Eltelt egy hét. Sakura Hinatától értesült a hírről, hogy Sasuke elköltözött Hanaval, és egy jó darabig nem is térnek vissza. A lány szülei befolyásos személyek és rengeteg cégük van szerte a világban. Németországba mentek, egy gépipari vállalat tulajdonosává nevezték ki őket. Állítólag hamarosan még az esküvőjüket is megtartják.

Magányosan telt minden pillanata. Eljött az érettségi időszaka. Bár nagyon jól sikerült, sőt az övé lett a legjobb, még sem volt boldog. Tokióba adta be a szükséges papírokat. El akart válni az idekötött emlékektől. Menekült mindentől és mindenkitől. De leginkább saját magától.

Nyáron dolgozott egy keveset, barátaival töltött rengeteg időt, Sasukéról nem sok hírt tudott meg. Ismét beköszöntött az ősz, új város, új iskola, új barátok. Sehol sem találta fel magát igazán. Akár egy zombi úgy festett.

Október felé járhatott az idő, amikor is a szupermarketben összeütközött valakivel.

-          Kérem, bocsásson meg! – a férfi fölsegítette őt, majd a szétszórt holmikat visszarakta Sakura kosarába. – Figyelmetlen voltam.

-          Semmi baj. – mosolygott halványan. A férfinak hosszú fekete haja, hátul össze volt kötve, ugyan olyan színű szeme, és fehér bőre volt. Sakura elgondolkodott. Valahonnan nagyon ismerősnek tűnt neki ez az alak. – Nem találkoztunk mi már valahol? – a férfi kíváncsian nézett az előtte álló fiatal hölgyre.

-          Nem hiszem. Konohában születtem, és egy pár éve itt lakom. Orvosnak tanulok.

-          Itachi? – kapott szája elé kezével.

-          Ismerjük egymást? – ráncolta össze a homlokát.

-          Sakura Haruno vagyok. – a férfi fölnevetett.

-          Hogy megnőttél. – paskolta meg a fejét – Amikor utoljára láttalak még felsőközépbe jártál.  – kacagott föl ismét. – Kicsi a világ. – kacsintott.

-          Eléggé.

-          Nagyon sietsz? – nézett a kosárba lévő élelmiszerekre.

-          Nem, csak a vacsorához keresek pár dolgot. – vett le az egyik polcról egy tasak rizst.

-          Beülhetnénk valahová kávézni és beszélgethetnénk.

-          Itachi! – lépett a férfi mellé, egy fiatal húszas évei elején járó hosszú fekete hajú és szemű nő. Kedvesére mosolygott, majd kérdően nézett az előtte álló nőre.

-          Ő itt a feleségem, Nimera. – a nő gömbölyödő hasára tette egyik kezét.

-          Örvendek! – Sakura kezet nyújtott feléje. Nimera először tétovázott, majd viszonozta a gesztust.

-          Sakura vagyok. Itachival egy iskolába jártunk régebben. – világosította föl a nőt.

-          Értem. Ha szeretnéd, szívesen látunk vacsorára. – Sakura halványan elpirult. A nő nagyon kedvesen viselkedett vele.

-          Ha nem zavarok.

-          Ugyan! – legyintett – Szimpatikusnak tűnsz. – Sakura szégyenlősen lesütötte a fejét. – Itt a számom. – adott a lány kezébe egy apró cetlit. Hét előtt kicsivel hívjál fel és majd Itachi érted megy kocsival. Igaz drágám? – nézett a férfi sötét szemeibe.

-          Ez egyértelmű!

Ezután elválltak útjaik. Sakura befejezte a vásárlást, majd albérletébe indult. A szülei finanszírozták az apró lakást. Két kisebb szoba, nappali, konyha, egyben az étkező is és egy fürdő, meg valami kicsi zug, amit gardróbnak lehetett nevezni.

Bekapcsolta a rádiót, ahol egy számára kedves zene szólalt meg. Fogalma sem volt, arról mi lehetett a címe, de már évek óta ismerte. Igazából aznap, amikor először találkoztak Sasukéval a rádióban, este ez szólt. És, amikor közölte vele, hogy elhagyja, ugyanez a zene hallatszódott a készülékből.

Sokszor eszébe szokott jutni, hogy vajon ez a plátói szerelem, amit irányába táplált valóságos volt-e? Vagy csak az ő képzeltében született meg? Annyi kérdése lett volna Sasukéhoz.

Miért beszélgetett vele annyit?

Miért csókolta meg, ha semmit sem érzett iránt?

Miért mentette meg, ha elhagyta?

És vajon tényleg léteznek varázserejű lények?

Ha most megtámadnák, ő megvédené?

Ha ő lenne Hana, akkor szeretné?

De nem tehette fel neki, és ahogyan a helyzete állt, soha többé nem láthatják egymást.

Már négy óra tájt járt az idő, amikor elment és vett egy forró fürdőt. Amikor az Uchiha itt hagyta, levágattatta haját, és most a válláig ért. Fogat mosott, megszárította ázott tincseit, enyhén kifestette magát, fekete farmert és világoskék rövid ujjú inget vett fel és telitalpú fekete bokacsizmát. Sötét kistáskájába zsebkendőt, rágót, parfümöt, és a telefonját elrakta. A vezetékesről hívta fel Nimerát, aki kedves és szeretetteljes hangon szólt bele. Sakura elmondta a címet és a kagyló másik végén a nő közölte, hogy tízperc és ott van a férje.

Fogalma sem volt arról, hogy miért, de izzadt a tenyere, feszült volt és a szíve hevesen dobogott. Talán azért mert Itachi Sasuke bátyja? Vajon elmeséli neki, hogy ma náluk vacsorázott? Vagy meg sem említi majd nekik? Még azt sem tudja, hogy egyáltalán tartják-e a viszonyt, vagy sem.

Pár percre rá megérkezett Itachi. Sakura kinyitotta neki az ajtót, és beinvitálta az idősebbik Uchihát. Sötét farmert, sportcipőt, és vörös inget viselt. Szálkás, és kidolgozott testéhez nagyon jól illett. Sakura elgondolkodott rajta, hogy vajon Sasukénak is ilyen jól állna ez az ing? Megrázta a fejét, majd megkínálta a férfit, egy pohár gyümölcslével, de ő kedvesen elutasította.

-          Indulhatunk? – mosolygott rá barátságosan. Sakurát emlékeztetet ez a kedves tekintett a férfira, akit titkon szeretett. Keservesen elmosolyodott, nagyot nyelt, majd megrázta a fejét.

-          Mehetünk! – Sakura bezárta maguk után az ajtót, majd elindultak a harmadikról lefelé. A fekete Toyota már készen állt a röpke útra. Beszálltak, a lágy zene halkan szólt. Bekötötték a biztonsági övet, majd elindultak. A nő az ablakon bámult kifelé. Szíve megtelt keserves emlékekkel. Akár az ősz, amikor beköszönt, nála is lejátszódott az a jelent, amikor szívében az emlékek megjelennek. Az ősz az - az évszak, amikor a fákról hullnak lefelé a falevelek, hogy, majd a kemény tél után tavasszal, bimbóikkal és rügyeikkel, majd csodálatos leveleikkel beborítsák az emberek életét minden jóval. Az őszi falevelek szebbnél szebb színben pompáznak. Amikor a parkban sétálsz és a kellemes szél, ami még nem olyan hideg, fölkapja a földről a lehullott lapukat, vagy esetleg az ágakról viszi minden felé, nyugodtságot és boldogságot hoz mindenki szívébe.

-          Nagyon szótlan vagy. – jegyezte meg Itachi. – Kivennéd légy szíves a kesztyűtartóból a pénztárcám? – A nő lehúzta a tokot, majd keresgélni kezdett. Szeme megakadt egy régi fényképen. – Azon én és az öcsém vagyunk még kicsi korunkban. – Sakura kivette a képet és keserűen elmosolyodott. Ekkor még nem ismerte a férfit, hiszen gyerekkorukban, mind máshol nevelkedtek. Végül fintorgott, majd visszatette a helyére, a tárcát pedig Itachi kezébe adta. – Köszönöm. – végül leparkolt, egy kétszintes családi háznál. Este már nem lehetett annyira kitalálni, mégis milyen színű lehet. – Sárga. – válaszolt a kérdés előtt – Hamarosan készen lesz a második garázsunk. Nem rég költöztünk ide, igazából azóta, hogy Nimera állapotos lett. Egy háromszobás lakásban laktunk a belvárosban, majd végül úgy döntöttünk, hogy nyugodtabb lesz itt nekünk és a babának is.

-          Jól tettétek. – helyeselte. Bementek a házba. A feketehajú nő hatalmas mosollyal az arcán üdvözölte Sakurát. Kellemes kékszínű ruhát viselt topánkával. Leültek mind az asztalhoz. Már ki volt tálalva az étel.

-          De jó, hogy végre itt vagy. Kérsz pezsgőt? – a rózsaszín hajú megcsóválta a fejét, majd megrázta a fejét jelezve, hogy most inkább, ki szeretné hagyni.

-          Te sem ihatsz a kisbaba miatt. Majd legközelebb bepótoljuk.

-          Ahogy gondolod. Remélem, szereted a csirkét és a zöldséget. – kuncogott.

-          Persze. – Nimera öntött egy pohár narancslevet mindenkinek, majd nekiláttak a finom ételnek.

-          És mit tanulsz itt? - pár perc néma csönd után, Itachi szólalt meg először.

-          Jogot. Mondjuk, innen nem tudom még, hogy minek megyek tovább. – tűnődött el a nő.

-          Na és ti? – nézett a kerek hasra – Hányadik hónap?

-          Hét. – válaszolt Nimera – december hatra vagyok kiírva. Kisfiú lesz. – ecsetelte boldogan.

-          Ez remek hír. Én már húsz éves vagyok, és még képtelen lennék arra, hogy elképzeljem magam anyaként. – sóhajtott, majd megevett egy brokkolit.

-          Idősebb vagyok tőled egy pár évvel, mi sem annyira terveztük. Beszélgettünk róla, de nem volt tervem. Az után kiderült az állapotom és úgy voltunk vele, hogy tartsuk meg.

-          Összeházasodtatok már? – ekkor egymásra néztek.

-          Nos, az én családomban úgy szokás, hogy egy nővel csak akkor hálhatok, ha idővel el is veszem. Nimera húsz volt, amikor egybekeltünk. Én akkor már huszonnégy. Így összesodort minket az élet. De az biztos, hogy nem bántam meg. – adott egy kedves csókot hitvesének.

Ahogyan figyelte őket elképzelte magát, amint idővel ő is azzal a férfival lehet, majd akit szeret. Sasuke gondolta magában. Aranyosak és igazán jól mutattak együtt. Nimera nagyon kedves és igazán jó háziasszonynak bizonyult.

A vacsora végeztével mind a nappaliba vonultak. Beszélgetek, nevettek és a régi időket hozták fel. A gyerekkort, az iskolát és a hasonló témákat.

-          És emlékszel arra, amikor bemutattalak az öcsémnek? – kacagott – Akkoriban ismerkedett meg Hanaval. Na, az a nő is egy katasztrófa! – végül arcát kezeibe temette.

-          Miért mi a baj vele? – kérdezett rá Sakura. Persze magában tényleg örült annak, hogy Itachi így vélekedik róla.

-          Féltékeny. Sosem engedte, hogy Sasukénak sok barátja legyen, mert akkor ő már megcsalja. Amikor bemutatott neki, akkor a lány azt gondolta, hogy valami régi szeretője vagyok. Itachi ekkor mondta meg neki, hogy hamarosan összeházasodunk. Egy időben még azt is megtiltotta, hogy beszélgessen a saját vérével! – Nimera egy hajszálnyit kikelt magából. Hátra dőlt a kanapén, és nyelt egyet, hogy vissza tudja fogni dühét.

-          Sajnálom. – keserűen elmosolyodott, majd kezét a nő térdére tette vígasítás képen. – Én nem ítélhetem el, hiszen nem ismerem. Sasuke már jó ideje elment tőlünk. Össze is fognak házasodni állítólag. Ez a saját döntése. Ha szeretik egymást, akkor hadd legyenek boldogok. Nem nektek kell együtt élni azzal a lánnyal, hanem Sasukénak. El kell fogadnunk. Nektek pedig támogatnotok, még ha fáj is. És ha úgy látjátok, kezd lesétálni a helyes útról, mint idősebbek, tanácsokkal kell ellátnotok, hogy visszatérjen oda ahová tartozik. – mind a ketten szinte már tátott szájjal figyelték, amint Sakura véleményéről nyilatkozik.

-          Remélem, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. – helyeselte Itachi.

-          Úgy lesz! – mosolygott a Haruno.

Későre járt már, amikor Sakura hazaért. Nagyon jól esett, hogy közelebbről megismerhette szerelme családját. Nimerával megegyeztek, hogy a héten valamikor elmennek vásárolni, és tartanak egy csajos napot. Itachi miután visszaért levette a cipőjét, majd elterült a kanapén. Felesége, leült mellé és kezébe nyomta a mobilját.

-          Megígérted neki. – a férfi beütötte a számot, négyet kicsöngött, majd a másik oldalon megszólalt az ismerős hang.

-          Áthívtuk vacsorázni. Sokat nőtt. Nem, nincsen semmi baja. – hosszú csönd – Mikor jössz haza? Értem. Mit szeretnél kérni? Persze ez egyértelmű! Vigyázunk rá, megígérem!  

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés