Fáradtan, kialvatlanul indulok munkába. Csak az biztat, hogy ott legalább nem lesz időm gondolkodni. 

Tulajdonképpen meglepett tegnap este anya kirohanása. Szeret bírálni és beleszólni az életembe, de eddig sohasem piszkált Sasuke-kun miatt. Talán mert gyerekes szerelemnek gondolta, ami idővel elmúlik. Tudom, hogy sajnálta, amikor anno nem Narutónak mondtam igent, de hogyan is érthetné az érzéseimet. Naruto a csapattársam, tűzbe mennék érte és a végsőkig bízom benne, de a szerelem az más. Valóban vak és szemellenzőssé tesz a valósággal kapcsolatban. Én mégis ragaszkodom hozzá. Nem tudom és nem is akarom elfelejteni még akkor sem, ha viszonzatlan. De a szívem pici korunk óta azt súgja, hogy nem az.

Sasuke-kun…
Este találkozunk. Akkor talán többet is elárul a szándékairól.

Jó hírnek veszem, hogy ma még egyáltalán maradt, és ahogy haladnak az órák, közeledik az idő a találkozásig, úgy győzködöm magam, hogy érdemes reménykedni.

- Van rám időd?
- Nahát, egyedül jöttél? Hol a kedves apuka?
- Találkoztak Sasuke-kunnal, és mondtam neki, hogy elég kinn megvárnia. Addig beszélgessenek nyugodtan.
- Értem. Gyere, kezdjük az adatokkal és utána megvizsgállak.

Hinata csendben várakozik, míg töltöm a papírokat. Meglep a higgadtsága.

- Nem is izgulsz?
- De, nagyon is – pirul el. – Pont az a baj, hogy még magam se merem elhinni. Olyan boldog lennék, ha összejönne, de közben félek is, hogy mi van, ha mégsem, vagy ha valami baj van. Akkor Naruto nagyon csalódott lenne.

Ámulatba ejt, milyen alázatos. Lenne mit tanulnom tőle türelem és önuralom terén.

Nem ámítom üres frázisokkal, hiszen pár pillanat és kétség kívül kiderül az igazság. Orvosként nagyon is tisztában vagyok a terhesség kockázataival és azzal is, milyen bonyolult folyamat egy új élet létrejötte. Semmi sem biztos, csak ha már Hinata magához ölelheti majd a picit.

Leggyorsabb módszer az ultrahang, hogy megbizonyosodjunk a terhességről. Nem csak szakmai szemmel vizslatom a monitort, amikor a gyermeket keresem, hanem barátként is izgulok, hogy ott legyen, aztán hatalmas kő esik le a szívemről a kis mocorgó láttán. Már nem is olyan kicsi.

- Látsz valamit? 
- Igen – mosolyodok el a mai nap először őszintén. – Gratulálok! - Kezem már nyúl is a gomb után és a következő pillanatban némi recsegés-ropogás után ütemes szívdobogás hangja tölti be a vizsgáló feszült csendjét. – Ez már ő – mondom megindultan.

Odafordítom a monitort Hinata felé, aztán pár pillanatnyi döbbenet után pityeregni kezd, én meg vele, hiszen olyan boldog vagyok. 

- Bejöhetünk? – dugja be a fejét Naruto. Sose láttam még ilyen komolynak. Intek neki, hogy bátran, aztán a következő pillanatban már Hinata kezét szorongatva bámulja ő is a képernyőt, és az ő szeme is furcsán ragyogni kezd, ahogy hallgatja a csöppség dallamos szívverését.
- A méretei alapján tíz hetes. Egészségesnek tűnik és Hinata is jól van, de még el kell végeznem pár vizsgálatot.

Szavaim valószínűleg el se jutnak a boldog párhoz, mert egymást ölelve örülnek a jó hírnek. Irigyen szemlélem őket.

Huzat libbenti meg tincseim, ekkor döbbenek rá, hogy a vizsgáló ajtaja nyitva van. Sasuke nyugtalanul ácsorog félig kinn, félig benn a kilincset szorongatva. Kérdő pillantásomra nem lép közelebb, de érdeklődve figyeli az eseményeket. Valószínűleg neki is új az élmény, tanácstalanul bámulja a monitort. Nem igen hiszem, hogy tudja, mit kéne rajta nézni, de a vizsgálót betöltő heves szívverés hangából ő is tud következtetni, hogy barátaink hamarosan tényleg szülők lesznek. Tekintetünk találkozik, és életemben először látom rajta, hogy komolyan zavarban van. 

- Ezt meg kell ünnepelni! – rikkant Naruto. Szerintem mindketten ugyanarra gondolunk, vagyis, hogy mennénk, de akkor ma este ismét nem jutunk egymással előrébb. Sasuke mégis bólint, ami kissé csalódottá tesz, mert úgy érzem, talán nem is bánja, ha odázzuk a dolgot.
- Mikor végzel, Sakura-chan?
- Hatkor.
- Naruto, előbb talán szólni kellene a szüleimnek… - Leendő apósa-anyósa említése Narutónak arcára fagy a mosoly.
- Igazad van. Bocs, srácok – mondja kelletlenül, aztán nagyot sóhajtva újra mosolyt varázsol az arcára. – Talán túlélem az estét, de az is lehet, hogy a tegnapi volt, amikor utoljára együtt voltunk – sóhajt színpadiasan.
- Naruto! – rovom meg, hiszen tisztelnie kell Hinata szüleit, bármennyire félelmetesnek is tűnik az előttük álló beszélgetés.
- Jól van! Csak nem biztos, hogy velünk osztoznak majd a boldogságban – vakargatja meg a szöszi gondterhelten a tarkóját.
- Talán nem ártana egy lánykéréssel kezdeni – figyelmeztetem.
- Igazad van, mint mindig, Sakura-chan. Egyébként azon már elméletileg túl vagyunk. Hinata kapott már tőlem egy gyűrűt, de az nem volt igazi eljegyzés. Most viszont mihamarabb szeretném, hogy hivatalosan is egy család legyünk. – Meghat az a büszke mosoly, ahogy Naruto a piruló Hyuugára néz. Jó látni, hogy így megbecsüli a lány szerelmét.
- Gratulálok nektek és sok boldogságot – lép elő hirtelen Sasuke, amivel mindannyiunkat meglep.
- Köszönjük! – fog vele barátja kezet, Hinata pedig zavartan bólint. 
- Azt hiszem, okulok a példádból és én már igyekszem mindent rendes sorrendben csinálni, bár nem biztos, hogy ez elég lesz.

Egyedül én értem, mire gondol, a többiek meglepve emésztik a hallottakat. Elvörösödöm. Tehát Sasuke mégis komolyan gondolja, nem csak az ünneplés hevében kapta el a vágy, hogy szórakozzon velem egy kicsit. Mi tagadás, megkönnyebbülök, de örömömet nem merem kimutatni. 

- Ez azt jelenti, hogy hamarosan mi is kapunk tőletek egy esküvői meghívót? – Naruto már megint a lényegre tér, miközben én döbbenten várom, Sasuke vajon mit válaszol.
- Nem minden rajtam múlik – közli az Uchiha olyan természetességgel, mintha épp csak az időjárást taglalnánk. Megütközve nézem rezzenéstelen arcát, ahogy a közös jövőnkről beszél. Kimért viselkedése szöges ellentéte Naruto reakciójának, aki hirtelen a nyakába ugrik.

- Gratulálok, öregem! Szóval mégse vagy akkora fafej és vannak érzéseid!

Na, ezt pont nem tudom eldönteni, Naruto vajon miből szűrte le, mert Sasuke most is csak némán tűri a kirohanását és persze nem öleli vissza, bár el se löki magától, mintha minden mindegy lenne neki. Gondolom, úgy van vele, hogy Naruto a várandós menyasszonyát azért majdcsak szívesebben ölelgeti. Mindenesetre itt most a mi közös jövőnkről is szó volt, és úgy tűnik, Sasuke tervezget, csak még én nem tudok róla. És ha ilyen ütemben hozza a tudomásomra, mint ahogy az elmúlt években haladt a kapcsoltunk, nem sok esélyt látok rá, hogy a temetésünk előtt eljutunk legalább addig, hogy tíz értelmes mondatot beszéljünk egymással őszintén, nemhogy összeházasodjunk. 
Remek kilátások!

- Nem tudsz eljönni előbb? – Még csak négy óra, szomorúan csóválom meg a fejem. 
- Mindent köszönünk, Sakura-chan – hálálkodik a boldog pár, majd megbeszéljük a további vizsgálatokat, aztán mindannyian elköszönnek, és ismét magamra maradok. 

Még két hosszú óra…
- Azonnal menned kell a műtőbe! – ront be egy nővér. Megugrik bennem az adrenalin, egyből rohanok bemosakodni, közben hallgatom az információkat leendő betegem állapotáról.

Öt éves kislány, kutyák támadtak rá. Kétségbeejtő, hogy kis teste szinte a felismerhetetlenségig össze van marcangolva. Mikor meglátom a műtőasztalon, azt se tudom, hirtelen hol kezdjem, de sajnos a szíve dönt helyettem, mert a sok vérveszteségtől leáll. Nem kockáztatok, nagyobb csapatot kérek, egyszerre többen kezdjük a gyógyítást. Először újraindítjuk a szívét, majd megpróbáljuk elállítani a vérzést és a lehetőségekhez képest helyrehozni a csonkolt részeket. Szólok, hogy valaki keresse meg Kibát, mert muszáj tudnunk, az állat veszett volt-e. 

- Átveszem – szól rám az egyik kollégám órák múlva, amikor már az ájulás határán vagyok. 
- Csak pihenek egy picit – törlöm meg elkeseredve a homlokom, mivel érzem, hogy az erőm lassan elfogy, a kislány állapota pedig semmit nem javul, hiába próbálkozunk.
- Újra leáll a szíve! 

Könnyek közt nézem, hogyan küzdenek az életéért. Megpróbálok koncentrálni, ismét a beteg mellé lépek és addig áramoltatom bele a chakrám, míg el nem sötétedik minden. 
Amint magamhoz térek, eszembe jut minden és sírva fakadok. Nem vagyok egyedül, de most ez se tud vigasztalni. 
- Ha túléli, akkor is csak fájdalom és kínlódás lett volna minden napja. Műtétek sora se tudta volna helyrehozni, olyan súlyosak voltak a sérülései.
- Tudom.
- Menthetetlen volt. 
- Tudom.
- Sakura! Nem a te hibád, hogy így alakult! – szól rám Sasuke kemény hangon, de lepereg rólam, nem akarok hinni neki.

A szívem kegyetlenül lüktet a vérlázító igazságtalanság miatt, hogy miért kellett ennek a csöppségnek ilyen korán meghalnia. Folynak a könnyeim, kétségbeesetten kapaszkodok Sasuke-kun köpenyébe, ő pedig csendben simogatja a fejem. Jótékonyan borul ránk a félhomály, az apró orvosi pihenőben csak egy olvasólámpa világít az asztalon. Nagyon ki vagyok borulva. A randit persze lekéstem, de eszembe se jutott, annyira lefoglalt a hiábavaló küzdelem. Miután elájultam, valószínűleg valaki behozott ide és szólt Sasukénak. Gondolom, már órák óta várhatott rám, miközben én a legnagyobb erőfeszítések ellenére is elveszítettem egy beteget. Ezt sohasem lehet megszokni.

Az eszem azt mondja, tényleg nem az én hibám, de a szívem képtelen elfogadni a tényt. Talán, ha nem vagyok annyira fáradt, ha többet alszom éjjel, talán…

Kifogások, pedig abban a pillanatban éreztem, hogy menthetetlen, amikor megláttam, de az ember hajlamos azt hinni, hogy a tehetsége vetekedhet istenével, és akár csodát is tud tenni. Be kell látnom, hogy esélyem se volt.

- Szedd össze magad! Haza kéne menni. – Bőgök itt, mint egy taknyos, ő meg parancsolgat. Rég rájöttem, hogy ezzel a határozottsággal csak magát akarja megnyugtatni, hogy képes kézben tartani a dolgokat, pedig ez korán se mindig sikerül, még neki sem. 
Másabb, mint tegnap. Érzem, hogy anyám szavai őt is megviselték. Másként néz, másként viselkedik azóta, kicsit tartózkodóbb, de itt van, legalább itt van.
- Rendben, menjünk - sóhajtok.
Elbotorkálok a mosdóig, megmosom az arcom és az ujjaimmal párszor beleszántok a hajamba, hogy normálisabban álljon. Amikor nagy nehezen összeszedtem magam, intek, hogy mehetünk.

Csendben hagyjuk magunk mögött a kórházat, ahol már minden beteg nyugovóra tért, csak a személyzet tesz-vesz észrevétlenül. 

Jólesik a friss levegő. Felszárítja a könnyeim, hűsíti a sírástól feldagadt szemem és némileg nyugtatja az idegeimet. Úgy érzem, mostanában valahogy semmi se jön össze. Bár Sasuke-kun hazatért, a várt varázs, a korábbi plátói szerelem izgalma elmúlt, és a valóság félelmetessé vált, nem tudom élvezni, mert bizonytalan. 

Vajon csak hazakísér, vagy be is jön? Akar ma beszélgetni?

Hirtelen a kezemért nyúl. Nem szól semmit, csak megfogja és érzem, ahogy érintésére lassan megnyugszik a szívem. Pár lépés, és ettől a határozott, erős kézfogástól helyre kerül minden. 

Ahogy közeledünk, úgy oldódik bennem a feszültség. Nem vagyok egyedül és ettől valahogy könnyebb a terheket cipelni. Szavak nélkül is tudom, hogy osztozik velem a fájdalmon. Hosszú évek után ma végre jó érzés hazamenni, boldogsággal tölt el a levendulaillatú lakás békés csöndje, ami kivételesen nem kong a magánytól, hanem izzik a várakozástól.

Sasuke meg se várja az invitálást, hanem magától értetődő határozottsággal követ. Leveszi a cipőjét, leteszi a köpenyét, mintha ő is otthon lenne. Miközben figyelem, úgy érzem, hályog hullik le a szememről. Rácsodálkozok saját ostobaságomra, hogy az elmúlt időben mennyire feleslegesen aggódtam, hiszen Inónak igaza volt. Sasukétól az az üzenet felért egy vallomással, hiszen itt van és a maga egyszerű módján most is próbálja kimutatni a szándékait, csak én nem akartam észrevenni, annyira elfoglalt a félelem az újabb csalódástól. De most valami azt súgja, hogy nem fogok csalódni.

- Éhes vagy?
- Igen.

Majdnem elnevetem magam, hogy egy ilyen apróság is ennyire boldoggá tud tenni, hogy ételt készítek neki.

Benézek a hűtőbe, gondolatban sorra veszem a lehetőségeket, ő addig letelepszik az asztalhoz, onnan figyel. Zöldségeket veszek elő, rizst teszek fel főzni, és csirkehúsból ragut készítek. Hamarosan kellemes illatok lengik be a konyhát és teríthetek. Furcsa kettőnknek kirakni a tálakat. Naruto gyakran eszik nálam, de az más, most kicsit izgulok. 

Már gőzölög előttünk az étel, amikor fel merem tenni a kérdést. Bízom benne, hogy elég éhes és legalább addig marad, míg jól nem lakik, közben pedig beszélgethetünk.

- Nagyon haragszol anyámra? 

Nem lepődik meg, nyugodtan válaszol. 
- Az én szüleimnek se lenne mindegy, hogy kit választok – mondja két falat közt. Úgy tűnik, nagyon ízlik neki a főztöm, de ettől még az önbizalmam megint visszahuppan a béka feneke alá.
- Akkor én egyből kiesnék, mert nem vagyok Uchiha – jegyzem meg szomorúan.
- Valószínűleg igen – bólint. Aztán nagy levegőt vesz és folytatja: - Bár csak azért ragaszkodnának a hagyományokhoz, mert úgy vélnék, egyedül egy Uchiha feleség lenne hozzám vagy Itachihoz elég erős. Te viszont számtalanszor bebizonyítottad, hogy méltó lennél a nevünkhöz. – Elpirulok a bóktól, hirtelen nem is tudok mit mondani. Lesütött szemmel tömöm magamba a rizsgombócot, aminek nem is érzem az ízét, annyira zavarban vagyok.
- Anyukádnak egyébként igaza van. Folyton messze jártam, és meg se tudom ígérni, hogy ez később másként lesz. Nem azért, mert a vérem hajt, hanem mert aggódom a faluért. Ahogy Narutóékat néztem és a többieket, akik sorban családot alapítanak, csak megerősödött bennem az érzés, hogy felelősséggel tartozom értük. Ezekkel a szemekkel egyedül én tudok a nagyvilágban megfelelő információkat gyűjteni, hogy te, ti, itt biztonságban élhessetek.
- Értem – bólintok kicsit csalódottan, hiszen ez azt jelenti, hogy hamarosan megint útra kel, nekem pedig nem marad más, csak újra a várakozás. 
- Nem hagynálak itt, ha nem tudnám, hogy Naruto vigyáz rád. Konohában vagy a legnagyobb biztonságban és ez nekem fontos. Amikor meghallottam, hogy elraboltak, nagyon haragudtam Kakashira és Narutóra, de bíztam benned, hogy képes leszel megvédeni magad. Örülök, hogy nem csalódtam – néz rám komolyan.
- Gondoltam, felesleges másra várni – vonom meg a vállam zavartan, de ő nem veszi ilyen könnyedén.
- Vagyis rám – mondja keserűen.
- Igen, tulajdonképpen nem hittem volna, hogy miattam hazatérsz – vallom be feszengve.
- Nem hibáztathatlak. Az elmúlt években minden eszközzel bebizonyítottam, hogy nem vagyok méltó a bizalmadra.

Keserű lesz a számban a falat, mert ez tényleg így van. Szeretem, de a bizalom… 

- Jól tudom, hogy amit évek alatt elrontottam, nem lehet pár nap alatt helyrehozni. Azt se várom, hogy mindent azonnal megbocsáss.
- Akkor mit szeretnél? – teszem fel a kérdést félve, hiszen ez egyre zavarosabb és nem igazán értem, hova akar kilyukadni.
- Amikor hazajöttem, azzal a szándékkal tettem, hogy ha lehet, végleg maradok, és rendezem veled a dolgokat. Szeretnék a szüleidnek hivatalosan is bemutatkozni, aztán megkérni a kezed.

Majdnem félrenyelek, közben elhűlten pislogok, hogy vajon tényleg jól hallottam-e, de nem néz rám, hanem halál nyugodtan eszik tovább. Oltárira meglep, hogy ilyen léptékben tervezget előre, főleg, hogy pár csóknál többre nem is jutottunk, bár úgy sejtem, hogy nem is változik ez a dolog, míg hivatalossá nem tesszük a kapcsolatunkat. Anyám vádaskodása elég érzékenyen érinthette, hogy ne akarjon hozzám nyúlni minimum az esküvőig.

- Én tudom, hogy nem akarsz kihasználni – jegyzem meg, hogy egyértelművé tegyem, nem osztom a szüleim nézeteit. – Nem kell azért feleségül venned, hogy együtt lehessünk.
- Ez teljesen rád vall – mondja rosszallóan. – Mondd csak, amiatt se aggódsz, hogy míg messze jártam, vajon kikkel voltam és mit csináltam? – néz rám áthatóan.
- Kellene? – kérdezek vissza kicsit elbizonytalanodva. A szívem vadul dübörögni kezd.
- Nem – rázza meg a fejét határozottan.
- Akkor rendben van – sóhajtok, de a szívem még mindig zaklatottan lüktet.

Nem tudom, mit mondhatnék, de nem is kellenek szavak. Mégiscsak bízom benne és ez a lényeg. Sasuke hirtelen leteszi a pálcikákat, feláll és hozzám lép. Felhúz, majd az állam alá nyúlva kényszerít, hogy a szemébe nézzek. Pillantása olvadóvá válik, ajkai puhán hajolnak az enyémekre és apró puszit kapok. Rövidsége ellenére édesebb mindennél, ezért megilletődve nézek fel rá, mert el vagyok varázsolva. Elmosolyodik, gyöngéden magához húz, és érzem, hogy a szíve ugyanúgy dübörög, mint az enyém. 

- Köszönöm a vacsorát – súgja a hajamba. 
- Nincs mit, máskor is.
- Minden nap?
- Minden nap.

Derekára fonom karjaim, nagyon boldog vagyok. Soha nem akarom elengedni. Ő is szorosabban ölel, mintha így kötnénk egy életre szóló láthatatlan szövetséget szavak nélkül, papírok és díszes ceremónia nélkül mégis a lehető legőszintébben. 

Nem mondom ki, hogy szeretlek, hisz tudja. Nem várom, hogy mondja, hiszen érzem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés