Sakura még másnap is ajkán érezte a férfi puha bőrét. Alig hitte el, hogy tényleg smároltak. Bár az egészet a jól ismert szeszre fogta. Biztos volt abban, hogy a férfi soha sem követne el ilyesmit. A Namikaze egyetem ugyanabban az épületben helyezkedett el, ahol a középiskola. Ezért is volt ilyen hatalmas építmény. Több mint háromezer gyerek járt ide összesen.
Sakura a könyvtár felé vette az irányt. Emelten szeretne érettségizni matekból, mert jogot akar tanulni. Igazán jó tanuló volt, mindig is. Nem volt olyan év, hogy a bizonyítványában ötösön kívül más szerepelt. Ezért is járt annyi versenyre. Az iskola egyik büszkesége.
A könyvtáros nő, legalább negyvenes éveiben járhatott. Rövid vörös haja, lila szeme volt, és fekete keretes szemüveget viselt. Úgy öltözködött, mint egy titkárnő. Senki sem szerette nagyon, mert mindig morcos volt, és fenn hordta az orrát. Sakura is csak köszönt feléje, majd elvegyült a régi, és nem régi lapok között. Newton meg Cullonb, a fizikában ők voltak a kedvencei. Biológiából az embertant szerette a legjobban. Szeretett vegyészkedni, tagja is volt a kémia csoportnak. Még másodikban megnyerték az országos elsőt. Nem is volt az életében olyan téma, amit nem szeretett.
Ledobta táskáját az asztalra, majd keresgetni kezdett. Fogalma sem volt arról, mégis milyen jel vezérelte ok miatt, de kivett egy fantázia könyvet.
- Bölcsek könyve? – olvasta el hangosan az címét. Belelapozott, és mindenféle tündérekről, manókról, farkasokról, vámpírokról talált feljegyzéseket. Leült az asztalhoz, és az elejétől kezdve neki látott. Nem volt szerzője a műnek, de ő mégis annyira valóságosnak hitte.
- A könyvtár hamarosan bezár! – a könyvtáros nő bejelentette, itt az ideje távoznia. A táskájába rakta a könyvet, majd elindult a kijárat felé.
- Szép estét! – majd becsukta maga mögött az ajtót.
Zöld tornacipőjével belerúgott pár kőbe, ami az útjába esett. Rózsaszín Nike hátitáskát viselt. Ujjaival markolászta a pántokat. Már sötétedett. Az eget egyre jobban ellepték a sötét felhők, föltámadt a hideg csípős szél. Látszódott a lehelete, annyira hűvös volt az idő. Arca enyhén kipirosodott. Alig telt el pár másodperc, hatalmas hópelyhek hullottak a földre. A park, amely mellett haladt, lerövidíthette az útját hazafelé, de nem szeretett későn arra járni. Ki tudja, kik járnak ilyenkor arrafelé. Órájára nézett, hamarosan negyed nyolc lesz. Nagyot sóhajtott, majd bemerészkedett az „oroszlán barlangjába”.
A park sötét volt, és úgymond kihalt. Sehol egy lélek. A fagy miatt a fák bimbói nem fognak kinyílni. Remélte, hogy nem tart már sokáig ez az idő.
Ismeretlen madárhangokat hallott, a park kivilágítása miatt, pár fára úgy tekintett, mintha valamilyen árnyak lennének. Annyira megijedt, hogy felsikított, emiatt a havas ágakról madarak szálltak föl. A kijárat felé kezdett el szaladni, de nekiütközött valakinek. Félve bár, fölnézett az ismeretlenre. Fiatal volt, hófehér bőr, fekete haj, Vörös szemivel Sakurát pásztázta, majd ugyancsak vörös ajkait megnyalta nyelvével. Ekkor kivillantak éles szemfogai. A lány hátrálni akart, de ő megragadta mindkét karját, és felemelte a földről pár centiméterre. Kiabálni akart, de a torkán akadt a szó. Leblokkolt.
- A szüleid sosem mondták neked, hogy ne járkálj ilyen későn? Egyedül.- kacagott föl. Elmosolyodott. Már éppen beleharapott volna a csábító ütőerébe, de ekkor valami hegyes átszúrta a szívét. A Haruno a földre esett, és értetlenül figyelte, ahogyan az előtte álló ”gyilkosa” kínok között hamuvá ég.
Megmentőjére nézett, kinek sötétszeme kíváncsian fürkészte tekintetét. Leguggolt mellé és megsimogatta az arcát.
- Jól vagy? – nyelt nagyot. Biztos volt benne, hogy a lány nem felejti el egykönnyen a történteket.
- Azt hiszem. – suttogta maga elé. Föl akart állni, de semmi erő nem volt a lábában. Sasuke fölkapta karjai közé, és elindult vele a park másig végébe. – Hogy kerültél ide? – szólalt meg párperc után.
- Erre jártam.
- Ez egy vámpír volt? – tért a lényegre. A férfi először habozott, majd válaszra nyitotta a száját.
- Igen. – adott választ kérdésére.
- Máskor is el fog jönni értem?
- Soha nem fog. Megöltem! – a lány ijedten nézett a férfira. Most vette csak észre, hogy egy lenge hosszú ujjút viselt.
- Te nem fázol? – érintette meg a mellkasát. Tűz forró volt. Képtelen volt elhinni, hogy ilyen forró a bőre, ő pedig, majd szétfagy.
- Nem. – megállt, Sakura egyenesen a szemeibe nézett. Olyan közel voltak egymáshoz ajkaik, hogy leheletük összemosódott. Sasuke lepillantott a lány telt ajkaira. Megfeszült, majd lágy csókot hintett a rózsaszín ajkakra. Sakura nem ellenkezett. Vágyott a férfira, szerette tiszta szívéből. Elbotorkált a legközelebbi padig, majd leült. Gyöngéden végigsimított a lány combján, egészen a lábszáráig. Sakura ledobta magáról a táskát, majd kezeivel a férfi nyakát simogatta. Amikor ajkaik elválltak, egyikőjük sem mert megszólalni. Hozzábújt a férfihoz, úgy ölelték egymást. A hó ismét hullani kezdett. Sasuke az ég felé emelte a fejét, és hagyta, hogy a hideg pelyhek elolvadjanak tűzforró testén.
Későre járt már amikor Sakura hazaért. Édesanyja nagyon ideges volt miatta. Fogalma sem volt arról, lánya még is merre kószál. Többször felhívta a telefonján, de mivel az le volt halkítva így semmi esélye sem volt arra, hogy fölvegye. Inót, és minden ismerősét megkérdezte nem-e látták a lányát, de ők nem tudtak neki jó hírekkel szolgálni.
Akár egy drogos úgy nézett szüleire. Pedig ez csak egy szerelmes tekintete volt. Fölsétált szobájába, táskását, az ajtó mellé tette, majd ruhástól feküdt ágyába. Teste égett a vágytól. Sasuke megkérte arra, hogy ezt tartsa titokban. Nem lenne jó, ha kitudódna.
Már későre járt, amikor is halkan dörömböltek az ablakán. Megdörzsölte szemeit, majd vékony selyemből készült hálóingét megigazítva kinyitotta az ablakot. Sasuke állt, illetve guggolt a párkányon előtte. Alig hitt a szemének. Még is hogyan volt képes tíz méterrel a földtől idáig feljönni? A férfi leugrott a parkettára, majd a lány helyett visszacsukta az ablakot. Sakura kétségbe esett tekintetével nézett szembe.
- Nagyobb lelkesedést vártam. – ült le a lány ágyára.
- Hogy kerültél ide? – tette csípőre kezeit.
- Ez most nem számít!
- De!
- Figyelj! – sóhajtott föl. – Lenne valami, amit tudnod kell. – a lány hírtelen elsápadt. – Gondolkodtam, és azért jöttem ide, hogy elmondjam, soha többet nem beszélünk! – fölállt, majd homlokon puszilta a lányt – Azt is el kell felejtened, hogy valaha is beszéltünk! Megértetted? - inkább fenyegetésnek, mint sem kérésnek tűnt.
- De miért? Hiszen…
- Mert nem akarlak többet látni! Na, szevasz! – azzal ott ahol érkezett arra is távozott. – Sakurának ennyi ideje sem volt, hogy azt válaszolja „ne haragudj”.
Akár egy kártyavár, minden úgy dőlt romokba előtte. Fogalma sem volt arról, most mégis mit csináljon. Sasuke vajon miért gondolta ezt jónak? Hibának tartaná? Lehet. Hiszen Hanát nagyon szereti, ebben ő maga is biztos. Akárhányszor együtt látta őket, szemei boldogságot tükröztek. Titokban találkoztak, és beszélgettek. Ő még ennyivel is megelégedett, csak sose veszítse el. Most mégis. Talán a túlbuzgósága és elhamarkodottsága miatt történt ez? Hogy kapzsi volt, és telhetetlen? Igen, talán meg is érdemli, hogy ez történt.
Leült az ágyra, arcát kezeibe temette, és sírni kezdett. Hibáztatott mindenkit. A sorsot, az életet, de leginkább saját magát.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Pici Saku.. T-T