Péntek. 

Hihetetlenül utálom! Sokáig fel se tűnt, milyen kiállhatatlanná válok ilyenkor. 

A hétvége számomra egyet jelent két végtelenül hosszú nappal, amikor se a kórházban, se a klinikán nincs rám szükség. Marad a takarítás és a néma önsajnálat, hogy senkinek se kellek, ami persze nem igaz, de miután már ragyog a lakás és nem tudok magammal mit kezdeni, valahogy mindig ezt érzem. Ráadásul a mai napot megkoronázza egy különleges program, amit szívesen kihagynék: Ma meglátogatjuk a szüleimet.

Kelletlenül dobom félre az utolsó kórlapot - ezzel elvégeztem minden munkát-, nincs mivel tovább húznom az időt. Úgy mosolygok a munkatársaimra miközben elköszönök, mintha a fogamat húznák. Nem kérdezik, mi bajom. Tudják, hogy pénteken jobb, ha békén hagynak.

- Szia! Jól nézel ki – közlöm Sasuke-kunnal, miután bekopogok, ő pedig fehér ingben, fekete nadrágban és mellényben nyit ajtót. – Talán ennyire nem kéne kiöltözni – jegyzem meg, aztán elharapom a mondatot, mert csúnyán néz rám. Már benn vagyok a nappalijában, amikor rájövök, hogy milyen különleges is ez az alkalom, hiszen sohasem jártam még nála, és éppen arra készülünk, hogy a szüleimtől megkérje a kezem. Ha valaki pár nappal ezelőtt ezt jósolja, kinevetem, annyira hihetetlen még mindig.
- Miért vagy ennyire ideges? Talán meggondoltad magad? – kérdezi feszülten. Jó vicc! Ő is falfehér, egyértelmű, hogy nem ez lesz élete legjobb találkozója. Bízom benne azért, hogy a szüleim nem üldözik majd világgá, ha már eddig eljutottunk.
- Dehogy gondoltam meg magam, csak megleptél. Sohasem láttalak még így, mármint ilyen elegáns ruhákban – magyarázom, aztán elsétálok mellette és szórakozottan lehuppanok a kanapéra.

Mintha várna valamit, furcsán néz rám. Nem tudom, mit akar, nem is nagyon tud most érdekelni. Szívesen túl lennék már ezen az egészen. Inkább azon agyalok, mi lesz, ha anyám megint kifakad és cirkuszt csinál.

- Kérsz teát?
- Köszi, nem! Ha kész vagy, talán jobb lenne indulni – sürgetem. Megint látom a csalódást átfutni az arcán, de nincs idő foglalkozni vele. Türelmetlenül ugrok talpra, gyorsan visszahúzom a cipőm, aminek kihűlni se volt ideje, és nyugtalanul toporgok az ajtó előtt, amíg ő is felöltözik.
- Minek ez a köpeny? – csodálkozok el, amikor az ünnepi öltözék tetejére kanyarítja a már igencsak viharvert darabot.
- Tudom, hogy meleg van, de… – idegesen az üres ingujj felé pislant, ami elárvultan lóg csonka kezén.
- Sajnálom! – vörösödöm el, mikor rádöbbenek, milyen önző vagyok. Ostobán viselkedem, mintha az előttünk álló esemény csak az én problémám volna. – Vedd fel, és ne haragudj! Bocs, hogy rád szóltam – szabadkozom. Gyorsan a kilincsért nyúlok zavaromban és kimenekülök a lépcsőházba.

Sakura, mi ütött belé? Térj észre! – korholom magam. Ez csak egy vacsora a szüleiddel!

Nagy levegőt veszek és próbálok mosolyt erőltetni magamra.

- Tényleg ne haragudj! – fordulok szerelmem felé, aki hangos zörgéssel zárja az ajtót.
- Talán jobb lenne, ha lenyugodnál – mormolja válaszként. 
- Igazad van – sóhajtok. Persze, mondani könnyű! Sajnos a szívem ugyanolyan zaklatottan verdes, amikor elindulok lefelé a lépcsőkön, mint eddig.

Csendben követ, és némák vagyunk a hosszú séta alatt. Az ég borult, a levegő fülledt. Vihar készülődik.

- Végre ideértetek! Azt hittem, elkap benneteket a zivatar – kiabál le anya az erkélyről, mikor meglát. Már messziről integet, hogy siessünk. Kicsit megkönnyebbülök, mert nem néz ki dühösnek, inkább aggodalmasnak. Szavára megszaporázzuk lépteink és az utolsó métereket már futva tesszük meg, mert valóban elered az eső.
- Hát ennek nem sok híja volt – dörmögi apám, amikor ajtót nyit, mi pedig kissé zilálva belépünk. 
- Isten hozott nálunk! – áll anyám Sasuke elé, és elveszi a köpenyét. Pillantása azonnal az üres ingujj felé esik, aztán gyorsan elkapja a tekintetét. – Gyertek beljebb! 

A szüleim próbálnak kedvesen viselkedni, de mindkettőn érezhető a feszültség. Anya valószínűleg nagyon szégyelli magát a múltkori kirohanása miatt, aminek Sasuke is fültanúja volt. Roppant kínos a helyzet, de Sasuke gyorsan túllendül a dolgon, mintha mi se történt volna. Csendben helyet keres a cipőjének, aztán követi anyát a nappaliba. Meghökkenek, amikor meglátom, mennyi étel roskadozik az asztalon.

- Nem vittétek túlzásba? – kérdezem önkéntelenül, ám apám csak hümmög valamit válaszul és int, hogy üljünk le mindannyian.
- Először mondanánk valamit – fogok bele a dolog legnehezebb részébe, mire anya egyből csattan.
- Együnk előbb, majd utána beszélgetünk!
- Fontos lenne – felelem makacsul, és várakozva Sasukéra nézek.
- Kérem! – szólal meg ő is.

Neki már nem mernek ellentmondani. Nevetséges és egyben elkeserítő, ahogy anya ösztönösen apám mellé húzódik, mintha a halálos ítéletük kihirdetésére várnának. Sasuke nem mutatja, hogy bántaná az elutasító légkör, pedig a feszültség kézzel tapintható. Kivételesen becsülöm a pókerarcát, ahogy a körülmények ellenére higgadtan meghajol a szüleim előtt és elmondja a nevét, aztán közli, hogy szeretne feleségül venni. 

- Istenem! – rökönyödik meg anyám, amiből rájövök, hogy azt nem említettem nekik, miért is hozom Sasukét. Valószínűleg azt gondolták, csak bemutatni, de a lánykérés meg se fordult bennük.
- Kislányom! – hápogja apám is, mint valami partra vetett hal. Már meg se próbálnak kedvesnek mutatkozni, tökéletesen lerí róluk az őszinte döbbenet. 
- Sajnálom! Tudom, hogy más jövőt szántak a lányuknak, de kérem, tartsák tiszteletben a döntését. Én megígérem, hogy mindig azon leszek, hogy jó férje legyek, és ne okozzak több csalódást. Kérem, bízzák rám őt! 

Sasuke végül kiesik a szerepéből és a megfontolt szavak után enyhe kétségbeesés csendül hangjából. Könnyek kezdik égetni a szemem. Látom, hogy anya és apa is hasonló gondokkal küszködik. Értik Sasukét, de közben féltenek engem is. Nincsenek olyan állapotban, hogy válaszolni tudjanak, csak némán meredünk egymásra, míg anya fel nem szipog, és gyorsan zsebkendőért nem menekül.

- Tényleg fogjatok neki, mert kihűlik minden – szól hátra, és eltűnik a fürdőszobában.
- Bocsássatok meg – szól apám is, és követi. 

Ez sokkal rosszabbul megy, mint gondoltam. Sasuke viszont úgy tűnik, nincs meglepődve. Arca most ugyanolyan kifürkészhetetlen, mint szokott, bár tétován közelebb lép, amikor észreveszi, hogy nézem.

- Ne haragudj rájuk, majd megemésztik – mondom csendben, és a kezéért nyúlok. Jéghideg, ezért hirtelen az ajkaimhoz húzom és a tenyerébe csókolok. Hálából, amiért ilyen határozottan kiáll értünk, és szerelemből, mert féltem, és óvni akarom mindentől, még a szüleimtől is.

Magához húz. Feszült testtartásából érzem, hogy kellemetlen volt neki is ez a szituáció, és most szüksége van rám. Elbújok az ölelésében és közben arra gondolok, hogy ez még csak a legelső menet. Sok küzdelem vár még ránk, mire az egész falu elfogadja majd a kapcsolatunkat. 

- Hányszor mondtam, hogy egyetek végre! – bukkan fel anya pár perc múlva vörös szemekkel, mosolyt erőltetve magára. Apa csendben követi, aztán tüntetően leülnek az asztalhoz és várják, hogy végre mi is kövessük a példájukat.
- Jó étvágyat! - vezényel anya, majd buzgón Sasuke elé tolja az első fogást. 

Feszült csendben folyik az étkezés. Igyekszem magamba tömni jó sok ételt, ne mondja anya, hogy hiába főzött. Sasuke is így lehet ezzel, mert még édességet is eszik, holott tudom, hogy utálja. 

- Igazán finom volt minden – mondja végül udvariasan, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy a szüleim még mindig nem válaszoltak a kérdésére.
- Egészségetekre! – feleli anya zavartan, aztán látom, hogy nem igazán tudja, mit kéne ezután csinálni. – Sakura, nem mutatod meg a régi szobádat, míg én itt elpakolok? – dobja be mentőötletként, hogy ne bámuljuk tovább egymást ilyen kínosan. 
- De, de csak ha nem kell segíteni – felelem, mert míg otthon laktam, természetesen mindig az én reszortom volt a mosogatás.
- Most vendégek vagytok mindketten, szóval menjetek csak – küld apám is, és végre megereszt egy halvány, biztató mosolyt.
- Akkor köszönjük a vacsorát – áll fel Sasuke, és meglep, milyen kíváncsian várja, hogy megmutassam a régi birodalmam.
- Remélem, nem vagy túl csalódott, amiért nincs veled kiplakátolva az egész szobám – jegyzem meg somolyogva, ahogy becsukódik mögöttünk az ajtó.
- Egy fal elég lesz.
- Sajnálom, de ezzel se szolgálhatok. Az a pár kép, amit sikerült beszerezni rólad, mind az új lakásomat díszíti. 
- Ott se láttam.
- Mert velük alszom – vágom rá vigyorogva, hogy oldjam végre a feszültséget. Jó érzés ezen a védett helyen lenni, ami annyi éven át volt a menedékem, és ahol annyit ábrándoztam arról, hogy milyen lenne Sasukéval egyszer kettesben. 
- Szép, bár nem túl lányos.
- Bocs, hogy csalódást okoztam. Talán hiányolod a plüssöket? – tettetem a sértődöttet.
- Ugyan! – mosolyodik el végre ő is. - Gondolom, nem volt túl sok időd ilyenekkel foglalkozni, de könyved viszont rengeteg van itt is és a lakásodon is.
- De megjegyezted! – lepődök meg.
- Gondoltam, hogy így lesz, hiszen te voltál a legjobb tanuló az akadémián.
- Igen, igyekeztem a szorgalmammal is kitűnni, nem csak a nagy homlokommal – jegyzem meg fanyarul. Némi nosztalgiával ülök a régi íróasztalomhoz, ahol számtalan órát töltöttem tanulással, leckeírással és persze ábrándozással.
- Emlékszem, mennyire szerettél tanulni. Én mindig irigyeltem a szorgalmad – lép mögém.
- Valóban? – csodálkozom el.
- Hát igen, de ezt akkoriban sohasem ismertem volna el. Elég büszke család voltunk, én meg talán még a többieknél is büszkébb. Azt hiszem, eléggé el voltam kényeztetve, de ez már csak akkor lett világos számomra, amikor elveszítettem mindent. 
- Sajnálom. Tényleg, őszintén! – mondom megrendülten.
- Tudom – simít végig gyöngéden a hajamon. - Éppen ezért szeretném megbecsülni az új lehetőséget, bár nem nyújthatok majd túl sokat. Remélem, hogy nem fogsz csalódni bennem.
- Azt hiszem, elég jól kiismertelek már, hogy ne okozz meglepetést.
- Valóban? – utánoz, aztán hirtelen maga felé fordít és lecsap az ajkaimra. 
- Oké, mégis meg tudsz lepni – vallom be pihegve, mikor percek múlva elenged, és végre levegőhöz jutok.
- Rendben – bólint halvány mosollyal elégedetten. - Nem akarom, hogy hamar rám unj! 

Hitetlenkedve bámulok rá, de igen, komolyan mondja. Ezek szerint fogalma sincs, hogy soha, semmilyen körülmények között nem tudnék ráunni, különben nem aggódna emiatt. Szomorú, hogy ennyire nem ismer még engem.
- Van kedvetek játszani? – kopog be anya. Meglepetten rebbenünk szét, aztán Sasuke beleegyezően megvonja a vállát, hogy neki mindegy.
- Igen, megyünk – kiabálok ki.
- Milyen játékot?
- Kártya.
- Nem nagyon értek hozzá - visszakozik.
- Innentől garantáltan fogsz majd – nyugtatom. Apám el lesz ájulva, ha végre tanítgathat valakit.

Jót tett, hogy anyáékat hagytuk kicsit, sokkal nyugodtabbak. Valószínűleg míg mi a szobámban voltunk, átbeszélték a dolgokat. 

Apa lelkesen kevergeti a kártyát az asztalnál, és amikor megtudja, hogy Sasuke még nem próbálta, izgatottan magyarázni kezd. Kihasználom az alkalmat, míg ők a szabályokat egyeztetik, anya után surranok.

- Hát kislányom, nagyon megleptél – sóhajt fáradtan, miközben tovább mosogat.
- Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz nektek ezt elfogadni – válaszolom szomorúan, és melléállok, hogy eltörölgessem a vizes edényeket.
- Én azt hittem, csak udvarolni akar, szórakozni, aztán majd továbbáll. Sajnálom, de eddig nem tűnt olyan családalapítós fajtának, főleg azok után, ami a klánjával történt.
- Talán éppen azért van szüksége arra, hogy valakihez hazatérhessen.
- Lehet, hogy igazad van, de nem félsz? Nem aggódsz, hogy semmi se változik, és mindig csak várhatsz majd rá?
- Nem hitegetett. Megmondta, hogy eztán se lesz mindig velem, de nekem jó így. Már átgondoltam, és hidd el, tudom, mit vállalok.
- A falu reakciójával is tisztában vagy? Felkészültél rá, hogy sokan csalódnak majd benned a választásod miatt?
- Akik fontosak számomra, mind tudják, hogyan érzek. Aki csalódik, az nem is ismert igazán.
- És azt tudod, hogy ő mit érez?
- Sejtem – mosolyodom el. – Nem jött volna el hozzátok ma, ha nem gondolja komolyan.
- Igaz, pedig múltkor nagyon megbánthattam.
- Igen, látszott rajta. Ennek ellenére ő erőltette, hogy beszéljünk veletek minél hamarabb. 
- Sajnálom, amiért úgy ítélkeztem fölötte, hogy nem is ismertem. Hazudnék, ha azt mondanám, nincsenek már vele kapcsolatban fenntartásaim, de apád szerint muszáj adnunk neki egy esélyt, ha másért nem, hát miattad. 
- Köszönöm – nézek anya könnyektől csillogó szemébe, ő pedig megölel.
- Lányok, hol vagytok már? Rátok várunk – kiabál apa a nappaliból türelmetlenül. 

Anya halkan elneveti magát, puszit nyom a homlokomra és int, hogy menjek. Két edényt még a csurgatóra tesz, aztán ő is követ. Apa a kártyák fölött már igazi harci lázban ég, Sasuke-kun viszont engem kémlel, milyen volt a beszélgetés. Biztatón rámosolygok, és amikor leülök mellé, egy pillanatra megszorítom a kezét, hogy tudja, minden rendben van, aztán kezdődhet a játszma.

Éjfélt üt a nagyóra, mikor anya apámra parancsol, hogy könyörüljön meg rajtunk és fejezzük be, elég lesz már mára a kártyázásból. 
- Nagyon esik odakint, legjobb lenne, ha itt maradnátok – teszi hozzá, amikor elhúzza a függönyt és kinéz az ablakon. 
- Nincs vendégszobánk – emlékeztetem, de megvonja a vállát.
- Nálad elfértek – dünnyögi. Látom rajta, hogy ő már alaposan átgondolta ezt magában, ennek ellenére mégse tudja kimondani olyan könnyedén, hiába igyekszik. Elmosolyodom.
- Igen, későre jár. Biztos fáradtak vagytok – bólogat apám is. Érzem, hogy ezzel akarják jóvátenni a korábbiakat, ezért nem utasíthatom el.
- Mit szólsz? – fordulok Sasuke-kun felé. Egy pillanatra elkapom a döbbenetet az arcán, aztán úgy tesz, mintha semmi különös nem lenne ebben, hogy a szüleim házában éjszakázunk, együtt.
- Ha tényleg nem gond – feleli tétován, mire anya máris szalad az ágyneműért.

Mindketten fürödtünk, mielőtt eljöttünk, így csak megmosom az arcom meg a fogam, és Sasukénak is készítek egy törölközőt meg egy fogkefét. Míg ő használja a fürdőszobát, levetkőzöm és belebújok egy régi hálóingembe. Elég rövid, ezért gyorsan betakarózom, nem akarom a kivillanó bugyimmal sokkolni. Hamarosan nyílik is az ajtó.

- Apukád már horkol is. 
- Tényleg? – lepődök meg, hiszen nem szokása.
- Talán csak jelezni akarja, hogy alszanak.
- Ez kedves – nevetem el magam, aztán elpirulok. 

Sasuke az ágyhoz jön, lekapcsolja az éjjeli lámpát, aztán hallom, hogy a sötétben vetkőzni kezd. Arrébb csúszok, hogy elférjen mellettem. Az ágyamat egyértelműen nem két személyre tervezték, de önző módon kimondottan örülök ennek, és alig várom, hogy a hideg takaró alatt végre megérezzem szerelmem testének melegét. Hallom, hogy ő is izgatott, türelmetlenek a mozdulatai és szaporábban veszi a levegőt, aztán ügyetlenül tapogatózva végre mellém bújik. 

- Fázom – mondja, ahogy a sötétben értem nyúl, aztán magához húz.

Tényleg hűvösek az ajkai, a keze és az arca, ahogy a nyakamhoz vackolja magát és apró csókot hint a bőrömre. Megborzongok, de nem csak a gyengéd érintéstől, hanem ennek az egyszerű szónak a többletjelentésétől. Tudom, rég tudom, hogy egyedül - nélkülem - fázik. Hiába kódorog a nagyvilágban, ez a melegség, amit tőlem kaphat, mindig visszahúzza majd, én pedig várni fogom hűségesen.

Öleljük egymást némán, és jóleső ez a meghitt pillanat. Azt gondolom, el is alszik így. Már én is majdnem elszenderedem, amikor karja még közelebb húz és ajka megismétli a korábbi csókot. Félszegen, tétován, biztatásra várva. Belesimítok a hajába és hátradöntöm a fejem, hogy felkínáljam nyakam érzékeny területeit. Egyre forróbb csókokat kapok rá, míg végül ajkaimra hajol, hogy belém fojtsa hangosodó sóhajaim. Keze sem pihen. Miközben nyelvével egyre bátrabban fedezi fel a szám, ujjai türelmetlenül simogatják a derekam. Félig már rajtam fekszik, egyik combját a lábaim közé fúrja, így érzem, mennyire kíván. 

Mikor nyelve ismét a nyakam kóstolgatja, keze felcsúszik és óvatosan a mellemre siklik. Elégedetten morog, hogy pont a tenyerébe illik, és finoman masszírozni kezdi. Ölem már hevesen lüktet, testem forró sóvárgással követeli az édes érintéseket.

- Ne! – riadok meg, amikor hirtelen eltávolodik.
- Csak a pólóm veszem le, és ezt is, ha megengeded – nyugtat jókedvűen, aztán érzem, hogy értem nyúl. Felültet, gyorsan megszabadít a hálóingemtől, és pillanatok múlva már csak bugyiban fekszem alatta. 

Nem kellenek hozzá szavak, hogy tisztában legyek vele, milyen önuralomra van szüksége hozzá, hogy ne vegyen el azonnal mindent. Csókol, simogat, teste minden négyzetcentiméterét az enyémhez szorítja. Egyek vagyunk, csak két vékony textildarab választ el bennünket. Én attól is megszabadulnék, mert rég nem gondolkodom reálisan, csak élvezem szerelmem közelségét, szenvedélyét. Kapkodó mozdulatai arról árulkodnak, hogy ő se nagyon tudja fékezni a benne tomboló érzéseket. Kíváncsian ismerkedik a testemmel, éhesen érint és kóstol mindenhol. Végül ajkai már a bugyimnál járnak, de képtelen lennék megállítani, engedelmesen tárom szét a combjaim, hogy tegyen velem, amit akar. 
- Boldoggá akarlak tenni - suttogja. 

És sikerül is neki.