Aranypenna

Mielőtt bármit is küldenél, kattints:
Beküldési szabályzat
Fanfiction kifejezések
~ Hibabejelentő ~

Szerkesztők Celia Celin és Emilly
Elérhetőség: aranypenna.info@gmail.com
Facebook oldal:   Aranypenna (link)
Facebook csoport:   Aranypenna (link)
Nyitás: 2016.03.18.
Téma írás, olvasás
Régi designok megnézem
Grafika Ninaa
Kódok LindaDesign | GlamourFactory

 

 
Az oldal hivatalos lektorai

Akikhez fordulhatok segítségért, ha úgy érzitek, hogy nem a legtökéletesebb a helyesírásotok:
Zakuro
elérhetőség: sarada11@citromail.hu
Naoto
elérhetőség: naoto@citromail.hu

 
Jiraiya Tolla

Szabályzat  2018

Kulcsok 2017
Történetek 2017

 

 
 
Írói kisokos
1. Alapok: helyesírás, lektor
2. Szóismétlések, szereplők gondolatainak szövegbe ágyazása
3. Vesszők 1.
4. Vesszők 2.
5. A történet kezdése, információadagolás

 

 
Társoldalak





 
Kedvenc linkek



 
Ennyien jártatok itt:
Indulás: 2012-03-04
 

Derengés

- Ereszd el a lábam! Hallod, Sasuke? – Fejjel lefelé láttam a világot, és nem érdekelte, hogy reggel hat óra van, én meg Konoha közepén kiabálok a volt csapattársammal, aki valószínűleg túl sok ütést kapott a fejére mostanság. – Ereszd el a lábam!

Sasuke Uchiha rendkívül makacs ember volt, főképp, ha meg akart tudni valamit. Egyrészt ezért sem csodálkoztam, amikor megláttam hajnali négykor a verandámon horpasztani. Ugyan tagadta, de tudtam, hogy ott várt. Még zuhanyozni sem engedett be a saját lakásomba! Pedig három napon át kutyagoltam egészen Sunagakurétól…

Éreztem, ahogy egy pillanatra a kelleténél jobban rászorít a jobb bokámra, majd egy hirtelen, de határozott rántás, és átrepültem a feje felett, pontosan a karjaiban landolva. Zavarba jöttem, akaratlanul is kipirosodtam. Genin korunk óta nem cipelt így – igaz, akkor is csak egyszer fordult elő.

- Ilyet ne csinálj többet – morogtam rá, és direkt lehajtottam a fejemet, nehogy véletlen is megláthassa kipirosodott arcomat. Így meg pont az izmoktól dagadó, minden lépésnél hullámzó mellkasával szemezhettem. A fene esne bele!
- Pedig szórakoztató. – Pillantásra sem méltattam, hiszen túl jól tudtam, hogy gunyora szándékos; még magam előtt is tagadhatatlan volt, hogy még mindig ugyanúgy érzek iránta.

Hagytam, hadd vigyen. Nem volt kedvem tovább csinálni a műsort, miután egy öreg néni sortüzet nyitott ránk néhány alma segítségével. Más részről pedig tudtam, hogy Sasuke hova akar vinni beszélgetni. Vagy inkább faggatózni.

A bal keze biztosan tartotta a hátamat, míg a másikkal a térdhajlatomnál fogott, talán ő észre sem vette, de olyan erővel, hogy majd beleroppantak az ízületeim.
Azonban egyúttal kellemes, bizsergető meleg száguldozott a vénáimban, hála a teste közelségének, és kunoichi-kábító illatának, ami felhőként vette körbe őt. Csábító volt, és ellenállhatatlan, amikor az eső aromája keveredik a frissen vágott fűvel, és hozzácsapódik egy kis… paradicsom? Mindegy. Attól még érzéktompító volt.

- Ne szagolgass. – Színtelen hangjától ugrottam egyet a karjaiban, majd kicsi híján felcsuklottam a vacsorámat, olyan hevesen akartam a képébe vágni, hogy én nem is szimatoltam. Csupán csak elraktároztam a memóriámban az illatát, hogyha sötét is van, és nem beszélhetünk, mondjuk egy kémkedős küldetés során, akkor felismerhessem legalább erről.

Nem meglepő, de inkább csöndben maradtam. Ha nem is mutatná ki, de ettől a választól csak még mélyebbre süllyednék a szemeiben, ha már most nem lennék kilencven méterrel a föld alatt. Ha a felszínt a normális nők mércéje jelképezné, és hát én… számításba se jöhetnék azok mellett a címlapokon díszelgő cicababák mellett, akik úgy általában kísérgetik Sasukét A pontból a B-be.

Egy cseppet sem finom rántás zökkentett ki egyszemélyes depressziómból, és már estem is volna vissza bele, annak hála, mennyire is durván adta a tudtomra, hogy megérkeztünk, de túlságosan lefoglalt a kapu látványa. Méghozzá az Uchiha negyed kapujáé.

Még mindig a karjaiban tartott, noha komolyabb nehézségekbe ütközött, mondjuk a belső acélajtók berúgását illetően, azonban az a híres-neves Uchiha-büszkesége nagyobb volt, mint a segítségemre való igénye.

Végül is, röpke három perc alatt már a negyed nem éppen nyüzsgő központjában sétálgathattam, immár a saját lábaimon, Sasuke mögött, aki ugyan egy mukkot sem szólt, de egyértelműen a tudtomra hozta, hogy kövessem. Így nem volt helye tiltakozásnak, zokszó nélkül haladtam utána.

Akaratlanul is felvillantak előttem az itt történt szörnyűségek, elképzelni sem tudtam, hogy Sasuke bátyja hogyan tudott egy mészárlást véghezvinni, teljesíteni egy megállapodást, kémkedni, és mindvégig hűségesnek lenni a falujához... Mindezt egyedül. Gyermekfejjel.

Ilyen súly konohainak lenni? – merültem el privát kis gondolatfolyamomban. Genin-fejjel a kutya sem gondolná, hogy a gyomok irtása után ilyenekkel kell majd foglalkozni. Emlékszem, mindegyikünk azt gondolta, hogy a címek csak névlegesek, genin, chuunin, jounin, az ANBU… vagy maga a Hokage. Értelmetlennek tűntek, hiszen Kakashi-senseiben is csak a békés tanítót láttuk, aki néha kivillantva a foga fehérjét, mutatott egy pár hasznos technikát is. Igen, egészen addig ez volt a véleménye a hetes csapat nebulóinak, amíg szembe nem kerültünk a ködrejteki Zabuzával.

Kisebb puffanással pattantam vissza Sasuke hátáról, és mielőtt a hátsófelem közelebbi kontaktusba kerülhetett volna a földdel, az Uchiha egy minutum alatt megfordult, és elkapott a derekamnál fogva.
Közel volt, éreztem a forró leheleté, ami a nyakamat csiklandozta, lehetetlenül fekete szemei fogva tartották a pillantásomat, képtelen voltam félrenézni, magába szippantott az a különös világ, ami az íriszeiben ült. Egyre gyorsuló lélegzetvételeimmel, emelkedő pulzusommal nem tudtam mit kezdeni, ezek lelassítására esélyem sem volt. Egyszerűen csak nem voltam hozzászokva a közelségéhez.

Chakrával kényszerítettem a testemet a lenyugvásra, nagyokat lélegeztem, miközben a kezeimmel próbáltam magamtól eltolni őt, de a szándékom ellenére kétségbeesetten szorongattam a felkarját. Ugyan fogalmam sem volt mi történik, azért megpróbáltam észlelni a környezetemet.

- Engedj el. – Hallottam a saját, elhaló, szinte már a némaságba vesző hangomat. Nagyot nyeltem, hátha az normalizálódik.
- Azonnal! – villantott meg egy hátborzongató mosolyt.

A következő dolog, amit realizálhattam? Nos, az az, hogy a földön vagyok. Kiterülve. Mert Sasuke Uchihának úgy szottyant kedve, hogy kivételesen teljesíti az óhajomat. Ha ez mondjuk egy kis segítség lett volna, úgy takarítás témakörében, azt mondom, hálás lettem volna. Így viszont leginkább csalódott, és dühös, hiszen kijátszott, és megalázott. Az egyetlen dolog, aminek vigasztalnia kellett volna, az az, hogy ő legalább jól szórakozott.

- Sakura, ha feltápászkodtál, akár el is kezdhetnénk – szólt a jeges hang. Éreztem, ahogy megrezdül a szám széle, de még éppen sikerült visszafognom magamat, nehogy ténylegesen elhúzzam azt. – Válaszolj a kérdéseimre, Sakura.
- Miért kellene? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal, leginkább meglepetten. Még csak színlelnem sem kellett.

- Mert szeretsz. – Egyszerű kijelentés volt csupán, mégis olyan horderejű, hogy ha már eleve nem a földön lettem volna, biztos lehuppanok rá. A szemeim hatalmas tágultak, és próbáltam ezt értelmezni. Tiszta sor, hogy tudott róla, jószerével egész Konoha pletykált az én nem létező szerelmi életemről, mégis… ilyen szertelenül, ennyire pofátlanul, legfőképp érzések nélkül vágni ezt a fejemhez… Rosszul esett, nagyon rosszul. – Ne keseredj el, ha válaszolsz…
- Ezt most hagyd abba – csattantam fel hirtelen, a szavába vágva. – Válaszolok, csak… – nyögtem immár sokkalta nehezebben, a sírás határán. Zavartan hátratűrtem a rózsaszín hajam, és kósza pillantást vetettem az éppen csak felbukkanó Napra, ami előtt Sasuke magasodott, mint egy ábránd, kitakarva azt előlem. Tudtam, hogy szánalommal telítődött pillantásokkal illet, és erre ismét csak el kellett pislognom a könnyeimet.

- Rendben – bólintott, majd elém guggolt, ezzel majdnem teljesen áthidalta a magasságbéli különbségünket. Az egyik előrehulló tincsemet kezdte dörzsölgetni az ujjaival, elmélyülten nézegette, ahogy a hajszálak körbeölelik a kezét, és ahogyan a reggeli szél táncra hívja a loboncomat. Csak rám figyelt, és ez ambivalens érzések egész hullámát indította el bennem.

Érdekelt a szándéka, hogy szórakozik, vagy komolyan vesz; csalódott voltam, hiszen mostanság egész sok lánnyal láthattam, ha nem is hasonló helyzetben, de voltak vetélytársaim dögivel, szebbek, okosabbak, keményebbek. Nem mellesleg kíváncsi voltam, hogy miért így kezdeményez. Mármint, már az elején tudtam, mit akar tőlem, és ez egy nem várt fordulat volt, egy olyan szituáció, amiről nem gondoltam volna, hogy valójában is megtörténhet. Erre a napra nyugodt szívvel ráaggathattam volna a„furcsán érzelmes, képtelenül viselkedő Uchihával töltött valótlanul hosszú idejű kedd reggel”-címkéjét.

- Gyönyörű vagy. – A chidori pedig felvillant a tenyerében. Utolsó pillanatban tudtam kivédeni, mozdulatok nélkül, egyszerűen. Tényleges fájdalmat nem éreztem, a villám elem semmilyen kárt nem tett bennem, csupán Sasuke a mellkasomnál pihenő kezétől szállt az egekbe a pulzusom. – Megint semmi haszna. Miért? – döntötte félre a fejét, őszinte kíváncsisággal, a felső, alig-alig domborulatnak nevezhető másodlagos nemi jellegeimet fixírozva. Nagyot fújtam, hiszen ez a legaljasabb módja volt a tesztelésemnek.

A csuklójánál fogva leemeltem a tulajdonában álló testrészt a melleimről.

- Ez aljas volt…
- De hatásos – vetett ellen azonnal.
- …és elég lett volna, ha kérdezel, nem kellett volna ez a kabaré is mellé. Ha tényleg eltalál a chidori, a szívem is leállhatott volna. Miért ilyen magas töltésű villámokat használtál? – néztem rá reménykedve, de minden tény arra utalt, hogy éppen egy merényletet akart elkövetni ellenem. Vagy csak egy idegesítő libától akart megszabadulni. Az ördög is csak remélheti, hogy érti Sasuke kétségkívül zseniális, mégis sötéten bűnözői észjárását.
- Kíváncsi voltam, ennyi az egész. Viszont még mindig nem értem, miért nem hat a testedre. Hallottam emberekről, akik a fájdalomtűrő képességüket edzették, és a saját chakrájukkal alkottak pajzsot maguk köré, nem engedve át a töltéseket a pólusaikon. Zavaró, de nem értem. Nem érzékeltem azt az energia-felszabadulást, mint az ilyen shinobiknál. A sharingan is csak a testedben végbemenő apró mozzanatokat érzékelt – sóhajtotta a mormogása végén.

Csak ekkor néztem bele a vörös íriszekbe, amitől azonnal kirázott a hideg. Alap esetben öngyilkossággal egyenértékű lett volna, ha szemkontaktusba kerülnék a még egyetlen élő Uchihával a harcmező közepén. Bár kétségkívül ez egy elképesztő képességei vannak a vérörökségének. Már magában az a vörhenyes szín is az.

- A sharingan nem téved, Sasuke. Ugyan azt a technikát is ismerem, de én más milyet alkalmazok a villám ellen. – Az információra éhező pillantás nem kerülte el a figyelmemet.
- Körülbelül hetven százalékod víz, azonban mégsem volt rád hatással a chidori. Ez azért érdekes.
- Mondd csak, szerinted mi vezeti az áramot a vízben?
- Az ásványok – mutatott rá az egyértelmű válaszra. Egy pillanat, másodperc, csupán egy rendkívül rövid intervallum; ennyi kellett neki, hogy rájöjjön. Ez a tény pedig rendkívül ijesztő volt.

Megleptem; sőt, mi több, az elismerést is ki tudtam olvasni a szemeiből, noha csak egy minutum erejéig, talán csak ez az egy reakciója nyújtott erről bizonyosságot. Kénytelen voltam helyette kimondani a tényeket, határozottan, üres hangon, és legfőképpen fásult hangon.

- Igen, kivonom az ásványokat a sejtjeimből, a belső szerveimhez koncentrálva őket, így ha el is találna egy villám alapú technika, annak semmilyen hatása nincsen rám nézve.

A szónoklatomat néma bólintás követte, majd a párbeszéd befejeződött, én pedig kukán meredhettem magam elé. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek.

Őszintén szólva, nem is tudom, mit éreztem abban a pillanatban. Talán örömöt, hogy végre elismert, esetleg többet is, boldogságot; a szívem úgy vert, mint egy rakoncátlan pillangó szárnycsapásai az első felemelkedésnél, ritmustalanul, és eszméletlen sebességgel. Mégsem tudtam ezt kimutatni, csupán egymással szembe álldogáltunk, én piros fejjel, ő pedig halálosan nyugodtan, elgondolkodva, a fejem felett elnézve bambult a semmibe.

A Nap hosszú árnyékot vetett, az épületek másai kísértetiesen megnyúltak, egy bolyhos felhő ereszkedett le közénk, a köd eltorzította az épületek, és Sasuke kontúrját. Ezúttal az Uchiha negyed még a szokásosnál is elhagyatottabbnak tűnt, olyan fajta nyomorúság lengte körbe, hogy az elmondhatatlannak bizonyult. Megesküdtem volna rá, hogy a nagy múltú klán tagjai minket figyelnek, ez a homályos derengés pedig csak erősítette a képzelgéseimet.

Erős késztetést éreztem, hogy lelépjek. És itt hagyjam Sasukét a démonjaival. Nem is; a saját családja emlékével, ami burkot vont Konoha e része felé, mintha az Uchiha negyed maga lenne egy különálló birodalom, egyszemélyes lakosságával.

Nem éreztem szükségét annak, hogy maradjak, hiszen eddig is megbirkózott ezekkel Sasuke-kun egymaga, képtelen lettem volna én is szembe nézni velük. Csakhogy bevalljam: féltem.

- Én megyek – mondtam szinte már hangtalanul, rekedtesen. A karjaimat összekulcsoltam a mellkasom előtt, talán védekező mechanizmusként, a hátamon futkosott a hideg, a karomon a pihék pedig az ég felé meredtek. Bizonytalan, macskás léptekkel indultam a főkapu felé, miközben érezni véltem a hátamba fúródó vádló tekinteteket. Az halott Uchihák vérvörös, metsző pillantásait.

Egyetlen dolog akadályozott meg a magánakcióm folytatásában, az pedig egy a csuklómra fonódó erős kéz, amely biztosan fogott béklyóba, de nem erőszakosan. Sasuke csupán nyomatékosította, hogy most nem mehetek. Ennyi az egész.

A szívem a torkomban dobogott, úgy pumpálta a vért, mintha teljesen felborult volna a hormonháztartásom, mégis megálltam, és vártam. Vártam arra, hogy mit fog mondani, amivel itt tarthat még egy kis ideig.

Titkon reménykedtem valami hihetetlenül nyálas monológban, bár az elmúlt öt évben – a háborútól számítva – csupán néhány lopott pillanatot kaphattam belőle, tőle, a többi rajongója körgyűrűjében hozzá sem lehetett szólni, és ez egy olyanforma képtelenségnek tűnt ez az egész helyzet, minthogy a Mizukage férjhez menjen.

Gúnyos mosoly csusszant az ajkaimra, és már éppen azon voltam, hogy kitépjem a magam a személyre szabott bilincsemből, amikor is egy olyan mondat hangzott el az Uchiha mély, már-már eltompult, nyugodt hangszínén, ami lekapcsolta az agyfunkcióimat, képtelenné tett a gondolkodásra, egyszerűen csak lesokkolt. Mégis, úgy temetett maga alá a dolog a pozitív nemében, mint egy nagyobb sziklaomlás.

- Maradj itt, kérlek. – Megfordultam, nagy lendülettel. Nem érdekelt a látásomat elhomályosító könnyfolyam, amit tulajdonképpen azt sem értem, hogyan került oda, mégsem tettem felé egyetlen lépést sem. 

Magamban kétségbeesetten számoltam, és elhatároztam, ha eljutok ötig, itt hagyom. Egy.

A fekete íriszekben megfoghatatlan érzelmek tömkelege suhant át. Kettő.

Én pedig egyszerűen csak szerencsétlenül toporogtam, és vártam arra a dologra, ami kettétöri a bensőjében létrejött falat.Három.

– Kellesz. – Négy. 

Öt.

És a jég átszakadt.

Ezt azonnal tudtam a tekintetéből, és többé már nem érdekelt semmi. Csakis ő.
Abban a pillanatban fogalmam sem volt róla, hogy meg tudnék-e bocsátani, esetleg túlélni mellette, a kitartás azonban nem volt kérdéses. Ezekre a szavakra vágytam konkrétan négy éves korom óta, és most végre megkaptam őket.

Örültem, kimondhatatlanul.

Nem izgatott, hogy mekkora a lendület, az izmok megfeszültek a testembe, és az érzelmeim minden gátat átszabtak, egyszerűen Sasuke Uchiha nyakába ugrottam, ezzel ledöntve őt is a lábairól. És ez volt az, ami igazán számított abban a pillanatban.

Még nincs hozzászólás.