Aranypenna

Mielőtt bármit is küldenél, kattints:
Beküldési szabályzat
Fanfiction kifejezések
~ Hibabejelentő ~

Szerkesztők Celia Celin és Emilly
Elérhetőség: aranypenna.info@gmail.com
Facebook oldal:   Aranypenna (link)
Facebook csoport:   Aranypenna (link)
Nyitás: 2016.03.18.
Téma írás, olvasás
Régi designok megnézem
Grafika Ninaa
Kódok LindaDesign | GlamourFactory

 

 
Az oldal hivatalos lektorai

Akikhez fordulhatok segítségért, ha úgy érzitek, hogy nem a legtökéletesebb a helyesírásotok:
Zakuro
elérhetőség: sarada11@citromail.hu
Naoto
elérhetőség: naoto@citromail.hu

 
Jiraiya Tolla

Szabályzat  2018

Kulcsok 2018

Történetek 2018

 

 
 
Írói kisokos
1. Alapok: helyesírás, lektor
2. Szóismétlések, szereplők gondolatainak szövegbe ágyazása
3. Vesszők 1.
4. Vesszők 2.
5. A történet kezdése, információadagolás

 

 
Társoldalak





 
Kedvenc linkek



 
Ennyien jártatok itt:
Indulás: 2012-03-04
 

6. fejezet

A kanapémon ülve rakosgatom ide-oda a papírokat. Már vagy ötször átfutottam. Háromszor az irodában, ahol Naruto hagyta nekem, itthon meg minimum kétszer. A dühöm elpárolgott, és maradtak a nyers tények. Sasuke-kun jelentése tárgyilagos és lényegre törő. Nem mintha másra számítottam volna. Mély lélegzetet veszek, és magamhoz veszem az utolsó lapot. Az egész kézzel íródott. Ugyan ez csak egy másolat, mégis furcsa érzés kerülget, ahogy a kézírását bámulom. Utoljára valószínűleg az akadémián volt szerencsém az ő keze által írt szavakat bámulni. Emlékszem mennyire elaléltam a látványtól, mintha legalább arannyal írt volna, most viszont nem látok mást, csak kissé kusza, egymás mellé írt szavakat, fekete tintával. Arcomra akaratlanul is gunyoros mosoly húzódik, mert Sasuke-kun igenis rondán ír, és még ha ilyen pici dolog is ez, de akkor is elégtételt érzek. Gyerekes vagyok, de kit zavar, mikor egyedül ülök a lakásom kanapéján?

A könyvespolcra helyezett órára pillantok. Már tizenegy is elmúlt. Olyan, mintha a Momoko-channal töltött vacsora minden energiám kiszívta volna, de az igazság természetesen nem ez. Az energiám ez a sok papír szívta ki a tartalmával együtt. Még a vacsora ideje alatt sem tudtam elszakadni tőle. A gondolataim egyfolytában azon a laboron járnak, amit Sasuke-kun megfigyelt. Rám nézve még nem áll fenn tényleges veszély. A pasi nem tudja, hogy Sasuke-kun él, és azt sem tudja, hogy ellenszert készítettem, de a papírokat olvasva, tartok tőle ez az állapot nem fog sokáig tartani. Érzem, hogy pihennem kellene, de egyszerűen képtelen vagyok még lefeküdni. Eldöntöm, hogy még egyszer átolvasom a jelentést egyben, hátha elsiklott a figyelmem korábban valami felett, mikor halk kopogás jön a bejárati ajtó felől. Meglepetten fordítom a hang irányába a fejem, de nem mozdulok. Lehet rosszul hallottam, elvégre elég késő van, de a tompa hangsorozat egy kis csend után megismétlődik. Értetlenül tápászkodom fel, és az agyam azonnal pörögni kezd. Talán már rá is jött a fazon, hogy nem úgy sültek el a dolgok, ahogy azt ő tervezte? Áh! Ne légy ostoba, Sakura! És paranoiás se, ha már itt tartunk.

Azért mindenre felkészülve csúsztatom ki a láncot a sínből, és fordítom el a kulcsot a zárban. Az ember sosem lehet elég óvatos, de mikor kinyitom, újfent sokkot kapok. Az ajtókilincs kicsúszik az ujjaim közül.

- Átolvastad? – kérdezi köszönés helyett Sasuke-kun, és már be is lép az ajtó és köztem keletkezett résen át a lakásomba. Pár másodpercig csak meredten bámulom magam előtt az üres és sötét lépcsőházat, és mérlegelem magamban a helyzetet. Lehet elaludtam a papírok elemezgetése közben, és most álmodom. Vagy ami még esélyesebb, ez egy genjutsu, mert a valóságban Sasuke-kun biztos nem tolakodna be a lakásomba önszántából, de tartok tőle, még ha kényszerítenék se tenne ilyet. Utána fordulok, de továbbra is csak a nyitott ajtóból bámulom, amint a sötét konyhámban ácsorog. Érdektelenül körülnéz, de aztán újra rám siklatja a tekintetét választ várva.

- Mindjárt éjfél – nyögöm válasz helyett hitetlenkedve. Ő nem tűnik egyáltalán meglepettnek. Mogorván elhúzza a száját, ezt még a sötétség ellenére is tökéletesen látom. Egyszerűen képtelen vagyok realizálni, hogy a konyhámban áll. Van egy olyan sejtésem, hogy sosem volt még csak a lakásom közelében sem, és azon kezdek gondolkodni, hogy egyáltalán honnan tudta meg, hogy merre lakom, mikor újra megszólal.

- Tudom, mennyi az idő, Sakura – morogja csak úgy mellékesen. Újra körülnéz a sötétben, én meg bénázok egy sort az ajtóval, mert nem tudom, hogy becsukjam-e magam mögött vagy sem. Végül becsukom, de fel vagyok készülve rá, hogy Sasuke-kun mihelyt hallja a kilincs kattanását, már indul is, de nem történik semmi sem.

- Átolvastam. Többször is – mondom végül még mindig furcsállva az egész szituációt. Azt persze nem árulom el, hogy mennyi volt az annyi. – Több ellenszert kell készíteni – mondom a konklúziót, mert a jelentésből elég egyértelműen arra a következtetésre jutottam, hogy a laborban nem csak úgy viccből kísérleteznek ki ilyen erős mérgeket. – Látnom kellene azokat az eszközöket és anyagokat, amivel dolgoznak. A jelentésed elég részletes, Sasuke-kun – jegyzem meg kicsit félénkebben, mint akarom. Fekete szemei fürkészően merednek rám a sötétben.  – De ha a saját szememmel látnám azt a helyet, talán rekonstruálni tudnánk itthon az egészet. Az összes mérget megismerhetnénk. Ellenszert készíthetnénk – érvelek, és imádkozni kezdek, hogy logikusnak tűnjön neki, mert azzal mégsem hozakodhatok elő, hogy a jelentése ugyan részletes, de az orvosi és kutatási eszközökhöz és anyagokhoz egyáltalán nem ért. – A papírokból egyértelműen kiderül, hogy nagy az esély arra, hogy több ahhoz hasonló méreggel kísérleteznek ott, mint amivel téged próbáltak hatástalanítani. – Nem tudom, mit mondhatnék még, mert semmilyen változást nem látok az arcán. Állunk egymással szemben, és csak nézzük a másik arcát, mintha valami lebegne kettőnk között. Szinte észre sem veszem, de a légzésem lassanként egyre szaporábbá válik, pedig gyakorlatilag semmi sem történik. – Látnom kell azt a helyet – mondom végül határozottságot erőltetve magamra. A hangom váratlanul rekedtes. Már várom, hogy megvétózza ötletem, de csak bámul tovább némán, én meg kezdem kissé kényelmetlenül érezni magam. Lopva végig siklatom a tekintetem testemen, hátha megtalálom az okát a furcsa tekintetnek, de semmi olyat nem látok, ami ne lenne mindennapos rajtam. Még csak pizsamában sem vagyok.

- Kakashi már kiküldött egy csapatot. Még vissza nem érnek, felesleges bármibe is kezdeni – szól hirtelen. Felpillantok. Már nem engem néz. A fejét a nappali irányába fordítja, ahol a kanapán és az asztalon szanaszét hevernek jelentésének lapja. Arcán narancsos derengés fut végig az égve hagyott állólámpa fényétől. Zavarba jövök, mert a gondolataim azonnal kattogni kezdenek, hogy mit hagyhattam még elöl, amit nem kellett volna, de aztán mély lélegzetet veszek, mert nem emlékszem semmi olyasmire, amit nem szeretnék, ha meglátna. A lakásban nagyjából rend van, tekintve, hogy nem is olyan rég takarítottam ki, és a napjaim nagy részét nem itt töltöm. Hirtelen idegennek érzem magam a saját lakásomban, pedig az egyetlen idegen tényező itt, az maga Sasuke-kun. Nem fér a fejembe, hogy képes volt azért idejönni ilyen későn, hogy megkérdezze, hogy elolvastam-e a jelentését. Volt rá egy egész napja, de neki pont ezt az időpontot kellett kiválasztania.

- Sasuke-kun – szólítom meg halkan, mire visszakapja a tekintetét a nappaliról rám. Egy pillanatra meginog bennem valami, és azt hiszem, nem merem megkérdezni, de aztán mégiscsak előbuggyannak a szavak egymás után. – Miért jöttél ide? – kérdezem, mert egyáltalán nem értem, és mert legbelül az öröm mellett kicsit dühös is vagyok, hogy itt van. Ez az egyetlen hely, ami eddig teljesen mentes volt tőle, ahova eltűnhettem mindenki elől, hogy nyugalommal sajnálhassam magam, ha a kedvem úgy tartja, de neki ebbe is bele kell rondítania.

Mintha a kérdés egyáltalán nem lepné meg. Vagy pusztán nincs ezen az egy kifejezésén kívül más a tarsolyában. Nem tudom eldönteni, de nem is fontos. A válaszra várok. Egyik lábamról a másikra támaszkodom, míg végre szóra nyitja ajkait, de mikor végre mondana valamit, mögöttem dörömbölés támad. Riadtan ugrok félre az ajtó elől.

- Sakuraaaa! – üvölti egy ismerős hang, én meg kiegyenesedem a hallatára. – Engedj beee! – szinte visítja, és már ebből a két szóból rájövök, hogy Ino társa a mai estére a szaké volt. Magamban gyorsan elmormolok egy imát, hogy Sai minél hamarabb visszaérjen arról az istenverte küldetésről, majd nagyot sóhajtva az ajtóhoz lépek, de mikor az ujjaim a kilincsre fonódnak, megdermedek.

Mi a fenét művelek? Ki akarom nyitni az ajtót a részeg Inónak, miközben Sasuke-kun a konyhámban szobrozik. Biztos, hogy akarom én ezt a jelenetet?

- Sakuraaa! Tudom, hogy itthon vagy! – üvölti tovább, és nyomatékosításképpen üt még néhányat az ajtóra. – Engedj be, vagy betöröm! – fenyeget, és pontosan tudom, hogy képes rá, és azt viszont nem kívánom magamnak. Nem maradt több időm a tétovázásra. Lenyomom a kilincset pont akkor, mikor Ino egy újabb csapást akar mérni a bejárati ajtómra. Elkapom a csuklóját mielőtt még az arcomba öklözne. Meglepetten pillant fel rám. Egyik kezével az ajtókeretet támasztja. Félek, nélküle már nemigen állna meg a lábán.

- Ino – sóhajtok. – Mit keresel itt? És minek ittál ennyit? – kérdezem, de választ persze nem várok. Legalábbis értelmeset nem. – Holnap remélem, nem akarsz bejönni dolgozni! – figyelmeztetem a másnaposságra, mire vadul kiszakítja csuklóját ujjaim közül, és kiegyenesedik. Már amennyire bír.

- Ez a te bajod! – mutat rám szabaddá vált kezével. Kissé ingatag, de biztosabban áll a lábán, mint elsőre gondoltam. – Mindig csak a munkán jár az eszed! Ahelyett, hogy engedtél volna Leenek – oktat ki. A hangja ugyanúgy ingadozik, ahogy a testtartása.

- Ino! – csattanok fel ingerülten. Nem hiszem, hogy a helyzet és az időpont megfelelő lenne ennek a témának a megvitatására. Meg persze annyiszor jött már ezzel a véleménnyel, hogy kívülről fújom minden érvét az egyedüllét ellen. Szerintem, ha hagytam volna, már fél Konohához hozzáadott volna. Egy pillanatra azt hiszem, hogy ájultan esik össze a lakásom ajtajában, de aztán újra kiegyenesedik, és az arcomba tolakszik.

- Sasuke-kunt nem érdekled, fogd már fel! – mondja affektálva, és különös mód ez a mondat valahogy sokkal tisztábbra sikerül neki, mint az összes eddigi. A lehelete alkoholtól bűzlik, és legszívesebben behúznék neki egyet, amiért megaláz, de helyette csak elkapom a karját, mikor újra nekem akar esni. – Itt van ez… a méregkeverős sztori is – folytatja.

- Ino! Befognád végre? – csattanok fel, mert tényleg kezd egészen kínossá válni a jelenet, és fel sem fogom, hogy miért nem vette még észre, hogy nem csak ketten vagyunk ennek a bizonyos jelenetnek a szereplői.

- Tesz magasról arra, hogy… hogy bajba kevert… ezzel az egésszel – mondja, és a keserűség bugyogni kezd bennem, mert úgy érzem, igaza van, és az, hogy részegen idecsámpázik az éjszaka közepén, és őszintén a fejemhez vágja, pont Sasuke-kun előtt, csak hab a tortán. Egy ideje már többet foglalkozik az én magánéletemmel, mint a sajátjával, ami elég frusztrálóvá tud válni, pláne, ha Sai dolgozik. Épp azon vagyok, hogy ezt közöljem is vele, mikor megelőznek.

- Hogy ez mennyire szánalmas – nyögi Sasuke-kun semleges hangon mögülem. Ino kék tekintetével egy pillanatig úgy bámul rám, mintha én mondtam volna, aztán kiegyenesedik újra. Már amennyire lehet egyenesnek tekinteni a tartását. Azt hiszem, ez az első pillanat, hogy végre észreveszi a jelenlevő harmadik személyt is, és a reakcióját legszívesebben felvenném kamerával, hogy miután kijózanodott megmutassam neki, milyen idióta és döbbent arcot vágott, mikor meglátta az Uchihát.

- Sasuke-kun? – kérdezi és a névből valami egészen furcsa, és elnyomott mormogás lesz. Hátra pillantok. Az említett mély levegőt vesz, és szánakozva bámul a szőkére. Meg egy pillanatra rám is. Ez kellő löketet ad, hogy egy pillanat alatt lerendezzem végre a jelenetet.

- Ino? Menj haza, és józanodj ki! És látni sem akarlak holnap a klinikán! – mondom határozottan, és kicsit még talán kiabálok is, mert dühös vagyok a kínos jelenet, a részegsége, az őszinte szavai és döbbenete miatt, valamint, hogy azt képzeli, hogy holnap bejöhet dolgozni. Másnaposan nem nyúl a betegekhez, arról magam gondoskodom. Habár ezen kívül csak egyszer játszotta el, hogy részegen meglátogat az éjszaka közepén, biztos vagyok benne, hogy a harmadikat már nem várom meg.

Bevágom az ajtót, ami halk recsegéssel adja tudtomra, hogy kicsit több lendületet és erőt vittem bele, mint kellett volna, majd rá is fordítom a kulcsot, hogy biztosra menjek. És lám a megérzésem bejön, mert Ino bepróbálkozik azzal, hogy újra kinyitja az ajtót. Egy pillanatig csak nézem, ahogy a kilincs le-fel mozog, és hallgatom Ino dühödt kiabálását, és azon gondolkodom, hogy milyen jó lenne, ha ezt csak álmodnám, de sajnos ez a valóság, és Ino most járatott le végleg, ha eddig még nem tettem volna ezt meg helyette száz százalékosan.

- Jobb lenne, ha most elmennél – nyögöm végül a mögöttem állónak, mikor már a kilincs sem mozog, és Ino hangja sem furakszik át a csenden. Még mindig az ajtó felé fordulok, mert az arcom ég a szégyentől.

- Elmennék? – ismétli meg kicsit hitetlenkedve. – Most zártad be az ajtót – teszi még hozzá, mintha akadályt jelentene számára a távozásban egyetlen zárt ajtó. Mosolyt erőltetek az arcomra, és megfordulok. Megpróbálok vidámnak tűnni, mintha az előző jelenet le sem játszódott volna, és hátratett kezekkel az ajtónak dőlök. Mondani akarok valamit, de a hang a torkomon akad mielőtt még bármibe is belekezdhetnék, mert Sasuke-kun úgy mér végig, mintha nem látott volna még elégszer az életben. Talán még túl sokszor is. – Mit csináltál, míg nem voltam a faluban? – kérdezi hirtelen. A döbbenet, amit okoz a kérdéssel sűrű ködként ülepszik elmémre. Csak bámulok rá kitágult, meglepett szemekkel, mert túl irreálisnak tűnik, hogy azután érdeklődik, mi történt velem, míg nem volt itthon. A hangszíne és az arckifejezése ugyanolyan érdektelen, mint az esetek kilencven százalékában, én mégis érzek valami kis idegen vibrálást a kérdés mögött, ami arra unszol, hogy minél hamarabb feleljek, mert ez tényleg a valóság, és nem csak egy otromba vicc, vagy a képzeletem szüleménye. Ellököm magam az ajtótól, úgy válaszolok.

- Jobbára csak a klinikán dolgoztam – mondom közelebb lépve az asztalhoz, és ahogy kimondom, hirtelen tényleg szánalmasnak érzem magam, amiért csak ez tölti ki a hétköznapjaim. – Azt hiszem, most jutottunk el arra a szintre, amikor már minden gördülékenyen megy – magyarázom, mert a klinika létrehozásáról már tud. Akkor ment el, mikor beindítottuk a folyamatot.

- Az kicsit túlzás – morogja egyértelműen Inóra célozva. Reményvesztetten húzom ki az asztal alól a hozzám legközelebb eső széket, és lehanyatlok rá, mert biztosra vehetem, hogy minden figyelmeztetésem ellenére, a szőke holnap reggel meg fog jelenni az irodámban. Sötét karikákkal, sápadtan, de ott lesz.

- Nem tudom, mi üthetett belé. Nem szokott ilyesmit csinálni – mondom az asztal lapját bámulva, mert ez az igazság. Azt az egy korábbi alkalmat leszámítva, tényleg nem történt korábban hasonló. Lehunyom a szemeim, hátha megnyílik a föld alattam és belezuhanok a sötétségbe, de nem történik semmi.

- Nem volt igaza – mondja hirtelen Sasuke-kun hidegen. A szemeim kipattannak, de nem nézek fel rá. Célzottan kiszúrok magamnak egy pontot a fa erezetén, és azon gondolkodom, hogy mire értheti, amit mondott.

- Nem tudom, hogy… - kezdenék bele, de félbeszakít.

- Sajnálom, hogy belekevertelek. – A hangja pont ugyan olyan, mint akkor, mikor a háború végeztével bocsánatot kért. Valami összehúzza a gyomrom.

- Már mindegy – csúszik ki a számon. Felnézek rá. – Oldjuk meg ezt a labor dolgot Kirigakure* területén. A jelentésedből egyértelműen látszik, hogy a Mizukage számít a segítségünkre – veszem kicsit hivatalosabbra a hangnemet a saját védelmem érdekében. Kihúzom magam a széken, és újra mosolyogni próbálok, de Sasuke-kun arcvonásai nem változnak. Továbbra is csak fürkészően bámul rám fekete hajtincsei mögül. Egy pillanatra úja elidőzöm a látványon, és rájövök, hogy mennyit változott. – Nem számít, mit mondasz, elő fogok állni az ötletemmel Kakashi-senseinek!

Egy pillanatra meglepettnek tűnik, ami némi elégedettséggel tölti meg a szívem. Felállok a székről, és elhaladva mellette a nappaliba veszem az irányt. Összeszedem a papírokat, amik szanaszét hevernek mindenütt. Egy kupacba rendezem a kezeim közt, majd visszafordulok és a még mindig konyhában szobrozó Sasuke-kun kezébe nyomom.

- Erre már nincs szükségem – mondom az igazságot. Annyiszor átolvastam a nap folyamán, hogy kívülről fújom lassan, és a továbbiakhoz amúgy sincs szükségem további papírokra. – Holnap be fogok menni a Senseihez – közlöm, mintha bármi köze is lenne hozzá. Arra számítok, hogy ellenkezni kezd, de nem mond semmit. Karja teste mellé hanyatlik a papírokkal együtt, miközben a tekintetem bámulja. Állom, és kissé a fejem is felszegem, mert elegem van a nyápic és félős Sakurából. Ideje előhozakodni a határozott és okos Sakurával, aki valóban vagyok, mikor Sasuke-kun nincs a környéken.

- Te – nyílik szóra a szája, és nyomatékosításul közelebb is lép egyet, de a mondat a torkán akad, mintha mégsem akarná kimondani, amit valóban gondol. Egy pillanatig felém hajol, én meg ledermedek, mert az arca hirtelen olyan közel kerül az enyémhez, hogy ha akarnám, simán odébb tudnék söpörni egy a szemébe lógó hajtincset. – Most megyek – mondja végül kimérten kiegyenesedve. Az ajtóhoz sétál, és mindenféle további szó nélkül elfordítja a kulcsot, és egyedül hagy a lakásomban. Egy pillanatig csak bámulom a csukott bejárati ajtót, majd a földre zuhanok. A mellkasomra szorítom a kezem, mert csak most veszem észre, hogy a szívem olyan ütemet diktál, mintha épp maratont futnék.

Mégis mi volt ez a jelenet az előbb? Mit akart mondani? Miért viselkedett ilyen furcsán? És én miért érzem úgy, hogy az érzelmeim újra ellepik a józan gondolkodásom?

Nyugtalanul alszom, ezért reggel kissé nyúzottan ébredek és megyek be a klinikára. Minden olyan vontatottnak tűnik, de hála az égnek Ino mégsem tolta be az arcát. Reggel pedig rákészültem, hogy mit mondok majd neki, ha elém mer állni, de jobb, hogy nem tette, és reménykedem, hogy a nap további részében sem lesz hozzá szerencsém. Délután üzenek Kakashi-senseinek, hogy munka után beszélni akarok vele az irodájában, és hála az égnek semmi nem jön közbe. Időben el tudok szabadulni a klinikáról, és Konoha utcáin már azon agyalok, hogy miként is építsem fel a beszédem, hogy meggyőzzem az ötletemről Kakashi-senseit. Aztán persze eszembe jut, hogy ennek nincs is akkora kockázata, mint elsőre gondolnánk. Mire odaérek, már egészen magabiztosnak érzem magam, amit egy másodperc alatt dönt romba a sors, mikor belépek az ajtón.

Sasuke-kun Kakashi-sensei mögött áll, és az ablakon bámul kifele nekem háttal. Egy pillanatra meglepetten torpanok meg. Agyamba villan a tegnap esti jelenet, és a vérem meglódul.

- Gyere csak, Sakura! – int a Sensei, mire becsukom magam mögött az ajtót, és az asztalához sétálok, de nem bírom ki, hogy ne nézzek a háttal álló Uchihára. Vajon már keresztül is húzta a számításaim? – Sasuke már elmesélte, hogy miről beszélgettetek tegnap – kezd bele, én meg azon gondolkodom, hogy vajon milyen részletességgel történhetett ez az elmesélés. – Véleményem szerint, ez a terv…

- Nézze, Kakashi-sensei! – vágok közbe hirtelen, mert arra számítok, hogy megvétózza a küldetést. – Biztos vagyok benne, hogy eredményes lenne. Ha a saját szememmel láthatnám azt a helyet, memorizálni tudnám az egészet, és létrehozhatnánk a mását Konohában, ahol megvizsgálhatnánk minden létrehozott anyagot, ellenszert készíthetnénk. Képes vagyok rá! – teszem még hozzá határozottan, mert valóban képes vagyok rá. Tudom jól.

- Nyugalom, Sakura – mondja a Sensei a szokásos nyugodt stílusában. Most nincs rajta hivatalos öltözéke, amitől egy pillanatra teljesen visszazuhanok az időben, mert most teljesen úgy néz ki, mint a hetes csapat vezetője. – Sasuke, már részletesen elemezte a képességeid ezen a téren, és én sem kételkedem benne, hogy képes lennél erre – közli kissé hivatalos hangon, de az én agyam leragadt annál a ponton, hogy Sasuke-kun már részletezte a képességeim. Kissé zavartan pillantok felé, de még mindig háttal áll nekünk, mintha az utcán valami igazán fontos dolog történne éppen ebben a pillanatban. – Viszont nagyon kockázatos vállalkozás lenne. Egyfelől ezzel a labormással olyan, mintha önként klónoznánk és beköltöztetnénk a lakásunkba a tigrist, ami el akarja harapni a torkunk, másrészt viszont logikus döntés lenne a létrehozása.

- Én sem szeretnék bajt hozni Konoha fejére, viszont nem nagyon látok más megoldást – magyarázom a feltevésem. Kakashi-sensei megértően pislog rám. – Biztos vagyok benne, hogy abban a laborban több száz fajta méreggel kísérleteznek, és úgy, hogy nem tudjuk pontosan rekonstruálni, mi van ott, egy esetleges rajtaütés végzetes lehet. Nem tudjuk a mérgek pontos összetételét, ezáltal a hatásuk sem. Lehetnek vízben, de akár levegőben oldódó vegyületek is. És ez csupán két példa, amely tökéletesen megmutatja, hogy a megfelelő információk hiányában még csak felszámolni sem tudjuk, mert fogalmunk sincs, hogy mibe tenyerelnénk bele – mondom, és észre sem veszem, mennyire átveszik az érzelmeim az uralmat. Egyszerűen tudni akarom, mi van ott. Látni a saját szememmel, és felszámolni ezt a lehetséges fenyegetést. Nem tudom figyelmen kívül hagyni az embereket, akik az életüket a kezünkbe teszik nap, mint nap.

Kakashi-sensei jelentőségteljesen rám pillant. Már érzem, hogy nyert ügyem van, mikor megszólal.

- Térjünk erre vissza, ha visszajöttetek – jelenti ki végül. Feláll az székéről, én meg értetlenül meredek mozdulataira.

- Visszajöttünk? – ismétlem meg, mintha nem értettem volna tökéletesen a szótagokat.

- Igen – bólint. – A labor létrehozását ráérünk akkor megvitatni, mikor már visszatértetek a küldetésről a megfelelő tudással és információkkal. Először látnod kell, hogy valóban rekonstruálni lehet-e az egészet Konohában – közli, mire elkap a hév. Egyszerűen nem hiszem el, hogy belement.

- Komolyan? – kérdezek vissza gyermetegen, és észre sem veszem, hogy vigyorgok közben. Rég nem voltam már küldetésen, és izgalommal tölt el, hogy most újra dolgozhatok ilyen jellegű munkán. – Naruto biztos örülni fog, hogy újra közös küldetésre megy a hetes csapat – lelkendezem, és már el is képzelem a szőke arcát, mire Kakashi-sensei letöri a lelkesedésem.

- Naruto nem megy. – A mosolyom lefagy. – Nem szándékozom a feltétlen szükségesnél több évet eltölteni ebben a székben, és ismerve Naruto képességeit, vannak dolgok, amiket időbe telik neki elsajátítani, ha le akar cserélni. Valamint nemrég érkezett vissza egy másik küldetésről – sorakoztatja fel a teljesen reális érveit. Kissé csalódottan bólintok, mert jó lett volna kicsit nosztalgiázni.

- De Sai most is küldetésen van – említem meg a másik lehetőséget, mert valahogy egyelőre nem akaródzik másokat is bevonni az ügybe a hetes csapat tagjain kívül.

- Csak ketten megyünk – fordul meg hirtelen Sasuke-kun, megelégelve a találgatásom. Újra elválnak ajkaim a meglepettségtől.

- Csak ketten? – kérdezek vissza kissé halkabban, mint akartam. Rám bámul, és némán bólint. Megerősítésért Kakashi-senseire nézek, aki szintén csak bólint, de ő legalább fűz is hozzá magyarázatot.

- A több ember itt most hátráltató tényező lenne. Pont elég kockázatos így is. Sasuke már jól ismeri a környéket és a labor elhelyezkedését is. Hogy hányan tevékenykednek benne, és milyen képességűek. – Intek, hogy maradjon csendben, mert ez mind benne volt a jelentésben, amit az Uchiha írt, és világossá vált számomra is, hogy miért csak kettőnket küld el. Gyorsan átgondolom, és minden döbbenetem és izgatottságom ellenére kihúzom magam, és rájuk bámulok.

- Mikor indulunk? – Kakashi-sensei meglepettnek tűnik a hangulatváltozásom látva.

- Miután visszajött a kiküldött csapat. Két vagy három nap múlva. A Mizukage a rendelkezésetekre bocsájt egy búvóhelyet a küldetés idejére. – Újfent csak bólintok, és mérlegelem a lehetőségeink. Izgatott vagyok, és nem csak azért, mert közös küldetésre megyek Sasuke-kunnal. Sőt! Meglepő módon az izgalmam okát most leginkább az alapozza meg, hogy rajtam áll vagy bukik az egész, és ilyen nem sokszor fordult elő. Hirtelen megint fontosnak érzem magam, és nem csak egy szimpla, a munkáját végző orvosnak.

Indulni készülünk, de a Sensei utánam szól, mielőtt kiléphetnék az ajtón. Sasuke-kun is megtorpan velem együtt. Kakashi-sensei egy pillanatra rápillant, majd újra rám. Ott van a tekintetében valami, aminek remélni tudom csak, hogy semmi köze a kétkedéshez.

- Vigyázzatok egymásra – mondja végül, de valamiért az az érzésem, hogy nem ez volt az eredeti mondat.