A fejem zúgott a sok számtól, képlettől, már azt sem tudtam megmondani, mennyi a háromszor kettő. De a kettőször hármat tudtam. Az hat.

Este tizenegy volt, és én még mindig az íróasztalom fölött görnyedve próbáltam rájönni a trigonometria alapjaira, miközben a Neji által diktált szöveges feladatokra válaszolgattam sebtében.

- Hetvenkettő – nyögtem be két magamban olvasott mondat között, amik a számítások logikáját voltak hivatottak elmagyarázni.
- Nem, mert hatvanhárom – javított ki unottan. – Van bent a kertben egy háromszor hármas medence. Tehát megszorzod, és kivonod a hetvenkettőből. Most mondd el a képleteket! – hangzott a kegyetlen parancs.

Az idegesség enyhe kifejezés volt arra, amit éreztem, de próbáltam visszafogni magam, kevés sikerrel ugyan, de a szándék az megvolt. A majd’ két kilós trigonometria tankönyvemet megfogtam, és hátra sem nézve, Nejinek hajítottam. Nagyobbat nyekkent, mint a szomszéd macskája, amikor letarolta azt a Nissannal. Kicsit sajnáltam, mert a szabad idejét áldozta rám, én meg köszönetképpen bántalmazom, de Sir Gombócért akkor is jobban fájt a szívem.

- Hinata, egyre erőszakosabb vagy! – hangja panaszosan csengett, mégsem kezdett neki a szitkozódásnak – legalábbis hangosan –, az idegességtől rángatózó vigyorában lehettem csak biztos, ami nála annyit tesz: a holnapot nem éled meg.

Hátradőltem főnöki bőrszékembe, és szembefordultam vele. Mára sok volt a segítsége, és három óra aktív agysorvasztást – illetve tanulást – követően már bőven elegem volt a matematika rejtelmeiből is. Mazochista vagyok, hogy mindig tanulási tippeket kérek tőle.

Ahogy felé fordultam, tejfehér, táskás szemeibe botlott a tekintetem, a homályos fényben szinte világított sápatag bőre, férfias arcéle jól kivehető volt, hála az asztali lámpám okozta kísérteties árnyékoknak. A fejét lustám a levendulalila falamnak döntötte, látszólag relaxált, és próbálta kiheverni az előbbi támadásomat és a tantárggyal kapcsolatos meglehetősen bugyuta kérdéseimet. A haja kócos volt, rendezetlen, és amikor a fejét is felém fordította, az előrebukott a vállai felett.

- Ennyire utálod? – kérdezte, szemöldökét felvonva. Hangja reszelős volt, eddig fel sem tűnt az abból kihallatszódó fáradság – amit én naivan unottságnak véltem.

Lassított felvételben emelte fel a paplanomról az agyonfirkált, szamárfüles tankönyvem – általában rendben tartottam a dolgaim, de ez a személyes bosszúhadjáratom volt az anyag ellen –, és megpróbálta ráncba szedni azt, hogy nézzen ki is valahogyan. Sikertelenül. Azonban Neji még hulla fáradtan sem adta fel, nem arról volt híres. Kitartóan próbálkozott a lehetetlennel.

Frusztrált sóhaj csusszant ki az ajkaim közül.

- Hagyd csak! – ugrottam fel a fotelnak is beillő ülőalkalmatosságomról, miközben hatalmasat nyújtózkodtam. Éreztem, ahogy csigolyánként nyúlik meg, és ropog a gerincem, eszméletlen jó érzés volt három és fél óra görnyedés után újra a saját két lábamon állni.

Felé nyújtottam a kezemet, jelezve, nyugodtan adja csak ide, azonban unokabátyám még mindig nem volt hajlandó teljesíteni néma kérésemet, így röpke fél perc múltán kihalásztam a kezei közül a leamortizált könyvet, és belebújtattam az iskolatáskámba. Neji némi fáziskéséssel kapott csak utána.

- Mondd csak, tegnap mikor feküdtél? – kérdeztem rá, aggódva, nem mellesleg kíváncsian, miután leültem mellé az ágyra, oldalasan. Kissé meglöktem a felhúzott térdeit, ezzel elérve, hogy rám figyeljen, és én láthassam az arcát is, ne csak azt a rengeteg hajzatát.
- Igazából, ma ötkor. – Mondhatni ülve aludt, tisztán látszódott a fáradság a félig lehunyt szemeiből, miközben megfeszítette az állkapcsát, nem engedve kiszökni egy kósza ásítást. – Nem lenne gond, ha ma nem másznék át a villa másik felére? – kérdezte és még a válaszom előtt elfeküdt az ágyon. Csak miután hallottam az egyenletes lélegzetvételeit, bólintottam bele a sötétségbe.

Elnéztem egy ideig Nejit, ahogy a mellkasa fel-le emelkedik, az arca kisimul, az izmai pedig ellazulnak. Igazából, rengetegszer aludt már a szobámba, ha azt mondom hetente minimum egyszer, lehet, keveset számolok. Lényegében ő volt az én külön bejáratú, ember méretű hajas babám, akit éjjelente agyon nyomhattam, ölelgethettem, az esetleges rossz álmok miatt, és minden alkalommal elsírhattam neki a bánatomat, de a pizsama partikban soha nem volt benne. Inkább volt a bátyám, mintsem az unokatestvérem.

Halkan feltápászkodtam róla, majd felmarkoltam a pingvines pizsamámat, és átléptem a szomszéd szobába, a fürdőmbe. Néha tényleg úgy éreztem, mintha saját kis lakosztályom lenne.

A tükör elé lépve letisztítottam az arcomat, és fogat mostam, majd minden ruhát ledobáltam a földre, nem törődve, hogyan gyűrődnek, hova esnek. Majd holnap tisztességesen megcsinálom – határoztam el magamban –, de jelenleg csak egy gyors zuhanyra és az ágyamra vágytam. Nem volt szokásom fennmaradni ilyen sokáig, szóval reggel az is csoda lesz, ha valahogyan kijutok álomvilágból és a paplanok tengeréből. Vagy, ha más ki tud egyáltalán rángatni onnan.

A zuhanyfejből kicsapódó forró víz szinte gőzölgött, azonban én pont így szerettem, amikor kipirította a bőröm, és olyan meleg volt, hogy összezavarta az érzékeimet; hidegnek hittem. Megkönnyebbülten sóhajtottam, és az áfonyás tusfürdőmért nyúltam, amivel hevenyen bedörgöltem a testem. Imádtam az édes illatát, évek óta a kedvencem volt, mégsem untam, vagy utáltam meg.

Három perc volt az egész, mégis, kissé kiröppent a nyomottság a fejemből, szinte már felfrissültem, és a holnapi dolgozatról megfeledkezve, mosolyogva zuttyantam le a már mélyen szundító, halkan horkoló Neji mellé. Meg sem rezdült a becsapódásomtól.

Magam sem tudom, hogyan jutott eszembe, de a forró csokoládé gondolatával aludtam el.


- A hajamra folyik a nyálad. – Szinte fejbe vert az éles, panaszos férfi bariton, ami mellőlem jött, és a meglehetősen békés álmomat zavarta meg.

Nyűgösen – még csukott szemekkel – támaszkodtam fel, és próbáltam felnyomni magam egyenesbe. Nem nagyon ment, az egyensúly érzékem már az első mozdulatnál csődöt mondott, össze-vissza dülöngéltem, miközben tevékenységemben egy nevetségesen vékony hang szakított meg.

- Hinata, szétnyomod a zsigereimet, a lehetséges rokonokról nem is beszélve! – Azonnal éberré váltam, és úgy ugrottam le Nejiről, mintha az hirtelen elektromos angolnává változott volna, és egy kellemes kis áramütéssel kecsegtetne a közelségével. Legalább már a frissesség miatt nem kellett aggódnom – dokumentáltam magamba –, eléggé felrázott ez a kis baleset. Csak Nejit sajnáltam.
- Bo… bocsi – suttogtam lehajtott fejjel, és próbáltam elhessegetni a zavaromat, miután sikerült értelmeznem az előző mondata jelentését. De az elvörösödést így sem úszhattam meg.

Zavarban voltam, egy fenéket! Sokkalta jobban szégyelltem magam, és bűntudat tört rám, hogy kicsi híján agyonnyomtam, kispárnának használtam, és amiért ingyenes hajmosásban részesítettem. Ismételten.

- Hé, ilyenkor olyan szerencsétlenke vagy, mint egy kiskölyök! – bökte meg az arcom a mutatóujjával.
Ugyan nem mertem felnézni rá, de tudtam, hogy remekül szórakozik rajtam, és szemtelenül vigyorog az esetlenségemen, mintha csak egy luxus utat nyert volna Hawaiira valami középszerű rádióműsorban.

Kissé sértődötten álltam fel az ágyról, és rá sem hederítve, egyszerűen bevonultam a fürdőmbe, hogy a tegnap esti procedúrát ismételten véghezvihessem.
Mire visszatértem a birodalmamba, szeretett és megkínzott unokabátyám elszublimált, valószínűleg a saját szobájába mászott át éppen. Az út csak oda három percbe tellett.

Szinte már vidáman fordultam a szekrényem felé, kibányászva néhány régebbi, de meleg göncöt a délutáni korcsolyaedzésemhez, és az iskolai egyenruhámat.
A piros, kockás szoknya a méreteimre volt szabva, tökéletesen állt rajtam, míg a fehér, elől egy szintén piros nyakkendővel átkötött blúz – szerény véleményem szerint – túlságosan is kiemelte a felsőbb területeket.
Átvetettem a fejemen a kedvenc ezüstláncomat, felmarkoltam az iskolatáskámat, majd eszeveszett sebességgel robogtam le a mahagónifa lépcsőkön.

A földszinten a jelenleg fényárban tündöklő konyhánkban lyukadtam ki, ahol felmarkoltam egy almát a tálalóról, majd az előszoba felé vettem az irányt, hogy felcibálhassam magamra a bokacsizmámat és a kabátomat, valamint magamhoz ragadhassam a fogason lógó, fűzőinél összekötött korcsolyáimat.
Mire lenyeltem az első falatot a reggelimből, Neji is levágtázott az emeletről.

Némán hagytuk el a villát.

Felhőtlen jókedvem egészen fél órán át tartott ki, de amint beléptem az első órámra, ami történetesen matematika volt – ergo, életem horrora, a trigonometria dolgozat következett –, azonnal le is vágódtam a helyemre, és csalódottan vettem elő a tankönyvemet, hogy még utoljára átfuthassam az anyagot.
Azonban mint a legtöbb diáknál, ez nálam sem működött. Húsz másodpercig – azaz két és fél mondatig – sikerült figyelnem, utána meguntam, és elkezdtem vizslatni a szorgosan tanulást mímelő osztályomat, az ideges, fáradt arcokat, hallgattam a szitkokat, amikkel a tanárunkat illették, mivel új fél év első óráján írat. Ez pedig kegyetlen húzás volt még tőle is.

A tekintetem találkozott egy feketével, mire azonnal elkaptam onnan a fejem. Kiba Izunuka. A fiú lehetetlenül vékony, szinte már ragadozó állatokhoz hasonlatos pupillákkal rendelkezett, mazsolabarna hajjal és hirtelen arcélekkel, ami tökéletessé tette arosszfiú vagyok, és agyonváglak a pillantásommal-képet. És ez valamennyire igaz is volt, tekintve a rengeteg verekedését, szívatásait, és okítgatásait, sokan már csak ennyitől is elkönyvelték az osztály padkoptató bolondjának. Holott, a tanulmányi átlaga igazán szép volt – még ha néha csalt is –, és talán ez volt az egyetlen indok, amiért még nem csapták ki a gimnáziumból.

Mindezek miatt is ült a terem első sorában.

Kedveltem Kibát, velem mindig is nagyon kedves volt, egyszerűen az én szemszögömből túl jó volt rosszfiúnak, de általában csak a háziról és a tanulmányokról társalogtunk, korlátozott volt a beszédtémánk, ennek ellenére mégsem tettem érte, hogy más is szerepeljen a repertoárban. Valamilyen szinten hálás voltam neki, hiszen az osztályomból csak ő volt hajlandó hozzám szólni, mégis, tudtam, hogy nincs köztük mély barátság.

Mellettem az Izunukának csak egyetlen bizalmasa volt – tudtommal –, akinek közeléből még senki nem tért vissza egy kiadós fenékbe harapás nélkül. Kibát minden reggel elkísérte az iskolába egy farkaskutya, majd tanítás után újra jött a behemót, és együtt mendegéltek hazafelé. A szóbeszédek szerint Akamaru az állat neve, mert amikor támadott, mindig fröccsent vér, ezért is kapta előtagként a „piros” szót.

A recsegő csengő szívszaggató, éles hangja azonnal kiűzött minden gondolatot a fejemből, és a tanárunk, Orochimaru-sensei pontosan abban a pillanatban lépte át a küszöböt. A tüdőmbe bent rekedt a levegő, ahogy elsétált a padom mellett. Nem rajongtam a Sannin oktatási-díjas tanárunkért.
Hallottam a hátam mögül a „kígyó a fészekben” jelszót, ez pedig annyit jelentett, a dolgozatok nála vannak. És a szemüvege is. 

Senki nem fog puskázni – állapítottam meg. Mire elővehetné az ember, vagy egyáltalán mozdulhatna érte, már régen beírta a kisegyest, egyszerűen csak tudja, hogy kinél, mikor és mi van, és ez rendkívül ijesztő.

Belecsúsztattam a táskámba a tankönyvet, és vártam a lapokat, amit hóka bőrű sensei-jünk egy heveny mozdulattal odahajított az első sorban ülőknek.

Még csak nem is köszönt.

A Nejitől kapott áfonyakék szerencse tollamat ragadtam magamhoz, és felkészültem a nagy startra. Amint a kezeim közé kaptam a lapot, és elolvastam a feladatot, egy nagyon fontos dologra jöttem rá: feltétlen át kellett volna néznem, azt sem tudtam, mivel kezdjek. Kétségbeesetten próbáltam felidézni a tegnap tanultakat. Nem ment.

Fogalmam sem volt róla, mit tegyek. Csak tippelgettem.

Az első tortúra után élőhalottként bolyongtam az iskola falai közt, óráról órára, és képtelen voltam figyelni bármire is, még jegyzetelni sem tudtam, annyira azon pattogott a fejem, hányast kapok, és ez mennyit ront az átlagomon. Ez így ment, amíg el nem érkezett a megváltás. Sakura Harunónak hívtak. Pontosabban ebédszünetnek, Sakurával.

- Meg sem kérdezem, hogy ment – kérdő pillantást vetettem rá, mire rám vigyorgott. – Az arcodra van írva, hogy elcseszted. – Halkat fújtam válaszul, és unottan a salátám felé fordultam, hogy megpiszkálhassam a pálcikáimmal, de véletlen sem próbáltam úgy tenni, mintha ennék is. Nem rajongtam a diétámért, amit a korcsolya miatt kellett tartanom. – Szóval, némasági fogadalom, igaz, bögyörőm? – gügyögött, miközben az ujjaival felém bökdösött, mire ismét csak fújtam egyet. – Ahhan, szóval macskának áltál! Elvitted a saját nyelvedet is? – Magam előtt láttam, ahogy szép ívű szemöldökét húzogatja, kíváncsiságot mímelve. – Rendben, akkor megkapod a kajámat.

- Hogy… hogy mondod? – kérdeztem vissza óvatosan, de a hangulatom egy csapásra megváltozott e nemes felajánlás hallatára, és mintha fél liter kávét húztam volna le egyszerre, olyan gyorsasággal kaptam fel a fejemet, és könyörgő szemeket villantottam rá. Nagyon akartam a tojásos-csirkés szendvicsét!

Halkan kuncogott a reakciómon, majd tálcát cseréltünk, miközben dünnyögve megosztotta velem, amit már egyébként is tudtam, hogy mennyire is utálja a húsos kajákat, hacsak nem tengeri herkentyű az.

- Köszi – feleltem hetykén, majd nagyot haraptam a kiszáradt, kissé ősrégi büfékajából. Hivatalosan is eljutottam arra a szintre, mikor extázisba kerülök egy bagettől. Nem mellesleg egy igen gusztusos és íncsiklandozó bagettől.
- Még mindig nem értem, mit nem lehet a zöldségekben szeretni. A cukkinit kivéve. Az szörnyű – sóhajtotta Sakura drámaian, majd lassan, megfontoltan falatázni kezdett a narancsos-lilahagymás saláta-egzotikumból. – Ez állati finom! – Smaragdszín szemei felcsillantak már az első falatot követően, és úgy sóhajtotta ezt, mintha éppen csokoládét ropogtatna a fogai között.

- Hé, idiotista! Na, húzás arrébb! – Zavarta meg az irigylésre méltóan kellemes hangulatot egy erős hang, ami a legtöbb embert kapásból szalutálásra késztethetett.

Egyszerre fordultunk a hang felé, és szinte azonnal vissza is.
- Ő Hidan – mormogta Sakura, egy-egy falat között. – A tizenegyedik szemétládája, olyan, mint nálatok Kiba. – Aprót biccentettem a szavaira, jelezve, tudomásul vettem, de tudtam, hogy Kiba ilyet soha nem csinálna. Ennek ellenére nem keltem a védelmére, tisztában voltam vele, hogy Sakura messze túlszárnyal mindenkit makacsságban, és ha valamit a fejébe vesz, azt bizony buzogánnyal sem verik ki onnan.

Inkább visszanéztem a felsőbb éves attrakciójára, amint egy kilencedikest terrorizál éppen, és követeli az ebédjét. A kinézete ismerős volt, a hátrafésült hajjal és magával a kiállásával, a hanyag tartásával, összeráncolt homlokával, dühös arckifejezésével, és fegyelmező orgánumával.

- Sakura, tegnap nem volt ő is kint a pályán? – kérdeztem, amit az eszembe villant, hogy egy ilyesmi forma is tagja volt a kis csapatnak, akikkel Daider-san volt.
- De, de! Hallottam is valamit. Asszem’ lenyúltak egy pár korcsolyát is… - tűnődött el, miközben derékig érő, rózsaszín hajának egy előreomló tincsét csavargatta. – Amúgy meg, Hidan meglehetősen… érdekes diák – célozgatott, viszont fogalmam sem volt, hogy mire akar ezúttal kilyukadni. – Elég… meleg szelek fújnak arra – bökött a fejével a srácra, mire nekem egy pillanat alatt világos lett minden.

Talpig pirultam, és egy elhaló, gyenge „ó” szökött ki az ajkaim között, hiszen nem készültem ilyen fajta csevejre, de Sakura mellett már meg kellett volna szoknom, hogy a savanyúságtól egy pillanat alatt képes elkanyarodni a medvék ürítési szokásáig.

Belegondolva kissé komikus volt, hogy a különböző ételek illataromájával teletöltött, zsúfolt ebédlő közepén, az egész nap áhított finom falatokkal körülvéve, nem azzal vagyunk elfoglalva, hogy teletömjük a bendőnket, hanem egy erőszakos barom nemi identitásáról folytatunk magasröptű párbeszédet, aki alig tíz méterre kényszerít arra egy fiút, hogy ne csak a kajáját, de a zsebpénzét is adja át, mert szétver a fején egy egész asztalcsoportot.

Halkat sóhajtottam. Barátosnémnak ez teljesen megszokott.

- Látom, leesett – hunyorgott rám. – Viszont van több is! – Éreztem, ahogy kifut a vér az arcomból, és önkétlenül is, de a padlót kezdtem el bámulni, nem akartam még belegondolni sem, mi lehet több. A nevetése visszhangot vert, de elveszett a helyiség hangzavarjában. – Dehogy, te buta! Másra értettem.
- Megkönnyebbültem – közöltem, és olyan lassan fújtam ki a levegőt, mintha félnék, nem tudnék többet magamba szívni, és ha tényleg így lenne, még lenne mit tartalékolnom is.
- Szóval, Hidan – mondta, de láttam, ahogy a türelmetlen izgatottság csillan a szemeiben, alig várta, hogy az orromra köthesse. – Ő az Uchiha-fanklub elnöke.

Hogy micsoda? A meglepettségemet palástolni lehetetlen lett volna, biztos voltam benne, hogy a szemeimmel bowlingozni lehetne, akkorára tágultak, egy pillanatra még a tudatom is elsötétült. Hiszen én úgy tudtam, az a klub csak egy iskolai legenda! Ki a fene adna engedélyt egy ilyen létesítmény létrehozásához? Mármint, melyik tanár? Ez azért mégis csak… beteges.

- Ez csak egy vicc – nyögtem ki sokkoltan, ami először jutott az eszembe.
- De-de, bizony! Ő az idősebb legnagyobb rajongója! Látod a nyakában azt a medált? – Kicsit félreértette az előbbi megszólalásom, de azért odasandítottam a fiúra, felmérve a helyzetet.
-
Még innen is tökéletesen láttam a vas háromszöget, amiben egy kör volt. Legalább egy kilót nyomhatott. A néma bólintásomra Sakura folytatta a szóáradatát.

- Az egy Harry Potteres medál, csak a pálca kikerült a közepéből, és így lett az az ő „Jashin-samája” – formált idézőjeleket a kezével, miközben megforgatta a szemeit. – Vagyis a saját Itachija. Valamint, ezt a nyakláncot csak is az elnök viselheti. Sőt, mondok jobbat, Ino lesz a következő elnök, az új generációja a klubnak, aminek már elsőszámú bálványa az én Sasuke-kunom lesz, mivel Itachi ebben az évben végez.
- Hát ez… megdöbbentő – makogtam. Igazából értelmes dolgot nem tudtam volna hozzáfűzni, olyan szintű agyfagyást eredményezett nálam ez a hír.
- Kétségkívül – bólintott Sakura határozottan, majd bekebelezte az utolsó falatot is a salátájából.

Fél percet sem ültünk csöndben, amikor is hirtelen újra fényleni kezdtek a szemei, jelezve az új ötletét, ami természetesen nem maradhatott megvalósíthatatlanul. Ezúttal viszont rettenetes érzés kerített hatalmába – tipikusan a most aztán megmutatom!-mimikát öltötte fel magára a mellettem ülő. Egy átlagos embertől ez nem okozott volna földcsuszamlást. De Sakuránál más volt a helyzet.

- Bebizonyítom, hogy homi – suttogta az arcomhoz hajolva, fojtott hangon, csendesen, mintha élete legnagyobb titkát újságolt volna el éppen.

Mielőtt azonban válaszolhattam volna neki, az ujjait a szájához emelte, és egy egyszerű dallomot kezdett füttyögni, ami azonnal elvágott minden zajt az ebédlőben, és hirtelenjében úgy negyvenkilenc lány fordult felénk, dühtől eltorzult szemekkel, míg az ötvenedik Hinadé volt.

Égető, lézersugárszerű tekintete az arcomat pásztázta, azonban én nem mertem ránézni, meg úgy senkire sem, pipacspiros fejjel, zavartan szemeztem a szendvicsemmel, megrögzötten, semmi pénzért sem néztem volna fel. Csupán vártam, hogy a kínos pillanatnak vége szakadjon.

Óráknak tűnt – valójában négy perc volt –, mire mindenki visszatért a saját ebédjéhez, és én végre valahára fellélegezhettem.

- Ez meg mi volt? – kérdeztem. – A lányok gyilkos tekintetekkel néztek minket.
- Nem, nem, nem csak ők! – legyintgetett felhőtlen vidámsággal Sakura. – Hidan is úgy meredt ránk! – csivitelte. Mondanom sem kéne, de ettől nem lettem boldogabb, sőt, nyelnem kellett egyet, hogy visszaküldjem a kétségbeesett szűkölést a torkomba, miközben még a víz is kivert a szituációtól. Én ezt soha nem akartam! – Most azt hiszik, csatlakozni akarsz a klubhoz. Az Itachi-szektához – ecsetelte örömmel, mintha hirtelenjében szuperhősnek állt volna, és megmentette volna a bolygót, ahol történetesen én lettem volna az egyetlen élőlény. – Amúgy meg, ha Hidan itt van, ő is itt lesz. Csodálkoznék, ha nem értette volna meg a fütty-morzét! Hiszen már negyedik éve hallgatja, és azt mondják, egy igazi zseni! Ráadásul Hidan is találkozni akar majd veled, ezt a nyilvános kihívást elnézve – morfondírozott hangosan.

Csodálatos!

Az elsápadás enyhe kifejezés volt, amit az arcom művelt magával. A huszadik század agyonpúderezett gésái valószínűleg barnára sült szoláriumbabák lettek volna mellettem!

Egyetlen kérdésem maradt csak, mielőtt úgy döntöttem volna, most feldobom a talpam egy időre.
- Hogyan bizonyította ez azt, hogy ő… ő… - nem tudtam kimondani, képtelen voltam rá. A fejembe viszont ismét visszatért az éltető vérkeringés, talán jobban is, mint ahogy az normális lenne.
- Hogy meleg? – húzta fel a szemöldökét, miközben egy hatalmas vigyort eresztett felém. Láttam rajta, hogy csak a kérdésemre várt. – Hinata, mondd csak, hol érezted Hidan röntgen-pillantását? A combodon? Az arcodon? A melleiden?
- Az arcomon, csak és kizárólag – válaszoltam, egy röpke másodpercnyi gondolkodás után. – De ez még nem bizonyít semmit! – kötöttem az ebet a karóhoz.
- Hát, akinek ekkora röghegységek elkerülik a figyelmét… - mondta dalolászva Sakura, félreérthetetlen pillantást vetve a melleimre, míg én megpróbáltam nem látáskárosodást elszenvedni a hófehér fogai csillogásától. – Még a lányok is meg szokták őket bámulni.

Zavartan húztam a felsőtestem elé a karjaimat, hogy elfedhessem az elfedhetetlent. Nem voltam hülye, én is láttam a többi nőneműn, hogy bámulnak, mégis, így kimondva, sokkalta valóságosabbnak tűnt az egész.

Abban a percben úgy éreztem magam, mint egy pazar csomagolású ajándék – noha már elfordultak az irányunkból –, és mindenkit az érdekli, mit rejtegetek belül. Ez pedig enyhén szólva is kellemetlen érzés volt.

- Ne… ne mondj… ilye... ilyeneket – suttogtam dadogva, lesütött szemekkel, mire barátnőm csak kedvesen megpaskolta a vállamat. Fellélegeztem, majd két perc múltán felhagytam a linóleum különös mintáinak fixírózásával, és barátnőmre emeltem a tekintetemet, hogy farkasszemet nézhessünk. – Én elmegyek forró csokiért. Kérsz valamit? – kérdeztem rá, mire heves fejrázást kaptam válaszul.
- Megvárlak itt – biztosított Sakura, majd intett néhány ismerősének.

A büféhez siettem, szinte már futólépésben, ami az ebédlő mellett helyezkedett el, így még nagyobb konkurenciája volt az iskolai étkeztetésnek, de a futár cégen kívül ezt senki sem bánta: gyorsabban jutottam oda, és előbb végezhettem. Csak pár másodpercbe került, mire a papírpoharas ital a kezeim között landolt, és már indulhattam is visszafele az asztalunkhoz.

Azonnal felvidultam, amint megéreztem a kellemes, jól ismert illatot, és már csak ettől is, melegség költözött a szívembe. Imádtam az édes, főképp csokoládés dolgokat, és mivel tegnap ezzel aludtam el… azt hiszem, főben járó bűn lett volna kihagyni az ebédemből! Ezúttal, még a diétámnak is ellent mondtam.

Szépen lassan indultam a színültig töltött pohárral a kezeim közt, majd, amint láttam, hogy nem lötykölődik annyira, gyorsabb sebességbe kapcsoltam. Na, igen, a sietség jó ötlet volt; a saját lábaim összegabalyintása viszont annyira már nem.

A pohár óhatatlanul dőlt meg, és csodás ívben kezdett szállni a benne lévő folyadék, akárha lassított felvételt néznék. A tejfehér íriszeim a kétszeresükre tágultak, minden idegszálammal az kiloccsanó cseppekre fókuszáltam, és rájöttem, hogy azok nem csak úgy a földre ömlenek, hanem egy személyre. Ráadásul az egész adag!

A tekintetem találkozott két vöröslő rubinttal, de mielőtt kielemezhettem volna azokat, inkább lehunytam a sajátjaimat. Nem akartam látni a mérges vagdalkozást bennük!

Már éppen vártam a csattanást, amint nagy zajjal közelebbi kontaktusba kerülök a földdel, hála a bénaságomnak és a gravitációnak, így a kezeimet a mellkasom elé helyeztem, hogy tompítsák az ütést. De szerencsére az előkészület – vagyis az önkétlen reflex – ezúttal felesleges volt.

Karok kulcsolódtak a derekam köré, mint az indák, és még ruhán keresztül is éreztem, ahogy az izmok megfeszülnek bennük. Kemény mellkasnak csapódtam, amiről vissza is pattantam volna abban a pillanatban, ha az ujjai nem markoltak volna bele a csípőmbe, hogy biztosan megtartsanak, és egyik irányba se essünk el. Hálás voltam ezért a megmentőmnek.

A csokoládé és a menta különös egyvelege öntötte el a tudatomat, mélyet lélegeztem, hogy magamba szívhassam… De ez rossz döntésnek bizonyult. Egyszerűen elviselhetetlen volt ez így együtt! Mintha fogkrémet nyomtam volna az orromba!

Abban a pillanatban felnyitottam a szemeimet és egy rettentően fehér, inas nyakkal nézhettem szembe, de mielőtt részletesebb tanulmányt folytathattam volna róla, elfordítottam tőle a fejemet, képtelen voltam lélegezni az összekeveredett aromáktól.

- Vigyázhatnál jobban is, Hyuuga – szólt egy hátborzongatóan mély bariton valahonnan a fejem felől.

Ezúttal nem csak képtelen voltam, egyszerűen elfelejtettem, hogyan kell lélegezni. A tüdőmbe szoruló éltető oxigén, a kitágult pupilláim, a fejemben kongó, visszhangot verő hang, a kínos szituáció, és egy fiú közelsége, ahogy a bőrünk egymáshoz simul… Éreztem, ahogy egyszerre rándul meg a testembe fellelhető összes izom. 

Rezignáltam pillantottam fel rá, még egy kellemes kis nyakgörcsöt is megkockáztatva ezzel. Az arca első pillantásra kisimultnak tűnt, mégis észrevehettem ideges, feszült vonásokat, amik egy csapásra tönkre tették az illúziómat, hogy nem kapok ezért a balesetért minimum egy kisebb megfedést.

A fülét eltakarva vastag, szurokfekete tincsek keretezték az arcát, amik leértek egészen a kulcscsontjáig. Az ajkai eszméletlenül szép metszésűek voltak, ha magam előtt sem szégyelltem volna, kijelenthetném: csókolni valóak. Az orrnyerge mellett pedig két vágás éktelenkedett, mintha filctollal rajozták volna rá őket.

Aztán farkasszemet nézhettem vele.

Az előzőleg látott rubintokon pedig színtiszta düh suhant végig, a meglepően hosszú szempillákon a cukros csokoládé cseppjei lengedeztek.

Várjunk csak egy pillanatot! Csak egyetlen embernek vannak az egész iskolában piros íriszei és hosszú haja. Az pedig…

- Ita… Itachi U…Uhachi? – abban sem voltam biztos, hogy kimondtam-e a szavakat, olyannyira kezdett halványulni a tudatom.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés