Aranypenna

Mielőtt bármit is küldenél, kattints:
Beküldési szabályzat
Fanfiction kifejezések
~ Hibabejelentő ~

Szerkesztők Celia Celin és Emilly
Elérhetőség: aranypenna.info@gmail.com
Facebook oldal:   Aranypenna (link)
Facebook csoport:   Aranypenna (link)
Nyitás: 2016.03.18.
Téma írás, olvasás
Régi designok megnézem
Grafika Ninaa
Kódok LindaDesign | GlamourFactory

 

 
Az oldal hivatalos lektorai

Akikhez fordulhatok segítségért, ha úgy érzitek, hogy nem a legtökéletesebb a helyesírásotok:
Zakuro
elérhetőség: sarada11@citromail.hu
Naoto
elérhetőség: naoto@citromail.hu

 
Jiraiya Tolla

Szabályzat  2018

Kulcsok 2018

Történetek 2018

 

 
 
Írói kisokos
1. Alapok: helyesírás, lektor
2. Szóismétlések, szereplők gondolatainak szövegbe ágyazása
3. Vesszők 1.
4. Vesszők 2.
5. A történet kezdése, információadagolás

 

 
Társoldalak





 
Kedvenc linkek



 
Ennyien jártatok itt:
Indulás: 2012-03-04
 

4. fejezet

Újabb kis adalék az olvasáshoz (csak hogy félig azért hivatalos is maradjak):

Vörösbab pasztába márott dango: A hivatalos data book szerint Sakura kedvenc ételei az anko dango, umeboshi, és anmitsu. A dango egy japán rizslisztből készült édesség. Több fajtája is van. Az anko, ami Sakura kedvence ez esetben, az angol nyelvű Wikipédia szerint vörösbab pasztába mártott dango.(Nem mellesleg ez többször fel is bukkan a mangában és animében.) Az umeboshi egy gyümölcs, ami kissé savanyú ízzel rendelkezik. Az anmitsu egy zselés japán desszert, ami különböző gyümölcsökből és szirupokból tevődik össze. Kis poharakban van, és rendszerint kanállal és villával fogyasztják. Persze ennek is több variációja létezik. 

by: Janerity


Rendben… megint ugyan az az érzés kerülget mikor beköszön, mint tegnap éjjel, mikor meghallottam a hangját a telefonban. Azt hittem, az csak azért volt, mert nem számítottam a hívásra, de rá kell jönnöm ebben a percben, hogy nem. Ezt a reakciót bizony a hangja váltja ki belőlem, és hogy történetesen egyedül hozzám beszél, ami elég ritkán fordult elő az évek során, hacsak nem valami rosszalló, vagy lenéző gondolata nem támadt velem kapcsolatban, aminek feltétlen hangot is kellett adnia.

- Halló – mekegem Ino kék szemeinek kíváncsi kereszttüzében. Kicsit el is fordulok, de természetesen ez nem akadályozza meg abban, hogy tovább hallgatózzon. Meglehetősen bosszant, de nem tudok mit tenni.

- Remélem, összeszedted a papírokat – morogja, de a hangja kicsit másképpen cseng. Mintha lenne valami a háttérben. Összeugrik a gyomrom, mert egyből bajt szimatolok, és ismerve magam, a forrása tuti én leszek.

- Igen – lépkedek vissza az asztalhoz, hogy vessek egy pillantást a dokumentumokra. Minden rendben van velük, szóval nyugodtan eljöhet értük. Nem tudom leplezni az izgatottságom a gondolatra, hogy rövid időn belül ott fog állni, ahol most Ino. – Az irodám – kezdek bele, hogy elmagyarázzam, hol is van pontosan, de rögtön félbeszakít.

- Fél tizenkettőkor hozd el őket Nobuyukihoz! – A mondat parancsszerűsége megdöbbent. Nem számítottam ilyesmire, és Ino is fürkészően kezdi az arcomat bámulni, ahogy a kifejezésem megváltozik.

- Nobuyuki? – ismétlem meg felpillantva Ino kék szemeire. Kérdően kerekednek el, és már most látom, hogy mit gondolhat, így újra lesütöm a tekintetem, miközben szabad kezeimmel zavartan egy halomba kezdem pakolni a tanulmány lapjait. – Miért oda? – csúszik ki a számon kíváncsian. Nem mintha furcsaság lenne egy étterembe szervezni egy megbeszélést. Nem egyszer kellett már a klinika támogatóival smúzolnom Konoha különböző éttermeiben. Ino szerint ez is szerves része a dolgunknak, nem mellesleg ő jobban szerette ezeket, mint én, és jobban is ment neki a támogatók lenyűgözése, mint nekem. Tízből hat biztosan csak azért hajlott az adományra, mert Ino eltöltött vele egy ebédet, vagy egy vacsorát üzleti megbeszélés néven.

- Hogy-hogy miért? – kérdez vissza Sasuke-kun hirtelen, mintha a kérdésem teljesen ostoba lett volna. – Mert éhes vagyok – közli a legnyilvánvalóbb okot, ami persze nekem eszembe sem jutott a hívás okozta sokktól. Mélyet sóhajtok, mert megint elkezdtem hülyét csinálni magamból, és attól tartok Nobuyukinál ez csak folytatódni fog.

- Ah… rendben – mekegem, ő meg azonnal bontja a vonalat. El sem köszön. Nem mintha számítottam volna valamire is. Erőt vesztetten zuhanok bele a székembe, a telefon pedig az asztalom tetején landol a papírok mellett, amik felé most úgy hajolok, mintha Konoha legféltettebb titkait tartalmaznák. Ino meglepően csendbe lép közelebb. Nem vagyok most felkészülve a cinizmussal fűszerezett hozzászólásaira, és valószínűleg ezt érzi is. Azért tartása nem változik. Fölényesen, keresztbefont karokkal pillant le rám.

- Ezen igazodj ki – jelenti ki, mintha ki lehetne ezen igazodni. Sasuke-kunon sohasem lehetett kiigazodni. Felsóhajtok, és arcomat a tenyereimbe temetem. – Jaj, ne sajnáltasd már magad! – támaszkodik rá az asztalomra két kézzel. Szinte az arcomba hajol. Ujjaim között rásandítok. Mosolyog. Hirtelen hihetetlenül szépnek tűnik, engem meg elfog az irigység. – Sasuke-kunnal ebédelsz. Ez azért mégiscsak több, mint amit eddig bármilyen nőnemű lény elért nála – győzköd, bár szerintem sokkal inkább csak mulat rajtam. Az mindig is nagyon tökéletesen ment neki.  

- Ezt nem tudhatod – húzom el a szám leemelve a kezeim arcom elől. – Senki sem tudhatja, mi történik vele, mikor távol van – mondom kissé kesernyésen, mert elmémbe megint bekusszan a kéretlen gondolat, hogy vajon mennyi tapasztalata is lehet a nőkkel. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy mérföldekkel több, mint nekem a férfiakkal.

- Jól van – fújja hirtelen kiegyenesedve. Mintha kicsit meg is lenne sértődve. – Akkor gondold azt, hogy minden a küldetésén útjába kerülő nőt hanyatt vág.

Lassú méreg árad szét a tokromban a szavak hallatán.

- Ino! Nincs valahol valami fontos dolgod? – érdeklődöm a fogaim között szűrve a mondatot. Nincs kedvem tovább hallgatni a genya hozzászólásait, aminek természetesen a fele akár igaz is lehet. Elmosolyodik. Most közel sem tűnik olyan szépnek, mint az előbb. Kissé kárörvendően hanyatlok hátra a székemben.

- Fontos dolgom nem nekem van, hanem neked – bólint a falra akasztott óra felé. Követem a tekintetemmel a mozdulatot. Megint nyert. Ijedten pattanok fel. A székem a mögöttem lévő ablakpárkánynak vágódik. Viharos sebességgel kapkodom össze a papírokat ügyelve, hogy sorban legyenek. Az arcom égni kezd, Ino meg csak vigyorog tovább szerencsétlenkedésem látva. – Hallod, Sakura! Néha elfog az irigység – kezdi, pont mikor kiegyenesedem az összekapott dokumentumokkal. Értetlenül meredek rá. – Akárhonnan is nézzük, te vagy Konoha legerősebb kunoichije jelenleg – mondja, és látom az arckifejezésén, hogy rendesen fáj neki kiejteni a szavakat, én azért nem vágok közbe. Kicsit zavartan érzem magam, mert nem tudom, hova fogunk kilyukadni. Nála sosem tudni. – És legokosabb is – teszi hozzá kesernyésen. Most már tényleg idétlenül ráncolom a szemöldököm. Hátsó szándékot szimatolok. – A legszebb nem vagy, mert az én vagyok – húzza ki magát vidámabban. A szemem forgatom, mert hiúsága töretlen. – De talán a második helyet elviszed, ha nem nézzük a homlokod. – Már majdnem közbe szólok, hogy siessen, mert nincs időm a hülyeségeire, mire kibújik a szög a zsákból. – De ha Sasuke-kun neve felmerül, te mindig akkora szerencsétlenség leszel, hogy rögtön eszembe jut, hogy nincs miért irigykednem rád.

- Ennyi? – mosolyodom el dühösen. Pont erre volt szükségem a találkozó előtt. Hogy lehúzza azt a piciny önbizalmam is, ami maradt. Nem szól, csak vigyorog, így kilépek az asztalom mögül, és megindulok az ajtó felé. Szinte feltépem szabad kezemmel a kilincset, mert szabadulni akarok, és mert tényleg sietnem kell, ha oda akarok érni.

Persze így is sikerül néhány percet késni. Vagy Sasuke-kun érkezett hamar. Nem tudom eldönteni, mert a telefonom az irodában hagytam, órát meg nem látok egyelőre az étterem belsejében. A fekete hajú a Nobuyuki leghátsó asztalánál üldögél. Fekete garbó van rajta. Meglepődöm, annyira hozzászoktam már a küldetésein viselt ruhának látványához, hogy ez a civil ruha kissé megrémiszt. Egy pillanatra megtorpanok, ahogy meglátom. Néhányan nevetve lépnek el mellettem, és egy pincér is elsuhan a látóteremben, de mintha az idő egy pár másodpercre megállna. Csak állok, minden bizonnyal az átlagnál jóval magasabb pulzusszámmal, és azon filózom, hogy vajon milyen kimenetele lehet ennek az egésznek. Egyáltalán, mi is ez az egész? Körbe nézek. Minden normálisnak tűnik. Semmi jele átverésnek, vagy csapdának. Mély lélegzetet veszek.

Most mi vagy úgy betojva, Sakura? Csak egy munkaebéd egy volt csapattársaddal! Mi van? Na, ne nevettess! Mindenki tudja, hogy ő nem csak egy régi csapattárs.

Legszívesebben elhallgattatnám mindkét énem, de a bennem dúló harc úgy tűnik, megállíthatatlan, így inkább úgy döntök, hogy megindulok, mielőtt észrevenné, hogy itt tétlenkedem.

- Szia – köszönök. Igyekszem minél könnyedebbnek tűnni. Nem fordítja el a tekintetét az ablakon túli utca világáról. Unottan könyököl ép karjával az asztalon. Állok, mintha a széken ezernyi tű lapulna a párna alatt, és várok.

- Már azt hittem, ott fogsz ácsorogni a bejáratban engem bámulva – közli semlegesen. Ah! Hát mégis észrevett. Nem is tudom, mit gondoltam. Az első csapást már be is vitte, és tippelni sem akartam, mennyi fogja még ezt követni.

- Meghoztam a dokumentumokat – nyújtom át a kezemben tartott papírokat. Még mindig nem akaródzik leülni. Végre felemeli a tekintetét, de nem a kezemben tartott papírokra, hanem egyenesen az arcomra. Ég a bőröm. Tűnődve bámul pár másodpercig, majd elveszi a dokumentumokat tőlem. Belenéz, majd újra rám.

- Állva fogsz enni? – kérdezi. Kicsit emlékeztet Ino cinizmusára, amitől kissé összébb kapom ezernyi felé cikázó gondolataim.

- Nem – felelem, és leülök vele szemben. A széken nincsenek tűk, de egyelőre kényelmetlenül fészkelődöm rajta. Majd csak elmúlik ez a furcsa érzés az egész megbeszélés miatt. Sasuke-kun a papírokat rakosgatja ide-oda. Olvassa a sorokat, nézegeti a grafikonokat, én meg jobbára őt nézegetem.

Szemöldökei gondterhelten szaladnak össze, ahogy az elemzésem próbálja emésztgetni. Az arca hófehér, mintha utazgatásai során sosem lenne egy percet sem a napfény útjában. A haja jó pár centit nőtt azóta, hogy utoljára láttam. Kusza tincseinek már nyoma sincs, helyette egyenletes nyugodt szálakban hullik arcába. Eszembe jut, hogy talán még össze is bírná fogni egy gumigyűrűvel a tarkóján. Elképzelem, hogyan nézne ki vele, és az eredmény ahelyett, ahogy röhejes lenne, ahogy vártam, elkeserítően vonzó. Elhúzom a szám. Jellemző. Még mindig bele vagyok zúgva – konstatálom magamban, mintha eddig nem lett volna elég egyértelmű.

- Mi baj? – néz fel rám. Összerezzenek.

- Semmi – vágom rá, talán kicsit gyorsabban is, mint kellene. Zavarban vagyok. Észrevette, hogy bámulom, és közben grimaszolok. Mielőtt mást is mondhatna, mellénk szegődik egy fiatal férfi. Ahelyett, hogy felvenné a rendelést, a karjain már étellel megpakolt tányérok csücsülnek. Meglepetten bámulok rá, mikor az egyiket elém rakja, a másikat meg a fekete hajú elé, aki a papírokat odébb tolja egy kicsit az asztalon.

- Rendeltem – közli Sasuke-kun olyan hangnemben, mintha csak azt mondaná, hogy „A te hibád, te késtél.”. Visszamosolygok a pincérre, persze tudom, hogy ő csak kötelességből udvarias. Vet egy utolsó bizalmatlan pillantást az Uchihára, aki figyelemre se méltatja, majd eltűnik.

Az elém tett tányérokra bámulok. A legnagyobbon hagyományos currys rizs van, akkora adag, hogy valószínűleg meg sem fogom tudni enni. A gyomrom összeszűkült az elmúlt időben, és az instant kajákhoz szokott, most meg még az izgatottság is rátesz egy lapáttal. Nem vagyok oda a csípős ízért, de az illata határozottan kellemes, és a nyálam össze is fut a számban, pedig csak akkor veszem észre a mellé tett desszertet. Vörös bab pasztába mártott dango*. Az egyik nagy kedvencem, mégsem tudom megmondani az idejét, hogy mikor ettem ilyet utoljára. Négy pálca is hever egymás mellett, és legszívesebben már ezzel kezdeném, de uralkodok magamon. Kicsit felvidulok, hogy ekkora mázlim van, hogy Sasuke-kun véletlenül beletrafált a kedvencembe, de lelkesedésem hála az istennek még azelőtt lelohad, hogy hülyét csinálnék magamból, mert Sasuke-kun kérdezősködni kezd az általam összeállított anyagról. A felsorolt összetevőkről, amiket a méregben találtam, azoknak felelhetőségéről, az adagolásról, az ellenszerről. Mindenről, ami számára fontos lehet, és amit csináltam, hogy ő újra egészséges legyen. Néha elmélyülten belebámul néhány lapba, néha eszik, néha pedig tömören kérdez, és én azon kapom magam, hogy életemben először nagyjából fesztelenül társalgok Sasuke-kunnal hosszabb időn keresztül, pontosan addig a percig, míg valaki ezt meg nem szakítja.

- Sensei! – hallom hirtelen jobbomról a meglepett, de kedves hangot. A tulajdonosa éppen akkor lép az asztalunk mellé. – Micsoda meglepetés! Olyan rég láttam már! – üdvözöl egy rövid szőke hajú lány, akiben egyből felismerem egykori tanítványom. Elpirulok, mert többen is felénk pillantanak a környező asztalok közül egy másodpercre, hogy utána rögtön folytassák ebédjüket a megszokott ütemben.

- Igen – hagyom helyben zavartan, majd vetek egy pillantást Sasuke-kunra, mert biztos vagyok benne, hogy nem igen fűlik a foga ehhez a jelenethez, de meglepetésemre nem tűnik mérgesnek. Az arca ugyan olyan kifejezéstelen, mint az esetek többségében, a szemében azonban valami furcsa csillan, ahogy rám pillant, majd a tanítványomra, aki csak ekkor tulajdonít először figyelmet a fekete hajúnak.

- Oh – csúszik ki a száján döbbenten, ahogy felismeri a szemben ülő alakot, az arca pedig azonnal pipacsvörös lesz. – Én igazán nem akartam – kezd bele hol rám, hol pedig a fekete hajúra bámulva, és lefogadom, hogy legnagyobb zavarát nem az okozza, hogy megzavarta az ebédünk, hanem az, hogy megzavarta Sasuke-kun ebédjét.  Akár akarja, akár nem, az arcát mindenki ismeri a faluban – meg erős a gyanúm, hogy más falvakban is – és emlékszenek még, hogy jó pár éve miket művelt, meg persze arra is, hogy nélküle nem igen lehetett volna pontot tenni a háború végére. Abszolút meg tudom érteni az emberek visszás érzéseit, és hogy nem igazán tudják, hogyan is kellene viszonyulniuk egy ilyen emberhez, akinek az ereje először fenyegetés, majd megmentés volt a számukra.

- Nem történt semmi – állok fel, hogy egy magasságban legyek a lánnyal, aki egyre idegesebb, és magában már biztosan átkozza a pillanatot, mikor úgy döntött, hogy idejön hozzám.

- Én tényleg nem akartam – kezd bele újra. Immáron olyan, mintha csak Sasuke-kuntól akarna bocsánatot kérni, és egy pillanatig azt is megkockáztatnám, hogy elsírja magát, de aztán mégsem történik meg a dolog. Tovább beszél, amivel nem kis meglepetést okoz nekem, meg valószínűleg a fekete hajúnak is. – Én csak, mikor megláttam a Sensei-t, annyira megörültem. Olyan régen voltak már azok az órák, és annyira elfoglalt most a gyerekekkel.

Meg magammal – teszem hozzá keserűen az igazságot magamban, mert az elmúlt napokban mást sem csináltam, csak sajnáltam magam a négy fal között.

- Az én hibám – mondom végül lesütve a tekintetem.

 - Te aztán semmit sem változtál – szól közbe hirtelen Sasuke-kun unottan, amivel nem kis megdöbbenést okoz nekem, meg régi tanítványomnak. Ép karjával az asztalon könyököl, öklével a fejét támasztva, és úgy néz fel rám. Az arcomba tódul minden vér, még akkor is, ha elég gorombára sikeredett ez az egyetlen mondat. Mivel a lány és én olyan sokkot kaptunk, hogy nem szólunk, csak bámulunk rá, így úgy dönt, hogy ő folytatja. – Mikor gyerekek voltunk is, pont ugyan ilyen képet vágott, mikor szégyellte magát – jelenti ki mindenféle érzelem nélkül.

Felemelem a fejem, mert nem akarom elhinni, amit mond. A mondat, tisztában vagyok vele, hogy az egykori tanítványomnak lett címezve, ennek ellenére, még mindig engem bámul. Már azon gondolkodom, hogy a bőröm tényleg mindjárt lángra kap az arcomon, és most már nem csak nagy lesz a homlokom, hanem ragyás is, amit már nemigen tűntethetnék el a hajammal.

- Tényleg? – érdeklődik őszinte meglepődéssel a lány. Szemeiből eltűnik a Sasuke-kuntól való tartózkodás, így kissé feloldódik bennem is valami. A lány úgy viselkedik, mintha valami hatalmas titkot osztottak volna meg vele a gyerek Sakuráról. A feketehajú morog egyet válaszképpen, majd kiegyenesedik, és inkább az utcának szenteli figyelmét. Ezt intő jelnek veszem, hogy ideje berekeszteni a beszélgetést.

- Tudod mit? – kérdezem gyorsan a lánytól. – Holnap együtt vacsorázhatunk – ajánlom fel mosolyogva, mire boldogan kerekedik ki a szeme, majd nagy hévvel bólint. Legalább a vacsorám biztosítva van, ha a nap többi részén elfelejtenék enni, mint oly sokszor.

- Remek – mondja, majd visszafordul Sasuke-kun felé. Kissé félszegen, de most már egyáltalán nem félve. – Még egyszer elnézést – hajol meg mélyen, majd még vet rám egy örömittas pillantást, majd elmegy arra, amerről jött. Erőtlenül hanyatlok vissza a székemre, mikor már látótávolságon kívül van. Érzem, hogy az arcom még mindig ég, és nem is merek felnézni az asztaltól. Csak remegő kezekkel nyúlok a pálcikáim felé, hogy elkezdjek újra enni.

- Hogy mennyi rajongótok van nektek – nyögi hirtelen Sasuke-kun kissé gúnyosan, majd ő is az evőpálcikákért nyúl. A mozdulatom megakad menet közben, mert egyáltalán nem értem miről beszél, ahogy azt sem, hogy miért többes számban. Fel akarom emelni a fejem, és szembenézni vele, de a tekintetem megakad ajkainál, mert egyszerűen nem merek a szemeibe nézni. Mikor pedig újra megszólal, ismét rákvörös leszek, mert rájövök, hogy lehet jobban jártam volna a szemeivel, mint mozgó ajkaival. Látszólag, mintha észre sem venné. Nem csodálom. – Tegnap, mikor Kakashihoz mentünk Narutóval, öt percenként kellett megállni miatta – méltatlankodik, bár nem hiszem, hogy komolyan érdekelné a dolog.

- Nagyon népszerű lett – mosolyodom el, ahogy eszembe jut, hogy jobbára tényleg mindig ez van, ha együtt sétál az ember Narutóval. A gyerekek játszani akarnak vele, a ninják tőle akarnak tanulni, a lányok úton útfélen megállítják, hogy csecsebecsékkel halmozzák el, az idősebbek pedig egy-egy bíztató kézfogás erejéig szeretnének vele találkozni. – Engem egyáltalán nem zavar – bámulom az elém tett ételt, miközben felidézem az ilyen jeleneteket, és Naruto arcát közben. – Mert látom, hogy végre azt kapja az emberektől, amit igazán megérdemel.

- És mi lenne az? – jön a váratlan kérdés. Felpillantok. Sasuke-kun sötét tekintete az arcomat pásztázza. Most valamiért úgy tűnik, hogy egészen érdekli a válaszom, így aztán erőt veszek magamon, és megpróbálom tartani a szemkontaktust.

- Szeretet – felelem, bármilyen nyálasnak is hangozhat Sasuke-kun számára. Nem érdekel, még ha gunyoros elutasító választ is kapok tőle, de egyszerűen így gondolom, és ezt vállalom is. Még élénken él bennem annak az emléke, mikor egy párhuzamos dimenzióban kénytelen voltam megtapasztalni, milyen lehetett Naruto élete jó ideig, és nem akartam, hogy ezt újra át kelljen élnie. Bár erős előérzetem támadt, hogy soha többé nem kell neki. Sőt!

- Hm – fújja ki a levegőt hirtelen Sasuke-kun, majd leemeli rólam a tekintetét mindenféle ellenérzését leíró szavak nélkül, én meg újra az ételre siklatom a tekintetem. Kiengedem én is a levegőt, amit észre sem veszek, hogy eddig visszatartottam. – Mindig olyan érzelgősek vagytok – mondja végül. Hát csak nem tudta megállni. Vágok egy apró grimaszt, majd észbe kapok, hogy lehet, nem kellene ilyeneket csinálnom előtte, az arcom valószínűleg így is éppen elég visszataszító számára. Nem kéne rontanom a helyzetemen, még ha rövid ideig is lesz a faluban.

- Van, ami nem változik – nevetem zavartan.

- Hát van – hagyja helyben. A hangja most egyáltalán nem gunyoros, ezért felnézek. Újra engem bámul. Mintha keresne valamit az arcomon. Furcsa érzésem támad, de egyelőre nem tudom megnevezni a kiváltó okát.

- Mi történt veled azon a küldetésen? – váltok hirtelen témát. Elhatároztam, hogy nem fogok faggatózni, de egyelőre úgy érzem, hogy a szívem nem sokáig fogja bírni ezt a tekintetet. A terv beválik, a kifejezése azonnal visszavált. Kissé hátradől a széken és újra az utcát kezdi bámulni.

- Nem lényeg – mondja tömören. Nem lep meg. Erre számítottam. A gyomrom összeszorul, és inkább visszateszem a tányér mellé az evőpálcikákat. Egyszerűen több falat nem menne le a torkomon. Valahogy hirtelen elmegy az egésztől a kedvem, és még úgy is, hogy Sasuke-kunról van szó, nincs kedvem ezt az ebédet folytatni. Sőt! Rájövök egy ijesztő tényre. Pontosan azért nincs kedvem folytatni, mert Sasuke-kunról van szó. Ez a viselkedés szinte fojtogat, pont azért mert még mindig szeretem, és ez a tény nem fog változni, ahogy a viselkedése sem. Persze az igazi gond nem ezzel van. Ő már örökre ilyen marad, és ezt nálam jobban senki sem tudja. Pontosan ilyen visszafogott, tömör, és érzelemmentesnek tűnő ember volt már akkor is, mikor beleestem, és én ezzel simán meg is birkózom azok után, amin keresztülmentünk. Egyetlen dolog van, amivel akárhogyan is próbálkozom, nem tudok mit kezdeni, az pedig az, ahogyan engem lát. Egy gyenge, semmire sem alkalmas hátráltató tényezőt lát bennem, akármit is teszek. Fojtogat. Viszont már egyáltalán nincs kedvem tovább fuldokolni. Újra előveszem a már oly sokat használt fals mosolyom, miközben kiegyenesedem.

- Akkor remélem hasznos volt a tanulmányismertetésem – mondom, és úgy érzem, egyre kevesebb levegő áll rendelkezésemre a beszédhez. – Most már vissza kellene mennem a klinikára – jegyzem meg, miközben felállok a székről. Sasuke-kun összeráncolt szemöldökkel bámul fel rám. – Van néhány betegem, akik – kezdenék bele a további összetákolt indokaim felsorakoztatásába, de közbevág, és most mérgesnek is tűnik ráadásul.

- Befejezted a hazudozást? – szegezi nekem a kérdést, bennem meg az ütő is megáll. Megmarkolom a szék támláját, és mérlegelem, hogy mégis mit kellene most tennem. Eszembe jut, mikor Naruto a fejemhez vágta, hogy utálja az olyan embereket, akik hazudnak, és láss csodát, mit műveltem az elmúlt időben folyamatosan? Szégyellem magam, mert biztos vagyok benne, hogy Naruto egyáltalán nem lenne boldog attól, amit csinálok másokkal és saját magammal. Mély lélegzetet veszek, és összeszedem minden bátorságom. A helyzet ennél rosszabb már úgy sem lehet. Sasuke-kun már az összes létező módon bántott, és én még mindig itt vagyok. Most már bármi jöhet, én kibírom.

- Rendben – fújom ki magam, és újra az arcára emelem a tekintetem. Mintha kissé meglepődne a válaszon, de ez a pillanat is úgy elillan, mintha ott sem lett volna. Arca újra visszaváltozik a szokásos „Nem kedvelek semmit sem különösebben” maszkba. – Akkor nem mondok semmit – döntöm el, majd elköszönésképpen bólintok egy aprót, és megindulok a bejárat felé.

- Sakura! – szól utánam kissé erélyesebben, mint ahogy szokott. Megtorpanok, habár szívem szerint bőgve futásnak erednék már most. De hát, ami késik, nem múlik magam ismerve. – Dühös vagy? – hangzik el a kérdés, én meg legszívesebben beleverném a fejem a falba. Áh! Dehogy vagyok dühös! Ugyan már! Miért lennék dühös? Úristen, hogy lehetsz ilyen… ilyen… fafejű? Eszembe jut, mikor Hinatának magyaráztam, hogy Naruto nem nagyon tud különbséget tenni egy tál ramen szeretete között, illetve a romantikus szeretet között. Emlékszem azon gondolkodtam, hogy csak is Naruto lehet ilyen nehéz felfogású. Hát ebben a percben belátom, hogy a nehéz felfogás nagyon sokrétű lehet, és úgy tűnik, a két jó barát, híven képviseli valamennyi formáját.

- Nem – fordulok vissza félig. A mosolyom természetesen nem őszinte. Nagyot sóhajt, mint aki valami nagyon hosszú és nehéz folyamaton van túl.

- Megint hazudsz – nyugtázza a száját elhúzva. Ezzel a kifejezéssel annyira hasonlít arra a kisgyerekre, akinek még volt családja, és akibe fél Konoha bele volt zúgva. Sokáig nézném az arcát így, mert annyira más embernek tűnik vele, de mint minden érzelem, ez is csak úgy átfut rajta.

- Nem találok magyarázatot, hogy miért kellene őszintének lennem veled – bukik ki a számon őszintén, gondolkodás nélkül, és csak akkor fogom fel, hogy mit mondtam, mikor Sasuke-kun szemei döbbenten kerekednek el. Sohasem nézett még így rám, és kissé megrémülök ettől az újfajta kifejezéstől. Olyan, mintha valami átsuhanna közben a gondolatain, majd elfordulva rendezi arcvonásait, én meg visszafordulok abba az irányba, amelyikbe elindultam. Egy másodpercig habozok, mert minden egy szürreális álomnak tűnik, mióta beléptem Nobuyukihoz. – Jó utat! – mondom ki végül, amire valóban gondolok. A szívem összeszorul, a gyomrom pedig diónyira szűkül, ahogy belegondolok, hogy valószínűleg minél hamarabb útnak indul megint, és jobbára arra fog emlékezni, hogy milyen goromba voltam, és hogy megint csak hisztiztem.

Pedig ez egyáltalán nem hiszti – fut át az agyamon, miután kilépek az étteremből, és útnak indulok vissza a klinika felé. Fel sem foghatom. Nem hinném, hogy hisztinek lehetne nevezni azt, ha néha igenis elszakad a cérna nálam is, és képtelen vagyok tűrni. Elmémben átfutom újra az egész jelenetet, és nem értem, min döbbenhetett le úgy. Semmi furcsát nem csináltam, egyszerűen csak azt mondtam, amit gondoltam, mindenféle üvöltözés és érzelgősség nélkül, amit úgy is utál. Fáradtan dörzsölöm meg a nyakam, miközben elmémbe kúsznak azok a jelenetek, amikor jobb ötlet híján, csak üvöltözéssel, és a szerelmem bizonygatásával próbáltam meggyőzni őt valamiről.

- Milyen ostoba vagy, Sakura – suttogom magamnak az utat bámulva. Ebben a pillanatban visszaszívnám minden ilyen cselekedetem, de aztán eszembe jut, hogy ennek már semmi jelentősége sincs, és amúgy sem hiszem, hogy bűnbocsánatért kellene esedeznem azért, mert annyi idősen képtelen voltam az érzelmeim leplezésére. Meg aztán, minek is kellene lepleznie bárkinek is az érzéseit. Az érzelmek olyan természetes jelenségek, minthogy a Nap minden reggel felkel, vagy hogy a fű nő.

- Sakura-san! – hallom a gondolataim közé kúszó vidám, és kissé fáradt hangot. Újabb mosolyt erőltetek az arcomra, habár most tényleg sírni volna kedvem. Mintha ez az ebédnek titulált középkori kínzásokhoz hasonló folyamat kiszívta volna minden életerőm.

- Lee-san! – üdvözlöm a felém siető alakot. Habár vele aztán tényleg semmi okom gorombának lenni, mégis nagy erőfeszítésekbe telik, hogy higgadt maradjak.

- Valami baj van? – kérdez rá rögtön, amikor meglátja az arcom. Örülök, hogy nem látom magam, mert bizonyára úgy nézhetek ki, mint egy darab rongy.

- Nincs – felelem, de csak aggodalmasan bámul tovább, és most sem tudok elsiklani a tekintetében bujkáló furcsa csillanás mellett. Frusztráló és egyben kemény érzés tudni, hogy még mindig tetszem neki, és nem tudok tenni érte semmit ez ügyben. Az ember nem válogathatja meg, hogy kihez kezd el kötődni, és csak reménykedhet, hogy van olyan szerencséje, hogy a másik fél is ugyan olyan erősen szorítja meg azt a köteléket, mint ahogyan azt saját magunk tesszük, a saját oldalunkon.

Az a mázlista Naruto!

- Ebédelhetnénk együtt! – veti fel az ötletet, és már most utálom magam, hogy el kell utasítanom.

- Már ebédeltem – mondom elnézést kérő mosolyom mögé bújva. Nem mellesleg, ha nem is ettem volna, a gyomrom akkorára szűkült, mint egy gombostű feje. Ha akarnék, sem tudnék leerőltetni most semmit sem a torkomon. Mihelyt kimondom a mondatot, újabb fordulatot vagyok kénytelen tenni. A nevem újra keresztülszeli az utca meleg levegőjét, csak kevésbé kedves hangzásban, mint ahogy az Lee esetében történt.

- Sakura! – Összerezzenek, mert ostoba dolog volt azt hinni, hogy megúszom az ebédlőben mutatott viselkedésem. Lee-san szemei, ha lehet, még a szokásosnál is nagyobbakra tágulnak, ahogy az érkezőt figyeli.

- Sasuke-kun – nyekergi. Fáj, ahogy ránéz, mert a tekintetében önmagam látom, és minden egyes pillanatot, amikor ő háttérbe szorult az Uchiha miatt. – Nem is tudtam, hogy megérkeztél – folytatja diplomatikusan. Arcáról feloldódik a meglepettség maszkja. Sasuke-kun egy néma bólintással üdvözli, majd felém fordul. Kezében ott lapulnak a dokumentumok, amiket vittem neki.

- Ezeket az étteremben hagytad – nyomja a kezembe mogorván, mintha ez lenne az egyetlen példányom. Elpirulok, mert Lee tekintete egyértelműen üzeni, hogy összerakta a képet, miért is nem ebédelek vele.

- Mi ez? – érdeklődik a papírokra bámulva. Mielőtt válaszolhatnék, Sasuke-kun megelőz. Mogorván, ahogy szokta.

- Semmi közöd hozzá – vágja rá tömören és nyersen. Lemondóan sóhajtok egyet, ahogy Lee-san egyre inkább elképedő arcát figyelem. Sajnálom.

- Csak egy kis orvosi kutatás Sasuke-kun legutóbbi küldetéséhez – mondom, hátha javíthatok a helyzeten. Lee arca felragyog a hangom hallva. Még mindig küzdök magammal, mert Sasuke-kun felbukkanása további indulatokat szít bennem.

- Olyan okos vagy, Sakura-san! – Sasuke-kun alig észrevehetően elhúzza a száját a bók hallatán, mintha csak egy otromba viccet hallott volna. Most már tényleg bőgnék. – Este beugrok hozzád a klinikára – fűzi tovább. Meglep, mert hetek óta nem volt benn nálam, habár volt idő, hogy egy héten többször is megfordult az irodámban puszta baráti, vagy nem baráti, szándékkal. Mielőtt válaszolhatnék, hogy szívesen látom ma is, mint mindig, megint megelőznek a válaszadással, mintha önállóan nem lennék képes gondolkodni.

- Nem ér rá – mondja Sasuke-kun mindenféle érzelem nélkül. Lee-san fürkésző pillantással méregeti a magyarázatot várva.

- Nem érek rá? – ismétlem meg értetlenül.

- Nem – bámul le rám Sasuke-kun. Megint átsuhan az a valami a kifejezésében, ahogy az arcom nézi, én meg még mindig nem tudom megállapítani, hogy mi az. Várom, hogy megindokolja, ugyan milyen fontos teendőm van, amiről még magam sem tudok, de nem kapok választ, mert magyarázkodás helyett csak sarkon fordul, és otthagy minket. Úgy érzem, parancsot kaptam, csak még azt nem tudom, mifélét.

Talán Kakashi-sensei hívott össze gyűlést, csak még én nem tudok róla? Mindenesetre nagyon erős előérzetem támad, hogy valami ilyesmiről van szó.

- Sajnálom, Lee-san. Biztos Kakashi-sensei keze van a dologban. – Lee bólint, mintha egyet értene, de a tekintete mást üzen, azonban én túl fáradt vagyok azzal foglalkozni, hogy pontosan mi is lehet kifejezése mögött.

 

- Biztosan – hagyja helyben színtelen hangon Sasuke-kun után bámulva.   

 

Sztárok/Bulvár: Tudj meg friss pletykákat, híreket. Katt!    *****    Outsider - Gay - Creative - Rebel - Tolerant - Furry - Brony - Hipster - Gamer - Otherkin - Geek - Autistic    *****    Xtina Hungary - Minden, ami Christina Aguilera!    *****    Légy Te is AVON tanácsadó *** Nyereményjátékok *** Kereseti lehetõség *** Vásárolj kedvezményesen AVON termékeket!    *****    Nyerj ajándékszettet! Töltsd ki a kérdõívet és nyerj! *** Nyerj ajándékszettet! Töltsd ki a kérdõívet és nyerj!    *****    Jófogás Játékvásár - Jófogás Játékvásár - Jófogás Játékvásár - Jófogás Játékvásár     *****    FRPG ● FANTASY SZEREPJÁTÉK ●「ΒΛSMΛIW」 ● FANTASY SZEREPJÁTÉK ● EGY SZIGET + 24 MÁGUS ● FANTASY SZEREPJÁT&Eacut    *****    Itt megtalálhatod a legfrissebb híreket, cikkeket, képeket a Golden Globe- és Oscar-díjas színésznõrõl! Katt!    *****    Furry Fandom - Antropomorf Állatok - Furry Fandom - Antropomorf Állatok - Furry Fandom - Antropomorf Állatok    *****    Légy Te is AVON tanácsadó *** AVON termékek *** Kereseti lehetõség *** Értékesítõ kollégákat keresek *** sminkek    *****    Esküvõi meghívók! Mindegyik kézzel készült, egyedi. Gyere, nézd meg az oldalamat.    *****    A legfrissebb Anime hírek , mindennap anime ajánló , mondocon képek , és hírek. Csatlakozz közösségünkhöz!    *****    Rendelj bármilyen asztrológiai elemzést,júniusban Te mondod meg,hogy mennyit szeretnél érte fizetni!Várlak az oldalamon!    *****    Egyetemistáknak kiemelt lakások eladóak. www.simonyiingatlan.hu Debrecen eladó kiváló lakások. www.simonyiingatlan.hu    *****    Egyetemistáknak kiemelt lakások eladóak. www.simonyiingatlan.hu Debrecen eladó kiváló lakások. www.simonyiingatlan.hu    *****    NÁLAM NINCSENNEK AKCIÓK, MINDEN ASZTROLÓGIAI ELEMZÉS "BECSÜLET KASSZÁS", A KONZULTÁCIÓ ÉS OKTATÁS INGYENES.    *****    **** Nokedli-lapja****Családi magazin****18-98 éves korosztály mindent megtalál itt, játékoktól a hírekig*****    *****    KÜLÖNLEGES AKCIÓ A CSILLAGJÖVÕ OLDALON JÚNIUSBAN.TE DÖNTHETED EL MENNYIBE KERÜLJÖN A HOROSZKÓP MEGRENDELÉSEID ÁRA!    *****    Minden héten anime/managa hírek , minden nap Anime ajánlók , Mondocon hírek. Itt nem fogsz unatkozni!! :)    *****    KÜLÖNLEGES CSILLAGJÖVÕ AKCIÓ JÚNIUSBAN.TE DÖNTHETED EL MENNYIBE KERÜLJÖN A SZÜLETÉSI HOROSZKÓP! VÁRLAK!RENDELD MEG MOST!