Egy ország, egy császár, és egy herceg. Ez az, amire mindenki vágyott, az ifjú örökösre. A kötelék, amely összeköti Sasukét, és Sakurát. A gyermek pedig a megváltó anyja a szenvedésnek.

Naruto másnap meglátogatta az úrnőt, és átadta neki a levelet, amit kapott. A nő elmosolyodott, majd sóhajtott.

-          Daisuke. Így fogják hívni. – kacagott.

-          Mindene megvan itt felség? – aggodalmaskodott. Naruto sosem felejtette el élete nagy szerelmét. A háttérből figyelte, és vigyázott rá, ennél többre nem volt képes.

-          Ne aggódj miattam, én megvagyok, mint eddig is.

Neji visszatért a fővárosba, mert megtudta, mi történt testvérével, sajnálta, hogy hamarabb nem tudott eljönni, de a kötelesség elszólította. Itachival egyidősek, ráadásul gyerekkori jó barátok. Ezelőtt hat évvel vette feleségül a törvényszéki hivatalban dolgozó egyik nemes úr leányát Tentent. A házasságukból két gyermek született, Yuri és Hitori. Neji volt az egyik, aki kiállt a volt trónörökös mellett, pedig akkoriban még nagyon fiatal volt, de esze miatt már a palotában szolgált.

-          Minden rendben van önnel? – ölelték meg egymást.

-          Igen. – sóhajtotta.

-          Nem kell tagadnia, én is halottam már a híreket, hogy szívbeteg lett.

-          Ne aggódj, ez nem fontos!

-          Már hogyne lenne? – emelte föl a hangját.

-          De bátyám! – csapott az asztalra.

-          Elég! Felségednek, még fel kell nevelnie gyermekét, az lesz a legjobb, ha egy orvos megvizsgálja. – fogta meg Hinata kezeit.

-          Rendben. – egyezett bele.

A napok, hónapok gyorsan elteltek.  Már nyolc éve annak, hogy Sakura elhagyta a palotát, azóta a császárt nem látta. Daisuke kiköpött apja, mindenki ezt mondta. Akár hova ment, vagy esetleg megesett, hogy a nemes urak belekötöttek valamelyik csalafintaságába, közölte velük, hogy ő egy herceg, nem sokra rá, mindenkinek feltűnt, mennyire hasonlít apjára.

Sasuke vaskézzel uralkodott népe felett, nem szeretette az engedetlenséget, legyen a családjáról vagy a népéről szó. Mindenkit megbüntetett.

Daisuke okos gyermeknek született. Már ötévesen tudott írni, és olvasni. Az intelligenciája messze felülmúlta akármelyik nemes úrét. Édesanyja tartott is attól, hogy esetleg bántani fogják esze miatt.

Neji sokat járt Sakurához. Ő volt az úgymond összekötő Hinata és őközötte, beszámolt az udvarban történtekről. Az a hír járta, hogy Izumi ismét várandós lett. Most fiút jósoltak neki. Sakurát egyáltalán nem érdekelte az a nő, csak gyermeke miatt aggódott.

Hiashi, Hinata édesapja Japán nagykövete volt. Ő járt közben a császár helyett. Ahová Sasukénak nem volt ideje eljutni, vagy nem akart stb, ő ment helyette. Úgymond a császár helyettese, fel volt hatalmazva arra is, hogy ha szükséges, halálbüntetést is alkalmazhat.

Hinatát nagy becsben tartotta, imádta az összes gyermekét. Hanát, az unokáját, sajnos nem sokszor látta, és ha igen, akkor is röpke pár percre. Ilyen, ha az ember a császár helyettese.

A férfi ismerte Sakurát, és gyermekét. A legutóbb, amikor visszatért Indiából ellátogatott hozzájuk. Meglepődött a fiatal herceg intelligenciáján. Az úrnővel beszélt is erről, és tudtára hozta, hogy ennek nem lesz jó vége, támadások fogják érni az udvarból, ha Hitomi és Izumi rájönnek, az is lehet, hogy elteszik a gyermeket láb alól.

Az udvar minden évben megtartja a tavasznak járó tiszteleti ünnepet. Ilyenkor a császár nagy felhajtást kelt az udvarban, ráadásul megengedi, hogy a fővárosból száz gyermek részt vegyen az ünnepélyen. Daisuke pár barátjával meg is beszélte, hogy ők bizony elmennek erre az ünnepségre, és most találkozni fog apjával.

Iskola helyett a palotába vette az irányt. Útközben levált a többi gyermektől, és a nagyterem felé vette az irányt, igaz fogalma sem volt arról, hogy hol találhatja szülőjét, de ő önbizalommal telve keresgélt.

Az egyik kapun befordulva egy nagyon szép lánnyal találta magát szembe. Hosszú fekete hajába bele kapott a szél, levendula szemei szomorúságtól csillogtak, kimonója halványkék fekete obival, kínai selyemből készült az egész öltözéke. A lány kíséretével a nyomában sétálgatott, amikor megpillantotta az alig pár méterre álló fiúgyermeket odasietett hozzá. Végigmérte, és egyből feltűnt neki a hasonlóság.

-          Mond mit keresel te erre? – a lány alig volt egy fejjel magasabb a hercegtől, alacsony növésű volt, hiszen édesanya sem olyan magas.

-          Én csak…- hebegett-habogott. Félt, ha elmondja, mit keres itt hatalmas bajba kerül, otthon pedig anyukája megbünteti.

-          Felelj hát! Ki vagy, és mit keresel erre? – mosolyodott el.

-          Én csak erre jártam.

-          Ne hazudj!

-          Nem hazudok! – emelte fel a hangját. – Eltévedtem! – a lány sóhajtott.

-          Akkor miért nem ezzel kezdted? Figyelj, én nem rossz indulatból mondom, de neked semmi keresnivalód a palota ezen területén. Ha valamelyik boszorka, Izumi, vagy Hitomi meglát, akkora balhét fognak kelteni, mintha a Hold zuhant volna a Földre. – tette Daisuke vállára kezeit.

-          Te meg mit keresel itt? – hallatszódott Hana mögül egy női hang. A hercegnőt kirázta a hideg.

-          Semmi, a fiatalúr eltévedt. – nézett az úrnőre.

-          Még, hogy eltévedt! Hana, ne érj ehhez a fattyúhoz, még elkapsz valamit! - Daisuke éppen visszavágott volna, de a lány megfordult, és keresztbefonta a karjait.

-          Itt egyedül tőled lehet elkapni valamit! Nincs jobb dolgod, mint, hogy az enyémmel foglalkozz? Senki nem kérdezte a véleményedet! Azt csinálok, amit akarok! – Izumi szúrós tekintettel méregette a lányt.

-          Mégis, hogy merészeled, te takony! Tudd, hol a helyed!

-          Emlékeztetnélek, hogy én a császár vére vagyok! Te, pedig csak egy közönséges kurva vagy, aki mások kárára tesz! – ekkor Yang úrnő pofon vágta a lányt. - Még egyszer hozzám érsz azokkal a retkes kezeiddel, a börtöncellában fogsz felébredni!

-          Anyád nem tanított meg, hogy tiszteld az idősebbeket? Látszik! Ugyanolyan semmirekellő vagy!

-          Veled, nem érdemes beszélgetni, mert ez alatt az öt perc alatt olyan büdös lett itt, mint egy disznóólban. Igazán moshatnál fogat egyszer az életben, megígérem neked, hogy apámnál közben járok az érdekedben, és elárulom neki, hogy megütöttél. Biztos lehetsz bennem, hogy kapsz a fejedre. – elmosolyodott kárörvendően.

-          Életem, emlékeztetlek, hogy a jövendőbeli trónörököst hordom a szívem alatt és…

-          Vigyázz a szádra! Én vagyok a trónörökös! – a két nő egymásra nézett.

-          Még, hogy te. Na ne nevettess. – kacagott Izumi, olyan hangosan, hogy az egész palota hallhatta.

-          Ez nem vicces, ilyenekkel ne szórakozz. – világosította fel Hana.

-          Nem szórakozom! Én Uchiha Sasuke és Haruno Sakura gyermeke vagyok! Idén töltöm a nyolcadik életévemet. A nevem Uchiha Daisuke. – fújtatott, és komoly, szinte már olyan volt tekintete, mint apjának.

-          Azt tudod, hogy nem lehetsz itt ugye? – aggodalmaskodott a hercegnő.

-          Tudom, de mivel a mai napon, az egész város gyermekei szabadon bejöhetnek, így én is közöttük lehetek, nem írja elő egyik szabály sem, azt, hogy egy városbéli gyermek ne léphetne e napon, ebbe a palotába. – hajolt meg.

-          Takarodj innen te fattyú! – a két gyermek az úrnőre nézett. – Menj vissza ahhoz a kurva anyádhoz, mert te csak egy büdös semmirekellő kölyök vagy! Itt egyedül az én gyermekemből lehet örökös, hordd el innen magad, ameddig még szépen mondom! – Daisuke nem félt, Hana nagy levegőt vett.

-          Van három másodperced, hogy elvonszold innen a beled, vagy pedig elvitetlek. Nagyon elegem van belőled, beszélni fogok apámmal, hogy vitessem el egy zárt intézetbe, mert nem vagy normális! – azzal a herceggel az oldalán elvonultak.

-          Kérlek, vigyáz magadra! – mosolygott.

-          Ön is úrnőm. – hajolt meg.

-          Tényleg igaz, amit mondtál? – mérte végig a gyermeket

-          Igen! Én lennék felséged kisöccse! – nevetett, majd távozott. Hana elmosolyodott, majd megrázta a fejét. El sem hitte, amit hallott. Ez a gyermek lenne a féltestvére? Akit az ország, és apja annyira várt? Nyolcéves, és már ilyen intelligenciával rendelkezne? Úgy beszélt vele és Izumival, mint egy miniszter. A legjobb lesz, ha szemmel tartja őt. Nem lenne jó, ha baja esne. Ő a kulcs ahhoz, hogy Izumi eltűnjön innen, és ő a császár utódja, aki idővel a helyére lép.

Daisuke szomorú volt, mert nem találta meg édesapját. El szerette volna neki mesélni, hogy az ő anyukája nagyon szereti a császár őfelségét, és hiányolja. Vajon szokott rájuk gondolni? Tudja, hogy néz ki? És ő milyen ember? Sakura sokat mesélt neki róla, de eddig csak elképzelései voltak őróla.

Későre járt már, de ő még mindig, a városban járkált. A vásártéren nagy volt a nyüzsgés az ünnep miatt. Hatalmas volt a tömeg. Véletlenül nekiment egy nála két fejjel magasabb gyermeknek. Bocsánatot kért, de a fiú észrevette, hogy leesett a földre a pénztartója. Megragadta Daisuke ruháját és a magasba emelte.

-          Még is, hogy merészelsz meglopni? Ezért ellátom a bajod! – a herceg megcsavarta fogjatartója kezét, aki a hirtelen ért fájdalomtól elengedte az úgynevezett vádoltját. Daisuke a földre esett, majd elszaladt.- Gyere vissza! – a fiú utána szaladt. A herceg megfordult, és akkor látta, hogy már többen is üldözik. Véletlenül, nekiszaladt az egyik testőrnek, aki megragadta a nyakát, és a többi csavargóra nézett.

-          Itt meg mi folyik? – kérdezte ridegen.

-          Ez a fiú meg akart engem lopni! – mutatott ujjal Daira.

-          Ez nem igaz! Nincs szükségem a pénzedre!

-          Szóval akkor elismered, a bűnödet? – vigyorgott.

-          Elég legyen! – szólalt meg az őr. – Te itt! Elviszlek a szüleidhez, ők majd adnak neked büntetést! – Ti pedig, hordjátok el magatokat innen!

A herceg nem értett semmit sem. Ránézett a testőrre, magas narancssárga hajú erős testalkatú fehérbőrű férfira értetlenül nézett.

A férfi nem szólt semmit. Egyik kezével Daisuke nyakát fogta hátulról, úgy, hogy nagy fájdalommal ne járjon, másik keze, pedig kardján pihent. Alig tíz percet gyalogoltak, amikor a testőr meghajolt az előtte háttal álló férfinak.

-          Uram! Kérem, bocsásson meg, de egy kis zűr akadt. – a férfi megfordult, kezeit háta mögött összekulcsolta. Sötétkék kimonót viselt, és egy fekete fejvédőt. Így álcázta magát.

-          Minden rendben Gaara? – állt a narancssárga hajú férfi mellé, egy szőke férfi.

-          Persze, de ezt a fiút haza kell vinnem. Hol lakik apád? – nézett rá Naruto. Daisuke lehajtotta a fejét így nem ismerte fel.

-          Én, én nem ismerem őt. – a könnyei végig hulltak az arán. – Elhagyott engemet és anyukámat! – nézett Narutóra.

-          Ezt, hogy érted? – fintorgott Gaara.

-          Úgy, hogy inkább azt az Izumit választotta anyukám helyett!

-          Hogy? – nézett rá értetlenül a feketehajú férfi. – Még is miről beszélsz te gyermek?

-          Arról, hogy én vagyok az ország hercege, és látom, ahogyan édesanyám napról napra csak szenved, és nem tudok ellene tenni semmit sem! – ordította.

-          Uram! – csodálkozott el Gaara.

-          Daisuke! – szólt rá Naruto. – Ez nem igaz, te is tudod! – guggolt le, hogy egy színben legyen vele.

-          Már nem tudom, mit higgyek… - szipogta. Sasuke ökölbe szorította a kezét.

-          Fiatal vagy még, és naiv.

Sakura ideges volt. Már nagyon későre járt, és sehol sem találta gyermekét, már a legrosszabbra gondolt.

-          Kérem felség, ne idegeskedjen, biztosan jól van. – nyugtatta Nami.

-          Nem tudok az lenni. Megyek és szétnézek a főtéren és a palota közelében. Ti maradjatok itt, hátha visszaér.

-          De.. -Konan már csak az eltűnő testet látta.

A városban még mindig nagy volt a nyüzsgés. Sakura idegesen járt-kelt a főtéren, és palotához igyekezett.

-          Vigyétek haza. – nézett Gaarara. – Egy darabig el tudjuk kísérni. Jobb lesz, ameddig még az anyja nem kezdi el keresgélni. Nem akarok gondokat.

-          Neked ugyan miért lennének gondjaid belőlem? - nézett fekete szemeivel Sasuke szemeibe.

-          Tedd, amit mondtam!

-          Ugyan miért? – fonta keresztbe karjait. – Nem vagy az apám! – Sasuke nem válaszolt semmit. Ugyan olyan semmitmondó tekintettel nézett a fiúra, mint eddig is.

-          Daisuke! Daiske! – hallották, ahogyan egy nő keservesen szólítgatta magához gyermekét. – Daisuke!

-          Édesanyám! – a fiú a hang irányába fordult, majd elszaladt. Amikor meglátta anyját, szorosan megölelték egymást. Sakura leguggolt, és megpuszilta gyermeke arcát.

-          Jaj, édes kisfiam! Ugye jól vagy? Ugye nem esett bajod? – hulltak könnyei.

-          Nem, jól vagyok. – mosolygott.

-          Mégis mit csináltál idekint magadban? – csodálkozott.

-          Én, én csak… - dadogta. – Apukámat kerestem, hogy megkérjem, engedjen minket vissza a palotába, mert láttam, hogy sokszor szomorkodsz miatta.- Sakura lágyan elmosolyodott.

-          Menjünk haza.

A három férfi a távolból figyelte a cselekményt. Sasuke mély levegőt vett, majd a másik irányba vette az irányt, Naruto és Gaara pár röpke pillanat után követték az uralkodót.

-          Felség. – suttogta Naruto. Ő nem szólt semmit, csak tovább haladt. – Nem tudhatta, hogy ön az. – szavai keserűen csengtek.

-          Igaza van, nagyuram, nem hibáztathatjuk. Még fiatal, és naiv.- Gaara és az Uzumaki egymásra nézett. A palotába beérve Sasuke egyből a trónterembe vette az irányt, a két férfi követte.

-          Elmehettek. – rájuk sem nézett, meghajoltak, majd távoztak. A császár az asztalra könyökölt, és ujjait szája előtt összekönyökölte és a semmibe bámult. Egyetlen egy mondat kavargott agyában: „Nem vagy az apám!”

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés