A kézfejemre támasztom a fejem, mert jelenleg olyan nehéznek tűnik, mint egy ágyúgolyó. Sikerült végigmenni az összes betegemen, megnézni a javulásuk, beszélgetni velük, és sűrűn elnézést kérni, hogy szó nélkül leléptem. Nem mintha normális esetben ezért bocsánatot kellene kérni. De normális esetben egyik orvos sem tölti az egész életét a klinika falai között. Csakis nekem lehet ez az egyetlen dolog, ami kitölti a napjaim. Mélyet sóhajtok, mert igazából már semmi dolgom sincs, és gondolataim a félresikerült ebéd felé kalandoznak.

- Igazi hülye vagy! – ostorozom magam a mai nap folyamán már legalább századjára. Persze ezzel már tizenévesen sem sokra mentem, de azért meghagytam magamnak ezt a rossz szokást. Shikamaru cigizik, Tsunade-sama iszik, Naruto instant ramenen élt évekig. Az én önsajnálatom már nem is tűnik annyira rossz szokásnak. Nem ártok vele senkinek. Maximum magamnak. – Ahj – csapok rá a homlokomra. – Tényleg egy nyamvadt rinyagép vagyok, ahogy Ino mondja! Szedd össze magad! – mondom, és kiegyenesedem, hátha ki tudok magamból facsarni még valami értelmeset, mielőtt hazamennék az üres lakásomba. Ugyanis lassan a nap már lemenőben, és senkit sem küldött Kakashi-sensei azzal a céllal, hogy jelenjek meg az irodájában, Sasuke-kun pedig jóformán nem mondott semmit sem. Feleslegesen nem akarok átmasírozni a falu másik végébe, hogy aztán kiderüljön, hogy semmi dolgom ott.

- Sakura-chan! – töri be az ajtót Naruto hirtelen. Megugrom. Kopogás szokás szerint nincs. Nála sosem volt, így aztán szóra sem méltatom a dolgot. Hát mégis jó volt a sejtésem.

- A megbeszélés miatt vagy itt? Mit akar Kakashi-sensei? – emelkedem fel a székemről, hogy le tudjam kanyarítani magamról a fehér köpenyt, és a fogasra akasszam. Naruto értetlenül nézi a mozdulataim, mintha nem látta volna soha, hogy minden este ezt csinálom, mielőtt indulnék.

- Milyen megbeszélés? – ráncolja össze a szemöldökét. Rá bámulok, miután felakasztottam a helyére a ruhadarabot. Napbarnított arcát figyelem. A vonásai határozottak. Mindig elképeszt, mikor jobban szemügyre veszem, hogy mennyire felnőtt. Tetőtől talpig. Civil ruhát visel, amitől kicsit mindig furcsán érzem magam, annyira megszoktam már a küldetéseinken viselt darabokat, hogy hajlamos vagyok azt képzelni, hogy azok már a testünk részei. – Nekem nem szólt Kakashi-sensei – teszi még hozzá elgondolkodva, mintha kimaradt volna valamiből. Az asztalomhoz lépek, hogy összeszedjem kevéske motyómat indulásra készen.

- Én sem beszéltem vele, csak – kezdek bele, de nem igazán tudom, hogyan kellene megmagyaráznom a délután történteket. – Sasuke-kun – próbálkozom egy új mondat kezdésével, de a folyamat megakad. Nem is baj, mert Naruto amint meghallja a nevet már közbe is vág.

- Nem mondta a vacsorát? Pedig mondtam neki, hogy mondja, ha már úgy is együtt ebédeltek – méltatlankodik, és nem tudok elsiklani a tény felett, hogy úgy beszél az egészről, mintha teljesen normális helyzet lenne. Nem is tudom. Mintha minden nap együtt ebédelnék Sasuke-kunnal, mikor visszatér egy küldetésről. Meglep, hogy a feketehajú elmondta Narutónak a dolgot, aztán rájövök, hogy igazából ebben nincs semmilyen furcsaság. Az lett volna a furcsa, ha eltitkolja. Kissé csalódott vagyok, pedig eddig is elég egyértelmű volt, hogy üzleti ebédnek tekinthető, ami az étteremben zajlott. Mintha a viselkedése nem tette volna már teljesen tisztává a helyzetet. Nem is egyszer.

- Vacsora? – kérdezem kíváncsian, mert most már tényleg nem értem, hol is tartunk. Lelkesen bólint. Kicsit megint visszarepülök az időbe, mert a vigyor, ami arcára kúszik, annyira emlékeztet a fiatal, hóbortos Narutóra. Be kell látnom, ha komolyabb nem is lett, de érettebb igen.

- Igen. Nálam. Ma este – mondja, nekem meg leesik végre a tantusz. Hát ezért mondta Sasuke-kun délután, hogy nem érek rá este.

- Ah, Naruto – sóhajtok fel. – Nem is tudsz főzni! – vádolom meg az igazsággal, mire vigyora még jobban kiszélesedik, miközben tarkóját vakargatja. El is pirul, amitől erős gyanúm támad, hogy a vacsora tárgyát nem az általa szolgáltatott instant ramen fogja képezni, hanem valami ínycsiklandozó finomság Hinata kezei közül. Kicsit megint elfog az irigység a gondolatra, hogy Hinata főz Narutóra nem is ritkán. Ez számomra olyan bensőséges. – Nem hinném, hogy ma ez menni fog – kezdek bele a kifogásokba, mikor belegondolok, hogy megint a harmadik kerék szerepét tölthetném be az asztal mellett, mint oly sokszor, mikor már képtelen vagyok további kifogásokkal előrukkolni egy vacsora meghívásra.

- Ne csináld, Sakura-chan! – olvad le arcáról a vigyor. – Nehogy már pont te mondd vissza!

- Pont én? – ismétlem meg értetlenül. Kék szemeiből eltűnik a vidámság, ahogy megbirkózik a gondolattal, hogy már megint visszautasítok egy baráti vacsorát, hogy egyedül legyek otthon. Merthogy pontosan tudja ő, hogy mi történik velem. Vagyis, ha pontos akarok lenni, hogy mi nem történik velem. Rendszeres evés, alvás, szociális tevékenységek, csak hogy néhány példával éljek.

- Ino és Shikamaru is rábólintott. Kár, hogy Sai küldetésen van. De még Sasuke is belement! – érvel, bennem meg gyökeret ver az idegesség apró kis csírája, ami valószínűleg a vacsoraasztalnál fog teljes növénnyé fejlődni, ha elmegyek. Naruto az arcom figyeli, és vár, hogy valami értelmeset reagáljak, de én csak azon gondolkodom, hogy ebből az estéből én sehogy sem tudnék jól kijönni, viszont nem kevés energiájába kerülhetett összeboronálni egy asztalhoz még ezt a néhány embert is. Valószínűleg nagyon sokat jelent neki ez az egész.

- Rendben – bólintok rá elcsigázottan. A kifejezése felderül, ahogy sejtettem. – De előtte még hazamennék – teszem hozzá. Még meg akarok fürdeni, ruhát váltani, és magamba nyomni egy kávét, mielőtt a vacsorának keresztelt harctérre lépnék. Úgy tűnik, ma a sors igazán keményen tevékenykedik azért, hogy normálisan egyek.

- Oké – nevetgél. Megint az a kisgyerek, aki volt. Az ajtó felé fordul. – De azután gyere! – veti még oda sokkal komolyabban, amivel kissé meg is lep. Most már tényleg semmi kifogással nem élhetek.

Hazamegyek és teljesítem a fejben összeállított menetrendem. Először kávézom, aztán fürdök. Sokszor úgy érzem, hogy bármennyit is fürödhetnék, a kórházi fertőtlenítők és gyógyszerek szagát már sosem fogom tudni lemosni magamról. Beleívódtak a bőrömbe, a lényem részeivé váltak, aztán rájövök, hogy ez csak olyankor van, mikor nincs időm, csak egy pár perces zuhanyra. Most kicsit tovább időzöm a kádban. Nem akaródzik annyira sietni. Fel akarom készíteni magam az estére, mert valamiért úgy sejtem, hogy nyilvános megaláztatásban fogom részesíteni saját magam. Azért kíváncsi lennék, hogy Narutónak, hogyan sikerült az asztalhoz imádkoznia Sasuke-kunt, és ahogy kigondolom, az idegesség csírájából máris cserje növekszik a gyomromban. És még ott sem vagyok.

Ez az érzés akkor is megmarad bennem, mikor már alig két percre Naruto lakásától, úgy vonszolom magam az utcán, mint egy élőholt. Azzal nyugtatom magam, hogy annyiszor csináltam már hülyét magamból, hogy egyel több vagy kevesebb, már tényleg nem számít. Mikor végre a keresett szintre érek, és bekopogok az ajtón, a gyomrom újra összeugrik. Hangzavar áramlik az ajtó résein keresztül az arcomba, és már azt hiszem, hogy meg sem hallották jelzésem, hogy itt vagyok, mikor végre nyílik az ajtó, és Naruto szabályszerűen beránt rajta. A hangulata az egekben már most.

- Sakura-san. Éppen időben - üdvözöl Hinata szokásos félénkséggel. Épp egy tálat készül lerakni az asztalra, aminek a velem szemben eső oldalán Shikamaru és Ino ül. Shikamaru tenyerébe támasztva ingatja a fejét, Ino pedig felpattan a székről, amint meglát. Valamit mond, de nem fogom fel, mert érzékeim a nekem háttal ülő alakra összpontosítanak. Sasuke-kun még csak meg sem fordul. Imádkozni kezdek, hogy kibírjam.

- Most kezdünk neki – csevegi Naruto, és már az asztalnál is terem. Leteszi magát az asztal egyik rövidebb oldalára, pontosan Hinatával szemben, aki még mindig áll, és engem bámul.

- Valami baj van? – érdeklődik halkan. Mintha ma mindenki ezt a következtetést szűrné le a kifejezésemből. Mosolyogni kezdek.

- Nem, dehogy! – rázom meg a fejem, és igyekszem minél vidámabbnak tűnni annak ellenére, hogy már most észreveszem, hogy az egyetlen szabadon maradt hely az bizony a fekete hajú mellett van. Narutóra pillantok egy másodpercre, de természetesen semmi jele annak, hogy benne lenne a keze, ahogy Ino arcán sem látni erre utaló jelet. Pusztán így alakult, ami miatt nem tudom, hogy inkább sírjak vagy nevessek.

- Segítsek valamiben? – sétálok Hinatához. Ino visszazökken a székére. Valószínűleg nem lehetett túl fontos, amit mondott nekem, ha immáron újra Shikamaru vérét szívja előszeretettel. Kellemes háttérzajt ad feloldódásomhoz.

- Nem kell – rázza meg a fejét. – Már mindent kipakoltam – cincogja, és nem tudom nem észrevenni, hogy az ő hangja is túlcsordul a boldogságtól, ahogyan Narutóé is. Megint elfog az irigység. Nem tudok mit tenni ellene. A Hyuuga lopva vet egy pillantást az asztalfőn ülő szőkére, aki éppen Shikamaru és Ino vitájába száll be, majd elpirulva lehajtja fejét, és leül. Vonakodva leülök én is az egyetlen szabad helyre, és a cserjéből a gyomromban hirtelen fa növekszik, aminek a lombja szét akarja feszíteni a bensőmet.

- Sasuke! – szólítja meg hirtelen Naruto. Összerezzenek, mintha engem hívtak volna. Ino észreveszi, de nem szól semmit, csak lemondóan megforgatja a szemét szerencsétlenkedésem látva. – Megbeszéltétek végül, hogy mi volt pontosan a méregben? – érdeklődik, és a többes szám miatt felkapom a tekintetem. Hol rám néz, hol pedig Sasuke-kunra választ várva, mintha közös küldetés lett volna.

- Gyökér vagy? – veti oda a fekete hajú Narutónak. – Nem kéne úton útfélen ezt hangoztatnod! Nem tartozik ez mindenkire! – korholja le. Naruto arca elborul, de persze csak játékos jelleggel.

- Hogy beszélhetsz így a leendő Hokagével? – vág vissza a szőke fenyegetően felemelve a kezét.

- Egyelőre még Kakashi ül abban a székben – jön a visszavágás Sasuke-kuntól, amitől az egész vita gyerekkori civakodásaikra emlékeztet. Elmosolyodom, mert jó érzéssel tölt el a jelenet.

- Ne nevess, Sakura-chan! – mutat rám az Uzumaki vádlón. Először meglepődöm, mert minden szem rám szegeződik, még a fekete hajúé is, de aztán nem bírom ki, felnevetek, mert Naruto arca nevetséges grimaszba torzul, ahogy rájön, hogy megint ő lett a vicc tárgya. Fellélegzem, és a fából újra cserje lesz.

- Igaza van Sasukének – morogja Shikamaru. Mindig lenyűgöz, hogyan képes minden témát hihetetlen érdektelenséggel kezelni. Legalábbis úgy tűnik, mintha érdektelen lenne. – Nem kéne a küldetések részleteivel ennyire nyíltan bánnod. Még baj lehet belőlük – figyelmezteti. Látom, hogy Naruto legszívesebben visszavágna valamivel, hogy az önérzete ne csorbuljon, de mivel Shikamaruról van szó, inkább beleegyezően bólint.

A vacsora számomra is megdöbbentően kellemes légkörben telik, és csak nevetnem kell magamon, amiért ennyire tartottam az egésztől. Hinata főztje isteni, mint mindig, és össze sem hasonlítható azokkal, amiket a napok legtöbbségén eszek. Az idegesség csírája is felszívódik belőlem, ahogy telik az idő, és már a desszertet esszük mindenféle hétköznapi témát boncolgatva.

- Fel sem foghatom, hogy bírod elviselni ezt – jegyzi meg Ino gyerekesen Hinatának címezve, miközben fejével Naruto felé bólint. A szőkeség éppen szópárbajt vív Shikamaruval, valami jelentéktelen dolog miatt, de a megjegyzés természetesen eléri hallójáratait, de mielőtt szólhatna, megelőzöm.

- Ino! – morgok. – Nehezedre esne legalább egyszer nem bírálni más embereket? – kérdezem a tőle tanult cinizmussal a hangomban. Saját fegyverét használom, ami kissé összezavarja, mint mindig. Ezt már észrevettem.

- A nap hőse, Haruno Sakura – gúnyolódik, mire összeszorítom a fogsorom, hogy ne folytassam a vitát. Nem kívánom elrontani a hangulatot ostoba acsarkodással, így inkább meghagyom neki az örömöt, hogy azt higgye, győzedelmeskedett felettem.

- Néha nehéz elhinnem, hogy együtt dolgoztok, és még ráadásul jól is működik a dolog – jegyzi meg Shikamaru érdektelenül a tányérjában matatva.

- A viták megfűszerezik az együttlétet – mosolyog Ino kihívóan, de eldöntöttem, hogy nem veszem fel a kesztyűt. Ha mindenáron acsarkodni akar, hát tegye magában. – Én csak azt mondom, hogy minden elismerésem Hinatáé – kezdi újra. Legszívesebben felállnák és a hajánál fogva ráncigálnám ki az ajtón, de ahogy folytatja, a véleményem is megváltozik. – Nagyon népszerű lettél Naruto. A lányok odáig meg vissza vannak érted. Hinatának igazán nehéz lehet.

Erre mindenki elhallgat kissé, az Uzumaki pedig bocsánatkérően pillant az asztalt bámuló Hinatára, mintha az ő hibája lenne, hogy a lányok üldözik. Meg amúgy sem hinném, hogy Hinatának valóban fájna a dolog. Ő szimplán örül annak, aminek én. Hogy Naruto mindenfelől csak szeretetet kap.

- Képzeljétek, holnap együtt vacsorázom Momoko-channal – mondom hirtelen, hogy témát váltsak, mert kezd kínossá válni a csend, és én ezt nagyon nem bírom. A próbálkozásom kicsit esetlen, de hatásos. Ino és Naruto is egyszerre kapja fel a fejét. Sokszor találkoztak a lánnyal, amikor még tanítottam.

- Hogy-hogy? – érdeklődik Ino, és láthatólag fellélegez, mert érzi, hogy előző kijelentései kicsit nyersre sikeredtek.

- Ott volt ma az étteremben, és meglátott, aztán odajött. Rég nem találkoztunk már – magyarázom. – De nem volt túl sok időnk beszélgetni.

- Mert Sasuke-kun elijesztette, mi? – szól be Ino a feketének incselkedően, de arról leperegnek a szavak, mit mindig.

- Ino – szólok rá, de közben viaskodnom magammal, hogy ne nevessek hangosan. Ino cinkosan rám mosolyog.

- Mert ha te lettél volna ott, biztosan tovább marad – fűzi végül hozzá Sasuke-kun színtelen hangon. Ez tehette fel az i-re a pontot. Naruto és én elnevetjük magunkat, míg Hinata csak pirulva mosolyog, Shikamaru meg elégedetten nyugtázza, hogy a szőke próbálkozása vissza lett verve, nem is akármilyen stílusban. Ino szemei elkerekednek, de egy pillanatra sem jön zavarba.

- Már meg se haragudj, Sasuke-kun, de ha az elviselhetetlenség mérlegére tennénk mindkettőnk személyiségét, a tied a poros földig rántaná a mérleg nyelvét – vág vissza Ino. Ajkaim elé kapom a kezeim, mert alig bírom visszatartani a nevetésem, miközben döbbenetem leplezni is alig tudom. Olyan egyszerűen és felszabadultan szól neki vissza, hogy irigykedni kezdek. Naruto harsányan nevet. Szerintem már el is felejtette, hogy Ino alig pár perce neki szólt be.

- Ezt én sem mondhattam volna szebben – teszi hozzá jókedvűen. Sasuke-kun küld felé egy gyilkos pillantást, de az Uzumaki már annyira természetesnek veszi ezt a tekintetet, hogy figyelemre sem méltatja. Aztán kissé visszább fogja magát, és félig komoly tekintettel könyököl az asztalra. – Sasuke! Kakashi-sensei mondta, hogy most tovább maradsz kicsit a faluban – mondja. A fekete hajú némán bólint, és végleg leteszi evőpálcikáit az asztalra. Én csak magam elé bámulok a desszertem maradékát fixírozva, mert nem hiszem el, amit hallok. Naruto meg csak folytatja. – Meddig?

- Nem tudom pontosan – jön a válasz azon a mély tónuson, amitől az idegesség magja helyett most az izgatottság magja kezd cserjévé dagadni bennem. – Kakashival most néhány rövidebb kimenetelű küldetésen tárgyalunk – teszi még hozzá. Naruto bólint, és most tényleg felnőttnek néz ki ezzel a tekintettel.

- Ideje volt már – szólal meg végül a szőke ténymegállapítóan. – Nem lehet örökké a nagyvilágban bolyongani.

- Milyen hosszúságúak ezek a „rövidebb kimenetelű” küldetések? – kérdezi Shikamaru, és hirtelen úgy érzem, mintha egy komoly tárgyaláson lennék, aminek csak Naruto, Sasuke-kun és Shikamaru a szereplője, és mi lányok csak a nézői lehetünk ennek a tárgyalásnak.

- Van, amelyik pár napos, van, amelyik pár hetes – jön a válasz, a szívem pedig egyre hevesebben kezd dobogni, ahogy rájövök, hogy Sasuke-kun most nem fog egy ideig eltűnni. A barna hajú elgondolkodva bólint. Magamon érzem Ino kíváncsi tekintetét, de nem viszonzom a pillantását. Úgy teszek, mint akit egyáltalán nem is érint a téma. Kénytelen kelletlen fel is fogom, hogy ha szorosan vesszük, tényleg nem érint. A napjaim ugyan olyanok lesznek. Bemegyek dolgozni, aztán haza. Maximum megláthatom az utcán, amint épp a Senseihez siet, vagy küldetésre megy, vagy Narutóval van, de ennyi. Ehhez kell idomítanom magam és a gondolataim. A mérgen kívül, aminek az összetevőinek megállapítását már elvégeztem az ellenszer megalkotásával együtt, nem maradt közös további pont az életünkben.

- Akkor az előző le is van zárva? – érdeklődik Shikamaru tárgyilagosan, de mintha a kérdés felesleges lenne, és már tudná a választ. Sasuke-kun egy pillanatra habozik a válaszadással, de aztán mégis úgy dönt, hogy tényleg magunk között vagyunk, ez a téma nem lehet tabu, még ha le is orrolta miatta Narutót korábban.

- Nem teljesen – mondja, és nem tudom nem észrevenni a hangjában csendülő furcsa vibrálást. Valami nem stimmel, ezt a hülye is látja. Oldalra pillant egy másodpercre rám, majd vissza Shikamarura. Nem értem, pedig a tekintetéből, amit az előbb felém intézett, olyan érzésem van, hogy kellene. Én mindent megcsináltam, amit kellett. Meggyógyítottam, megírtam a tanulmányt a méregről, megcsináltam az ellenszert. Hiába gondolkodom, nem tudom, mi közöm lehetne még ehhez az egészhez. Shikamaru is vet rám egy elgondolkodó pillantást. Olyan érzésem van, mintha szavak nélkül beszéltek volna ki, és akkor végre leesik a tantusz.

- A méreganyag alkotója még él – döbbenek le Sasuke-kunra bámulva. Visszanéz rám. A tekintete szinte üvölti, hogy eltaláltam, és a további találgatásaim is helyesek lesznek. – És valószínűleg nem fog neki örülni, ha megtudja, hogy ellenszert fejlesztettem rá! – azzal, hogy kimondom, a vacsora átmegy a boldog baráti összejövetelből, a már megint problémával állunk szemben találkozóig. Mély lélegzetet veszek, és emésztem a hallottakat. Ez alapján már tényleg indokolatlannak tartom Sasuke-kun délutáni viselkedését, hogy miért is nem akarta elárulni, mi történt a küldetésén, mikor nyilvánvalóan már én is a részese vagyok a véletlennek köszönhetően.

- Mennyire veszélyes az alak? – kérdezi Hinata halkan.

- Majdnem megölte a méreggel Sasukét – válaszolja Naruto jelentőségteljesen, és rájövök, hogy ők ketten, nagy valószínűséggel Kakashi-senseit is beleértve, már átrágták magukat ezen a témán valamennyire, és engem okkal hagytak ki belőle.  – Szerinted? – teszi még hozzá a szőke választ nem várva.

- Gondolom, akkor nem sokba telik neki másik mérget kotyvasztani – fonja keresztbe Ino a karjait elgondolkodva.

- Azért ez nem teljesen van így – szól közbe Naruto előre hajolva. A homloka ráncokba szalad. – Sasuke jelentései szerint ezt a mérget is két évbe telt neki kifejleszteni.

- Ne vicceljetek! – csattanok fel ingerülten, mire az este folyamán már másodszorra szegeződik minden szem felém, de én csak Narutót bámulom töretlenül. – Két évbe telt kifejleszteni egy olyan mérget, amire pár nap alatt készítettem ellenszert – mondom kissé gúnyosan, mert elképzelhetetlennek tartom a dolgot. Ahogy vizsgálódtam, találtam néhány érdekes dolgot, meg nehézséget, de az erős túlzás, amit mondanak.

- Hát ez az, Sakura-chan – fog a szavamon Naruto.

- Szerintem ebben semmi meglepő sincs – dől hátra Ino. – Jobb képességekkel rendelkezel jelenleg ezen a téren, mint Tsunade-sama – mondja mindenféle cinizmus nélkül, de jelenleg még sem tudok örülni dicsérő szavainak. Újfent mindenki engem bámul, mintha valami választ várnának tőlem, és rájövök, hogy pontosan ez a helyzet. Én is hátradőlök a széken, és pár pillanatig csak hallgatok, és az agyamban gyorsan lepörgetem a tényeket, aztán Sasuke-kunra bámulok, mert kíváncsi vagyok valamire, ami nagy befolyással lehet a dolgok alakulására.

- Tudja ez az ember, hogy nem haltál meg a mérgétől? – kérdezem.

- Nem – jön a válasz azonnal. Újra magam elé bámulok, és úgy elemezgetem tovább a helyzetet. – Szóval ez az oka annak, hogy a faluban maradsz, és rövidebb küldetéseket csinálsz. Csökkenteni kell a kockázatát annak, hogy kiderül, hogy életben vagy. Időt nyerhetünk azzal, hogy nem tudja – mondom, és észre sem veszem, hogy már én is többes számban beszélek a dologról. – Feltételezem Kakashi-sensei már fel is állított egy csapatot, akik viszont megpróbálják előkeríteni – toldom még hozzá ezt a kis megjegyzést, és Sasuke-kun tekintetén már megint átsuhan az a megnevezhetetlen valami, amíg beszélek. Furcsa érzésem támad tőle.

- Elárulnátok végre, hogy mi is volt ez a küldetés pontosan, ha most már nem csak Sasuke-kun nyaka múlik rajta? – egyenesedik ki Ino hirtelen. Dühösnek tűnik, és nem értem, miért. Legalábbis nekem több jogom lenne annak lenni. Naruto, Sasuke-kun és Shikamaru összenéznek, és rájövök, hogy igenis dühös vagyok én is.

-  Miért nem mondtátok el azonnal nekem? – teszem fel a kérdés. Ino tekintete meglepetten villan rám a hangom hallva. Nem is tudom, kire vagy mire legyek dühösebb? – Délután kértem, hogy mondd el, mi történt a küldetésen! – szegezem a mondatot vádlón Sasuke-kunnak. Nem nagyon tudom mérlegelni az érzelmeim, de a többiek tekintetéből ítélve nem számítottak ilyesmire tőlem. Viszont a tények, azok tények. Nyakig benne vagyok, és ezek már tudták jóval előttem, és szándékosan nem szóltak. Mi értelme van pont előlem titkolni? És ahogy kigondolom ezt a kérdést, rögtön jön is rá a válasz. Azért nem avattak be, mert még mindig annak az ostoba, védeni való lánynak látnak, aki voltam, hiába bizonyítottam már számtalanszor az ellenkezőjét. A gyógyítási képességeim nélkül már rég halottak lennének, és ezt senki sem vitathatja el tőlem!

Felpattanok, mert olyan erős düh kezd el bugyogni bennem, hogy képtelen vagyok egy helyben maradni, és félek, hogy egy ütéssel képes lennék most mind a hármat a földdel egyenlővé tenni. Megindulok az ajtó felé, mire Naruto kétségbeesetten utánam szól.

- Sakura-chan!

- Egy szót se! – rivallok rá. Fel sem ismerem a hangom, olyan magasan cseng. Visszafordulok az asztalnál ülők felé. Most Sasuke-kun is felém fordul a tekintete pedig az őszinte meglepettség és a viselkedésem okozta düh között lengedezik valahol. Ez még jobban felmérgel, mert ha valakinek itt a legkevesebb indoka van arra, hogy dühös legyen, az pontosan ő. – Legszívesebben beverném a képetek! – sziszegem végül ökölbe szorított kézzel. Naruto nagyot nyel, mert pontosan tudja, hogy a fenyegetés valódi. Mivel mégiscsak ő áll hozzám a legközelebb, és ennek ellenére benne bízhatok meg a legjobban, rá szegezem a tekintetem, és megpróbálok minél eltökéltebb lenni, hogy még csak az ellenkezés szikrája se merüljön fel benne. – Holnap reggelre szeretném az összes dokumentumot a küldetésről az asztalomon látni! – mondom, és imádkozom, hogy ne kérdezzen vissza, hogy melyik asztalomon, mert akkor tényleg beverem azt a hülye fejét. Nem mondd semmit, csak némán bólint. Viszonzásul én is bólintok, és azt tervezem, hogy otthagyom az egész társaságot, mert ennyi pont elég volt egy estére, de a fekete hajú a nevemen szólít. Rávillantom a tekintetem, mielőtt még folytathatná, és kicsit megrázom a fejem, mert arra már nincs erőm, hogy szóban utasítsam el, bármit is akar mondani. Egyszerűen most nincs hangulatom egyikhez sem. Bocsánatkérően pillantok még Hinata felé, aki aggodalmas arccal válaszol, majd tényleg ott hagyom a díszes kis társaságot. Félek, ha maradok, tényleg nem tudok uralkodni az indulataimon, így viszont van egy éjszakám lehiggadni, holnap pedig friss fejjel átnézni az összes szükséges anyagot, ha már a sors ilyen jól elintézte nekem, hogy vége legyen unalmas hétköznapjaimnak egy időre.