kicsim!

-          Minden rendben lesz! - hallom papa bíztató szavait.

 

Testem teljesen át fagyot. Úgy érzem, mintha lebénultam volna.

 

-          Mi lesz velünk, ha meghal? – a mama sírva borul le mellém, és szorítja a kezeim, miközben próbál gyógyítani.

-          Ilyet meg ne haljak még egyszer! – érzem, hogy a papa magához rántja a törékeny alakot. - Ne feled! Ő egy Uchiha! És a mi lányunk! Minden rendben lesz. Meglátod, életem, hogy még ma magához tér.

 

Azt mondod? Papa? Még sem érzem, azt, hogy annyira aggódnál értem. Vagy, hogy bármikor is aggódtál volna. Akkor miért vagyok itt? Ezen a Földön? Ha nem szeretsz?

 

Érzem, hogy testem egyre erősebbé válik, és kezdem visszanyerni irányításomat tagjaim fölött. A meleg egyre jobban kezd ellepni. Úgy érzem, mintha éppen felolvadnék.

 

Hallom, hogy nyitódik az ajtó, valaki leül az ágyam mellé, és megsimogatja az arcom. Mama? – nem ez az illat nem az övé. Papa? – nem, nem ő az. Akkor ki?

 

-          Sarada… – hallom a nevem, egy mély és rekedt hangtól. - Én bolond kisöcsém. Ha meg akarsz ölni, akkor hibáztass. Gyűlölj! És élj tovább... szégyenben. Fuss, csak fuss...Kapaszkodj az életedbe. És egy nap állj majd elém...ugyanilyen szemekkel! – hírtelen nyitom ki a szemeim. És arra leszek figyelmes, hogy a mama görcsösen szorongatja az egyik kezem. A felső teste az ágyamon az alsó pedig a földön pihen. Alszik.

 

Nagyon sok furcsa dolog történik körülöttem.

 

-          Felébredtél? – hallom meg apukám szavait. Bólintok. – Nagyon megijesztettél engem, és anyukádat. – sértődötten elfordítom a fejem. – Sarada – suttogja halkan a nevem, amitől, majd meg hasad a szívem, hogy megbántottam őket Felül az ágyamra. És érzem, hogy nem találja a szavakat – A szavak soha sem voltak az erősségeim. Viszont egy valamit tudok. Te, és édesanyád vagytok az én szemem fényei, miattatok dobog a szívem, és értetek küzdök minden egyes nap. Még, ha nem is tudom kimutatni, te vagy nekem a legnagyobb kincs az életemben.

-           Honnan tudjam, hogy így van?

-          Onnan, hogy… – felültetett, és a kezét a szívemhez tette – Hogy ez itt – az én kezeimet pedig a sajátjáéhoz tette – és ez itt ugyan úgy dobog. Az én szívem, egyedül csak is értetek dobog. Ha ti nem lennétek, én sem lennék. Mert számomra csak egyedül ti jelentitek a boldogságot. Most már érted? – sírni kezdtem, és szorosan megöleltem. Ő belepuszilt a hajamba, és gyöngéden simogatni kezdte a hátam. – Nagyon szeretlek. – suttogta a hajamba.

-          Én is nagyon szeretlek téged papa! És kérlek, ne haragudj rám! – kezdtem el a sírást.

 

Csak kisidő elteltével lettem figyelmes arra, hogy a mama az ajtóban állva figyelt minket ugyan úgy bőgött, mint én.

 

Este mind a hárman együtt aludtunk, és reggel együtt ébredtünk fel az első közös karácsony kezdetére.

 

Meglepődtem, amikor a papa nem ment el a küldetésre. A mama szerint, majd idővel mindennek megtudom az okát. Együtt főztünk, sütöttünk, és a papával együtt díszítettük föl a fenyőfát. Nagyon jól éreztem magam. Boldog vagyok.

 

A finom ebéd után, jött az ajándékosztás. Én is készültem a szüleimnek valamivel. Egy rajzzal, amit én készítettem hármunkról.

 

A doboz, amely ott díszelgett a szép zöld fenyő alatt, és hívogatott, hogy nyissam ki, és a mama szerint elég hamar, hogyha nem akarom, hogy megfulladjon. És láss csodát, egy kiskutyus volt benne! Csodálatos, fekete bundás, kölyök.

 

-          Hogy szeretnéd hívni? – kíváncsiskodott mama.

-          Kuro lesz a neve.  És ekkor a picike megnyalta az orrom. – De honnan tudtátok? – csillognak szemeim a kíváncsiságtól.

-          A Jézuskának írtál egy levelet és onnan. – a szobámban a párnám alatt dugtam el, a kívánság listámat. – Volt ott egy másik kívánságod is. – tördeli ujjait.

-          Nem olyan fontos az. – legyintettem. Egy kistestvér. Majd legközelebb.

-          Igazából.- ült le mellém papa, és maga mellé húzta anyut, majd egy borítékot nyújtott át nekem. Óvatosan nyitottam ki, és pár ultrahangos képet találtam benne Az alig két centis paca érdekesen nézett ki. – Hathetes. – válaszolt a fel nem tett kérdésemre.

-          Egy kistestvér! – ölelem magamhoz a kutyust, és boldogan ugrottam a szüleim nyakába, akik boldogan fogadták a reakcióm.

 

Alig hittem el, hogy tényleg kapok egy testvért. Ez csodálatos. A kutyus pedig nagyon aranyos, és alig hiszem el, hogy tényleg minden álmom teljesülni látszik. Már csak egy valamit szeretnék. De ha nem teljesül, akkor sem lesz semmi. A legfontosabb az, hogy tudom, a szüleim nagyon szeretnek, és a papa mindig itt lesz velem, a szívemben, még akkor is, hogyha mérföldekre lesz tőlünk.

 

Még mindig szorosan ölelem őket, és ahogyan az ablakhoz pillantottam megjelent az árny. Az ismerős arc, mindent elárult számomra. Az árny elmosolyodott, majd mint a csillámpor, olyan formában tűnt el.

 

Tehát akkor ezért, volt az a furcsa álmom. Hogy érezzem, a papának milyen rossz lehetett egyedül, és hogy tudjam, miért van velünk olyan keveset?

 

Nos, én sem vagyok a szavak embere az biztos, de egy dolgot nagyon jól megtudok fogalmazni.

 

Sosem lehetek ennél boldogabb.

 

Köszönöm neked Itachi bácsi!

**************************************************************************

A papával idegesen toporzékolunk a kórterem előtt, és alig hiszem el, hogy még mindig semmi hír sincsen anyáról.

Pár perc elteltével kivágódik az ajtó, és Tsunade asszony megkönnyebbült tekintetével találjuk szembe magunkat.

 

-          Jól vannak. – A papával gyors léptekkel rontunk be a mamához, aki a kis babát szorongatva  a karjai között mosolyog ránk.

-          Kisfiú. – újságolja boldogan. A papa megpuszilja a pici homlokát, én, pedig a kis kezecskéit piszkálgatom.

-          Mi legyen a neve?

-          Satoshi! – válaszolom egyből. Ők pedig mosolyogva és megadóan fogadták az ötletem.

 

Papa is sokkal bátrabban viselkedik az öcsémmel. És próbálja azokat a hibákat, amiket nálam elkövetni nála jóvátenni. Ennek, pedig nagyon örülök. És iszonyatosan örülök annak, hogy ilyen családom van. Sosem voltam ennél boldogabb. 

Még nincs hozzászólás.