Jó pár perc eltelhetett így. Csak mi ketten. Úgy éreztem magam, mint egy soha véget nem térő álomban lennék. Hűvös nyelve bebarangolta a számat, az enyém, pedig az övét. Életemben most csókolóztam először. Őszinte legyek? Ilyennek képzeltem el. Vele.

Néha megsimogatta az arcom, én pedig végül átkaroltam a nyakát, simogattam a hátát, azt az izmos hátát tegyük hozzá. Éreztem gerincének ívét, beletúrtam a hajába, mint azokban a szappanoperákban. Csodálatos volt. De egyszer minden álomnak, és minden csodának vége szakad. Hangos dörömbölés törte meg a csendet. Sasuke olyan gyorsan állt fel, mint amilyen gyorsasággal rám vetette magát. Megfogta a fejét ekkor tudtam, hogy nincs minden rendben és már most megbánta, ami az előbb történt. 

Elrángatott a kanapéig, majd leültetett. Megfordultam, hogy lássam, mit akar csinálni, kinyitotta az ajtót, és apja állt előtte.

-          Látni akartam, hogyan fejlődsz! – lépett beljebb. Rám, majd az asztalra végül fiára nézett. – Elég is volt ennyi. – fordult meg.

-          Az én hibám! – válla fölött visszatekintett, én pedig nagyon óvatosan fölálltam. – Begörcsölt a hasam, és képtelen voltam kiegyenesedni is. Nagyon sajnálom uram! – Sasukéra nézett – Tudja, hogyan szokott ez menni. Nagylány leszek és ilyenkor sajnos..

-          Nem érdekel a mentséged! Ma még visszajövök, remélem, akkor már mást látok. Mindkettőtök érdekében! – azzal távozott. Hangosan bevágódott az ajtó mögötte. Sasuke leült velem szemben, öntött magának még egy pohár whiskyt, és egy húzásra megitta.

-          Prédikálj valamit! – parancsolta. Előhalásztam a könyveimet és a jegyzeteimet a táskámból és próbáltam neki művelődést oktatni, vagyis irodalmat, több-kevesebb sikerrel.

Olvastam egy könyvet, hogy az emberek sokszor szavak nélkül is könnyedén meg tudják bántani a másikat. Több könyvből is olvastam már hasonlót, amiben a hős meghal. Nem azért, mert nem élhetett volna, de így volt igazán vége az egésznek.

Csillagainkban a hiba írója kiírta Gust, mert úgy döntött befejezésképpen remek és még is szomorú dolog lenne, ha a fiú egy szerelmes levéllel búcsúzna el a lánytól, akit szeretett. Folyamatosan előttem volt az a rész, az a pár mondat.

„Mi van még? Olyan gyönyörű. Nem lehet betelni a nézésével. Sose kell azon izgulni, hogy okosabb-e nálam, mert tudom, hogy az. Mulatságos, de sose kíméletlen. Szeretem, Van Houten, és olyan szerencsés vagyok, hogy szerethetem. Öregem, nem az ember dönti el, hogy szenved-e ebben a világban, de abba van egy kis beleszólása, hogy kimérje rá a szenvedést. Én szeretem a választottamat. Remélem, ő is szereti az övét.”

Csodálatos sorok egy olyan embertől, aki teljes szívében és teljes odaadással volt párja iránt. Én is ilyen szerelemről álmodoztam kislány korom óta, bár remélem, hogy a herceg nem hal meg a végén.

„Életem nagy részét annak szenteltem, hogy igyekeztem nem sírni azok előtt, akiket szeretek, így hát tudtam, mit csinál Augustus. Összeszorítjuk a fogunkat. Felnézünk a magasba. Azt mondjuk magunknak, hogy ha sírni látnak bennünket, az fájni fog nekik, úgyhogy, csak a Bánatot jelentjük majd az életükben, márpedig nem szabad egy merő bánatnak lennünk. Így hát nem sírunk, hanem ezt mind végigmondjuk magunknak, miközben a mennyezetet bámuljuk, azután nyelünk, noha a torkunk nem akar engedelmeskedni, ránézünk arra, aki szeret minket és mosolygunk.”

Sasukéra néztem, és mosolyogtam, bár ő nem viszonozta a gesztusom, most is tovább ivott. Egyre jobban kezdtem tartani attól, hogy valami baj fog történni. Látszott rajta, hogy már nem józzon.

Nagymamám mottója az, amit egy könyvben, vagy hol olvasott Johnny Rotten-től származik.

„Meghalni nem dicsőség, bárki képes rá.”

Valahol igazat is adok ennek az elméletnek, viszont van, ahol meggátolom. Az emberek többsége véget akar vetni az életének, csak azt nem tudja, hogyan tegye, vagy pedig nem viszi rá a lélek, más élni akar, de nem lehet és elragadja a kegyetlen sors.

Mikoto asszony mindkét gyermekét imádja, de Sasukét valahogyan mindig is jobban szerette, talán mert rá hasonlított jobban. Kitudja. Fugaku elítéli mindkettőjüket, feleségét, mert kisebbik fiával foglalkozik, bár szerintem ez egy anya feladata. Sasukét pedig, mert nem olyan, mint a fivére. Folyamatosan az jutott eszembe, hogy esetleg képes lenne fizikailag is bántani saját vérét. Ha már megütötte, akkor biztosan nem lehet normális.

A könyvekben rengeteg tanulság szerepel. Legyen az jó vagy rossz. Persze az élettől még többet tudunk tanulni. Főleg a csalódásokból.

-          Szóval teljesen érthető? – dőltem hátra a fotelban. Valami azt súgja, hogy egy szavamra sem figyelt.

-          Tudod mi a szar az életben? – dőlt előre és a poharat bámulta, majd egyenesen rám nézett. – Amikor rájössz, hogy egyáltalán nem vagy fontos annak az embernek, akiért te bármit megtennél. – majd fölállt.

-          Most Karinra gondolsz? – kérdeztem némi indulattal.

-          Csak nem féltékeny vagy cica? – még a két lábán sem bírt megállni annyira részeg volt.

-          Szerintem az lesz a legjobb, ha mára abbahagyjuk. Aludj, majd holnap folytatjuk. – visszapakoltam a cuccaimat a táskámba.

-          Az a legnagyobb baj veled, hogy szegény vagy, bár egy egyéjszakás kalandra biztosan a vendégem leszel. – megragadta a karomat, majd fölrántott magához – Nem élveznéd? Teljesíteném a legtitkosabb vágyadat. Egy éjszaka velem. – megcsapott az alkohol szaga, amitől elfintorodtam.

-          Részeg vagy! Engedj el! – próbáltam kiszabadulni, de akkor a kezében lévő poharat eltörte és csurom vér lett.

-          Az előbb nem nagyon ellenkeztél. – tudomást sem vett arról, hogy megsebesült, ellépdeltünk az ágyáig. Még bele is rúgtam onnan tudtam meg, hogy az van mögöttem.

-          Haza akarok menni! - kezdtem egy picit megijedni, hiszen ilyenben még soha sem volt részem ezelőtt.

-          Ezt nem te öntöd el! – majd durván az ágyra lökött. Levette a felsőjét. Alig hittem el milyen csodálatos teste is van, nem csodálom, hogy annyi udvarlója van, és mindenki őt akarja. – Maga a tekinteted elárulja, mennyire vágysz rám.  – ismét ugyanabba a szituációba kerültünk, mint nemrégiben. Ujjait végighúzta a combomon, amitől furcsa bizsergést éreztem.

-          Én nem leszek az ágymelegítőd! – majd ellöktem magamtól és a táskámért indultam, amikor visszarántott.

-          Nekem soha senki nem mondhat nemet! – szűrte ki fogai között.

-          Akkor szokj hozzá, hogy van, aki megteszi! – választ sem várva kirohantam a szobából.

Az arcom égett az előbbiektől. Ajkaim pedig még mindig duzzadtak voltak a forró csókoktól. Szívem hevesen vert, akár egy szerelmes tinié. Boldognak kellett volna lennem, hiszen erre vágytam nem? De. Csak nem így! Ő sosem szeretne belém, és jobb is így!

Lezuhanyoztam, majd befeküdtem a pihe-puha ágyikómba. A fejem sajgott, a vérnyomásom pedig az egekben lehetett.

A mama mindig arra tanított, hogy sose dőljek be egy férfi kedves szavainak,  vagy nem kedves szavainak, még ha az csábító is, hiszen sosem akarna többet egy kalandnál.

Későre járt már, amikor elaludtam, egész végig a csók, ami a szemem előtt lebegett.

Másnak a suliban Karin hihetetlen méreggel rontott nekem. Köpni-nyelni nem tudtam. Nekilökött a falnak és mindenféle szidalmakkal illetett.

-          Egy ilyen koszfészek, mint te, hogyan tudta benyalni magát Mikotónál? Még is mit hiszel? Előadod neki a kis szegény éhenkórászt, és már megsajnál vagy mi? – a hajamnál fogva lökött a földre. – Egy büdös kis kurva vagy, semmi más, akárcsak az anyád! – mindenki körülöttünk állt és figyelte az eseményeket. Ekkor olyan idegre gerjedtem, hogy már csak arra lettem figyelmes, hogy lendül az öklöm és orrba vágtam. A képe és a haja egyszínűvé vált.

-          Lehet,, hogy a te anyád úgy keresi a pénzét, de ha az enyémről még egy rossz szó elmeri hagyni azt a büdös pofádat, innen a rohammentő fog elvinni világos voltam? - Megragadtam az ingénél fogva.

-          Ezt még nagyon megbánod, Haruno!

-          Igen? Alig várom! Akkor is ilyen nagy legyen a pofád! – azzal elengedtem. Fölnéztem és elindultam, Naruto és Sasuke irányába. A szőke Uzumaki pupillái kitágultak a meglepettségtől. Ahogy keresztülhaladtam, a vállammal félrelöktem Sasukét. Persze szándékosan.

A lányvécében folyamatosan csak sírtam. Az egyik fülkéből kilépett egy fekete hajú lány, aki mindig kontyban hordta a haját. Leguggolt és megpaskolta a fejemet.

-          Mi a baj? – kérdezte megható aggodalommal.

-          Bevert egyet Karinnak. – nem néztem rá, nem voltam kíváncsi mit akar a fejemhez vágni.

-          Temari komolyan? El sem hiszem. – kacagott föl. – Nagyon helyes. Ideje volt, hogy valaki jól helyre tegye azt a nőszemélyt. – felsegített a földről, majd megmostam az arcomat.

-          Tessék. – nyújtott át egy kis papírzsebkendőt. 

-          Köszönöm.

-          Ne idegeskedj, a fél suli amúgy is utálta. – Temari a falnak dőlt.

-          Ti is?

-          Inón kívül meg a kicsi plázacica barátnőin kívül nem sokan szeretik. Azt gondolja, mert Sasukéval kavart, menő. – Tehát akkor már lefeküdtek. Gondolhattam volna.

-          Vigyázz magadra kislány, még találkozunk. – majd távoztak.

Nem sokra rá én is úgy döntöttem távozom innen. Még ki sem nyitottam az ajtót, amikor valaki visszalökött és a földre zuhantam.

-          Hé! Elmentek otthonról? – néztem rá, majd megláttam padavanom, amit leguggolt. Törökülésbe ülök, és kíváncsian nézek rá, hogy mit akar.

-          Egy lány nem verekszik.

-          Ez pedig a női mosdó, ha nem tudnád. – fintorogtam.

-          Veled mennyi baj van. – majd a kezét nyújtotta, hogy gondolom, fölsegítsen, de én elutasítottam.

-          Mit akarsz? – kérdeztem kicsit indulatosabban. Láttam, hogy a keze be van kötve.

-          Nem igazán emlékszem semmire a tegnapi napból. Mi történt? – megint ugyanolyan közel voltunk egymáshoz és már nagyon kényelmetlenül éreztem magam.

-          Szerintem összeveszhettél a szüleiddel. Ezért sokat ittál, és idegességedben eltörted a poharat. – jobb, ha elfelejtjük mindketten, hogy más is volt.

-          Ennyi? – vonta föl a szemöldökét. Keserűen elmosolyodtam, majd bólintottam.

Kiléptünk a mosdóból az üres folyosóra.

-          Én most haza megyek. Nekem amúgy sem lenne már órám. – ránéztem, ő pedig, mint mindig azzal a semmitmondó tekintetével zsebre dugott kézzel nézett a szemeimbe. Halványan elpirultam, majd megfordultam, és elindultam a kijárat felé. – Szia! – az ajtóban még láttam az alakját, amint visszaindul a terembe. Hogy nekem miért nincs szerencsém?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés