23 évvel korábban:

1992. április 3. Tokió.

Hűvös volt a reggel. Az egyik sikátorban furcsa hangokat lehetett hallani. Egy otthontalan idős hölgy, lassan félve lépkedett a hang irányába. A kuka mögül jött az érdekes hang. Arrébb gurított pár szatyrot, és a hang forrása egy sírdogáló kisbaba volt. A csecsemőt egy pocsolyából óvatosan vette karjai közé.

-          Ó! Te szegény pára. – a kis csöppség szemei még csukva voltak. – Ki volt az a mocsok, aki itt, mert hagyni egy kisbabát? – a néni úgy fogta a kicsit, mintha a saját unokájával bánt volna. – Elviszlek a rendőrségre, hogy a szüleid érted jöhessenek. – a baba, érezte, hogy jó kezek között volt, és abba hagyta a sírást.

Tíz perc elteltével megérkeztek a rendőrkapitányságra. Ott a rendőrök ki hallgatták a nénit, hogy miként jutott hozzá a csecsemőhöz. Az idős hölgy, mindent elárult nekik. A rendőrök elvitték a babát, kivizsgálásra, és nyomozást indítottak az ügyben. A nénit kivezették a kapitányságról.

Eltelt párnap és a baba szülei nem jelentkeztek. Az orvosok mikor megvizsgálták a gyermeket, észrevettek egy nyakláncot a nyakán, amibe ez volt belevésve: Haruno Cseresznyevirág. 

Mivel a kicsiért nem jött senki így a legközelebbi gyermekotthonba vitték. A Nagaszaki-ba. Az idő telt, múlt, és a kislány felcseperedett az intézetben. Nehéz körülmények között élt. Volt, hogy nem volt mit enniük. Amikor középiskolába került, a többiek ott sem nagyon fogadták be. Egy az, hogy rózsaszín volt, a haja, kettő, hogy kicsit mocskos és nyúzott ruhákban járt. Három, hogy nem voltak szülei.

Az első hetek nehezen teltek, nem beszélt senkivel, lenézték, csúfolták, undorodtak tőle. A tanárok is megvetették. Egy nap, aztán amikor éppen ebédszünet volt, ő egyedül üldögélt a padon, és nézte, ahogyan a többi gyerek egymással beszélget. Irigyelte őket, de erről az életről ő nem tehetett, sajnos ezt nem érthették meg.  Elővette a szakadt táskájából a történelem könyvét, és azt kezdte el olvasgatni, hogy elterelje figyelmét éjségéről.

-          Bocs - bocsánat. –hallatszódott egy félénk hang mellőle, annyira elmélyedt magában, hogy észre sem vette, hogy valaki ott állt mellette. Zöld szemeivel ránézett a lányra, aki megszólította őt. Fél fejjel lehetett alacsonyabb tőle. Rövid feketehaja szürke szemei, voltak. Átlagos ruhákat viselt. Nem válaszolt, félt, ha hozzászól, azzal bajba keveri a többieknél. De a feketehajú még sem ment el. – Leülhetek? – kérdezte bátortalanul. Nem válaszolt, csak bólintott. A lány óvatosan leült mellé a padra. – A-az én nevem Hyuuga Hinata. És a tied? – a táskájában kezdett el kutakodni.

-          Az enyém Haruno Sakura. – nem mert ránézni. Hinata egy szendvicset nyújtott át a mellette ülőnek.

-          Kérlek, fogadd el. – Sakura végre ránézett, és halványan elmosolyodott.

-          Nem tehetem, – suttogta, - de attól köszönöm szépe!

-          Kérlek. – Hinata nem adta fel. A Haruno végül makacskodva is, de elfogadta.

-          Miért vagy velem ennyire kedves? – nézett a kezében lévő szendvicsre. – Én csak egy árva vagyok. –szipogta.

-          Ugyan – Sakura észrevette, hogy a mellette ülő egyre magabiztosabban beszélget vele. – Egyikünk sem árva. És te sem vagy az. Nem kell szomorkodnod, nem te tehetsz arról, hogy ezt az életed kaptad. Egyikünk sem tehet arról, hogy milyen életet kap, csak annyit tehetsz, hogy segítesz azon, hogy jobb legyen. – aztán felvette a táskáját, majd a Haruno elé állt. – Ürültem a találkozásnak Saku-chan, remélem, hogy ízleni fog a szendvics. – Sakura nem nagyon értette, hogy mi folyik itt. „Ki ez az angyal?” – gondolta.

Eltelt egy év, eltelt két év, eltelt sok év. Sakura és Hinata nagyon jó barátok lettek. Az árvaház, ahol Saku lakott, egy nagyobb összegű adományt kapott, nem tudni kitől. A rossz gyerekeket, akik nem fértek a bőrükben javítóba küldték.

Hyuuga meggyőzte a Harunót, hogy együtt menjenek tovább tanulni. Mind a ketten pincérnek tanultak, de e mellett elvégeztek egy elsősegélyképzést is. Hinata másfélévvel volt idősebb Sakutól. Mint kiderült a Hyuuga család eléggé tehetős, és úgy szerették a rózsaszín hajút, mint saját gyermeküket.

A lányok egy albérletben laktak, amit a Hinata apja fizetett. Elválaszthatatlanok voltak, mint két testvér.

Aztán egy napon nem várt fordulat történt. Hinata váratlanul egyik napról a másikra eltűnt. Semmilyen nyomot nem hagyott a felől, hogy hova megy. Sakura felkereste a szüleit, de állítólag elköltöztek, és nem hagyták meg az új címüket senkinek sem.

Sakura maga alatt volt, nem volt senki, akivel beszélhetett volna. Az albérletben, amikor Hinata cuccait pakolgatta, egy kisebb könyv esett le a földre, kinyitva. Furcsa dolgok voltak beleírva:

„Az éjszaka találkozik a nappallal.

A jelen találkozik a múlttal.

A jó találkozik a gonosszal.

Az árva az árvával.

A kígyófia elpusztítja a reményt.

Halál. Menekülés. Vér. Könnyek. Vihar. Merénylet. Hazugság. Álom. Bizalom. Vértestvérek. Kínzás. Erőszak. Levél. Egy száll rózsa. Vérző szemek. Vérző szívek. Szerelem. Áldás. „

Sakura egy szót sem értett belőlük. Minden oldalon hülyeségeket talált, amiről fogalma sem volt mik lehetnek. Lapozgatta még, amíg el nem ért az utolsó bejegyzésig.

„Láttam valamit, a sorsunk megpecsételődött. Itt, az idő, hamarosan. Mindennek vége.

De talán nincs minden veszve. Okos, talpra esett, hiszek benne, hiszek abban, hogy megment minket.

Csak a kiszabott áldás ne jöjjön el!

Hebi no musuko! „ 

-          Tiszta hülyeség! – megfogta a könyvet és beletette a dobozban. Nem akarta kidobni semmit sem, hiszen kitudja, lehet visszajön érte még egyszer.

Sakura felállt és a könyves dobozzal elindult a másik szobába ahol a felesleges dolgokat tartották. Maga alatt volt, nem értette miért kellett ez tennie vele barátnőjének. Miért nem szólt arról, hogy elmegy? És vajon a szülei hova tűnhettek?

Délután lement, a földszínre, és megnézte jött e valami levél. A postaládában rengeteg papír volt: műsorújság, magazinok, amiket Hinata olvasott, és pár darab csekk. Sakura fújt egyet, majd a levelekkel együtt elindult vissza az úgy mond „házába”. A konyhába ment, és lepakolt mindent az asztalra. Az újságokkal nem foglalkozott, csak is azzal, amit, majd kikel fizetnie. Belegondolt, hogy így, magában nem fogja bírni ezt az egészet. Annyit nem keres, hogy fenntartsa ezt az albérletet.

Sakura leült az egyik székre, és kiválasztotta azt a levelet, amelyik a bérlőtől jött. Szemei tágra nyíltak, amikor a sorokat olvasta.

„Tisztelt Bérlőnk!

Ezúton is értesítjük önt, hogy az albérlet, amit annak idején 2009.03.11.-én Hyuuga Hinatával vállalt fizetni, eltöröljük. A hölgy visszautasította a rá vonatkozó szerződési részt, így ezentúl Ön az egyedüli tulajdonos!

Ezúton is kívánom felhívni szíves figyelmét, hogy ez az ingatlan innentől kezdve az öné! Mától kezdve nem kell fizetnie nekünk, csak is a számlákkal kell foglalkoznia!

Szíves megértését köszönjük!

Tisztelettel:

Hatake Utake

Japán, Tokio 2014.02.23. „

Sakura, csak lesett, mint borjú az újkapura.

-          Az, az enyém? – sápadt el, nem értett az egészből semmit sem, még is miért lenne ez az egész az övé? És Hinata hova tűnt? Vajon miért mondott le a részéről? Ő vette volna meg az albérletet?

Emlék:

Tavaszra járt az idő, amikor a két barátnő elment és kiválasztották maguknak új otthonukat. Amikor beléptek az ajtón szinte érezték, hogy ez a nekik való. Három szoba, egy konyha és fürdő valamint egy kisebb előszoba spájz. Nem túl nagy, de nekik elég volt.

-          Ez a nekünk való ház Sakura! – ugrott barátnője nyakába Hinata.

-          Az. – suttogta, és megölelte őt.”

-          Vajon látom még valaha őt? – fejét lehajtotta és a konyhaszekrénye fölötti képre nézett, ahol egy kép volt róluk. Akkoriban készült, amikor ideköltöztek, pontosabban, az otthonuk avatása emlékére készítették. Egymás mellett álltak, és nevettek. – Akkor még minden tökéletes volt. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés