Jelentőségteljes csönd uralkodik az étteremben, miközben zavartan elköszönünk és távozunk.

Még mindig hihetetlen ez az egész. Megilletődve bandukolok Sasuke-kun mellett, ajkaim égnek a korábbi csók miatt. Leheletnyi idő volt csupán, tulajdonképpen csak egy puszi, de megtörtént.

Úgy tűnik, megint egyedül maradok a kétségeimmel, mert hallgatásba burkolózva szeljük az üres utcákat. A lámpák fénye körül táncoló bogarak halk zümmögése se tudja megtörni a köztünk beálló csendet, de megadom magam, nem próbálok értelmet keresni az egyre furcsábban alakuló helyzetben.

Valóban elkél a kardigán, meglehetősen lehűlt az idő. Fázósan ölelem körül magam a karjaimmal, miközben erősen ügyelek arra, hogy tartsam az irányt meg a tempót, ami ennyi rizspálinka után nem is olyan egyszerű. Ő bezzeg határozottan lépked mellettem, mintha csöppet se ártott volna meg neki az ital. A csillogás sajnos eltűnt a szeméből, ahogy kiléptünk az étteremből és az éj néma sötétje józanítóan ránk szakadt. Emiatt, és más miatt is, kicsit csalódott vagyok. Nem ilyennek képzeltem az első csókom.

Hányszor róttam az utcákat egyedül, rá gondolva. Vajon neki eszébe jutottam-e valaha is, miközben messze járt Konohától, mégis ugyanazok a csillagok ragyogtak felettünk?

Bizonytalanul nézek fel rá. Nem igazán értem, miért akar ennyire feljönni hozzám. Gyanítom, a kérdés az arcomra van írva, de ő mégse válaszol, csak előreenged a lépcsőházban. Türelmesen vár, míg kitapogatom a villanykapcsolót, és némán követ a kopottas lépcsőkön. 

Hülye dolog, de szívesen megnézném, bámulja-e a fenekem. A következő gondolatom már az, hogy baromi kínos előtte riszálnom, miközben ilyen szorosan a nyomomban van. Annyira koncentrálok, hogy persze azonnal megbotlom, pedig csak normálisan akartam menni előtte, nehogy azt higgye, direkt…

- A francba! – A második botlást már nem sikerül korrigálnom. Majdnem csattanok a kövön, de elkap, mielőtt találkozna az orrom a kemény lépcsőfokokkal. A következő pillanatban magához ránt. Ismét csillogás ül a szemében, majd némi bizonytalanság után látom, hogy dönt. Vagyis inkább engem dönt a falhoz és olyan vehemenciával csapnak le ajkai az enyémekre, hogy meglepődni sincs időm. 

Igen! Ilyennek képzeltem az első csókom. 

Hitetlenkedve bámulok rá, amikor szétválunk. A derekamnál még mindig markolja a ruhám, miközben kapkodja a levegőt. Azt hiszem, megharapta a szám. Zavartan nyúlok a lüktető ponthoz és kicsit véres lesz az ujjam. Bocsánatkérő pillantásából megértem, hogy nem direkt csinálta, egyszerűen csak neki sincs tapasztalata abban, hogyan kellene irányítani azt az ismeretlen érzést, ami csók közben fellobbant köztünk. 

- Nem kéne ennyit rágódnod mindenen – suttogja. Lassan elenged, hátra lép, mintha ez a karnyújtásnyi távolság segítene neki abban, hogy újra tisztán tudjon gondolkodni.
- Én egyszerűen csak félek – oldódik meg a nyelvem talán a szaké, talán a bensőséges pillanat hatására. 
- Értem – bólint elkínzottan. – Tudom, hogy sok dolgot kell helyrehoznom, de próbálom – mondja olyan őszintén, hogy belesajdul a szívem.
- Feljössz? – kérdem, hiszen nem túl szerencsés, hogy pár lépésre a lakásom ajtajától beszéljük meg a dolgokat, nem mintha a szomszédok miatt aggódnék, egyszerűen csak én magam vágyom rá, hogy végre ott legyen velem.
- Ha neked nem gond…
- Szeretném – nyúlok a karjáért.

Teljesen más érzés, hogy belé kapaszkodva, egymás mellett lépkedve tesszük meg az utolsó lépéseket. Készséggel előre enged megint, amikor belépek a lakásomba, de szorosan követ. Hevesen dobog a szívem, amikor becsukódik mögöttünk az ajtó. A csók által kiváltott izgalom az ezerszeresére duzzad bennem, mert a várakozás csak még jobban megédesíti. 

Felsóhajtok, amikor hátulról átölel. Megdöbbent és elégedettséggel tölt el, hogy érzem, mennyire kíván. Maga felé fordít, és újra csókolni kezd. Most óvatosan, puhatolózón, hogy lassan forralja a vérem. Hirtelen megértem, miért is jutottak Narutóék ilyen gyorsan erre a szintre. A háború, az ott látott és átélt borzalmak után a természet szinte követeli, hogy a túlélők megragadják és kiélvezzék az összes pillanatot, ami az életet ünnepli. 

Ösztönösen fonódnak derekára karjaim, hogy még közelebb húzhassam magamhoz, hogy fürödjek teste forróságában, hogy élvezzem lüktető vére heves követelőzését. Nem kapcsoljuk fel a villanyt, a tolvajok izgalmával élvezzük a sötétben lopott csókok mézes boldogságát.

Maga is meglepődik, amikor keze a ruhám alá téved. Mindketten kijózanodunk az érintésre, mert erre még én se készültem fel. Nincs bennem bűntudat, de ezen a ponton ma még nem szeretnék továbblépni. Bocsánatkérő sóhajjal elhúzódik. Hálás vagyok a sötétségért, hogy elrejti felajzottságom, maximum a hangom remegése árulhatna el, de hirtelen ahhoz sincs erőm, hogy megszólaljak.

- Holnap találkozunk?

Meglep, és melengető a hangjából kicsendülő bizonytalanság, pedig tudhatnám, hogy én éppilyen esetlen vagyok, ha róla van szó.

- Jó lenne. Dolgozom, de talán utána…
- Nem baj, ha most nem akarok a többiekkel közös programot? Lenne miről beszélnünk.
- Persze. Itt?
- Nem zavar? 
- Dehogy, örülnék.
- Akkor…

Hirtelen dörömbölés szakítja félbe a beszédet. Ijedten ugrok az ajtó elé, és még jobban megrémülök, amikor meghallom anyám hangját. 

- Sakura, engedj be!

Tanácstalanul nézek Sasukére, aki int, hogy nyissam ki. 

- Jaj, kislányom, úgy aggódtam – omlik anyám zaklatottan a nyakamba. – Ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak, de egyszerűen képtelen voltam reggelig várni.
- Mi a baj? Azt hittem, csak holnap érkeztek – válok én is idegessé, mert sohasem láttam még így kikelni magából. 
- Ino anyukája hívott. Tőle tudom, hogy Uchiha Sasuke visszatért. – Zavartan kapom a fejem a hálószoba felé, ahová Sasuke rejtőzött. Valószínű minden szót hall, de nem tehetek semmit. Anyám, ha aggódik, dömperrel se lehetne leállítani.
- És ezért jöttél át hozzám az éjszaka közepén? – kérdem kissé mesterkélt csodálkozással.
- Igen. Beszélni akartam veled, mielőtt találkoztok, bár lehet, hogy elkéstem… - néz fürkészően a szemembe.
- Anya! Igen, találkoztunk, de nem értem, miért vagy ilyen ideges - terelek.
- Sakura, már nem vagy gyerek és ő sem az – mondja anyám olyan szigorúan, hogy összeugrik a gyomrom. - Tudom, mennyire szereted, de a szerelmes ember mindig sokkal sebezhetőbb. Én csak féltelek, mert nem szeretném, ha kihasználna.
- Ugyan, hogy használhatna ki! – kelek ki most már én is magamból, mert kezd ez az egész nagyon bosszantani.
- Mint mondtam, nem vagytok már gyerekek. Ilyenkor már vannak az embernek bizonyos szükségletei, és ez könnyen oda vezethet, hogy rávesz olyanra is, amire talán nem kéne. Utána pedig majd megint szépen továbbáll, neked pedig ismét összetöri a szíved és nézhetem, ahogy emészted magad. 

A haragtól eláll a szavam. Inkább beharapom a szám szélét, mielőtt olyat találnék mondani, ami miatt anyám egy életre megbánná, hogy világra hozott, pedig nagyon nehéz visszafognom a feltóduló szitkokat. 

- Kislányom, annyi rendes férfi keresi a társaságod. Sokan udvarolnának, ha nem lennél ilyen elutasító. Nem kéne ennyire makacsul ragaszkodnod egy gyerekkori ábrándképhez, hiszen az is lehet, hogy Sasuke már rég megtalálta valaki más oldalán a boldogságát. Évek óta nem találkoztatok, így fogalmad sincs, merre járt, mit csinált.
- Anya! – sikítok fel szinte hisztérikusan. Tudom, hogy félt, de ez már sok, ráadásul piszokul fáj, hogy kimondja mindazt, ami már bennem is számtalanszor megfogalmazódott. – Elég! Épp most mondtad, hogy már nem vagyok gyerek. Kérlek, ne is kezelj úgy! Képes vagyok vigyázni magamra, a szerelmi életem pedig csak az én dolgom, nem tartozik senki másra, még rátok se – mondom haragosan, és könnyek gyűlnek a szemembe, amiért sikerült ezt a szép estét így elrontania.
- Sakura, te ittál? – Felesleges lenne tagadni, hiszen biztos érzi rajtam.
- Narutóékkal megünnepeltük, hogy újra együtt a hetes csapat, aztán Sasuke hazakísért – köpöm sokkal gúnyosabban a szavakat, mint azt anya megérdemelné, de annyira-annyira gyűlölöm most. Látom, hogy leesik neki, mire célzok. Alaposabban végigméri zilált külsőm, kipirult arcom, végül tekintete megállapodik az apró seben az ajkamon. Döbbenten kapja fejét a hálószobám felé, mert ott sejti életem megrontóját. Elvörösödik, majd keze ökölbe szorul, de nem szól semmit. Az ajtó kiábrándítóan csendesen csukódik utána.

Szégyenemben sírok, mert nem akartam így beszélni vele. Éppen azért költöztem el otthonról, mert idegesített, hogy így ismer és képes egyetlen szóval rátapintani a gyenge pontomra. Úgy kritizálni, hogy fáj, mert iszonyat frusztráló, amikor szembesítik az embert a saját hibáival.

Hosszú percek telnek el, mire Sasuke előjön a szobából. Biztos nem örült a hallottaknak. Talán dühös is, de képtelen vagyok most a szemébe nézni, hogy megbizonyosodjam róla. Előtte is szégyellem magam, hiszen igaza van anyámnak. Én még mindig ugyanaz az ostoba kis fruska vagyok, aki egyetlen kedves gesztusért képes lenne Sasuke-kunnak mindent engedni, ő pedig nagyon is tisztában van ezzel.
- Holnap mindent megbeszélünk. Hányra menjek a kórház elé?
- Hosszú napom lesz, hatra.
- Rendben.

Megnyugtató, hogy nem fűz hozzá semmit, bár mérhetetlenül magányosnak érzem magam, amikor mögötte is becsukódik az ajtó. Én maradok csak meg a levendulafelhő, ami most képtelen megnyugtatni az idegeimet.