Aranypenna

Mielőtt bármit is küldenél, kattints:
Beküldési szabályzat
Fanfiction kifejezések
~ Hibabejelentő ~

Szerkesztők Celia Celin és Emilly
Elérhetőség: aranypenna.info@gmail.com
Facebook oldal:   Aranypenna (link)
Facebook csoport:   Aranypenna (link)
Nyitás: 2016.03.18.
Téma írás, olvasás
Régi designok megnézem
Grafika Ninaa
Kódok LindaDesign | GlamourFactory

 

 
Az oldal hivatalos lektorai

Akikhez fordulhatok segítségért, ha úgy érzitek, hogy nem a legtökéletesebb a helyesírásotok:
Zakuro
elérhetőség: sarada11@citromail.hu
Naoto
elérhetőség: naoto@citromail.hu

 
Jiraiya Tolla

Szabályzat  2018

Kulcsok 2018

Történetek 2018

 

 
 
Írói kisokos
1. Alapok: helyesírás, lektor
2. Szóismétlések, szereplők gondolatainak szövegbe ágyazása
3. Vesszők 1.
4. Vesszők 2.
5. A történet kezdése, információadagolás

 

 
Társoldalak





 
Kedvenc linkek



 
Ennyien jártatok itt:
Indulás: 2012-03-04
 

8. fejezet

Az órára csapom a kezem. Alig adok neki pár másodpercet, még kiabálhat, és máris elhallgattatom, de nincs kedvem kiszállni az ágyból. A takaró alatt fekve maradok egy kis ideig. A párna melege jólesően nyomja a fél arcom. Agyam még kicsit kómásan lebeg az álom és az ébrenlét között, de mihelyt az ébrenlét állapota egy kicsivel is túlsúlyba kerül, azonnal eszembe jut a tegnap este. Kár lenne azzal pocsékolni az időt, hogy azt hiszem, csak álmodtam, mert nyilvánvalóan valóság volt. Olyan nincs, hogy ezt eltévesszem. A valóság arcon csap, és a párna melege már nem is annyira kedves számomra. A hátamra fordulok és lerúgom magamról a takarót.

- Sasuke-kun megcsókolt – közlöm magammal, és már kicsit sem tűnik furának a magammal való társalgás, mert mostanában olyan sokszor csinálom, hogy még csak arra is lusta vagyok, hogy hülyének nézzem magam miatta. – Megcsókolt! – ismétlem hitetlenkedve, miközben felülök. Felidézem a konyhában történteket, és elönt a pír. Nem csókolóztam még sosem, és szinte minden elképzelésem felülmúlta a jelenet, már csak azért is, mert Sasuke-kunnal történt. Az utóbbi időben nagyobb esélyt adtam annak, hogy csendes magányomban egy magazin címlapjával fog megtörténni, mint egy élő személlyel. Pontosan tudom, hogy Lee-san számára még mindig nem vagyok közömbös, és akaratlanul is elképzeltem a jelenetet vele is már, de valahogy sosem jutottam a végéig ennek a furcsa tévképzetnek. Hála az égnek! Már attól furcsán éreztem magam, hogy ilyesmi eszembe jutott. Sasuke-kun persze egészen más tészta. Szerintem nem vagyok egyedül azzal, hogy sűrűn képzelődtem róla egy időben. Persze a közelmúltban ez sem volt már egyáltalán. Annyira kiveszetek az életemből az ilyen jellegű dolgok, ahogy mindenki szépem lassan rátalált a párjára, hogy én már a teljes esélytelenség elfogadásával voltam elfoglalva, de azért emlékszem még pontosan azokra a képzelt jelenetekre korábbról. Semelyik még csak hasonlatos sem volt a tegnap estéhez. Egyikben sem volt ennyire heves, intenzív, és váratlan, mint a valóságban.

Zavartan azon kapom magam, hogy ujjaimmal az alsó ajkam babrálom. Kiugrom az ágyból, mert úgy érzem, begolyózok, és sajnos ez a helyzet azután sem változik, hogy elvégzem a reggeli rutinom, és elérem a munkahelyem. Mi lesz ezután? Hogyan fog viselkedni velem, ha találkozunk? Egyáltalán jelentett ez bármit is? Teljesen összezavarodom, és a gondolataim olyan hevesen cikáznak össze-vissza, hogy azt sem veszem észre, mikor Ino a klinika második emeletén utánam szól a folyosón. Már csak akkor szentelek neki figyelmet, mikor vadul karon ragad, és maga felé penderít.

- Kérdeztem valamit! – mondja felháborodottan. A haja most le van engedve. Az arca mindig kissé kedvesebbnek tűnik, mikor így tesz. Kirántom magam a szorításából és úgy válaszolok.

- Nem hallottam. Bocs – felelem kissé mogorvábban, mint szerettem volna. Furcsán nézi az arcom, mintha rá lenne írva a tegnap este.

- Miért mentél olyan hamar tegnap? Történt valami? – kérdezi, én meg lemondóan megrázom a fejem. Hát persze, hogy mindig ráérez, és én persze, hogy hazudok. Mindig ezt csináljuk. A kérdés csupán annyi mindig, hogy ez az állapot meddig tart.

- Nem történt semmi – vonok vállat.

- Jó reggelt Sensei – halad el mellettünk az egyik ápoló, és nagyon remélem, hogy ez a nekem szánt köszönés kizökkenti Inót, de tévedek.

- Tudom, mikor hazudsz, Sakura! – emeli fel az ujját vádlón, és látom, hogy újabb kérdésre nyílik a szája, de aztán a szó a torkán akad egy pillanatra, és egy teljesen másik dolog vonja el a figyelmét mögöttem. – Óh, Sasuke-kun. Mi szél hozott ide ilyen korán? – kérdezi lelkesebben, mint az illene. A földbe gyökerezik a lábam. A testem nem mozdul, és igazából, ha mozdulna, sem hiszem, hogy megfordulnék. Állok egy helyben fagyottan, miközben Ino ellép mellettem, hogy az érkező elé siessen.

- Sakurához jöttem – hallom a mély tónust magam mögül. Olyan, mint mindig. Semmitmondó, és teljesen érdektelen, de a szívem sokkal gyorsabban kezd verni, mint eddig mikor meghallottam ezt a hangot. Még a nevem hallatára sem mozdulok, pedig a hátam mögött beállt hirtelen csend bizonyára utalás akar lenni, hogy reagáljak, de képtelen vagyok szembenézni velük.

- Sakura? – szólít meg Ino élesen. Mély lélegzetet veszek, és nyelek egyet. A torkom, mintha ezernyi tűvel lenne kirakva.

- Bocsánat – fordulok meg, a már jól begyakorolt bájvigyort öltve az arcomra. – Elgondolkodtam – mondom a lehető legátlátszóbb, és legbénább kifogást Inóra nézve. Szándékosan kerülöm a fekete hajú arcát.

- Nagyon fura vagy ma – közli Ino nyíltan. Karjait keresztbefonja mellkasánál, mintha épp az egyik páciense diagnózisán gondolkodna, és rájövök, hogy pontosan ez is a helyzet. Úgy elemezgeti a viselkedésem, mintha csak én is egy lennék a klinikán lévő gyerekek közül. Megköszörülöm a torkom, de még így is rekedtes a hangom.

- Nem tudom, miről beszélsz – vonok vállat, és igyekszem minél lazábbnak tűnni.

- Holnap megyünk – szól közbe Sasuke-kun sietősen, az én agyamból meg egy másodpercre kifut minden zavar, és döbbenten nézek fel rá.

- Tessék? – szalad ki a számon hitetlenkedve, és Ino arcán is ugyan ez látszik.

- Kakashi szólt, hogy a felderítők visszaértek – adja meg a választ. Úgy néz rám, mint mindig. A viselkedésében semmilyen változás nem állt be, amiért nem tudom, hogy hálás legyek, vagy vessem le magam zokogva a klinika tetejéről. Mintha a tegnap este tényleg meg sem történt volna. Mi folyik itt egyáltalán? Ino elgondolkodva visszaindul felém, Sasuke-kun pedig komoran követi.

- Biztos elég, ha csak ketten mentek? – érdeklődik a szőke. Hálás vagyok, hogy már nem a furcsa viselkedésem, ami leköti, és a kérdése mögött valódi aggodalom van, aminek az oka nem Sasuke-kun, hanem maga a küldetés.

- Elég – válaszolom tömören, és viselkedésem megint visszazuhan. Nem nézek Sasuke-kunra.

- Vigyázzatok! – figyelmeztet Ino aggodalmasan és kissé feszülten, amitől zavarba jövök, mert ezt a mondatot egy teljesen más dologhoz is hozzá tudom kapcsolni. Pár másodperces néma csend áll be hármunk között. Sasuke-kun nem törődik vele, viszont Inón látszik, hogy azt várja, hogy megszólaljak végre.

- Hát – kezdek bele kissé magasabb hangon, miközben idiótán összecsapom magam előtt a tenyereim. – Nekem most el kell kezdenem a vizitet – veszek mély levegőt, majd mosolyt erőltetve magamra megindulok a folyosón. Igyekszem minél hamarabb elviharzani mellettük, de tervemet Sasuke-kun, tőle váratlan formában, szakítja meg. Döbbenten fordulok vissza, és bámulok alkaromra fonódó ujjaira.

- Még nem végeztem – mondja, és mintha kissé dühös is lenne. Értetlenül Inóra kapom a tekintetem segítségért, de ő még mindig megilletődötten bámulja Sasuke kezét, amint a karom fogja, mert számára is pont olyan szürreális a dolog, mint számomra. És a tegnap estéről még csak nem is tud. Jólesően ráz ki a hideg az érintésre, mert eszembe jut, hogy ugyan ez a kéz tegnap az államat és a nyakam fogta közre egy csók keretében. Ijedten rántom ki a karom ujjai közül, mert megijedek, hogy gondolataim tisztán látszanak rajtam.

- Én viszont igen – mondom hirtelen jött bátorsággal. Másodpercek alatt idegesítem fel magam a viselkedésén, és meg is lepődöm ezen. Mit képzel magáról? Tegnap nekem esik a konyhában, most meg úgy parancsolgat, mintha joga lenne hozzá. Akárhogyan is, még ha Sasuke-kunról is van szó, ezt nem viselem el. Úgy néz rám, mintha éppen megátkoztam volna, Inóval egyetemben. Örülök, hogy a bennem viaskodó gyáva és pirulós Sakura, valamint a határozott és céltudatos közül, most az utóbbi kerekedett felül. Nem várom meg, míg kicsikarnak magukból valami reakciót. Megindulok.

Még hallom, hogy Ino felháborodottan kérdezi, hogy belém meg mi a fene ütött, de nem foglalkozom vele, és a nap többi részében szándékosan kerülöm is. Kivételesen jóval hamarabb le is lépek délután, így teljesen kizárom a lehetőségét, hogy bárkivel is összefussak. Otthon csak néhány dolgot kell elintéznem, mert már égen összerántottam a holmimat, amit úgy véltem, hogy szükséges a küldetéshez, így a koraesti időszakot a szüleimnél tudom tölteni, akik kissé meglepődnek a hirtelen jött küldetés említésére. Hozzászoktak, hogy az utóbbi időben a klinikával voltam elfoglalva. Anyám kissé sápadtan kérdez a körülményekről, miközben a frissen mosott ruhákat csipeszeli a kötélre. Az illatuk pár másodpercre elbódít. A gyerekkorom idézi a jelenet, ahogy a frissen mosott fehér lepedők között állok, és figyelem anyám, ahogy tereget.

- Mi ez most így hirtelen? Mi lesz a klinikával? – kérdezi, miközben lepillant rám egy másodpercre. Odanyújtok neki egy újabb csipeszt, miközben válaszolok.

- A klinika nem omlik össze nélkülem. Ino tökéletesen ellátja a feladataim, amíg oda leszek. Már a kezdetekkor számításba vettem ezt a lehetőséget is. Jó lesz kicsit mást is csinálni végre – magyarázom. Anyám lemászik a kis három lépcsős létráról, amire mindig feláll, mikor nagyobb ruhákat tereget, majd felém fordul. Az arca még mindig sápadt a körülöttünk felakasztott fehér lepedők miatt.

- És miféle küldetés ez? – Mélyet sóhajtok, mert pontosan tudja, hogy erről nekik nem beszélhetek.

Anya – nyögöm lemondóan, mire elmosolyodik. A ráncok egyre csak mélyülnek az arcán, de még mindig az én végtelenül kedves, de nagyon akaratos édesanyám. Két keze közé veszi az arcom, és úgy vizslat tovább. A szeméből süt a szeretet. Hálásan visszamosolygok, mire könnyedén megszólal.

- Újra együtt a hetes csapat? Naruto, Sai? – érdeklődik. Azonnal elkapom a tekintetem, mert tudom, hogy azt várja, hogy izgatottan rávágjam, hogy „Igen, végre együtt a csapat újra, és mindenki annyira izgatott”, de nem tehetem. Anyám kezei úgy hullnak le arcomról, mint elvágott marionett végtagjai.

- Sakura? – mondja ki a nevem. Még emlékszem, hogy valahányszor, mikor valami olyasmit tettem, ami nem tetszett neki, vagy nem egyezett a véleményünk, ő ugyan ezen a félig aggódó és félig ingerült hangján szólított meg. Mély lélegzetet vesz ő is, és sután felveszi a földről a megürült ruhás kosarat. Megindul a ház felé, de félúton visszafordul, mert nem bírja ki. Sosem bírta ki, így most sem gondoltam egy percig sem, hogy ezt megúszom. – Éreztem, hogy lesz valami ilyesmi – mondja kissé felháborodottan. – Mikor meghallottam, hogy megint itt van, és marad is egy ideig.

Leszegem a fejem, mert szándékosan nem mondja ki a nevet, mégis tudjuk, kiről beszél. Zavarban érzem magam.

- Anya – kezdenék bele a gyengécske védőbeszédembe, de megakadok, mert közbevág. Leteszi a kosarat a földre újra, és felém vágtázik. Dühös és aggodalmas egyben.

- Sakura – szólít meg elgyötörten. Most már inkább sajnálkozónak tűnik, mint ingerültnek. – Én csak azt szeretném, ha boldog lennél végre. Teljesen – nyomja meg az utolsó szót. Jobb tenyerével újra végigsimít az arcomon. Megpróbál mosolyogni, de az aggódás még mindig átsüt a tekintetén.

- Ez most egyáltalán nem erről szól – próbálok visszamosolyogni, de tartok tőle, hogy megint csak fintorra futja a képességeimből. – Ez a küldetés nagyon fontos. Felelős szakértőként veszek benne részt. Az másodlagos szempontot tölt be, hogy ki kísér el erre a küldetésre – magyarázom. Megpróbálom a lehető legmeggyőzőbben előadni a dolgot, habár már régen nem kellene magyarázkodnom a saját anyámnak, mégis úgy érzem, hogy szükség van erre.

- Én ezt értem – egyenesedik ki kissé. – De mégis Uchiha Sasuke… az a fiú... – nyögdécseli reményvesztetten, mintha valami fertőző betegről beszélne. Itt megelégelem, mert képtelen vagyok felfogni, hogy nem képes csak egy picit is belegondolni a helyzetébe. Sokan mások is így vélekednek a faluban, de ők nem érdekelnek. A családom az más. Az apám és az anyám más.

„Az a fiú” olyan dolgokon ment át gyerekkorától fogva, amit te legszörnyűbb rémálmaidban sem lennél képes elviselni – közlöm keserűen. Anyám tekintete egy pillanatra döbbenten elkerekedik, majd a kifejezése hirtelen megenyhül.

- Te sosem változol Sakura – mondja végül beletörődötten. – Az a hatalmas szíved és együttérzésed fog a sírba vinni – mondja félig vidáman, félig pedig komolyan sajnálkozva. Nem törődöm vele, mert próbálok nem gondolni Sasuke-kunra, az érintésére, vagy a csókjára, amitől most is remeg a lábam. Pusztán a küldetést akarom magam elé helyezni. A feladatot. Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy ne kattanjak be.

Már besötétedik, mikor hazaérek a lakásomhoz. Még anyáméknál voltam, mikor kaptam egy üzenetet, hogy hajnalban indulunk, és bele sem akartam gondolni, hogy ez mennyivel csökkenti az alvási időm, amihez hozzá vagyok szokva már egy ideje. Csak remélni tudom, hogy nem fogok zombiként haladni Sasuke-kun nyomában. A gondolat, hogy esetleg hátráltatom, borzadással tölt el.

Reggel Kakashi-sensei irodájában indítjuk a küldetést. A Nap még nem kelt fel, és tartok tőle, még pár óráig nem is fog, így még sötétben hagyjuk el a falut. Miközben Kakashi-sensei még utoljára ismerteti a részleteket, azon gondolkodom, hogy ez az egész „sötétben elhagyni a falut, mindenki tudta nélkül” dolog, egészen régi emlékeket piszkál fel bennem. Egy pillanatra Sasuke-kunra sandítok a szemem sarkából. Barna palástja szinte mindent eltakar testéből, de a tartása még így is árulkodó. Feszültnek tűnik, és rájövök, hogy én is az vagyok. Mély lélegzetet veszek, és újra a Senseire bámulok. Nem értem, minek ismétli el újra és újra a mondottakat. Én már a legelső alkalommal megjegyeztem. Legalább az agyam mindig a helyén volt, ha már más nem. Megdörzsölöm a szemeim, mert nem akarok faragatlan lenni és elaludni közben.

- Vigyázzatok egymásra! – hangzik el végül. Kakashi-sensei újra furán kezd minket méregetni, mint legutóbb, mikor ezt mondta. Elpirulok, mert megint eszembe jut a csók. Hirtelen nem akarok kettesben maradni Sasuke-kunnal, mert legszívesebben egy kanál vízben megfojtanám miközben az egy méteres körzetében is félek lenni. Meg fogok őrülni, ez már biztos. Azért tisztelettudóan bólintok, mert Kakashi-sensei választ vár. – Induljatok – int végül a fejével, mikor látja, hogy egyikünk sem mozdul.

Némán haladunk végig a falun. Egészen a kapuig nem mondok én sem semmit, pedig annyi kérdésem lenne, ami legfőképpen a tegnapelőtti estére irányul, de persze bátorságom nincs feltenni őket. Csak őrlődöm magamban, mint egy magányos kisgyerek, és egyre csak arra a következtetésre jutok, hogy nem volt az semmi sem. Legalábbis számára nem. Meglepő, és váratlan volt tőle az a viselkedés, de valószínű, hogy pont ennyi járt nekem szerinte. A torkom kiszárad, mert érzem, hogy megint kissé dühösen kezdem méregetni a profilját.

- A gyilkos tekintet helyett akár kérdezhetnél is – mondja hirtelen. Természetesen nem néz rám, és a hangja is valahol az érdektelen és gúnyos között ingázik megint. Dühösen fújom ki a levegőt. Kérdezzek? Hol a fenében jártál eddig? Mi a francot csináltál? Minek jöttél most vissza? Mennyi nővel voltál? Mi történt Karin és közted? Tényleg egy picit sem érdekellek? Mi volt akkor az az ígéret, mikor a háború után elmentél? Miért csókoltál meg? MI JÁR A FEJEDBEN?

- Merre indulunk útnak? – teszek fel végül egy olyan kérdést, aminek a válasza a legkevésbé sem izgat jelenleg. Sasuke-kun hirtelen megtorpan, és visszafordul felém. Megriadok. Pár méterrel előttem jár, így jó pár lépés távolság van köztünk, mikor én is megtorpanok. Már kinn járunk a faluból, de a kapu még jól látszódik mögöttünk.

Sötét szemeivel többször is körüljárja az arcom. Elfordítom a fejem, mert zavarban vagyok a tekintetétől. Idétlenül helyezem testsúlyom egyik lábamról a másikra, miközben arra várok, mit fog reagálni. Egy egészen kis pillanatig úgy tűnik, hogy mondani akar valamit, de aztán összezárja vékony ajkait, és lemondóan megrázza a fejét egy kicsit.

- Kövess! – parancsolja nyersen, és már ott sincs. Mély lélegzetet veszek. A szívem összeszorult, és most először érzem igazán, hogy lehet még sem volt olyan jó ötlet ez az egész. Azért erőt veszek magamon, és utána iramodom. Meg megpróbálom a lehető legkevesebb sérüléssel megúszni a küldetést. Mind testileg, mind lelkileg. Persze ez az elképzelés elég távolinak tűnik jelenleg, de nem tehetek mást.

Az első pihenőig elég sok idő telik el. Már a nap is narancssárgás fénnyel tűz keresztül a fák levelein. Sasuke-kun arcára furcsa, csipkézett árnyjáték vetül a lombok közül, ahogy minden irányban megvizsgálja a területet. Körül nézek én is. Kissé lihegek, de nem jöttem ki a gyakorlatból annyira, mint gondoltam. Olyan hat óra körülire tippelem az időt. Most először hiányolom a telefonom, amit otthon hagytam a konyhaasztalon. Bizonyos értelemben támaszkodhatnánk a technológiai fejlesztésekre, de erősen kételkedem, hogy egy mobiltelefon képes lenne bármitől is megvédeni. Arra ott van az eszem és az öklöm.

- Húsz perc – mondja egykedvűen, mikor a tekintete újra visszasiklik rám. Arra a következtetésre jutok, hogy jobb elfelejteni, ami a konyhában történt. Kezdek mégis kételkedni abban, hogy Sasuke-kun volt az. Óvatosan bólintok, hogy értettem a célzást, ne sokáig pihengessek, azért mégis lecsatolom magamról az övemre rögzített táskám, és a fűre dobom. Kissé kinyújtóztatom a végtagjaim, és meg is feledkezem magamról addig a pillanatig, míg észre nem veszem, hogy az Uchiha még mindig úgy bámul rám, mintha valami ritka állatfaj lennék. Zavartan ejtem vissza kezeim testem mellé, és fordulok el tőle.

- Lemegyek vízért – közlöm a kissé lentebb húzódó patakra bámulva. A kulacsom már régen kifogyott, de nem akartam külön ezért megállni út közben. Jobban mondva nem mertem pihenőt kérni, ami elég nonszensznek tűnik így visszagondolva.

- Hoznál nekem is? – kérdezi. Megilletődöm, és visszakapom rá a tekintetem. Egészen kedvesnek tűnt a kérdés, és a hangnem is. Felhajtja palástját, és vállán átvetett táskájában matat egy picit. Kihasználom az alkalmat, és végignézek rajta. Így fél kézzel sem tűnik ügyetlennek egyáltalán. Kedvem lenne megnézni csonkolt karját, hogyan gyógyult a seb, hogyan néz ki most a heg, de persze nem kérhetek tőle ilyesmit. Hirtelen megakad az elkezdett mozdulatsor közepette, és rám emeli a tekintetét. Egy másodpercig csak bámul rám, mintha azt latolgatná, hogy mit is mondjon pontosan, majd megszólalt. – Segítenél? – kérdezi. Szabályosan megdöbbenek a kérdés szürrealitásán. Fagyottan állok még mindig, és hitetlenkedve bámulok vissza egészen addig, míg újra meg nem szólal, és akkor már kissé türelmetlen is a hangja. – Sakura?!

- Ja. Igen – dadogom, és végre mozdul a testem is. Vontatottan közelebb sétálok, és várok, hogy megmutassa mégis miben kellene segítenem, merthogy a kulacsát már elővette. Ott van megmaradt kezében.

- Hátul van rajta egy csat – bök az állával a táska pántjára, én meg kapcsolok, hogy segítenem kellene levenni a táskát a válláról, mivel az a palást alatt van átvetve a vállán. Jobb kezemmel ügyetlenül a kissé felhajtott palást alá nyúlok. Furcsa érzésem támad, mert egészen közel állok hozzá. Újra megcsap az illata, és a lélegzete, de megpróbálok nem törődni vele, mert érzem, hogy a pulzusom megint kezd az egekbe szökni. Megtalálom a csatot, de az valahogy sehogy sem akar kipattanni a helyéről. – Neked még megvan mindkét kezed, mi a fenéért nem használod? – kérdezi hirtelen türelmetlenül. A válasz természetesen az, hogy ahhoz gyakorlatilag át kellene ölelnem őt, hogy elérjem a csatot, ami körülbelül a háta közepénél helyezkedik el, és ez zavarba ejt, de persze ezt nem mondhatom. Gyerekes lenne, és még ennél idiótábbnak tűnnék, ami eléggé lesújtó.

- Bocsánat – nyögöm teljes reményvesztettséggel. A határozott Sakura most valahol elnyomva ücsörög valahol a szürkeállományom egyik zugában, betömött szájjal, mert képtelen vagyok előcsalogatni. Sasuke-kun közelsége mindent kiüt bennem, és még csak nemrég indultunk útnak, ha azt nézzük. Nincs más választás, a másik kezem is használnom kell, de úgy remegek, mint egy nyárfalevél, miközben átkarolom. Ügyelek, hogy ne érjek még csak a ruhájához se, de természetesen ez olyan lehetetlen, minthogy a Nap nem kel fel reggel. Idő közben eszembe jut, hogy mégis mi a fenét művelek. Miért segítek egyáltalán neki? Vagy miért akarta, hogy segítsek lecsatolni róla a táskát? Egyértelmű, hogy meg tudja csinálni magának. Biztos, hogy nem keres mindig valakit, mikor egyedül utazik, hogy ugyan már valaki szedje le róla a táskáját. Hát hülye vagyok én?

A gondolatra egyből visszaszivárog belém a bátorság, és mint egy skizofrén bújik elő belőlem a határozott Sakura. Erőteljesen megrántom a csatot, mire az enged, és a táska a földre zuhan. Szándékosan nem nyúlok utána, csak kikapom a kulacsot a kezéből, majd sarkon fordulok, és megindulok a víz irányába. Ha mindenáron hülyét akar valakiből csinálni, akkor ne belőlem!

Már a kulacsokat töltöm, mikor megfogadom magamnak, hogy igyekszem minél határozottabb és önállóbb lenni a küldetés alatt. Nem vagyok rászorulva – győzködöm magam gondolatban, de a csók emléke újra ellágyítja az elhatározásom. De még mennyire, hogy rá vagyok szorulva! Főleg a szájára!

- Fogd be, Sakura! – korholom magam félhangosan. Lassan tényleg rászorulok Ino kivizsgálására.

- Igyekezz, mert még sötétedés előtt meg kellene tennünk legalább a felét az útnak – hallom kissé távolabbról. Reflexszerűen vágok egy fintort a parancsoló hangnemre, és mikor ezt észreveszem, azonnal meg is lepődöm, mert egyáltalán nem volt szokásom korábban grimaszolni Sasuke-kun megszólalásaira.

- Megyek – felelem engedelmesen. A határozottságom kissé apad, de nem tűnik el teljesen, mikor visszaadom neki a kulacsát. Érdekes módon a táska újra a vállán lóg a palást alatt. Még, hogy segítsek… Egy kicsit se érezd hasznosnak magad, Sakura! Még véletlenül se! Még vissza sem csatolom rendesen az övemet, már útnak is indul. Fáradtan sóhajtok, mert igazán csak most fogom fel, hogy milyen is lesz ez az egész küldetés. Hosszú, és nehéz. Jobban mondva hosszabb, és nehezebb, mint amilyen Sasuke-kun nélkül lenne. Azért felveszem a kesztyűt. Muszáj profi ninjaként hozzáállnom a dologhoz. Ezt várja el Kakashi-sensei tőlem, és igazából én is magamtól. Újabb mély lélegzetet veszek, és utána indulok.

 

Még csak most kezdődött el.

Még nincs hozzászólás.
 

A végtelen szeretet az egyetlen igazság, minden más illúzió.    *****    Ha sok mindent tudni szeretnél és válaszokra vársz látogass el oldalamra!    *****    SZEREPJÁTÉK - Csatlakozz közénk és légy részese egy kalandnak - FRPG - Még nem késõ csatlakozni - SZEREPJÁTÉK    *****    VANESSA HUDGENS - A LEGNAPRAKÉSZEBB MAGYAR RAJONGÓI OLDALAD A TEHETSÉGES ÉNEKES-SZÍNÉSZNÕRÕL - VANESSA HUDGENS    *****    Ipari elektronkia szerviz, villamos kéziszerszám javitás, érintésvédelmi felülvizsgálat. elektronika-szerviz.gportal.hu    *****    Minden lány egy kicsikét királylány, minden Fiú kicsit hõs lovag. - FRPG    *****    | WATTPAD | Egy neves gimnázium, egy gazdag, arrogáns srác és egy ösztöndíjas lány nem mindennapi szerelme | WATTPAD |    *****    Szerepjáték – Csatlakozz közénk, és részese Te is a kalandoknak - FRPG    *****    Egy igazi hõs sem tudja magáról, hogy hõs. - Egy igazi hõs sem tudja magáról, hogy hõs.    *****    Nincs Új Poszt Cousin & Best Friend & A Lot More    *****    az új élet reményében, hajózz    *****    ANELIATH - varázslat és sárkányvér    *****    csillagütközés marcangolta nász    *****    Katt!Katt!Katt! Lépj be a galopp versenyparkunkba! Katt Katt!    *****    Új lovas szerepjáték! * Új lovas szerepjáték! * Lépj be a lovak csodálatos világába! Nevelj te is nálunk!    *****    ANELIATH - varázslat és sárkányvér- Te ki leszel ebben a csavaros Történetben? - SZEREPJÁTÉK    *****    Te ki leszel ebben a csavaros, mágiával, intrikával és hataloméhséggel fûszerezett olvasztótégelyben?    *****    Te ki leszel ebben a csavaros, mágiával, intrikával és hataloméhséggel fûszerezett olvasztótégelyben?    *****    Vörös sziluett az emlékvárban    *****    'cause I am only human