Az asztalra fektetem az arcom, és hagyom, hogy a kezeim ernyedten lógjanak lábaim közé. Egyszerűen képtelen vagyok tartani magam. Amennyire nevetséges lehet ez a póz, pont ugyan annyira pihentető is. Hálát adok az égnek, hogy az ebédszünetem most senki sem zavarja meg. Jobban mondva azt az idő intervallumot, amit mások evéssel, én meg az irodám asztallapjának szeretgetésével töltök. Átfordítom a fejem, hogy legalább az egyik ablakon kilássak, és ne a falon lógó gyógyszeres infógrafikák egyikét lássam, de le az utcára így sem látok el, csak a házak tetejét. Nem igazán fogom fel, ami velem történik. Sasuke-kun hazajött, és most nem megy el. Legalábbis hosszú időre nem. Valamint legközelebbi távozásakor én is vele tartok. És ő ezt kifejezetten szorgalmazta. Na, jó! Ez túlzás. De nála már szorgalmazásnak minősül, hogy nem szegült ellen a közös küldetés ötletének. Hirtelen felegyenesedek, mert csak ekkor döbbenek rá igazán arra, ami tegnap történt.

- Közös küldetés Sasuke-kunnal – mondom ki hangosan, mert alig hiszem el, hogy tényleg úgy megyek küldetésre vele, hogy csak ketten leszünk, és ő nem lesz a gondolatától rosszul, hogy huzamosabb időt velem töltsön. Elvörösödöm, pedig már azt hittem, régen túl vagyok ezen a szinten. Úgy tűnik, nem. Vagy legalábbis néhány gondolat még előhozza belőlem a zavart. Megrázom a fejem, hogy kissé tisztábban kezdjek gondolkodni. A műveletet sikeresnek mondhatom egészen addig, amíg Naruto be nem robog az irodámba szokásához híven. Meg sem áll az asztalomig, amire hatalmas erővel vág rá, mikor eléri. Hátrahőkölök, mert nem számítottam ekkora vehemenciára. Ez még tőle is meglepő.

- Sakura-chan! – kiabál rám. – Ez nagyon veszélyes! – Azt sem tudom, hogy hol vagyok hirtelen, de ő nem meglepő módon csak folytatja. – Emlékezz, hogy ért vissza Sasuke is! – figyelmeztet, nekem meg azonnal leesik, mire fel ez a hatalmas ellendömping. Felsóhajtva dőlök hátra a székemben.

- Te meg emlékezz, hogy kinek köszönhetően él még – szúrom oda, mert olyan rövid az agya, hogy erről teljesen megfeledkezett. Vagy ha nem is feledkezett meg róla, csak szimplán nem tartja annyira fontosnak, hogy érv válhasson belőle.

- Az más – vágja rá azonnal kiegyenesedve. Persze, hogy más. Mert az Sasuke-kun volt, ez meg én vagyok. – Te hogy fogod magad meggyógyítani, ha valami kiüt? – kérdezi, és ezzel az eshetőséggel nem nagyon bírok vitatkozni, ami meg is lep egy pillanatra. Csak némán bámulok Naruto kék szemeibe. Mérlegelem a lehetőségeim, majd felállok, de a helyzet így sem lett magabiztosabb az én szempontomból, mert Naruto így is jócskán magasabb nálam, amit még élek nem fogok megszokni.

- Nem fog semmi sem kiütni! – jelentem ki végül az elég gyengécske érvet. – Ezt a lépést meg kell tenni ahhoz, hogy felszámoljuk, vagy kontroll alatt tartsuk azt a labort. A jelenlegi állapotban nem maradhat a helyzet! – fonom keresztbe a karjaim megfontoltan. A szőke emésztgeti, amit mondok, majd végül felnéz rám. A tekintete aggodalommal teli, amitől kissé megingok, de nem engedek.

- Én is megyek – dönti el. Felsóhajtok, és egyszerű fekete pólójára bámulok. A karjaim erőtlenül hanyatlanak testem mellé.

- Naruto… Kakashi-sensei nem megy bele. Gondolom neked is elmagyarázta már, hogy miért nem megyünk hárman, vagy négyen erre a küldetésre. Plusz azt is mondta, hogy neked elég sok tanulnivalód van még a Hokage létről. Egyszerre nem megy minden – mosolyodom el, mert biztos vagyok benne, hogy a jég megtört a „Hokage” szó kiejtésével. – Mi majd elintézzük ezt! – teszem még hozzá. Úgy néz rám, mintha hazudnék, de speciel ezt most tényleg komolyan gondoltam. Jó pár pillanatos némaság ül közénk, miközben tőle szokatlan módon, az arcomat fürkészi, majd mikor már kezdene kínossá válni a helyzet, megszólal, amolyan tipikus Naruto módra.

- Kinyírom azt a szerencsétlent, ha valami történik veled – szögezi le. Most ő fonja keresztbe a karjait mellkasánál, és még ki is húzza magát, hogy még jelentőségteljesebbnek tűnjön a mondat. Az állam a padlót verdesi, és mielőtt még bármit is mondhatnék védekezésképpen, a Naruto által nyitva hagyott ajtóban Sasuke-kun jelenik meg.

- Hokagékhez méltó hozzáállás – nyögi semleges, cinizmustól egy kicsit sem mentes hangon. Naruto összeszorítja a fogait, de persze nem sokáig sikerül neki visszatartania magát. Felháborodva fordul Sasuke-kun felé. Erőtlenül hanyatlok vissza a székembe. Felkészülök a szokásos gyerekes civakodásukra, ami nem is várat magára.

- Fogd be, Sasuke! – mutat rá barátjára az Uzumaki. A hangja visszaverődik a falakról. – Mostanában egészen megeredt a nyelved! – Sasuke-kun egyik szemöldökét gúnyosan felvonva beljebb lép, és Narutóval ellentétben ő becsukja maga mögött az ajtót. – Amúgy is, mit keresel itt?

- Semmi közöd hozzá! – vágja rá szinte azonnal a fekete hajú, amivel sikerül engem is meglepnie, de azt hiszem, Narutót jobban. A szőkeség felháborodottan tátja el a száját, majd hirtelen összecsukja, majd rám néz, mintha éppen eszébe jutott volna valami. A tekintetünk találkozik, és én várok, hátha megosztja velem is a gyors hangulatváltozás okát, de végül nem mond semmit, csak az ajtó irányába indul. Egy pillanatra megáll, mikor eléri a kicsit hátrébb álló Sasuke-kunt. Kétkedve bámulok feléjük, mert Naruto tekintete már az előbb is furcsán villant. Most hogy látom őket közvetlen egymás mellett állva, elidőzöm kicsit a látványon. Naruto pár centivel magasabb, mint Sasuke-kun, ami mosolygásra késztet. Eszembe jutnak a pillanatok, mikor ki volt akadva azon, hogy ő a legkisebb a csapatunkban. Olyan, mintha már ezer éve történt volna az egész. Mintha csak egy furcsa álom lenne. Valamit mormog az Uchihának, de akárhogyan is próbálkozom, nem hallom, majd egy pillanatra komoran összenéznek, és a szőke egyedül hagy minket. Értetlenül meredek az ajtóra, mert nem tudom helyére rakni az előbbi jelenetet. Sasuke-kun egy pillanatig csak bámulja a padlót, majd felnéz rám. Kissé elpirulok, magam sem tudom, miért.

- Mit mondott? – kérdezem halkan, mert biztos vagyok benne, hogy nem árulja el, így mikor mégis ez történik, meglepetten kerekednek el a szemeim.

- Annyit, hogy vigyázzak rád – mondja, de biztos vagyok benne, hogy Naruto nem fogalmazott ilyen diplomatikusan. – Nem mintha, nem tudnám magam is – teszi még hozzá halkabban, és kissé bosszankodva. Elkapom róla a tekintetem, mert már megint ott tartunk, ahol a part szakad.

- Képes vagyok magamra vigyázni – mondom ki határozottan, amit gondolok, miközben felállok az asztalomtól. A civakodásuk okozta jókedv, olyan hamar illan ki belőlem, hogy szinte észre sem veszem. Ő azonban, mint mindig mindent, észreveszi, és szóvá is teszi, amivel megint sikerül meglepnie.

- Tudom. Emiatt feleslegesen bosszankodsz – jegyzi meg. Egy pillanatra megállok a papírok összerendezése közben, és felnézek Sasuke-kunra. Megint úgy bámul rám, mint akkor éjjel a konyhám közepén, és legszívesebben újra feltenném neki a kérdést, hogy miért jött ide, de inkább nem szólalok meg, csak leszegem a tekintetem, és egymás felé rendezem a dolgaim. Egészen addig nem szólal meg újra, míg le nem veszem a fehér orvosi köpenyem, és fel nem akasztom a helyére. – Hova mész? – kérdezi, mintha bármi köze is lenne hozzá. Elhúzom a szám, mert egyértelműen a goromba Sakura nyert teret magának bennem. Azért mosolyt erőltetek az arcomra, mikor felé fordulok. Az ő arckifejezése természetesen egy szemernyit sem változik.

- A szüleimhez – felelem. Átfut valami a tekintetén a szavaim hallva, és mintha minimálisan ugyan, de zavarba jönne. Persze ez is amolyan Sasuke-kun módra történik. Hirtelen hátat fordít nekem és az ajtó felé sétál.

- Akkor majd máskor megbeszéljük, amiért jöttem.

Utána szólnék, hogy most is van időm, nem sietek annyira az anyám ebédjére, de addigra már el is tűnik, és most ő hagyja nyitva az ajtót. Pár pillanatig csak megkövülten és értetlenül meredek az üres lyukra a falon. Már megint egy olyan jelenetnek voltam a részese, amit egyáltalán nem értek, és van egy olyan érzésem, hogy ez csak folytatódni fog, míg Sasuke-kun a közelben van. Mélyet sóhajtok, mert úgy érzem, kicsúszik kezeim közül az irányítás, és ezt egyáltalán nem szeretem. Az olyan jól összerakott életem, amit jobbára csak a kórházi munka töltött ki, szépen lassan összeomlani látszott. Az érzelmeimről nem is beszélve. Aztán ahogy kigondolom ezt, rájövök, hogy én nem is az érzelmeim, vagy az eddig felépített életem miatt aggódom igazán, pusztán a biztonság miatt, amiben eddig ernyedten lebegtem.

- Minden rendben? – szakítja félbe önző gondolataim Ino hangja. Felnézek rá. Kék szemeivel úgy néz vissza rám, mintha nem lennék normális, és jelenleg magam is így érzek. Megköszörülöm a torkom, hogy meg tudjak szólalni.

- Persze – felelem. – Kijózanodtál? – szúrom oda neki, mire keresztbefont karokkal az asztalomhoz sétál, és egy jelentést dob le rá.

- Nagyon vicces – mondja újra mellém sétálva. – Mit keresett nálad Sasuke-kun az éjszaka közepén? – kérdezi, és közben felvonja egyik szemöldökét, amitől az arca rettentő idegesítő lesz. Olyan, mintha már előre tudná a választ, csak azért teszi fel a kérdést, hogy szándékosan az őrületbe kergessen.

- Közös küldetésre megyünk – felelem. Ino kék szemei elkerekednek, én meg elégedetten mosolyodom el reakcióján, mert ritkán látni ennyire döbbentnek. Persze a nyertes döbbenet akkor is az volt, amikor meglátta Sasuke-kunt a konyhámban. Azt nehéz lesz űberelnie.

- Közös küldetés? – ismétli meg. Megindulok az ajtó felé. Természetesen követ. A folyosón meglepően sokan sétálgatnak, pedig ez már a klinika személyzeti része, klinikákkal, pihenőkkel, fürdőkkel. – A labor? – kérdezi őszinte érdeklődéssel.

- Igen. Kakashi-sensei támogatásával. Csak megvárjuk, míg a kiküldött csapat visszajön.

- És kik mennek még? – kérdi izgatottan, és én már most tudom, hogy erre nem akarok válaszolni, de muszáj.

- Csak ketten – szűröm a fogaim között óvatosan, mire megragadva a karom megtorpan. - Hé! – kiáltok felháborodottan. Többen is felénk néznek a folyosón. – Eressz el! – De persze nem hallgat rám. Nem értem, mi ütött belé.

- Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezi, és megint az a félig aggódó, de félig még mindig cinizmustól hemzsegő barátnő, aki általában szokott lenni, ha felmerül Sasuke-kun neve.

- Kezdem unni – mondom dühösen, miközben lerázom az ujjait a karomról. – Nem vagyok már az az idióta kislány! El tudom dönteni, hogy mi a jó nekem, és mi nem! – érvelek. Kicsit mintha meglepné a kitörésem.

- Tudom – mondja halkan és kissé beletörődötten. Egy pillanatra a tekintetét is lesüti, ami igazán furcsán hat tőle. – Neked, mindig minden sikerül, amit elhatározol. Kivéve egy valamit! – néz rám vissza jelentőségteljesen, és ki sem kell mondania, tudom, hogy mire gondol. Tényleg kezdem unni a dolgot. Az arcába hajolok, hogy nyomatékot adjak a mondandómnak, és hogy ne kelljen hangosan beszélnem.

- Itt nem Sasuke-kun a lényeg, hanem maga a küldetés. Tudni kell elhatárolni a dolgokat, és én már akkor megtanultam ezt, mikor a háború után elment. El sem tudod képzelni, hogy mennyire szánalmasan érzem magam attól, ahogy a barátaim rám néznek, mióta itthon van. A tekintetetek szinte mindent elárul arról, amit gondoltok – bámulok egyenesen a szemeibe. Meghökken, de most nem tudok mulatni rajta, annyira dühös vagyok. – Mind azt üzenitek a szavaitokkal, hogy felejtsem el, a viselkedésetek pedig pont az ellenkezőjét eredményezi. Szóval hagyd abba te is! Felnőttem! Tudom, mit csinálok!

Ino úgy néz rám, mintha épp a kivégzésének részleteit olvastam volna fel. Ingerültnek, de közben kissé meglepettnek látszik.

- Rendben – mondja végül kiegyenesedve. Mély lélegzete véve én is kiegyenesedem. A dühös kifejezés nem tűnik el az arcáról, pusztán kiegészül a fürkészővel. Azt hiszem, folytatja a témát, de nem így történik. – Sai korábban érkezik haza a küldetésről. Ha van kedved, ugorj be. Leszünk páran – közli, mintha igazából nem is nagyon akarna meghívni, pedig tudom, hogy ez a viselkedés pusztán az én hangulatváltozásomnak köszönhető.

Bólintok jelezve, hogy átgondolom, majd köszönés nélkül megindulok a folyosón. A lépcsőknél még visszanézek egy pillanatra. Látom, hogy ott áll, és elgondolkodva a padlót bámulja. Ez az a látvány, ami végig kísér egész nap. Anyám ebédjén, aztán délután, mikor a betegeim között járkálok, és kora este, mikor a néma lakásom konyhájában ülve azon gondolkodom egy kihűlt leves fölött, hogy mit csinálok rosszul. Ez az egész helyzet lassan megmérgez. Anyám is úgy bámult rám az ebédlő asztal felett, mintha a vesémbe látna. Nem mondott semmit, de én tudtam, hogy a lényeget tudja. Soha egy szóval sem beszéltem neki Sasuke-kunról. A fiatal lányok nagyon kevés esetben osztják meg pont az anyukájukkal az ilyen jellegű dolgaikat, és mikor már idősebb lettem, és indokoltabb lett volna egy ilyen beszélgetés, az érzelmeim átalakultak, és még inkább kihagytam őt ebből. Legbelül annyira szánalmasnak érezem magam emiatt a szerelem miatt, hogy már csak az említésétől is görcsbe rándul a gyomrom. És igazából délután sem Inóra voltam mérges, hanem magamra, amiért nem tudok véget vetni ennek az egésznek. Felfogtam, hogy Sasuke-kun nem az a típus, mint mondjuk Naruto, vagy Shikamaru. Narutót furcsa módon már most el tudom képzelni apaként. A gondolatra nevethetnékem támad, mert akármilyen furcsa a gondolat, ugyanolyan természetes is. Már most biztos vagyok benne, hogy ha valaha is fia lesz, egy az egyben olyan lesz mint ő, és ettől az egész képzelgés még valóságosabbá válik.

Mély levegőt veszek, és a fejem a tányérom mellé hajtom. Rájövök, hogy ahogy Sasuke-kunt nem tudom elképzelni ebben a szituációban, ugyanúgy magam sem. Pont miatta. Mielőtt még tovább száguldanának a gondolataim még mélyebb irányba, rezegni kezd a telefonom a zsebemben. Először semmi kedvem előhalászni, és már átkozom is azt, aki feltalálta ezt a kis ketyerét, de végül úgy döntök, mégis eleget teszek a hívó félnek. Rá sem nézve a kijelzőre, felveszem, és a fülemre fektetem.

- Igen?

- Nem megmondtam, hogy gyere? – kérdezi Ino felháborodottan. A hangja még mindig kicsit sértődött. Felegyenesedem, mire a telefon lecsúszik a fejemről, és hangos koppanással bukfencezik a padlón kettőt. Riadtan utána kapok.

- Nem úgy tűnt, mintha komolyan gondolnád – morgom kedvetlenül, de persze nem ez az igazi oka, amiért nem vagyok ott náluk.

- A fene esne beléd Sakura! – csattan fel. Időm sincs vitatkozni a kijelentéssel, mert azonnal folytatja. – Emeld meg a magányos, önsajnáló segged, és gyere ide! – parancsolja, majd le is csapja, hogy még csak esélyem se legyen ellenkezni vagy felháborodni. Ez is annyira jellemző a szőkére. Még arra sem hagyott esélyt, hogy rendesen helyre tegyem, miután jelenetet rendezett a lakásom bejáratában részegen. Dühösen pattanok fel, de már az út felénél lankad az ingerültségem, és mire odaérek, már el is múlik. Pedig minden áron meg akartam neki mondani a magamét. Egyszerűen kimerültem, és nincs kedvem az egészhez. Máskor egy hónap is eltelik ilyen összejövetel nélkül, most meg rövid időn belül már a másodikba lépek be. Ino minden Saihoz kapcsolódó dologból akkora ügyet csinál, hogy lassan kezdem azt hinni, hogy minden sikeres küldetés után rendez valamit, csakhogy az orrunk alá dörgölje barátja sikerességét. Na, meg ezáltal a sajátját is.

Ino azonnal lecsap rám, és úgy tesz, mintha a délutáni jelenet meg sem történt volna, a konyhámban lezajlóval egyetemben. Ráhagyom, mert nincs erőm se kedvem vitatkozni. Többen vannak, mint vártam, de nem enged még csak körül nézni sem, így mikor véletlenszerűen meglátom Narutót és Sasuke-kunt kimenni a bejárati ajtón, kissé megdöbbenek. Rám sem hederítenek. Kicsit csalódott is vagyok, hogy észre sem vettek, annyira beszéltek valamiről. Legalábbis Naruto. Sasuke-kun csak némán haladt mellette.

- Sakura-san! – hallom a nevem. Felnézek a kanapéról, ahova Ino rángatott úgy két perce. Mellettem ül, de a figyelmét most teljes mértékben leköti TenTen és egy számomra ismeretlen lány.

- Lee-san – üdvözlöm az érkezőt. Felállnék, de a kanapé előtt álló kis asztalka teli poharakkal, és üvegekkel, megakadályoz benne.

- Végül mégiscsak eljöttél? – kérdezi. A hangjából, mint mindig, most is a végtelen kedvesség sugárzik felém, és valamiért már most bűntudatom van, pedig jóformán még nem is mondott semmit.

- Igen – bólintok. – Inónak nem lehet ellent mondani – bökök gúnyosan a fejemmel a mellettem ülő szőke felé, aki észre sem vesz engem. Lee egyetértően bólint. Kicsit mintha feszengene.

- Nem gondoltam, hogy ennyi ember lesz itt. Alig lehet hallani egymást – fűzi tovább a szavakat. Kissé zavarba jövök, mert már réges-régen túl voltunk Leevel az ilyen tiszteletkörös beszélgetéseken, és nem értem, hogy most miért süllyedtünk hirtelen vissza ebbe az állapotba. Megint csak bólintok.

- Ritka is, hogy ennyien együtt tudunk lenni. Annyi küldetés van mostanában megint. Plusz mindenkinek megvan a saját dolga – magyarázom megemelve a hangom, mert tényleg egyre nagyobb a hangzavar.

- Igen – hagyja helyben kissé elkomorodva. A poharába bámul, majd újra le rám, mintha azon gondolkodna, hogy meg merje-e kérdezni, amit akar, vagy inkább tartsa magában. Végül nem habozik tovább. – Hallottam, hogy küldetésre mész – böki ki végül, és érzem, hogy szándékosan beszél egyes számban. Mosolyogni próbálok, de tudom, hogy borzasztóan sikerül.

- Igen. Régen voltam már. Jó lesz egy kis változás a klinikai munka után – mondom, mert ez az igazság. Sasuke-kunt és a rám gyakorolt hatását szándékosan nem említem a képletben. Lee hirtelen csacsogni kezd mindenféléről, hogy elterelje a téma okozta kényelmetlenségről a figyelmet, de én hirtelen nem tudok rá fókuszálni, mert az ajtó újra nyílik. Sasuke-kun jön vissza rajta. Mögötte látom, hogy már jócskán leszállt az éjjel. Követem a mozdulatait. Lee még mindig folyamatosan hozzám beszél, de szinte észre sem veszi, hogy nem figyelek. Csak mondja és mondja, a hangja pedig háttérmorajlásnak tűnik attól a pillanattól kezdve, hogy Sasuke-kun rám emeli a tekintetét, miközben elhalad Lee mögött. Pár pillanat az egész, de én olyan lassan és olyan hosszan érzékelem, mintha nem is a valóság lenne. A fejét kicsit lehajtva tartja, és a tekintetében megint ott van az a valami, ami már akkor ott volt, mikor visszajött a faluba, csak most mintha százszorosára duzzadt volna, mikor rám pillant. Még mindig nem tudom megnevezni, de szinte eláraszt vele. A torkom kiszárad, a pulzusom pedig megnövekszik tőle. Egy szemvillanás alatt veszem észre, hogy a pillanat elmúlt, Sasuke-kun már rég másra figyel, de nekem izzad a tenyerem, és melegem van. Zavartan rázom meg a fejem kicsit, mert nem értem, mi történik velem. Felpattanok a kanapéról, már nem érdekel az asztal, mert ki akarok keveredni a tömegből. Mintha fojtogatna ez a sok ember. Kicsit neki is ütközöm a térdemmel. Néhány pohár és üveg jajveszékelve koccan össze.

- Hova mész? – érdeklődik Ino hirtelen. Hosszú ideje ez az első kérdése, és rájövök, hogy nem teljesen részeg, de már nem sok van hátra addig. Lee is abbahagyja a beszédet és meglepetten bámul rám választ várva. Agyalok valami értelmesen összerakott mondaton. Legszívesebben kimennék az utcára, hogy kiszellőztessem a fejem, de az túl átlátszó lenne. Mindenki tudja, hogy nem ittam, hogy szellőztetni kelljen a fejem, így inkább a konyhát választom irányadónak.

- A konyhába – nyögöm, és találomra felemelem az asztalról az egyik üres üveget. – Ez elfogyott – mondom kurtán, mintha tényleg érdekelne, miből mennyi van azon az istenverte asztalon. Ino egy pillanatig az arcom nézi hihetetlenül kék szemeivel, nekem meg már a lábam is remeg, nem csak melegem van, mikor végre mosolyogva bólint. Lee mintha lefagyott volna, csak néz rám.

- Helyes! Kell az utánpótlás! – emeli meg Ino félig telt poharát, és már nem is tulajdonít nekem több figyelmet. Elfordul TenTenhez és a másik lányhoz, és nekik magyaráz tovább, minden bizonnyal ugyan azt, mint amit eddig, csak én nem figyeltem. Egy gyors pillantást még vetek Lee-re, majd kezemben az üres üveggel átemelem a lábam a lányok térdein, és megindulok az emberek között a konya felé. A beszélgetésük okozta jókedvű hangzavar mintha hangosabb lenne, mint eddig, de persze ez is csak érzéki csalódás. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy lehet mégis ittam valamit idő közben, amitől így érzem magam, de nem találok választ az állapotomra, és mikor végre a konyhába érek, megkönnyebbülten nyugtázom, hogy nincs ott senki. Kívül esik a szórakozók hatáskörén, és a morajlás itt már tompa lüktetésnek hat.

Bosszankodva vágom bele az üres üveget a mosogatóba, majd a konyhapultra támaszkodva felé hajolok, és a lefolyó apró kis lyukait kezdem tanulmányozni az üveg mellett.

- Utánpótlás mi? – lihegem és tekintetem a karjaimra siklatom. Mindkettő remeg. Jobbommal idegesen fonom át a bal csuklóm, de a helyzet természetesen egy szemernyit sem változik. – Mi az isten van velem? – kezdek tényleg ideges lenni, majd megnyitom a hideg vizet, és megmosom benne a csuklóim. Semmi hatás. Jobbra lépek kicsit, és leszakítok a papírtörlők közül egyet. Vadul megtörlöm benne a kezeim, majd a szemétbe dobom. Egy pillanatig ugyanúgy állok a pultot támasztva, mikor neszezést hallok magam mögött.

Riadtan fordulok meg, mert most tényleg nincs szükségem Ino ittas bolondozásához. Meg úgy máséhoz sem, de semmi ilyesmi még csak kilátásban sincs, ugyanis a helységbe belépő alak Sasuke-kun. A pulzusom megint megugrik, pedig semmi mást nem csinál, csak az asztalhoz lép, és néhány poharat tesz rá. Van, amelyikben még van valami. Értetlenül figyelem, miközben szívem dobogása lassan már elnyomja a kinti hangzavar tompult ricsaját a fülemben. Egy pillanatra felnéz rám, és ettől a tekintettől megint remegni kezd a lábam.

- Add azt az üveget – parancsol rám. Most szinte a hangja is valahogy máshogyan cseng. Sokkal mélyebben, mint általában. Képzelődni kezdenék, vagy mi?

Zavartan megfordulok és keresgélni kezdek, mert fejével egyértelműen mögém intett, de annyi üveg van itt, annyi számomra ismeretlen anyaggal, hogy nem tudom eldönteni, melyiket akarja, és valószínűleg, ha egy üveg lenne itt, akkor sem tudnám, mert agyamat ellepi ez a különös izgalommal keveredett ideges állapot. Kapkodom a fejem ide-oda, meg is emelek egy-két üveget, de aztán tehetetlenül fordulok vissza az egyik kezem ügyében maradttal.

Az ütő megáll bennem, mert Sasuke-kun már egyáltalán nem az asztalnál áll, hanem közvetlen előttem. Felém magasodik, én meg automatikusan lépek egyet hátrébb, de nincs már hova. A derekam a pultnak nyomódik.

- Én – nyekergem, mintha bármi félnivalóm is lenne, de egyszerűen az agyamból kifut minden értelmes gondolat olyan közel van. A tartásában van valami különleges, de nem marad időm azon gondolkodni, hogy pontosan mi, mert közelebb hajol, és megmaradt karjával mögém nyúl. Egy pillanatra fel sem fogom, mi történik. Megcsap az illata. Lehunyom a szemem, és érzem, hogy minden végtagom remeg, pedig nem is félek, aztán kiegyenesedik egy üveggel a kezében.

- Ezt kértem – mondja szemrehányóan, mintha minimum a gondolataiból kellett volna kiolvasnom az előbb, hogy melyikre gondol. Mély lélegzetet veszek, de a szívverésem nem csillapodik. Leteszem a kezemben tartott üveget, és a pultnak támaszkodva lehajtom a fejem. Talán mégis sokat ittam. Látom, ahogy Sasuke-kun lábai újra visszasétálnak az asztalhoz. Valamit neszezik. Bizonyára önt a poharakba, de nem nézek fel. Le kell higgadnom. Veszek még néhány mély lélegzetet, de ezek is olyan remegősre sikerülnek, mint ahogy a végtagjaim érzik magukat. A hajam végét bámulom. Már bőven van olyan hosszúságú, mint régen volt, és nagyon reménykedem, hogy eltakarja az arcom, mert biztos vagyok benne, hogy a félhomály ellenére is ordít az arcomról, hogy lángol a testem.

A padlót bámulom, de lábai újra a látóterembe siklanak, mert ismételten felém veszi az irányt. Ahogy egyre közelebb jön, észreveszem kezében az üveget, amit az előbb elvitt. Újra felém magasodik, és a helyére teszi, mintha már nem lenne úgy is mindegy, hogy mi hova kerül a lakásban. Mintha annak az egy üvegnek pontosan ott, mögöttem lenne a törvényes helye, és ha nem oda kerül vissza, a Föld megáll forogni.

Hiába hallom, hogy az üveg koppan a pult tetején, nem mozdul. Csak áll előttem, én meg bámulom a lábait, mintha kötelező lenne, a lélegzetem pedig egyre szaporább. Legszívesebben a számra szorítanám az egyik kezem, hogy elnyomjam, nehogy meghallja, de a mozdulatsor elkezdése előtt megfagy bennem a vér, mert rádöbbenek, mi történik velem. Olyan ismeretlen volt számomra az érzés, hogy el sem akartam hinni, hogy velem történik. Mintha egy párhuzamos dimenzióba süllyednék a felismeréssel együtt, mert Sasuke-kun hirtelen a nyakamra fonja ujjait, és szinte erőszakosan kényszerít, hogy emeljem fel a fejem. A kifejezése ugyanolyan, mint mindig. Komor és elemző, de a tekintete olyan érzelmeket közvetít, amiket még soha életemben nem láttam rajta. Pár pillanatig engedi csak, hogy szembenézzek vele, mert mihelyt felemelem a fejem kényszerítésének hála, már le is hajol, és ajkaimra nyomja az övéit. Olyan erőszakosan feszíti szét a számat a sajátjával, mint amilyen erőszakosan elérte, hogy felnézzek. Végigszáguld testemen a remegés, ahogy tudatosul bennem, hogy csókolózunk, és nem is akárhogyan. Szenvedélyesen, keményen, és kissé dühösen. Alig tudok lépést tartani vele, és elakad a lélegzetem, mikor egész testével nekem nyomul, a derekamba pedig szinte belenyomódik a konyhapult éle. Ujjai továbbra is az állam vonalát és a nyakam fogják közre, mintha azt akarná megelőzni, hogy véletlenül elforduljak a csóktól, de ki a fene akarna elfordulni, mikor valaki ilyen vehemenciával csókolja? Aztán rájövök, hogy ez is annyira rá vall. Az egész az ő irányításával zajlik, és egy pillanatra sem adná át ezt a szerepet. Nem szereti, ha nem ő az úr, ezt pontosan tudtam eddig is, de egy pillanatig sem hittem volna, hogy ez ennyire érződik a csókján is. A vérem olyan tempóval száguld az ereimben, mintha ki akarna szorítani minden más anyagot a testemből, és akkor hirtelen megszakítja a csókot, de nem távolodik el. A lélegzetvétele szapora. Érzem a bőrömön, de nem nézek fel, mert sokkot kaptam. Nincs mit szépíteni ezen.

- Majd én megnézem! – kúszik közénk a vidám üvöltés valahonnan a közelből, akár egy figyelmeztetés. Nagyot nyelek.  A torkom úgy kiszárad, hogy szinte fáj a nyelés. – Sasuke! – üvölti Naruto idegesen, mikor belép a konyhába. Az említett akkor már nyugalmasan újra az asztal mellett áll a poharakat rakosgatva. Egyet kelletlenül Naruto kezébe nyom.

- Ne üvölts, te barom! – sziszegi a szokásos stílusában, amitől olyan érzésem támad, hogy az előző jelenetet pusztán csak álmodtam. Látom Naruto nyelvén már ott van a riposzt, de akkor meglát engem, és a szó a torkán akad.

- Sakura-chan! – szólít meg, de képtelen vagyok válaszolni, és érzem, hogy ha tudnék is, a hangom olyan rekedtes lenne, hogy fel se ismerné. – Minden rendben? – szaladnak össze szemöldökei aggodalmasan. A feketehajú rám sem pillant. Tényleg, mintha nem épp az előbb nyomott volna a konyhapultnak. – Ki vagy pirulva, és mintha szellemet látnál! – nyomatékosítja a szőke. Nem szándéka, de teljesen beéget naivságával. Zavartan rázom meg a fejem, és keresem meg a hangom, de ahogy sejtettem, mintha nem is az enyém lenne.

- Nincs bajom – morgom gorombábban, mint szeretném, és kicsit megköszörülöm a torkom. Sasuke-kun még mindig úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, ami kezd igazán bosszantani. Mi a fene történik? – Hagyj békén! – nyomatékosítom, mintha Naruto lenne a hibás barátja viselkedéséért. Tudom igazságtalan, de mivel Sasuke-kunon nem tudom levezetni a testemben felgyülemlett feszültséget, amit okozott, mert teljességgel lepereg róla minden, jobb híján Narutóra zúdítom a dühöm. Ellököm magam a pulttól, és elmasírozom mellettük elhagyva a konyhát.

Átküzdöm magam a tömegen újra, és valahonnan előhalászva a táskám, mindenféle szó nélkül lelépek. Úgy érzem, haza kell mennem.