Elgondolkodtam azon, ami a napokban történt. Mikoto asszony a világ legnagyszerűbb embere. Hálás vagyok neki azért a meleg és kedves fogadtatásért, amivel fogadott. Anyukámmal átválogattuk a holmikat, és meg kell mondanom ugyan az a méretünk. Én véleményem szerint valamelyiket még csak fel sem vette, csak ott poshadt a szekrényében. A cipők is egész kényelmesek voltak. Ha ezekben a holmikban meglátnak, a suliban azt gondolják elloptam.

-          Ne butáskodj! – paskolta meg a fejemet anyu – Ezek a ruhák nagyon jól állnak neked. Attól, hogy kicsit adsz magadra, nem fogják félreérteni. Fiatal vagy. – bíztatott. Lehet, igaza van, de én mégis kényelmetlenül éreztem magam.

-          Rendben. – terültem el az ágyamon, és alig vártam, hogy holnap legyen.

Uchiha Fugaku felhívott és közölte velem, mikor mehetek a házukba tanítani. Kedd, szerda, csütörtök, és vasárnap. Négytől este nyolcig. Ez mind rendben van, de nem gondolta, hogy esetleg nekem is kellene tanulnom? Na, mindegy is. Ha már elvállaltam, akkor folytatom.

Reggel a tükör előtt álltam és riszáltam magam az új fekete farmeromban és szürke pulcsimban. Hajamat befontam szálkafonásban, és felvettem a sportcipőmet. A szemüvegemmel és ezzel a szerelésemmel úgy éreztem magam, mint egy menő. De komolyan! Nagyon bejött ez a szerelés.

Az iskola kapuja előtt a tanulók, akik a parkolóban beszélgettek kivételesen semmilyen bántó, és sértő szavakat sem vágtak a fejemhez. Meg kell mondanom nagyon jó, és új érzés.

A folyosón haladva kivételesen nem találkoztam Hinatával. Érdekes. Gondoltam tanul, vagy mosdóban van, vagy késik. Neki is bármikor közbe jöhetett valami.

-          Ne haragudj! – szólított meg hátulról valaki. Hátra fordultam, és egy magas narancssárga hajú férfival találtam szemben magam tele piercingekkel.

-          Igen? – emeltem rá kérdőn tekintetem. Halványan elmosolyodott, és barna szemeivel engem vizslatott.

-          Uchiha Sasukét keresem! – Á! Szóval a nagyképű Mr. Uchihát akarja.

-          Nem tudom. Biztosan még nem ért be, vagy odakint cigizik. – vontam vállat.

-          Amúgy, Pein vagyok!

-          Sakura! – fogtunk kezet.

-          Szép neved van! – jegyezte meg. Gondolom ez amolyan bók lett volna tőle.

-          Neked pedig jó az ízlésed. – néztem végig rajta. Ing, farmer, sportcipő. Tetszik ez a szerelés.

-          Bocs, hogy így hírtelen felhozom, de jövő hét pénteken lesz a sulibálotok. Szívesen elkísérnélek rá, ha nem bánod. – olyan arcot vághattam, mint aki nem százas idebent. Sulibál? Elhív? Mi van?

-          Hát nem is tudom – tűnődtem el. Ekkor láttam meg Sasukét Narutóval, Karinnal és még pár lánnyal. Kajánul elmosolyogtam és megvártam, míg nagyjából hallótávolság közelben lesznek. – De ami azt illeti miért is ne. Nagyon szívesen, ez jó alkalom lesz arra, hogy összeismerkedjünk! – Naruto meglepve figyelt minket, az Uchiha pedig úgy tett mintha azt sem tudná, ki vagyok. Persze biztos voltam abban, nagyon is hallotta az előbb említett szavaimat.

-          Nahát! – az Uzumaki Nagyot nézett – Mi van? Lottót nyertél? – kacagott föl

-          Nem mindenki olyan élősködő a családján, mint te! – vágtam vissza. – Ellenben veled, az én anyám pénz nélkül is meg tudott tanítania jó modorra, és a társaimmal való viselkedésre! Viszont ez a te családodról nem mondható el. Aki hülyének születik az, az is marad kisbarátom! – azzal sarkon fordultam és otthagytam őket. Még hallottam pár szidalmazó mondatott, hogy mekkora egy ribanc vagyok stb. De kivételesen nagyon jól esett az orra alá dörgölni ennek a seggdugasznak a szomorú valóságot.

Az órán kiderült, hogy barátnőm beteg lett sajnos, így a héten, sőt több mint valószínű, hogy a jövő héten sem látom. De gáz. Hogy hagyhat magamra ennyi nyomorékkal.

Meglepően hangzik, de a matek dogán Kakashi meg volt elégedve ifjú padavanommal. Négyest írt. Még magam is elgondolkodtam azon, hogy ez a gyerek mégsem olyan hülye mint aminek tűnik. Főleg azért mert pár feladatot nem vettünk át. Érdekes.

A fizika javítója is egész jól sikeredett, Anko már majdnem megölelte a gyereket, hogy mégsem olyan hülye, mint aminek mutatta magát. Persze azért annyira ne dicsérjük, mert még a végén elszáll vele a ló.

Mivel ma szerda van, így ismét az Uchiha családnál töltöm a napom nagy részét azzal, hogy dada legyek. Szerintem saját magától is képes lenne megtanulni a dolgokat, csak lusta dög!

Nem vártam meg az ifjú herceget, aki a világ legnagyobb taplója, hanem elindultam gyalog. Sajnálom, hogy úgy alakult az életem, hiszen egy hozzá hasonló srác nem szeretne belém. Kár, hogy nem tudom neki bebizonyítani, én igenis szeretem és harcolnék érte, nem pedig a pénze miatt lennék vele.

Becsöngettem, majd a kedves anyuka nyitott nekem ajtót. Amikor meglátott hatalmas mosollyal az arcán imitált be. Levettem a cipőm, ő pedig egy meleg papucsot adott a kezembe.

-          Most vettem, hogy legyen miben járkálnod nálunk, ne pedig mezítláb legyél. – ez nagyon kedves tőle.

-          Köszönöm! - Szerintem még el is pirultam ettől a kedves fogatatásból. Úgy látom az ilyen gazdag úri hölgyek még itthon is szépen kirittyentik magukat. Szürke ruhát viselt, amely tökéletesen illett testéhez. És persze a magas sarkú. Hogy képes minden nap ebben járkálni?

-          Nem vagy éhes? – ha ön azt tudná. – A fiam még nincs itthon. Nem egyszerre végeztetek?

-          Hát de, csak én eljöttem hamarabb, mert kész lettem a beadandóval. Nem tudom, hogy ő hol lehet. – válaszoltam a lehető legkedvesebben. A konyhában leültem egy nagyobb kerek asztalhoz.

-          Kérlek, Chio-chan szolgált ki a kisasszonyt. – egy harmincas éveiben járó hosszú szőke hajú és lila szemű lány, fekete ruhájában és fehér kötényében sürgött forgott a konyhában. Szedett egy tányérba levest, fogalmam sincs, hogy milyet, mert ilyet még életemben nem láttam. Ez hal lenne?

-          Remélem ízleni fog! – kedves mosolya nagyon jól esett a számomra. Még egy adag kínai sült tésztát és bundában sült szezámmagos csirkemellet is kaptam. Ezt ki fogja mind meg enni?

-          Nagyon szépen köszönöm! – hálálkodtam – Te nem eszel? – csak nem akarja azt mondani, hogy magamnak kell elpusztítanom mindet.

-          Én már ettem. -  Na, jól van! Jézusom. Csendben megettem az ebédemet, majd miután végeztem beletettem őket a mosogatóba. Éppen el akartam mosni amikor Chio-chan megfogta a kezem.

-          Kérlek, ülj vissza, ez az én feladatom. – utasított.

-          De…

-          Kérlek, engem ezért fizetnek.

-          Rendben. – bólintottam, majd helyet foglaltam. – pár perccel később hangokat hallottam, felismertem Karin nyálas sivalkodó nyivákolását. Elindultam feléjük, majd amikor meglátott, fintorogva elengedte Sasuke karját.

-          Hát te mit csinálsz itt? Takarítasz? – kacagott föl.

-          Moss fogat! – legyeztem a fejem előtt és közben pofákat vágtam, ahogyan ő is.

-          Hogy merészeled, te kis csitri! – elindult felém.

-          Fiam! – Uzumaki megállt a hang hallatán, Sasuke zsebre tett kézzel nézett fel az emeletre, ahol édesanyja szúrós tekintettel nézett hol rá, hol pedig Karinra. – Mi ez a nagy hangzavar? – kecses mozdulatokkal lépdelt lefelé a lépcsőn, majd megállt közvetlen mellettem.

-          Asszonyom! Uzumaki Karin vagyok! – nyújtott kezet felé, de ő nem viszonozta a gesztust.

-          Tisztázzunk pár dolgot előre! Ebben a házban nincsen hangoskodás, főleg nem olyan valakinek, aki még csak nem is a családunk tagja! – Sasuke átkarolta a lány derekát, és magához húzta.

-          A barátnőm. – jegyezte meg. Még a vér is kifutott az arcomból. Csak így nagy lazán bejelenti? Utálom!

-          Nem számít! Ha a fiammal akarsz lenni, tanulj jómodort gyermekem! Mára viszont annyi az udvarlásnak, menj szépen haza, hívok neked egy taxit! Te pedig Sasuke, menj tanulni! – Karin szemei villámokat szórtak felém. Láttam tekintetében azt a mérhetetlen gyűlöletet, ami áradt belőle. – Sakura, nyugodtan felmehetsz a fiam szobájába. Addig én elköszönök a vendégünktől. – én csak bólintottam, majd elindultam az emeletre. Visszapillantottam fentről és láttam, amit csókkal búcsúztak el. A mi csókunk is lehetett volna, ha másképpen alakul az életem.

Az ujjaimat tördelve vártam rá. Eltelt fél óra és semmi. Gondoltam megkeresem, de ekkor az egyik szobából durva szavak szivárogtak ki. Közelebb léptem és hallottam amit Fugaku Sasukéval vitatkozik.

-          Sosem fogsz a bátyád nyomába lépni! Egy semmirekellő leszel!

-          De Fugaku! – emelte föl a hangját felesége.

-          Maradj csöndben!  A te hibád, hogy a gyerek nem hallgat rám soha sem! Itachira kellett volna összpontosítanod! Nem rá! – szívemhez raktam a kezem és éreztem, hogy legbelül elsírom magam. Te hát akkor csak a szégyen miatt akarja tanítani? Felháborító.

-          De tudod mi a legjobb ebben? – hallottam, amit indulatosan felnevet. – Hogy utolsó napjaid szenvedéssel fognak eltelni én pedig élvezni fogom, a hogyan kínok között verdesve meghalsz! – egy hatalmas csattanás. Nem akartam megvárni a végét, visszasiettem a szobába. Nem sokra rá, megjelent a kis tanítványom, szája fölhasad és piros nedű csurgott ki belőle.

-          Istenem! – odasiettem hozzá. Életemben először láttam őt ilyen gyöngének és magatehetetlennek. A felsőm ujjával óvatosan megtörültem vérző testrészét ő pedig felszisszent egyik mozdulatomra. – Ne haragudj. – sütöttem le fejemet.

-          Hozz Wiskeyt! – utasított. Bólintottam, majd az asztalon lévő pohárba öntöttem neki a kért italos üvegből. – Tele! – kérésére engedelmeskedtem, majd odaadtam neki a tele poharat. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan lehúzta. Elindult az ágya felé, én pedig követtem, mert attól tartottam lehet, rosszul van. Hírtelen megállt, ekkor nekiütköztem. Megfordult, a poharat pedig elejtette. Mélyen a szemeimbe nézett, én pedig hatalmasat nyeltem. Olyan közel volt hozzám, hogy éreztem teste melegét. A szívem olyan gyorsan vert, hogy tudtam ő is hallja. Ekkor megragadott és az ágyra lökött.

-          Mi a…? – már csak arra lettem figyelmes, hogy lábam közé térdelt, kezeivel támaszkodott a fejemnél, majd lehajolt és olyan hévvel csókolt meg, legszívesebben így maradtam volna örökre. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés