Dermedt, üres reggel.

Kávé, zuhany, és egy újabb kávé. Céltalanul járkálok, míg végre indulhatok. 
Komoran konganak lépteim a sápadt fényben úszó lépcsőházban, aztán az utcára lépve arcomba vág a jeges szél. Kelletlenül kerülgetem a befagyott pocsolyákat, a nyomasztó csendet és feketeséget csak a kirakatok giccses égőfüzérei törik meg. 
Felhúzom a kabátom kapucniját, majd görcsösen markolva igyekszem magamon tartani, míg el nem érem a kórházat. 
Sajnos még így is fázom, és még így is látom a szemem sarkából a sok ”Boldog Karácsonyt!” feliratot.

- Jó reggelt! – mosolyog rám a portás. Igyekszem nem észrevenni a mellette pompázó dolgot. Meddő próbálkozás! A hónapok múlását lehetetlenség figyelmen kívül hagyni. Úgy vág képen az aulában díszelgő óriási karácsonyfa képében, mint a reggeli cudar idő. 

Nyár volt, amikor elbúcsúztunk, én pedig ismét magam mögött hagytam egy keserves félévet. 

Naruto, ha nehezen is, de megemésztette, hogy a legjobb barátja még az esküvőt se volt képes megvárni, olyan sürgős elintéznivalója akadt. Én meg hiszem is, meg nem is, hogy Sasukét olyan ügy szólítja, ami miatt muszáj ilyen hosszú időre maradnia. Tudom, hogy a sértett nő beszél belőlem, és azt is, hogy megint megszegem a saját fogadalmam, de képtelen vagyok nyugodt szívvel várni, mikor úgy hiányzik, és nélküle annyira egyedül érzem magam.

Az utolsó két éjszaka emléke csak megerősített abban, hogy Sasuke kedvére tehet velem bármit, pontosabban: kedvem ellenére nem tett velem semmi komolyat, mintha csak játszani akarna a tűréshatáraim feszegetésével. Néhány csók, ölelkezés a sötétben, de a ruha mindvégig szigorúan rajtunk maradt. Hát emberből van egyáltalán?

Mérgemben nagyobb lendülettel csapom be az öltöző ajtaját, mint kéne. A benn alvó Tsunade riadtan ül fel - úgy tűnik, sikerült elszundikálnia a kényelmetlen padon. Nehéz műszakja lehetett. 

- Jó reggelt! Mi történt? – törli meg álmosan a szemét.
- Bocsánat, csak köpenyért jöttem – húzom be a nyakam, mint egy rajtakapott gyerek. Igyekszem szelídíteni a mozdulataim, hogy leplezzem a bennem dúló vihart.
- Ha már kora reggel csapkodsz, annak oka van. Azt hiszem, elég nyomós!

Kényelmetlenül feszengek a vizslató tekintet miatt.

- Sajnálom! – terelek, hogy megússzam a szentbeszédet. - Egyszerűen idegesít a karácsony. Ilyenkor van a legtöbb baleset, ételmérgezés, hogy az öngyilkosokról ne is beszéljek! - sorolom már-már saját magam számára is meggyőzően.
- Mióta zavar az téged, hogy sok a munka? Tudtommal éppen az a gond veled, hogy haza se akarsz menni.
- Én csak azt nem értem, miért lett az ünnepekből ilyen rémálom – ágálok tovább. Persze, feleslegesen, mert mesteremet nem lehet becsapni.
- Hagyjuk! Ezt ne most beszéljük meg – adja fel hirtelen. - Hatkor, ha végzel, üljünk be egy kávéra valahová – mondja parancsolón. 

Én pedig nem merek vitatkozni.

Természetesen, hamar beigazolódnak szavaim. Két nap van szentestéig, de dugig a váró. Sokan a csúszós utak miatt kerülnek be különböző törésekkel, de akad már gyomorrontás, detoxikálás, és persze szerelmi bánatos is. Utolsó betegem egy szomorú szemű nő, aki megitta a férje parfümjét. Megcsalták, becsapták, ő mégis visszavárná a hűtlent, mert úgy érzi, nincs értelme az életének, ha nincs mellette a férfi, akit szeret.

Hülye! - morgolódom teljes felháborodással. Elvileg ilyet még magamban se mondhatok a pácienseimre, de dühömben ez jut először az eszembe, ahogy meghallom az esetet. Eleinte csak szánom őt, aztán a csüggedt tekintete emlékeztet arra a szerencsétlen képre, ami reggelente a tükörből visszaköszön rám. 

A parfüm nem sok kárt tett benne, a szerelmi csalódás annál inkább. Miután ellátom, egy szakemberhez irányítom, aki talán segíthet rajta. Én ebben az ügyben nem lennék jó tanácsadó, hiszen még nála is nagyobb csődtömeg vagyok. 

Műszak után meg se lepődök, amikor Tsunade a kávézó helyett valami lepukkant kocsmába visz. Beletörődően hagyom, hogy leültessen egy félreeső helyre és kikérje az első kört. Iszok, mert tudom, hogy hiába is ellenkeznék. Képes befogni az orromat és lenyomni a torkomon, akkor is, ha nem esik jól. 

Az elsőtől krákogok. A második is úgy csíp, hogy könnyes lesz tőle a szemem, a harmadik pedig el se jut a számig, csak szorongatom, mégis sírok. Magamtól, a saját gyengeségem miatt. Szánalmasnak érzem magam. 

Utálom, hogy így belém lát mindenki, pedig annyira igyekszem erősnek és magabiztosnak mutatni magam. Anyám, apám, Tsunade, Ino, Naruto és valószínűleg Sasuke is. Hiába próbálom takargatni az érzéseimet egy álarccal, elég egy pici megingás, és azonnal lehull a gyenge maszk.

- Nincs azzal semmi baj, ha szomorú vagy – csapkodja meg a vállam Tsunade. Ő már az ötödiket gurítja, mégse látszik rajta. Szigorú szeme most anyai gyöngédséggel mosolyog rám. – Szomorú vagy, mert Sasuke nincs itt, de legalább azt ígérte, hogy visszatér. Tudod, nem mindenki ilyen szerencsés! Én már csak a másvilágon találkozhatom majd azokkal, akiket szeretek – sóhajtja, és lehúzza a hatodik adagot. 
- Sajnálom – motyogom a könnyeimet törölgetve, de mesterem csak legyint kissé már eltúlzott lendülettel.
- Mit szólna a szerelmed, ha így látna? Szerintem azt gondolná, hogy nem bízol benne, nem hiszel a szavában. Ez eszedbe jutott már?
- Nem – rázom meg a fejem rémülten. Az önsajnálat mindig is erősebb volt bennem annál, minthogy az ő érzéseire is figyeljek.
- Hát képzeld el, mit látna, ha hirtelen betoppanna! Biztos, hogy így akarod fogadni? Sovány vagy és nyúzott, ijesztően sápadt, és a szemeid karikásak. Ráadásul ezek a lompos ruhák! Értem én, hogy Ino mostanában nem ér rá naponta ráncba szedni, de magadtól is öltözhetnél valamivel nőiesebben, még ha hideg is van. 
- Értem – hajtom le a fejem megsemmisülve.
- Ráadásul nem csak magadat hanyagolod el, hanem a barátaidat is.
- De hisz mindenki el van foglalva a párjával! – védekezem azonnal, mire újabb legyintést kapok.
- Attól még hiányzol nekik. Naruto épp a napokban panaszkodott, és még Sai is megjegyezte, hogy rég látott. A csapatod nem csak Sasukéból áll.
- Sajnálom.
- Sajnálhatod is!
- Én tényleg…
- Ne magyarázkodj! Gondold végig a dolgokat és szedd össze magad! Én nem ilyen nyafogós tanítványt neveltem, szégyent hozol rám. Szeretlek, de ezt muszáj kimondanom!

Hirtelen megölel. Elveszek a pálinkagőz és a hatalmas keblek gyűrűjében, de nem bánom, mert végre megértem, hová tartozom. Tudom, hogy kicsúszott a lábam alól a talaj. Az első hetek még jól teltek, reménnyel, bizakodással telve várakoztam, de ennyi hónap után kezdtem azt hinni, hogy a Sasukéval töltött időt csak álmodtam. Én akartam, én erőltettem, de attól még nem lesz valóság.
Erőszakos vagyok, na! Elismerem. Ebben is hasonlítok a mesteremre. Kibontakozok a fojtogató ölelésből és iszunk. Másnap persze kibírhatatlan fejfájással ébredek. Nem vagyok hozzászokva az alkoholhoz, főleg a hajnalig tartó mulatozáshoz. Még szerencse, hogy nem kell korán kelni. Szombat van, aminek kivételesen örülök.

Meglepve tapasztalom, hogy dél is elmúlt már. Nehézkesen kecmergek fel, és szédelegve indulok a fürdőbe. Visszariadok az illetőtől, aki a mosdó feletti tükörből grimaszol rám. Eszembe jutnak Tsunade tegnap esti szavai: Mi lenne, ha Sasuke hirtelen betoppanna és így látna…

Rémülten tekerni kezdem a csapot, hogy forró vizet engedjek a kádba, és villámsebességgel igyekszem magam újra emberi formába hozni. Egy kis gyanta, hajpakolás, majd a körmeim rendbetétele némileg visszabillenti a lelki egyensúlyom. Keresek egy csinosabb kabátot az ormótlan vastag dzseki helyett, és vásárolni indulok. Szerencsém van, még nem fosztották ki a boltokat. 

Estére kellemes illatok töltik be a lakást. Vacsorát készítek és csomagolok Kakashi senseinek, hogy holnap meglephessem vele. Tortákat is sütök, amivel Narutót és Hinatát, Inót és Sait szeretném megajándékozni. Éjfél felé eszembe jut, hogy ma még egy kávét se ittam. Talán nem is baj. Kimerülten, de végre elégedetten bújok ágyba.

Vasárnap izgatottan indulok a városba, hogy meglátogassam a barátaimat. Közben összetalálkozom apával, aki egy kis fenyőt cipel a vállán.

- De jó, hogy összefutottunk! – ölel magához boldogan.
- Este hozzátok készültem – mondom azonnal, nehogy azt gondolja, róluk teljesen elfelejtkeztem.
- Az jó, anyád már nagyon vár, én viszont ezt neked viszem – mosolyog rám.
- Nekem? Tudod, hogy nem akarok vesződni vele – nézek dühösen az ártatlan fácskára.
- Pont azért! Ott a szép a lakásod, de mindig olyan üres. Legalább az ünnepekre legyen benne egy kis élet.
- Apa, nincs időm díszítgetni, utána meg csak lepotyognak a levelei és takaríthatok!
- Ne morogj, ez kicsi, gyorsan megleszel vele. 
- Apa! – forgatom meg a szemem.
- Sakura! – utánoz apám, amivel csak sikerül kicsikarnia belőlem egy halvány mosolyt. Engedelmes gyerekként megadom magam, aztán nyomok egy hálás puszit az arcára, és elköszönök az esti viszontlátásig.

Délután szemereg az eső, és mire Kakashi senseitől hazaérek, a járda már a dermesztő hidegben korcsolyapályává válik. Otthon fentebb veszem a fűtés, megkeresem a szüleim ajándékát, és röviden farkas szemezek a kis fával, amit apa a nappaliban az asztalra állított. Úgy döntök, ha már itt van, nem dobom ki. Majd holnap feldíszítem. Ma nincs is kedvem, nincs is időm, mert későn érek majd haza.

Anya és apa nagyon furcsa.

- Idén valami különlegeset kapsz tőlünk – mondják izgatottan, amikor végzünk a vacsorával és az ajándékozásra kerülne sor.
- Nem látok egy csomagot sem – nézek szét meglepetten.
- Mert ez egy kívánság. Apáddal kértünk valamit, és hónapok óta imádkozunk, hogy teljesüljön – bólogatnak titokzatos mosollyal. - Tudom, hogy nincs túl sok pénzük, de ez azért mégiscsak meglep. Egy kívánság? 
Kényszeredetten visszamosolygok, aztán átadok két – talán unalmas – de legalább valós ajándékot: Anya kedvenc könyvsorozatának a legújabb részét, apának meg egy meleg mellényt.
- Ó! – ölelnek magukhoz könnyes szemmel, talán jobban is meghatottan, mint azt a két szerény csomag indokolná. Mindenesetre jólesik velük lenni, pár pillanatra ismét kislánynak érzem magam. 

Csüggedten indulok haza. Óvatosan lépkedek a kihalt úton, mert nagyon csúszik, és a szél is süvít. Fázósan burkolózom a sálam menedékébe előle. Az ablakok túloldalán boldog otthonok képe mosolyog rám, ettől még nehezebbek lesznek a lépteim, de nem engedem, hogy legyűrjön az ismerős, keserű érzés. Próbálok erős maradni, hisz nincs miért szomorkodnom. Fiatal vagyok, egészséges, és van családom, vannak barátaim, meg egy fiú, akit szerethetek. Legalábbis ezzel próbálom biztatni magam. 

Kellemes meleg és fenyőillat fogad. Megszokásból az ablakhoz sétálok, hogy elhúzzam a sötétítőt, pedig úgyse láthatnak be a jégvirágok miatt. Nem vagyok még álmos, de nem tudom, mit csinálhatnék már ilyenkor. Szórakozottan szétnézek, majd megakad a szemem az egyik szekrénypolcon, itt tartom a fényképeket. Felemelem az egyetlent, amelyiken Sasuke-kun is rajta van, a régi hetes csapat közös fotóját. Lezuhanyozok, fogat mosok, kifésülöm a hajam, majd bebújok az ágyba és a képet nézegetem, míg el nem alszom.

Zaklatott álom gyötör. Én a képkeret egyik oldalán állok, a többiek a másikon, az üveg mögött, és nem tudjuk elérni egymást. Hiába kopogok, hiába dörömbölök, csak állnak ott, és bámulnak a túloldalról.

- Ne sírj! – hallom hirtelen Sasukét. Meglepve nézek újra a képre, és már nincs a többiekkel, sőt, Naruto és Kakashi is eltűnik. Sasuke viszont itt van mellettem, egész közel. 

Még ha álom is, belesóhajtok a hatalmas megkönnyebbülésbe.
- Hiányzol! – kapaszkodom az ábrándképbe. 

Puha csók érinti az arcom, majd az ajkaim. Sós ízű a könnyeimtől. Aztán az érzés elillan, és nem hagy maga után mást, mint a csalódott, keserű zokogást a sötétben.


Dermedt, üres reggel.

Kávé, zuhany, és egy újabb kávé. Céltalanul járkálok. Karácsony van. Nincs hova mennem, ezért úgy érzem, megbolondulok.
Tehetetlenségemben leroskadok a kanapéra és a tenyerembe temetem az arcom.

Percek, órák telnek csöndben.
Számít?
Nem.
Kínomban újra élem az álmom kellemes perceit. Sasuke hangját, Sasuke csókját, ahogy megsimogat és… hirtelen bevillan, mit láttam még.
Hitetlenkedve nyitom ki a szemem és tényleg ott van. 
A nappalimban ácsorgó kis fenyő büszkén viseli egyetlen díszét, egy vékony karikagyűrűt az egyik ágán. 
Szemvillanásnyi idő alatt fordul velem a világ és végre helyre kerül minden. A dermedt télből nyár, a csöndből harangzúgás, a szomorú karácsonyból igazi ünnep lesz. Számítani kezdenek a percek, kidobott időnek érzek minden órát, amit elmulasztottam, ezért rohanni kezdek csak úgy, kinyúlt pólóban, viseletes cicanadrágban, papucsban, át a városon – hozzá -, közben a szívem egyetlen dallamot énekel: Hazajött! Hazajött! 

Kopogás nélkül rontok be a lakására. A nappaliban egy vállfán ünnepi öltözet lóg, hagyományos vőlegény ruha. Az asztalon esküvői meghívó a neveinkkel, holnapi dátummal, mellette anya írása: Legkésőbb addigra érj haza!!!
Megremeg a kezemben a meghívó. Anya! Apa! Ti tényleg?
Addig nyitogatom az ajtókat, míg rá nem lelek a hálószobában. Mélyen alszik, de a zajra azonnal nyílik a szeme. A takaró le van csúszva a derekáig, közszemlére téve izmos felsőtestét, én pedig egy pillanat alatt eldöntöm, hogy nem számít, mit gondol, mit akar, velem többet nem játszik, engem többet nem kínoz, nem várakoztat, hanem itt és most egyszerűen megerőszakolom. Megérdemli!
Valószínűleg az arcomra van írva, mi járhat a fejemben, de nem látszik ijedtnek, hanem olyan mosolyra húzódik a szája, amilyet tőle még nem láttam. Beleremeg a szívem abba a ragyogó, boldog tekintetbe, ahogy rám néz. Úgy tűnik, feltett szándéka hagyni magát.