Nehezen bírtam feldolgozni a délelőtti információkat. Interjút kell készítenem annak a fiúnak az apjával, akibe szerelmes vagyok. Már gyerekkorom óta hatalmas rajongással élek az ifjú Uchiha iránt. Őszintén, már fogalmam sincsen arról, hogy mi is fogott meg benne. Egyszerűen akárhányszor ránéztem mindig hevesen dobogott a szívem. Persze, akkoriban teljesen másként viselkedett, mint most. Régebben többet beszélt, és rendesebb volt, nem olyan bunkó, mint ezekben az időszakokban.

Emlékszem, hogy mennyire büszkén jelentette ki, hogy az ő testvére a Nara középiskolába jár, és egyszer ő is olyan okos lesz, mint fivére. Itachi négy éve végzett, azóta pedig Amerikában él és ha jól emlékszem jogot tanul vagy már be is fejezte. Fogalmam sincsen.

Egy szónak is száz a vége. Uchiha Sasuke életem nagy szerelme. És az is marad.

Az utcán beborult az ég és föltámadt a szél. Először arra tippeltem volna, hogy fölkap és elvisz innen jó messzire, de csalódásomra nem így történt. Már a rendőrkapitányság előtt jártam, amikor kinyílott az ajtó és egy ideges Sasuke rohant ki rajta. Félreálltam, mert attól tartottam engem is magával sodor haragjában. Beült a kocsijába, majd elhajtott. Én pedig egyre jobban tartottam az előttem álló egy órától.

Beérve az épületbe kellemes meleg csapott meg, és virágillat. A recepciós lány boldogan mosolygott rám, nem is foglalkozva kinézetemmel.

-          Miben segíthetek? – kérdezett.

-          Uchiha Fugakuhoz érkeztem. Engem küldtek a Nara középiskolából az interjú miatt. – a lány a telefonért nyúlt, majd megnyomva egy gombot beleszólt. Gondolom a minisztert hívta. Hosszú barna haja hátul össze volt kötve. Kevés smink, és szexi ing, amely kiemeli dekoltázsát. Gondolom, nem hiába dolgozik itt.

-          Jöjjön velem! – letette a készüléket, majd elindultunk a lift felé. Az épület legtetejére vitt fel minket. Amikor kiléptem, egyetlenegy irodába érkeztem. Egy teljes emelet az övé volt! Alig hittem el! Bőr fotelek, rengeteg ablak, mindenféle nővény, és persze fehér falak. Megálltam az íróasztala előtt közben a kísérőm visszasietett a helyére. A férfi telefonált, majd, amikor észrevette, hogy ott állok idegesen előtte pár perce, már letette.

-          Foglalj helyet. – hátradőlt a székében, kezeit pedig keresztbe fonta maga előtt. Én úgy tettem, ahogyan mondták. Bár úgy éreztem mintha tűkön ülnék, annyira ideges voltam. – Tsunade szólt, hogy küldeni fog valakit. Mi a neved?

-          Haruno Sakura. – válaszoltam zavartan. A táskámat a szék mellé raktam.

-          Jól tanulsz? – bólintottam.

-          Mennyire jól?

-          Évek óta kitűnő vagyok. – jegyeztem meg büszkén.

-          Helyes. – bólintott – Akkor térjünk a lényegre.

-          Rendben. – Elővettem a táskámból a jegyzetfüzetemet, és elgondolkodtam a kérdéseken. – Úgy hallottam, hogy a mai fiatalok, sok drogot fogyasztanak. Mi a véleménye a droghálózatról? Meglehet ezt állítani? – a férfi előredőlt, és a tollát csattogtatta az asztalon.

-          A rendőrség mindent megtesz, hogy kézre kerítsük azokat, akik beszállítják országunkba a mérget. Persze ez nem mindig jár sikerrel, de mi mindent megteszünk. A fiatalok könnyen rá tudnak szokni főleg, ha az első pár adagot ingyen megkapják. Nemrégiben sikerült elfognunk egy beszállítót, aki vallott, ki a főnöke. Ő már börtönben van. Viszont ez nem azt jelenti, hogy hátra dőlve pihenhetünk. A veszély sosem múlik el. – meg kell mondanom nagyon is igazat adok az utolsó mondatának. Felvettem a diktafonomra a lényeget, és pár dolgot le is írtam.

-          Érdekes. És mi a véleménye arról, vagy mit tud mondani, a fiatalon elkezdett bűnözésről? Rablás? Fenyegetés? – úgy éreztem magam, mint egy igazi újságíró. Egyre jobban beleéltem magam.

-          Nos, általában a fiatalok körében a pénz az, ami dominál. Hiszen a szükség nagyúr. Családi háttér nem megfelelő, így úgy vélik úgy tudnak maguknak megszerezni bármit, ha elveszik a másiktól. Bár, nem mindenki ezért teszi. Itt visszatérek a drogos témához. Ellopják, majd eladják és anyagot vesznek belőle. Az ilyen korú bűnözés fiatalon, én véleményem szerint egyes gyermekekben benne van a vérükben. Akár csak a gyilkolás.

-          Tehát azt akarja mondani, hogy genetika? – lepődtem meg.

-          Igen. Így is mondhatjuk. Bár vannak kivételek, de az esetek 98% így megy. – végülis nem mond hülyeséget. Bár én ismerek olyat, aki nem bűnöző, attól mert szegény. Jómagam is jó példa vagyok erre.

-          És a nemi erőszak? – ekkor összeráncolta homlokát, majd hátradőlt székében.

-          Nemrég tartóztattunk le egy csempész bandát. Veled, sőt nálad fiatalabb lányokat akartak átszállítani az országon túlra. Az ilyen emberek mindent bevetnek, Sakura. – egyenesen a szemeimbe nézett - még meg is ölnek, ha ellenkezel. – a frászt hozta rám - De neked nem kell ettől tartanod. Ahogyan elnézlek, senki nem nyúlna hozzád. – most olyan ideges lettem, hogy legszívesebben keresztbe törném. Mi a francot képzel ez magáról? Hát majd esetleg a drágalátos kisfiaddal! Hogy szakadna a nyakadba két mázsa szar!

-          Látja uram, ezért van nagy szerencsém. És tudja még miben? – mosolyodtam el. – Hogy az olyan gyökerek is, mint az ön fia messziről elkerülnek. – azzal fölálltam, majd otthagytam.

A recepciósnak intettem, majd leléptem. Igaz az interjú még nincs kész, de majd inprovizálok, ha más választásom nincs is.

A fene enné meg ezeket! Mert gazdagok azt gondolják magukról, mindent megtehetnek? Ki kell, hogy ábrándítsam őket, ez nem így megy!

Gyorsan hazasiettem, még enni sem volt kedvem, és ami azt illeti, nem is volt mit. Szóval szerencsémre anyu nem volt itthon, így kitombolhattam magam. Elegem volt már ebből az egész szituációból! Miért ilyenek az emberek? Pedig semmivel nem vagyok különb tőlük, csak az anyagi körülményeim mások, de ezenkívül ugyanaz a faj vagyunk.

A diktafonon legalább százszor meghallgattam a beszélgetést, majd írtam egy rövid cikket, amit holnap leadok Tsunadénak. A házim az semmiség volt, egy akkora agytröszt számára, mint ami én is vagyok. Gyorsan megoldottam, megtanultam holnapra, és ekkor már este kilenc volt. Átöltöztem, egy kb száz éves hálóingbe, ami legalább négyszer akkora volt mint én. A szobám, ami nagyjából egy egérlyukhoz hasonlított, annyira aprócska volt, mégis, a kis ablakomon beszűrődő vény teljesen varázslatossá változtatta a helyiséget.  Így aludtam el.

Reggel hétkor keltett az ébresztőm. Mottóm: Hahó, ideje lesz felkelned! Ugyanis a vér nem válik vízzé, bár ez nem tudom, hogy jön ide.

Kikászálódtam az ágyamból, még az orromig is alig láttam el, ami balszerencsémre azzal járt, hogy nekimentem a falnak. Ekkor tértem magamhoz. Elmentem fogat mosni, és fésülködni. A hajamat befontam, és a zoknimnak a végét régebben levágtam, de azt már kinőttem, és azzal kötöttembe a hajam végét. Felöltöztem, ami abból állt, hogy anyukám húszéves rózsaszín pólója és a tegnapi rövidnadrágom. A cipőmet meg már tudjátok, szóval azt kihagynám a mai napomból.  

Nehézkesen fölkaptam a táskám, majd elindultam oda, ahol életem nagy részét leéltem. Ezért is öregszek gyorsabban. Már elegem van ebből az intézményből! Hamarabb elmennék a kaszáshoz, csak ide ne kellene jönnöm.

Még is azt éreztem, hogy a ma valami különleges dolog fog velem történni.

Az iskolakaput átlépve senki sem kezdett el fikázni, amin igazán meglepődtem, hiszen ilyen nap még nem volt. Ekkor észrevettem, hogy a többiek sem lógnak idekint, ha nem jó gyerek módjára elindulnak befelé. Álmodom? Vagy mi van itt? – tűnődök el.

Hinata már boldogan üdvözöl a termünkben, és boldogan ecseteli, hogy tegnap Naruto vele és Nejivel jött haza. Persze csak azért, mert az ő apja és Fushida úr üzlettársak és valami levelet kellett odaadnia az apjának, de ő mégis annyira boldog volt.

Naruto is abba a közösségbe tartozik, ahogyan én hívom „bunkó faszok társasága.” Hinata gyerekkora óta odavan érte, ő pedig még csak emberszámba sem veszi. Barátnőm sokat mesélt arról, hogy párszor, amikor kettesben beszélgettek, akkor kedves, és jófej volt, de így a többiek társaságában egy tapló.

Nyolcat ütött az óra, és Uchihán kívül mindenki idebent tartózkodott. Pedig én úgy emlékszem, hogy láttam ma. Ő még életében nem hagyott ki egyetlen egy órát sem. Vajon most mi történhetett?  

Ekkor belépett Kurenai sensei és intett nekem, hogy menjek oda. Hinata kérdően nézett rám, de én csak megráztam a fejemet, jelezve nem tudom, hogy most mi van.

-          Menj az igazgatóiba. - Minek? –gondoltam. Nem kérdeztem vissza, halványan bólintottam, majd távoztam a teremből. Egy emelettel lentebb kellett mennem, majd a folyosón jobb oldalt a második ajtó volt az igazgatói. Bekopogtam, majd az ajtó meglepő módon kinyitódott, és Sasuke állt velem szemben. Mi a franc? 

-          Jöjj beljebb! – invitált Tsunade, Én úgy tettem, ahogyan mondta. Egy férfi ült vele szemben. Egyből tudtam ki az. – Nos, lenne egy feladatod. – Sasuke mellém lépett, megtartva a tisztes távolságot. Komolyan mintha leprás lennék! Felidegesít. – Fugaku úr azt szeretné, ha tanítanád Sasukét, a nyári szünetig. – Mi van? – az állam nagyjából a padlót verdeshette, annyira meglepődtem. Persze ez mindenkinek feltűnt.