Történetünk a 19. század második felében kezdődik. Japánban ebben az időben meghatározó változások történtek: megnyitotta kikötõit nyugat felé, a politikai hatalom visszakerült a császárhoz, az ország modernizálása érdekében felvette a kapcsolatot a nyugati kultúrákkal
Fantom. Ez volt a neve. Így hívták őt, a pokol legmélyebb bugyraiban, a legbecstelenebb emberek köreiben. Az egyszerű emberek emlékeiben, csak szürke ködként gomolygott. Ő volt maga az árnyak megtestesítője. Nem ismerte senki, nem engedett magához közel senkit, és megbízóinak is csak egyszer vállalt munkát. Múltját és jelenét sötétség övezte, s bárhová vitte útja terror járt a nyomában. Hivatásos bérgyilkos. Ezt foglalta magába egész lénye. Jól megfizették őt egy-egy küldetés alkalmával, ugyanis soha sem hibázott.
Megszenesedett lelke egészen üressé tette őt. Már semmi nem volt fontos a számára. Éppen ezért képtelen feltételezésnek gondolta azt, hogy valaha is érezzen újra. Azok a képek, amik az első alkalommal beleégtek retinájába, megtörték, és átlendült egy határon, ahonnan már nem tudott vissza fordulni. De ő választotta ezt az utat. Ahol a halál árnyékában, azon a végzetes éjszakán feláldozott mindent.
A sötétben megbúvó alak, felnyitotta szemeit, ezzel szétoszlatva gondolatait, melyet egy közeledő lovaskocsi hangja zavart meg. Itt az idő. Előrébb merészkedett a faágon és várt, miközben az ónix szempár lassan kezdett megváltozni.
Azonban a kanyarban a lovak fogat nélkül tűntek fel, csak azok után jelent meg a szekér, ami nyíl egyenesen siklott be az erdő sűrűjébe ahol, nem telt bele sok időbe, míg a hepehupás föld és a nagy sebesség miatt felborult.
A férfi összehúzta szemeit, de nem mozdult. Várt.
A zord borús időben egy villám rémisztő cikcakkot írt az égre. Miközben vad szél tépázta az utcán lévő fák lombjait,a jégeső pedig egyik pillanatról a másikra zuhogni kezdett.
Az ítéletidőben egy fiatal lány futott végig az utcán, fapapucsát kezében fogva. Közben szűk kimonóját az eső teljesen átáztatta, míg hosszú fekete hajából, néhány nedves tincs arcára ragadt. Csapzott kinézetével mit sem törődve lélekszakadva szaladt, míg el nem érte egy szerényebb kis ház ajtaját. Ahol azonnal dörömbölni kezdett és addig abba se hagyta, míg ki nem nyitották.
- Ki az? - a házból kilépő értetlenséggel vegyes riadt tekintettel nézett, el a lány feje felett . Az zihálva nézett rá könnyes szemeivel.
- Elfognak.. elfognak választani tőle...elfog.. - a feltörő zokogás megállította Hinatát abban, hogy folytassa. Vigaszt keresve barátnője karjaiba omolt. Mikor csitulni kezdett, a keserves sírás, rákérdezett a dologra.
- Mi történt?
- Va.. valaki elmondta apámnak, hogy titokban találkoztunk Narutóval. - suttogta, Hinata. - Oh, Sakura még is mit csináljak most? Apám nagyon bedühödött. - Sakura ereiben meghűlt a vér, ennek hallatára. Hiashi nagyon kegyetlen ember tudott lenni, ha valami nem tetszett neki és ez nagyon is nem volt ínyére, mivel lányát testvére fiához akarta, idővel hozzáadatni.
- Holnap frigyre lépek Neji-niisannal. - Sakura ökölbe szorította kezét. Ezt nem hagyhatta, tudta, hogy barátai mennyire szeretik egymást, muszáj volt segítenie. Eltolta magától az összetört Hyugát, majd vállait megfogva komolyan megkérdezte.
- Mindenáron együtt szeretnél maradni vele, bármi is történjék?
- A szívemet már neki adtam. - ezt a választ várta.
- Akkor megszöktetlek titeket! Elmentek a nénikémhez Londonba ő majd segít nektek a továbbiakban. - Hinata bólintott, majd elfutott. - Hajnalban itt legyetek! - kiáltott még utána, miközben benyúlt zsebébe és megszorította a zsebében lévő medált.
Tudta, hogy ezután nem tarthatják a kapcsolatot barátnőjével. Hiszen ha Hiashi tudomást szerezne arról hol van lánya még a végén képes lenne utána menni és haza ráncigálni. Amíg itt élt ezt nem kockáztathatták meg. Azonban nem voltak hiú ábrándjai, biztos volt benne, hogy rá fognak jönni és akkor Sakurának döntést kell, hoznia. Itt marad és elviseli Hiashi bosszú hadjáratát, vagy visszaköltözik Írországba szüleihez. Nagymamája miatt döntött úgy, hogy itt fog élni és addig mellette marad, amíg halálos betegsége el nem ragadja őt tőle.
Már haza felé tartott, amikor egyszer csak egyre közeledő lódobogás ütötte meg a fülét. Mikor már majdnem, a kocsi mellé értek a hajtó hirtelen lekanyarodott, mire a bent ülő lány az oldalának ütközött. Visszatornázva magát, helyére próbált rájönni még is mibe keveredett. A lovasok viszont ezután sem adták fel, hamar beérték őket és előre kerülve elválasztották a hintótól a paripákat. Ezt követően lassulni kezdett a kocsi de még mindig eszeveszett tempóban haladt előre ráadásul most nem is volt, amivel irányíthatták volna. A fogat vezetője leugrott a szekérről mentve saját bőrét, ezzel otthagyva a tehetetlen lányt a kocsiban.
Hamar letért a kijelölt útról és felborult. Sakura körül forgott a világ. Egy darabig nem is mozdult meg, hogy felfogja mit történt aztán felült, az ajtón lévő üveglapon. Már épp állt volna fel, hogy kitapogassa a feje felett lévő ajtót, amikor ismét meghallotta a lódobogást. Szíve egy pillanat alatt a torkában kezdett el dobogni. Ahogy kitudta venni, hárman voltak akik rájuk támadtak, és mind férfiak. Egy jó pár percig nem történt semmi, aztán megunva a várakozást, kilökte az ajtót és felkapaszkodva kimászott.
Ezalatt kint, a sötétben meglapult férfi, előbújt rejtekéből és a banditák előtt termett, szinte emberfeletti sebességgel. Azoknak meghökkenni sem volt idejük, olyan halkan szaggatta fel húsukat katanájával, akár egy ninja. Érzelmek semmilyen jelét nem mutatta arcán, hidegvérrel végzett, alig pár másodperc alatt mind a három férfival. Suhintva egyet a levegőbe, megszabadította fegyverét a vérvörös nedűtől, majd visszahelyezte tokjába. Ekkor lökődött fel a hintó ajtaja.
Vagyis próbált de nagy szoknyája megnehezítette dolgát. Soha nem viselt kimonot, szépnek találta de nem szerette. Számára a nyugati kultúrák által viselt ruhák, közelebb álltak szívéhez, mivel világ életében olyanokat is hordott. Hiszen csak az utóbbi két évben élt Japánban.
Lassan kirakosgatta ruhájának redőit, majd kihúzta lábát. A széléhez csúszott, aztán leugrott a hintó oldaláról. Ekkor villant eszébe, hogy még senki nem vetette rá magát és nem kezdte el ráncigálni...senki jelenlétét nem hallotta és nem is érezte. Roppant különösnek vélte ezt.
Azonban gondolatmenete végére, meghallotta azt a jellegzetes súrlódó hangot. Azt ahogy valaki kihúzza kardját hüvelyéből. Megdermedt. Érezte, ahogy a levegő megrezzen előtte.
- Ha hátat fordítasz, meghalsz. - Sakura, lélegzete is elállt. Soha nem hallott még ennyire, érzelmektől mentes hangot, amely még is olyan rideg volt, hogy szinte érezte, ahogy lehűl körülötte a levegő.
A férfi az előtte állót vizslatta. Nem úgy tűnt, mint aki halálra van rémülve attól, hogy egy kardod szegeznek rá.
- Most megfog ölni? - kérdezte a lány. A férfi nem szólt semmit, csak eltette a kardját és megfordult, hogy elmenjen. Egy lehelet finom érintés, ruhája ujján. Rögtön elrántotta kezét. Oly sok éve már, hogy valaki így hozzáért, szinte teljesen elidegenedett az ilyen dolgoktól. - Elnézést. - szabadkozott. És a férfinak csak ekkor tűnt fel valami, hogy nem rá néz. - Mi történt a lovasokkal?
- Már halottak. - Sakura nyelt egyet. Mondjuk ki tudja mit tettek volna vele.. Jó pár percig nem szóltak semmit és ezután a férfi újra elindult. Majd lovához érve visszafordult és a nőt nézte. Összeszűkültek szemei a látványtól. Bizonytalan léptekkel haladt előre, miközben egyik kezével tapogatózott, míg a másikkal ruháját fogta. Elkerekedtek szemei, amikor tudatosult benne a dolog.
Ő sem értette miért de elkezdett a lány felé menni...
Mikor felébredt jó ideg nem tudta felfogni, hogy hol is van de kitapogatta kedvenc kis asztalát, így jött rá, hogy a nagymamája házában. De vajon, hogy került ide? Vagy csak álmodta az egészt?
5 évvel később:
Írország egyik csendes, nyugodt falucskája, ma is csodaszép napos időre ébredt. A füves puszta, földes útján egy fiatal leány sétált, dudorászva. Egy lefedett kosarat vitt kezében, melyből ínycsiklandozó illat szállt fel. Ma is a kedvenc zöld ruháját vette fel a reggeli, megszokott sétájához. Hosszú rózsaszín haját pedig egy sötétkék szalaggal kötötte össze, hogy ne zavarja, tevékenykedésében.
A falusiak már hozzászoktak a furcsaságához, pont úgy ahogy a homlokán lévő jelhez is. Ez annak volt a szimbóluma, amit ő megtestesít...illetve kellene. Ugyanis az ősi Haruno családban már évszázadok óta, születtek különleges erővel, lánygyermekek. A fiúk nem kapták meg anyjuk erejét, azonban idővel ők is nagyszerűen helytálltak az orvoslásban.
Mebuki és Kizashi, a lány szülei, is ugyanilyen "átlagos" orvosok voltak, éppen ezért nem értették, hogy vajon a lányuk, honnan kapta a képességet. Legalább is ezt mondták neki.
Sakura
Mélyet szippantottam a hajnali friss levegőből. A nap meleg sugarai, lágyan simogatták arcomat, miközben átsétáltam a folyón átívelő kis hídon. Végig húztam ujjaim, a hideg köveken, mikor elértem a végét és leléptem a földútra, ami újra elnyelte lépteim hangját. Felettem két madár repült el, dalolászva, mikor házunk elé értem.
- Sakura kisasszony, már megint nélkülem ment el! - hallottam meg barátnőm, egyben szobalányom kétségbeesett hangját. Mosolyogva emeltem fel fejem.
- Tudom az utat, Tenten.
- Ezt értem, de nem is tudom mit csinálnának velem a szülei, ha önnek valami baja esne. - magyarázott, hevesen miközben odajött hozzám és elvette kezemből a kosarat, majd belém karolt. Elfancsalodott arcot vágtam. - Egyébként, amíg ön aggodalmat okozott nekem itt járt a postás. - izgatottan megszorítottam karját és elkezdtem a ház felé húzni. - Óvatosan. - szólt rám, de nem foglalkoztam vele. Addig meg sem álltam, amíg be nem értünk a társalgóba és ott le nem nyomtam a pamlagra.
- Olvasd, olvasd! - sürgettem, miközben izgalmamban megszorítottam szoknyámat.
- Jól van, már olvasom is... tehát " Drága Sakura. Nagyon örültünk az előző levelednek. Sajnáljuk, hogy csak most tudunk jelentkezni, de rengeteg dolog történt velünk. Megint, elszámoltuk magunkat a pénzünkkel, de ne izgulj már megoldottuk. Ne aggódj érünk, hamarosan újra jelentkezünk. Nagy örömmel fogadtuk, hogy sikerült állást találnod! Remélem, majd engem is megajándékozol egy csodás kalappal a születésnapomon. Üdvözlettel: Szerető szüleid"
- Miért ír mindig csak ennyit?! - sóhajtottam fel lemondóan. A szüleimről tudni kell, hogy nagyon jószívűek és éppen ezért rettentően felelőtlenek is.
- Van még egy levél. - felkaptam a fejem.
- Kitől?
- Hinata kisasszonytól. - olvasta el a levelet hitetlenkedve. - Meghívja önt magához. - foglalta össze tömören, azt ami a levélben szerepelt.
- Hinata?! Te jó ég ezt nem hiszem el! - kiáltottam fel izgatottan. És felrántva Tentent szorosan magamhoz öleltem. - Nagyon jó lesz majd meglátod! Naruto és Hinata a legkedvesebb emberek az egész világban! Te is szeretni fogod őket. - mondtam miközben, felkapva szoknyám, gyors léptekkel megindultam hálószobám felé, hogy most azonnal elkezdjek bepakolni az útra.
- Felszállás! - hallottam meg egy férfi hangját, amint a hajóra invitálja az utasait. Nem akartam olyan gyorsan menni, de még is megszaporáztam lépteim. Ekkor valaki nekem ütközött, egy pillanatra meginogtam de végül visszanyertem az egyensúlyom. Tovább poroszkáltam a macska köves úton, de megtorpantam amikor eszembe jutott valami.
- Elnézést. - állítottam meg a felém közeledő embert, akinek meghallottam a lépteit. - Merre van a feljáró? - kérdeztem meg.
- Nem látja? Ott. - rendben, már csak azt kell kiderítenem hol az az ott...
- És az merre is van? - tudakoltam meg. Egy pár pillanatig semmi reakció, majd döbbenten így szólt.
- Maga vak? - ehj, micsoda felfedezés, magával Sherlock Holmessel van dolgom. Csak bólintottam, mire az illető fújtatott és durván megragadott a karomnál, majd elkezdett cibálni. Aztán szinte fellökött a fából készült peronra. Még egy ilyen faragatlan alakot! Fújtattam, miközben karomat dörzsölgettem.
- Szívesen, hölgyem. - köpte oda, majd hallottam ahogy elsiet. Duzzogva fordultam meg és kapaszkodtam bele a korlátba. Megfogva szoknyám felsétáltam, miközben magamban mindennek elhordtam az udvariatlan fickót.
- Sakura kisasszony! Most komolyan szándékosan hozza rám a szívbajt? - kapta el karom Tenten, amint újra rám talált. Ugyanis a tömegben egy cseppet elkeveredtünk egymástól.
- Semmi esetre sem.
- Maga gúnyt űz belőlem? - kérdezte tetetett sértődöttséggel hangjában.
- Eszembe se jutott. - vigyorodtam el, mire Tenten felnevetett.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Egyenlőre még nem mondanék véleményt. De nagyon várom a folytatást :)