-          De-de, mi-miért p-pont é-én? – dadogtam zavaromban. Egyből vörös lettem, mint a rák.  Lehetne ennél jobb? A fenébe is már!

-          Te vagy az osztály legjobb tanulója. Az évek során, és az iskolai eredményeid miatt úgy vélem te vagy, jelzem te vagy az egyetlen tanuló ebben az iskolában, aki helyre tudja állítani Sasuke eszét. – miért nyomta meg ennyire a „te” szót? Most nagyon hülyén érzem magam.

-          Ah. – sóhajtottam föl. Ekkor Fugaku elém lépett.

-          Kétnaponta kell majd járnod. Ez amolyan gyorstalpaló a fiam számára. Elvállalod? – valamiért úgy érzem nincs más választásom. Bólintottam.

-          Miből áll bukásra? – kíváncsiskodtam.

-          Fizika, történelem, japán, kémia. – Jézusom! Ütött bele az agyamba. Uchiha Sasuke, te egy lusta dög vagy! – néztem a fiúra - Persze ő még csak egy pillantást sem vetett rám, annyira gyűlölt. Én szeretem, ő utál, tökre összeillünk nem? – fintorogtam

-          Oké. Mikor kezdjek? – tértem a lényegre.

-          Ma délután! – vágott rá egyből. Úgy látom, eléggé zavarja kisebbik fia jegyei. Hiszen ezt megértem. Itachi egy példakép egész Konohának. – Sasuke majd elhoz. Én pedig néha-néha benézek, hogy a fiam úgy tanul-e, ahogyan kellene neki. – Értem. Nehéz napom lesz az biztos.  – Négykor nálunk.

A beszélgetés után visszaküldtek minket az órára. Amikor beértünk a terembe mindenki hangosan „fúj, undorító” jelzőkel illettek. Egyikünk sem szólt semmit, csendben elfoglaltuk a helyünket. Hinata ült belül, én pedig kívül. Kíváncsiságból csak, hogy vajon milyen lehet tanítványom arckifejezése a másik oldalra pillantottam. Szívem, majdnem kiugrott a helyéről, amikor megláttam, hogy egyenesen engem néz.  Kurenai az asztalra csapott jelezve, hogy figyelni is kellene arra, amit mond, semmitmondó arckifejezésével nézett a tanárra. Először éreztem úgy, hogy talán nem úgy tekint rám, mint egy porszemre.

Órák után, még ki sem léptem a teremből, amikor valaki megragadta a karomat és kivonszolt a parkolóba.

-          Mi bajod van? – nézem szemüvegemen keresztül arcára.

-          Megelőzöm a veszélyt! – egyedül még csak, minket engedtek ki. Gondolom, nem akarja magát megalázni. Eléggé csalódott vagyok, mert azt gondoltam, változni fog a véleménye rólam, de tévedtem.  Éppen, hogy csak beültünk, a gázra taposott és elhajtottunk.

-          Nem vagyok leprás! Attól, mert szegény vagyok, nem kell velem bunkóznod! – idegesen hátradőltem és keresztbe fontam karjaim magam előtt.

-          Hallgass el! Egyáltalán nem értem apámat! Miért pont egy te fajtádat akarja, hogy tanítson!

-          Kezdjük ott, hogy nem vagyok egy játékszer! Másodszor pedig nem vagyok, és te sem vagy köteles ezt csinálni!  Harmadszor pedig, tegyél ki! Inkább gyalog megyek, mint, hogy egy ilyen bunkó paraszttal legyek egy légkörben! – alig bírtam visszafogni a haragomat. Mi a fenét képzel ez magáról!

-          Ezzel nem mész semmire sem nálam! – emelte föl a hangját. Ez komolyan azt gondolja, hogy akarok tőle valamit? Na jó, valljuk be iszonyatosan helyes, de akarok is! Honnan tudta vajon meg? – Azt hiszed, mert itt pörögsz elfogadom a tényt, hogy taníts? – Megálltunk egy hatalmas villa előtt. Nagyobb volt, mint maga az iskola. Elgondolkodtam azon, hogy három embernek minek ekkora nagy kóceráj? 

-          Nem semmi! – még a szám is tátva maradt. Az ablakokat számolva három emelet magas, maga az épület háromezer hektár területet foglal el. Nem beszélve a hozzátartozó kertről stb. Karin mesélte még a suliban Inonak, hogy itt még vízesés is van.

-          Szállj ki! – parancsolt rám. Kellett egy kis idő, amíg felfogtam mégis miről beszél, majd gyorsasággal kivágódtam az autóból. Sasuke előttem haladt pár méterrel, én pedig megpróbáltam minél hamarabb utolérni, bár ez nem nagyon jött össze.

-          Legalább vártál volna meg! – ecseteltem neki a problémámat. Még csak számba sem vette, amit az előbb kijelentettem. Elindult a lépcsőn fölfelé, én pedig már az előtérben leragadtam. Boltívek, szebbnél szebb virágok, görög stílusú szobrok és, ami a legcsodálatosabb. Egy szökőkút van a terem közepén! A terem közepétől számítva két oldalt lépcsőfokok vannak, amik az emeletre vezetnek. Ezen kívül számtalan ajtó illetve folyosó vezet a ház többi szegletébe. Igazán figyelemre méltó. – Haladj! – kiáltott felém. Ő már fent volt, amikor én elindultam. Nem mertem megfogni a korlátot, mert egy hozzám hasonlónak nem illett.

Hát az biztos, hogy vagy nyolc helyen végigvitt, amíg elértünk egy kisebb szobába. Szürke falak, tölgyből készült bútorok, és egy hatalmas ablak. Az ablak előtt van egy íróasztal, rajta egy olyan márkájú laptop, amiről még nem hallottam gondolom, új tervezésű nyomtató, meg fene tudja még mi. Na meg persze bőrből készült szék. Van mit a tejbe aprítaniuk. A szoba közepén két kanapé és hozzá tartozó fotelek, közepükön pedig üvegasztal. Csak tudnám minek rá az a hamus. Talán dohányzik?

Álltam egyhelyben, mert még levegőt is alig mertem venni. Eléggé idegesnek tűnik, gondolom, nem tetszik neki, hogy itt vagyok. Bár miért is örülne? Egy törülközőt terített a fotelra, majd hozott adag fehér papírt meg tollakat.

-          Essünk túl ezen minél hamarabb! – ült le velem szemben. – Ülj oda! – mutatott a törülközővel leterített kanapéra. Szóval ezért kellett…

-          Te mégis mit képzelsz? – hajtottam le a fejemet. Legszívesebben elszaladtam volna sírva. – Azt gondolod, hogy valami játékbaba vagyok?

-          Nem – hátra dőlt a fotelben, majd fölállt és elém sétált – Te egy mocskos baba vagy. – amit kiejtette száján ezeket a szavakat szó nélkül elindultam arra emerre gondoltam, hogy kijuthatok. Soha többet nem akarok ide jönni! Sőt soha többet nem akarlak látni!

A nagy sietségemben neki ütköztem valakinek.

-          Kérem, bocsásson meg! – hajoltam meg. Nagyon szégyelltem magam a történtek miatt, és reméltem, hogy nem lesz ebből komoly bajom.

-          Szervusz. – köszönt rám. Életemben először éreztem azt egy üdvözlésben, hogy nem megvetés. Ránéztem ő pedig csillogó szemekkel méregetett. Hosszú fekete haja ellepte hátát, kék ruhát viselt, amin ott díszelgett az Uchiha címer. Fekete magas sarkújával körbekerült és érdekes pillantásokat vetett rám. Ki ez az angyal? Kérdeztem magamtól.

-          Csókolom! – üdvözöltem én is. Végül ismét előttem állt, kezeit vállaimra tette.

-          A férjem említett egy kislányt, aki eljön, hogy tanítsa a fiam. Te lennél, Sakura? – kíváncsiskodott. Erre nem tudtam, mit válaszolni. Vagyis tudtam volna, csak nem jöttek a szavak. 

-          Anya! – hallottam meg az ismerős hangot a hátam mögött. Remegni kezdtem. Őszinte legyek? Azt az undort és megvetést, amit ez a fiú magából árasztott rettegéssel és félelemmel töltött el.

-          Fiam. – mosolygott gyermekére. – Szerintem Sakura eltéved. Ne hagyd magára. – oktatta ki gyermekét.

-          Elszaladt. – vont vállat, minta természetes dolog lenne

-          És mégis miért szaladtál el? – aggódva fürkészte az arcomat. Most mit mondjak?

-          Én csak…-kezdtem volna bele.

-          Mert elküldtem. Nincsen rá szükségem.

-          Sasuke! – emelte föl anyja a hangját, majd eléje sietett. Egy fejjel volt alacsonyabb fiától. – Tanulni fogsz! Nem hagyom, hogy megbukj! Ennél te sokkal többre vagy képes. – lágyult el hangja – Kérlek, tedd meg ezt értem. – értetlenül figyeltem a jelenetet, és úgy éreztem, hogy valami megváltozott ebben az idiótában.

-          Gyere! – intett felém. Meglepődtem ugyanis erre a fordulatra nem számítottam.

-          Viszek nektek süteményt, és narancslevet! – szólt utánunk. Szerintem az édesanyja összekever valakivel. Látta, hogyan nézek ki, még sem érdekelte, sőt, úgy éreztem kedvel. Csendben haladtunk vissza a szobáig. Úgy éreztem, hogy szoros kapcsolat van anyja és fia között. Nagyon jó emberismerőnek tartom magam. Ezért úgy vélem, hogy Sasukénak édesanyja szavai azok szentek. Esküszöm, most gondolom azt az évek során eltöltött idő óta, hogy a rideg álarc alatt ott lapul az a kisgyermek, akibe régebben beleszerettem.

-          Matekból nem értek pár dolgot. – ült le a helyére. A törülköző még ott maradt, de éreztem, hogy teljesen más hanglejtésben beszél. Elővettem a táskámból a könyvem és füzetem. Kérdően néztem Sasukéra, hogy letehetem-e az asztalra. Ő pedig bólintott.

-          Az a baj, hogy téged eddig sosem érdekelt a tanulás. Úgy vélem, hogy egy kis odafigyeléssel, és ismétléssel kiráznád a kisujjadból. – összeráncolta a szemöldökét és még mielőtt bármit is szólhatott volna, belépett az anyukája, egy tálca finom süteménnyel és narancslével.

-          Fogyasszátok egészséggel! – simogatta meg a hajam. Szívem hevesebben kezdett el lüktetni. – Jut eszembe – ült le mellém – nem rossz néven, kedvességből mondom, hogy rengeteg olyan holmim van, amit már nem használok, és nagyon szívesen neked adnám. Ne gondold azt, hogy ez valami adomány, vagy sajnálat. – nem is gondoltam volna – Szeretném, ha elfogadnád. – fekete szemei csillogtak a boldogságtól.

-          Rend-rendben. – egyeztem bele. Mit kellett volna válaszolnom? Hogy nem? Akkor biztosan le fog törni, azt pedig nem szeretném.

-          Remek! – állt fel mellőlem, majd magunkra hagyott bennünket. Én pedig lesokkolva ott ültem a bunkó fiával.

-          Kedvel. – jött a mély férfias hang. Értetlenül néztem rá – mindig is szeretett volna egy kislányt. – tehát ezért.

-          Miért pont én?

-          Fogalmam sincs.

Egész délután tanultunk. Mindent elmagyaráztam neki, ami a dolgozatban várható lehet. Már nagyon későre járt az idő, és úgy döntöttem ideje lesz hazamennem. Anyu is nemsokára haza ér.

- Akkor ne felejtsd el átnézni a dolgozat előtt! - adtam ki parancsba. Nem lenne jó, ha megbukna.

-          Már mész is? – a lépcsőkön lehaladva Uchiha anyuka várt széttárt karokkal. Megölelt, majd adott egy puszit. – Sasuke kisfiam, vidd haza Sakurát későre jár már, és nem lenne jó, ha bármi baja esne. – az említett nem mondott semmi csak elindult az ajtó felé. – Amúgy Mikoto vagyok. – mutatkozott be.

-          Haruno Sakura.

-          Tudom. – válaszolt boldogan. – Ami azt illeti, itt van pár holmi. – adott a kezem pár szatyrot. – Tettem bele pár cipőt is. - Lelkesedett. Fogalmam sincs, hogyan fogom neki ezt meghálálni.

-          Szép estét! – búcsúztam el. Sasuke kinyitotta a csomagtartót, ahová én betettem a holmim, majd beültem mellé. Egész úton éreztem azt a kínos, nyomasztó csöndet. Baromira zavart, de nem szolaltunk meg. Meglepődtem, amikor megállt a házunk előtt ahol laktam. Vajon honnan tudta? Kiszálltam, elvettem az ajándékaimat, ő pedig elhajtott. Még köszönni sem köszöntünk el.