Aranypenna

Mielőtt bármit is küldenél, kattints:
Beküldési szabályzat
Fanfiction kifejezések
~ Hibabejelentő ~

Szerkesztők Celia Celin és Emilly
Elérhetőség: aranypenna.info@gmail.com
Facebook oldal:   Aranypenna (link)
Facebook csoport:   Aranypenna (link)
Nyitás: 2016.03.18.
Téma írás, olvasás
Régi designok megnézem
Grafika Ninaa
Kódok LindaDesign | GlamourFactory

 

 
Az oldal hivatalos lektorai

Akikhez fordulhatok segítségért, ha úgy érzitek, hogy nem a legtökéletesebb a helyesírásotok:
Zakuro
elérhetőség: sarada11@citromail.hu
Naoto
elérhetőség: naoto@citromail.hu

 
Jiraiya Tolla

Szabályzat  2018

Kulcsok 2018

Történetek 2018

 

 
 
Írói kisokos
1. Alapok: helyesírás, lektor
2. Szóismétlések, szereplők gondolatainak szövegbe ágyazása
3. Vesszők 1.
4. Vesszők 2.
5. A történet kezdése, információadagolás

 

 
Társoldalak





 
Kedvenc linkek



 
Ennyien jártatok itt:
Indulás: 2012-03-04
 

3. fejezet

A kanapén ülve bámulom az el-visszajáró ventillátor fehér, rácsozott fejét. Nem tudom, hány perc telhetett már el így. Fél óra? Öt perc? Tényleg nem tudom, ahogy azt sem, miért nézem ennyire megbabonázottan. A fuvallatától életre kelt hajam a nyakam csiklandozza. El és vissza, el és vissza. Nincs igazán nagy hőség, nem is értem pontosan, miért kapcsoltam be, azt meg végképp nem, hogy miért bámulom ennyire. Lapátjai egybefüggő fénykört alkotnak, mikor felém fordul, majd a pillanat el is múlik, ahogy folytatja útját. El és vissza. Most már biztos vagyok benne, hogy talán több mint egy fél óra is eltelhetett ezzel az értelmetlen tevékenységgel. Még a telefonom rezgése sem zökkent ki. El és vissza. A halk zúgás, amit a ventilátor kiad magából, egészen andalító. Már-már legszívesebben le is dőlnék oldalra, a díszpárnámra, hogy szundítsak egyet, de a telefonom újra rezeg. Valakinek nagyon hiányozhatok, mert az elmúlt két percben legalább hatszor jelzett a kis ketyere, de még mindig nem nyúlok utána, csak nézem a rácsos fejet, ahogy hol visszanéz rám, hol pedig a szoba másik felébe küldi a generált fuvallatot.

A telefonom újra rezegni kezd. Oldalra pillantok, mert erős megérzés gyötör, hogy ez csakis Ino lehet, és lám nem is tévedek. Sóhajtva a készülékért nyúlok, mert nem egyszer csinálta már azt, hogy mikor nem vettem fel, nem hagyta abba a hívásokat. Most nincs kedvem ehhez a játékoz. Inkább megbirkózom a szavaival.

- Igen? – veszem fel, és az özön már el is indul, mielőtt felkészülhetnék rá.

- Hol a fenében vagy? Már vagy ezerszer hívtalak! Nem igaz, hogy nem hallottad! Megint csak nem akartad felvenni! Mégis mit csinálsz? – szinte üvölt a telefonba, de ez már megszokott tőle.

- Hűsölök – adom meg a választ, ami félig igaz, félig meg nem.

- Hűsölsz – konstatálja hitetlenkedve.

- Baj van a klinikán? – érdeklődöm, mert nem jut eszembe semmi más, amiért ennyire ki lehetne akadva amiatt, hogy nem vettem fel a telefont.

- Nem, nincs – adja meg a választ.

- Akkor nem sikerült beadni az ellenszérumot? – érdeklődöm, és a témára, habár én hoztam fel, mégis görcs kúszik a tokromba. Mondjuk jobban belegondolva, úgy sem úsztam volna meg. Inóról van szó. Az empátia nem erőssége.

- De! Sikerült – fújja dühösen, miközben én tovább figyelem a ventilátor járó fejét. – Éppen ez az! – Nem értem, hogy mi a probléma pontos oka. Ha sikerült beadni, akkor nem látom, mi probléma lehetne vele. – Hogy nekem kellett beadni!

- Nekem volt egy kis dolgom – hazudom. A ventillátort kellet bámulnom. Persze rögtön átlát rajtam, szóval feleslegesen futom le ezeket a köröket.

- Mindketten tudjuk, hogy nem ezért hagytad rám ezt. Mindenki furcsállta, hogy nem magad végezted a dolgot. – Nem igazán hatott meg ez az érvelés. Azt gondol mindenki, amit csak akar. Ha ez életük legnagyobb problémája, hogy miért nem én adom be az általam fejlesztett ellenszérumot Uchiha Sasukének, akkor meglehetősen nyugodt életük lehet.  – Sakura – kezd bele valamivel nyugodtabb hangon, de még mindig nem elég nyugodtan ahhoz, hogy könnyen túl legyek ezen a beszélgetésen. Idő közben kinyújtóztatom a lábam és felállok, hogy könnyebben elérjem a ventilátort. Kikapcsolom, és a halk zúgás azonnal megszűnik. – Itt van a lehetőség, hogy kicsit többet lásd, erre te ostoba módon kerülöd! – Felsóhajtok, mert még haloványan emlékszem a Sasuke-kun ellen szóló érveire, és a hiábavaló várakozásról alkotott véleményére.

- Tudod Ino, volt idő, mikor egy párhuzamos dimenzióban éreztem volna magam azt tapasztalva, hogy ezt pont te mondod – jelentem ki könnyedén. Egyszerű megállapításnak szánom, de a szőkeség agya eldurran.

- Na, ide figyelj, Táblahomlok! – Felkuncogok, mert olyan régen nevezett már így, hogy azt hiszem, csak álmodom ezt a telefonbeszélgetést. – Fogod magad, és ide tolod a segged a kórházba, mert…

- Bocs, de most mennem kell! – vágok közbe hirtelen. Úgy sem megyek be a kórházba, így a szidalmazásokkal teli parancsáradatát is feleslegesnek tartom végig hallgatni. Neki is, meg magamnak is megspórolom azt az időt. Kinyomom a telefont, és a kanapéra dobom, pontosan oda ahol az előbb ültem. Párat bukfencezik, mire megállapodik egy helyben. Egy pillanatig még nézem, mert attól félek, hogy újra csörögni kezd, de nem történik semmi, így kissé nyugodtabban megindulok a konyha felé, hogy raboljak magamnak valami élelmet a hűtőből, azonban mikor kinyitom nagyot sóhajtok. Ha ezt most anyám látná, biztosan sírva fakadna, mennyire felelőtlen vagyok. Vagy csak simán leordítaná a fejem. Ez utóbbi mondjuk, bizonyosabbnak tűnik, de legalább annyi megnyugtató van a dologban, hogy elég messze költöztem tőlük ahhoz, hogy ne tudjanak erről az apró kis felelőtlenségemről, amit az üres hűtő példáz. Ha most útnak indulnék, még biztos meg tudnám ejteni a bevásárlást. Még a nap sem kezdett lemenni.

Nehezen, de rászánom magam, hogy kimozduljak a lakásból, és vegyek ezt-azt, ami ehető, de fél óra alatt gyorsan le is zavarom az egészet. Most, hogy kissé lehiggadtak a körülmények, mindenki kiteljesedhet kicsit jobban. Na, hát az én háború utáni kiteljesedésem az üres hűtőben tetőzik. Csodás. Felemelő érzés, mondhatom.  Főleg, mikor újra kinyitom, hogy bepakoljam a frissen beszerzett árut, és csak akkor veszem észre, hogy végig az ajtaján penészvonal húzódik végig.

- Jesszus – húzom el a szám főleg azért, mert nem vettem észre mikor először benéztem a hűtőbe. A rácsok sárgásak, a szaga pedig olyan, mintha valami úgy rohadt volna meg benne, hogy eltökélte, hogy szelleme továbbra is itt kísért. Visszacsukom, mert rájövök, hogy egy alapos takarítás ráfér, így nem tehetek be semmit. Ahogy a gondolat megalapozódik bennem, úgy egy másik is, ami már az egész ház tisztaságát kérdőjelezi meg.

Kicsit jobb kedvre is derülök, mert eddig nem nagyon tudtam, hogy mit kezdjek magammal, most viszont a takarítás lehetősége briliáns ötletként csillog elmém egyik eddig eldugott zugában. Elvégre nem is olyan szánalmas az életem. Egész szép kis lakás ez. Sőt! Méreteit tekintve pedig szinte pazarlásnak tűnik, hogy csak egyedül élek benne. Pusztán kicsit elhanyagoltam a munkám miatt. Most már tényleg jó kedvem van, mert rájövök, hogy a mai nap is hamar el fog telni, ha nekiállok kitakarítani, és még anyám is büszke lehet, ha véletlenül betoppant. Nem egyszer kapott sokkot, mikor véletlenszerű látogatást tett nálam.

Mire végzek, már valóban lemegy a nap. Örülök, mert kicsit el is fáradtam, és az agyam sem kattogott máson egész nap, csak hogy melyik súrolószert használjam a kádon. Most már úgy néz ki minden, mintha valóban élne valaki itt. Fellelkesülök, és úgy döntök, ha már ilyen jó kedvemben vagyok, összedobok valami olyan vacsorát, ami nem két perc alatt és nem a mikróban készül el. Húst sütni mindenki tud, az még nekem is megy, habár elég régen volt már, mikor utoljára csináltam. A mai este tényleg jónak ígérkezik, így mikor már betettem a sütőbe a húst, nyugodtan dőlök hátra egy pohár teával a kanapén. Bekapcsolom a tévét, ami szinte újnak tűnik, most, hogy eltakarítottam róla minden porszemcsét, de a műsor annyira idegen számomra, hogy nem sokáig élvezi figyelmem.

Vajon furcsállta, hogy nem én adtam be az ellenszert? – fut át a gondolat az agyamon hirtelen. A válasz egyértelműen a nem. Miért furcsállta volna? Neki bizonyára nem lényeg, hogy ki látja el. A gondolatai biztosan már a következő munkán járnak, és ez rendben is van így. Nekem is azon járnak legtöbbször. Meg rajta. Hogy mit csinálhat, hogyan érezheti magát, hol lehet éppen… Most minden bizonnyal a központi kórház egyik kórtermében. Lehunyom a szemem, és elképzelem, ahogy ott fekszik az ágyon. Valamiért úgy gondolom, hogy biztos már alszik. Most kihasználja, hogy pihenhet kicsit, mert utazásai során nem hiszem, hogy megteheti. Kíváncsi lennék, hogy Ino miként reagált, mikor először meglátta. Azt mondja, minden olyan érzelmet, amit szerinte én még mindig táplálok Sasuke-kun iránt – nem mellesleg igaza van – ő már kiölt magából. Sai miatt el is hiszem, azonban túl sokáig volt beleesve ahhoz, hogy ennyi idő után semleges tekintettel bírja szemlélni. Én legalábbis nem hiszek az ilyesmiben. Nem szerelmes, ez egyértelmű, ezt az érzelmét már más férfi nyerte meg magának, de valamilyen szinten még kötődhet hozzá. Nem baj, ez nem az én dolgom. Ahogy ahhoz sincs semmi közöm, hogy miként reagálnak más nők a jelenlétére. Persze a gondolat mégis idegesít…

Hirtelen furcsa illat kúszik be az orromba, és rájövök, hogy ez a hús lesz. Felpattanok, és a konyhába rohanok. Nem tudom pontosan, mennyi időt tölthettem a Sasuke-kunról való álmodozással, de annyi bizonyos, hogy pont elég volt, hogy a hús tönkremenjen. Kihúzom a sütőből és leguggolva megvizsgálom. A teteje nyers, az alja meg szinte egybeégett a tepsi aljával. A jó kedvem szilánkosra törik, de rá kell jönnöm, hogy már jóval azelőtt süllyedni kezdett a hangulatom, mielőtt még észrevettem volna, hogy sütési tudományom újabb kudarca közeledik. Elzárom a gázt, és lehanyatlok a padlóra.

- Még egy rohadt húst sem vagy képes megsütni – közlöm magammal, és már potyognak is a könnyeim. – Most meg mi a fenéért bőgsz? Azt hittem, leszoktál róla – korholom magam félhangosan, mert jó ideje nem sírtam már. Nem gondoltam, hogy egy odaégett hús miatt lesz a következő alkalom, de kit akarok becsapni? Nyilvánvalóan nem a hús itt a probléma, hanem a gondolat, hogy most itt van, láthattam, beszélhettem vele, és mindezek után újra el fog tűnni.  Én meg mihelyt feltűnik a színen, újra az a gyenge, érzelmes bőgőmasina vagyok, akit mindig is ismert, és tartok tőle, hogy ezek alapján azt is gondolja rólam, hogy ennél nem is vagyok több. Pedig igenis több vagyok!

Mély lélegzetet veszek, és kézfejemmel letörlöm a könnyeimet az arcomról. Jó lesz nekem az instant kaja is. Eldöntöttem. Az elmúlt két napban sem okozott kárt bennem az ilyen kaja, míg itthon voltam, és Narutóban sem sok-sok éven keresztül.

Evés után így nem sok mosatlan marad. Az evőpálcikám a mosogatóba helyezem, mert még arra is lusta vagyok, hogy betegyem a gépbe, majd átvonulok a nappalin egyenesen a fürdőbe majd azután a hálóba. Furcsa itthon lenni, mert elég sokszor ébredek arra mostanában, hogy párna helyett az egyik elemzés lapja ragad az arcomra, miközben megpróbálom az irodai asztalomnál alvásban elgémberedett hátamat kiegyenesíteni. Itthon lenni kényelmesebb minden tekintetben, viszont a klinikának van egy előnye a lakásommal szemben, akárhonnan is figyeljük, mégpedig, hogy ott mindig van kihez szólni, és mindig van valaki, aki hozzám szól. Itt viszont teljesen egyedül vagyok.

Nagyot sóhajtva dobom le puha papucsom az ágy mellé, és ülök be a takarók közé. Bekapcsolom a tévét, és találomra váltogatni kezdem a csatornákat, de már a harmadik váltásnál máshol járok gondolatban. A harmadik napom töltöm egyedül a lakásban. Nem mintha ez hatalmas újdonságnak számítana. Az egyetlen, ami mégis újdonság, hogy egész nap itthon vagyok. Nem emlékszem, hogy mikor fordult elő velem ilyen utoljára. Nem nagyon megyek szabadságra sosem, pedig a klinika már elérte azt a szintet, hogy nem létszükséglet az állandó jelenlétem. Én mégis folyton benn vagyok, és persze ennek az okát is tisztán felfogom. Az óra negyed tizenkettőt mutat, a tévében csupa idétlen film és sorozat, a könyvespolcomról pedig már szinte mindent elolvastam. Ennyi. Nem a bánatba fogok belehalni, hanem az unalomba, mert rájövök, hogy igazából a munkámon kívül nincs igazán semmim. Egyáltalán, mit szoktam én csinálni, mikor itthon vagyok? Fürdök, eszem, alszom. Még egy macskám sincsen, akiért érdemes lenne haza járnom, pedig azzal már tényleg tökéletes lenne a szingli, szűzlány kép. Eltelik még pár év és az agg szót is hozzácsaphatom a jellemzéshez. Ez lenne hát az életem? Haruno Sakura, huszonéves, társtalan, jelen állásban a Gyermekek Mentális Egészséggondozó Klinikájának* a vezetője. Elgondolkodom, hogy talán tudat alatt azért kezdtem bele ebbe az egész gyerekklinika létrehozásába a háborút követően, mert már akkor tudtam, hogy nekem sosem lesz sajátom, akivel törődhetnék.

Kikapcsolom a tévét, mert már csak az áramot fogyasztja, nézni nem nézem. Talán majd holnap reggel újra bekapcsolom, hogy ágyból nézzem a reggelre besorolt idétlen műsorokat, miközben életemben először a hálóban reggelizek, de most had pihenjen csak. A szoba hirtelen sötét lesz, és én ahelyett, hogy felkapcsolnám az ágyam fölé szerelt lámpát, csak ülök a sötétben és bámulok magam elé. Némi derengő fényt ad az utcáról beszűrődő világosság, de még így is csak a tárgyak sötét sziluettjét vagyok képes kivenni. A távolban felmorajlik az ég, én pedig összerezzenek. Átfut az agyamon, hogy rég nem volt már eső, aztán a bennem lakozó utálatos Sakura közli, hogy lehet, hogy volt, csak én azt is átdolgoztam úgy, hogy nem vettem észre. Mintha az ég helyeselni akarna, újra felmorajlik, csak most hosszabban és hangosabban. Köszönöm.

Ebből vihar lesz, de remélem már csak akkor, mikor én már öntudatlanul fetrengek a hatalmas ágyamban, és valami jelentéktelen dologról álmodom. Furcsa az emberi elme. Átéltem egy csomó veszélyes küldetést, találkoztam már számos kegyetlen emberrel, harcoltam az életemért, túléltem egy háborút, és maga Sasuke-kun is próbált már megölni, egy egyszerű vihar mégis a frászt hozza rám. A legrosszabb a villám. Kékes nappali derengéssel vonja be az éjszakát néhány másodpercig, engem meg rendszerint az infarktus kerülget, hogy a következő pont, ahová lecsap majd, az én leszek. Persze ez sosem következett még be, de engem azért rendszerint megrémít az eshetőség. Nem tudom mettől datálni ezt az érzést. Annyi bizonyos, hogy gyerekként nem küzdöttem ilyen problémával.

A morajlás most már egyre sűrűbb és hangosabb. Tudom, hogy a villámoknak is itt az ideje, hogy jelentkezzenek, így inkább lentebb csúszom az ágyon fekvő helyzetbe, és az oldalamra fordulok a takarót a vállamig húzva. Lehunyom a szemem. Sasuke-kun, ha ezt most látná, biztosan szánakozva fordítaná el a tekintetét. Vajon mikor indul újra útnak, és ezúttal mennyi időre? Bizonyos, hogy rögtön azután, hogy teljes mértékben felépült. Mi, vagy ki okozhatta azokat a sérüléseket? Akarok én ebbe egyáltalán belefolyni? Nem. Elvégre tisztán kijelentette nem is egyszer, hogy semmi közöm a dolgaihoz. Sakura! Legalább most az egyszer próbálj meg nem az az idegesítő szerelmes fruska lenni, mint aki vagy valahányszor felmerül az Uchiha neve! Megpróbálok! Ez az, amiért most itthon vagyok. Újabb morajlás. Sokkal közelebbről. Biztosan villámlik is már, csak azt én már nem látom lehunyt szemeim mögül. Összébb húzom magam, és elhatározom, hogy most már tényleg alszom, de mihelyt megszületik a gondolat, a telefonom rezzen egyet. Üzenet.

- Ino! – morgom bosszúsan, de jó pár másodpercig nem mozdulok. Majd megnézem holnap, meg amúgy is mi a fenét keres még ébren ilyenkor? Ha válaszolok, akkor meg én bukom le. Biztos lehetek benne, hogy átlát rajtam, min kattog az agyam, ami miatt még ébren vagyok én is. Végül úgy döntök, hogy megnézem, de nem válaszolok.

Kinyúlok a takaróm alól, és kézbe veszem a telefont. Ahogy sejtettem. Egy üzenet.

„Majd látni szeretném én is a méreg alkotóelemeit!” – áll az üzenetben.

- Mi van? – nyekergem félhangosan a takaró alól. Nem értem, hiszen Ino hozzáfér a kutatási anyagaimhoz, így a Sasuke-kunnak fejlesztett ellenszérum dokumentációjához is. Amúgy is! Mi ez a bejelentés? Sosem szokott előre bejelenteni ilyesmit, csak bunkó módon belenéz mindenbe kérdés nélkül. Még abba is, amibe már nem is lenne hatásköre. Kelletlenül újraolvasom az üzenetet, és még egy furcsaság feltűnik, mégpedig, hogy egy számomra ismeretlen számról jött az üzenet. Leszerencsétlenkedem magamról a takarót, és felülök. Pont ekkor villámlik egyet. A hideg végig fut a hátamon, de igyekszem minden figyelmem az üzenetnek szentelni.

Elgondolkodom, hogy milyen tények indokolhatják az ismeretlen számot, és már-már azon kapom magam, hogy fel akarom hívni Inót a telefonomba elmentett számon, de meggondolom magam, mert már nagyon késő van, és egyre inkább kételkedem benne, hogy tőle kaptam az üzenetet. Aki még szóba jöhet az Kakashi sensei, de ő sosem küld üzenetet telefonon, és a jelentésem már régen eljuttattam neki, így ez a lehetőség is kizárva. Aki még érdekelt lehet az ügyben és nem látta az eredményeket, az Naruto, de őt is gyorsan kihúzom a képzeletbeli listáról, mert az ő száma is el van mentve a telefonomban, valamint ő sem küld üzenetet. Ő tipikusan az a fajta, akit nem érdekel, hogy mennyi az idő, ha mondani akar valamit, akár hajnali háromkor is képes felzargatni az embert.

Észre sem veszem, hogy remegni kezd a kezemben a telefon az újabb morajlások és villámok közepette. Az utálatos Sakura győzköd, hogy valakinek biztos nem teszik, hogy sikerült ellenszert fejlesztenem a mérgére, a bátor Sakura meg noszogat, hogy hívjam vissza a számot, mert azzal nem jutunk előrébb, ha csak bámulom itt némán a betűket. A bátor Sakura nyer, és pár pillanattal később már azon kapom magam, hogy a fülemhez emelve a készüléket hallgatom, ahogy kicsöng. Egyszer, kétszer, há…

- Miért nem alszol már ilyenkor? – hangzik a kérdés mindenféle beköszönés nélkül kissé gorombán, nekem meg a tüdőmben reked a levegő a szavak hallatán. Az agyamból az összes gondolat kifut, mert mindenre fel voltam készülve, csak erre nem. Pár pillanatig csak bámulom az ölemben pihenő másik kezem. Mégis elaludtam volna idő közben, és ez csak egy álom lenne? – Sakura? – hallatszódik most már kissé kedvesebben. A szívem a torkomba ugrik, és biztos vagyok benne, hogy el is pirultam, mert a bőröm égni kezd.

- Sasuke-kun – találom meg a hangom, de még így is furcsán rekedtesnek és halknak találom. Talán most rögtön szívrohamot fogok kapni. A bal karom! Zsibbad? Nem. Oké. – Hogy vagy? – érdeklődöm halkan, de mintha még mindig egy álomban lennék. Kakashi sensei szerint Sasuke-kun sosem volt és lesz a legújabb technológiák hű követője, de még ha az is lenne, erősen kételkedem benne, hogy arra használná a telefonját, hogy üzenetet írjon nekem. Pont nekem…

- Kérdezd meg a kezelőorvosom – jön a válasz kicsit gunyorosan, mire vágok egy grimaszt a sötétben, mert ezt a beszólást aztán tényleg kiérdemeltem. Gratulálok Sakura! Emellett még kiérdemelted a leghaszontalanabb orvos díját is! Csodás benyomást tehetsz!

- Bocsánat, csak elég sok dolgom volt a gyermekklinikán – mentegetőzöm. Vagyis a helyes megfogalmazás a hazudozom lenne, és a gondolatra máris diónyira szűkül a gyomrom, de azért csak folytatom. – De meghagytam mindent az osztályvezető orvosnak! – Na, ez is erős túlzás, mert nem igen beszéltem Sasuke-kun kezeléséről az osztályvezető orvossal. Meg úgy senkivel sem. Feltűntettem minden fontosabb dolgot a kartonján, aztán ráhagytam a dolgot az ott dolgozókra. Az életveszély elmúlt, így már rám semmi szükség sem volt. Pedig szívem szerint ott ültem volna éjjel nappal…

- Holnap add át a dokumentációt a méregről – parancsolja hirtelen, mintha csak megérezte volna, hogy tovább akarom ásni a sírom a sok kifogással. Újra dörög az ég. Most már tisztán hallatszódik, hogy felénk ér a vihar pár percen belül. A villámok is egyre sűrűsödnek, én meg egyre feszültebb leszek.

- Én nem hiszem, hogy – kezdek bele nyekeregve, de semmi jó befejezés nem jut eszembe. Mármint kifogás. Megint. – Kakashi sensei-nek már elküldtem, ő biztosan megmutatja majd. Van egy olyan érzésem, hogy kérned sem kell, mert meg akarja veled beszélni, csak biztos vár addig, míg ki nem engednek – fecsegek össze-vissza.

- Már kiengedtek – vág közbe komoran. Basszus! Legszívesebben a falba verném a fejem, amiért ekkora hülye vagyok. Most már a helyet is elkezdhetem keresni a polcomon, ahová a világ legrosszabb orvosának járó díjat fogom tenni. Már várom, hogy szóvá teszi, mi a fenéért is kerülöm szándékosan az egyik betegem, de ehelyett csak folytatja, amit elkezdet ugyan abban a kissé hivatalos stílusban, mint amiben eddig is. Elmondhatom, hogy a nevemen kívül mindent mást úgy mond, mintha egy tárgyaláson ülnénk éppen, és ettől elszorul a torkom. – A szert te fejlesztetted ki. Tőled akarom hallani a részleteket. Kakashi, ha akarná sem tudná elmagyarázni egyetlen jelentésből. – A hangja vádló és ellentmondást nem tűrő. Felsóhajtok, mert nagyon úgy néz ki, hogy ez alól nem bújhatok ki.

- Rendben – adom meg magam végül hátradőlve az ágyon. A homlokomat tapogatva a sötét plafont kezdem bámulni, és már azon gondolkodom, hogyan készítsem fel magam a holnapi viszontlátásra. Azt hittem, megúszhatom, de a sorsnak nem akaródzott kegyesnek lenni velem. Pár másodpercig csak hallgatunk, majd mikor már el akarok köszönni, mégis beleszól.

- Majd felhívlak, hogy hogyan legyen – mondja, én meg leemelem a kezem a homlokomról. Tuti álmodom! Most komolyan azt mondta, hogy majd hív? A sokk többszörös, egyrészt, mert Sasuke-kun és a telefon kissé differens jelenségek, másrészt mert ezt is azon a „Nem tűrök ellentmondást” hangján közli. Eldöntöm, hogy minél hamarabb túl akarok lenni ezen az egészen, mert üzeneteket és telefonhívásokat kapni Sasuke-kuntól csak még mélyebbre taszít azon a bizonyos létrán, aminek az alján a biztos és örök egyedüllét vár rám.

- Rendben. – Ennyit tudok csak kinyögni megint. Talán tényleg sokkot kaptam? Nem tudom, hogyan kellene viselkednem. Várom, hogy elköszönjön, de mivel nem mond semmit, inkább megszólalok én, mielőtt kínossá válna a dolog. – Akkor… jó éjt – köszönök el, és újra égni kezd a fejem, mert olyan furcsa érzés így elköszönni tőle. Talán lehet egy egyszerű „Majd beszélünk” is megtette volna. Vagy akár egy „Szia”. Igen! A „Szia” lett volna a legjobb, de én megint beégetem magam. Nyilvánvaló, hogy én vagyok az utolsó, akitől ilyet akar hallani. És a zavarom még az is tetőzi, hogy Sasuke-kunról lévén szó, még ez az egyszerű „Jó éjt” is nyálasnak hangozhat a számból. Lehunyom a szemem és várom a lesújtó csapást, ami soha nem jön el.

- Neked is jó éjt! – közli tömören megint azon az „Különösebben nem kedvelek semmit” hangján, aztán bontja a vonalat, én mégis teljes sokkban fekszem tovább a fülemen a telefonnal. Habár a hangja a szokásos érzelemmentes és rideg között ingadozott valahol, még akkor is váratlan volt ez az elköszönés tőle. A szívem hevesen kezd el verni, ahogy rájövök, hogy életemben először Sasuke-kun hangja az utolsó, amit elalvás előtt hallhatok, és még csak nem is valami lehangoló és szánalom teljes mondat hagyta el a száját.

Oldalra fordulok, és leteszem a telefont az éjjeliszekrényre a kis órám mellé, és csak bámulok a sötétbe. A villámok újra és újra világossággal árasztják el a szobát, de hosszú idő óta most először nem törődöm velük. Melegem van és tudom, hogy mindez pusztán a heves szívverésem miatt történik így, de nem tudom lenyugtatni magam, annyira váratlan ez az egész. Már most ideges leszek attól, hogy holnap hívni fog újra, de most már tényleg aludnom kellene, így lehunyom a szemem.

Nem tudom, pontosan hány órakor alszom el, de reggel úgy ébredek, mint aki egy percet sem aludt. Belenézek a tükörbe a fürdőben, és ennek ellenére megdöbbenésemre egy szem karika sem húzódik a szemeim alatt.

- A szabadság hatása – nyögöm a tükörképemnek cinikusan. Már így is rég láttam az arcom. Nem szürke, nem karikás, a tekintetem pedig nem homályos. Kis hideg vízzel azért leöblítem, hogy az álmosság utolsó szikráját is kiűzzem magamból. Egy ideig még bámulom az arcom, mintha bármi más is változott volna rajta, de sajnálatos módon nem lettem szebb. Ugyan az az egyszerű zöld szempár pislog rám vissza, mint aki minden nap, és ugyan az a hatalmas homlok meredezik a fejemen, habár a hajam így oldalra csatolva némileg javít az arányokon, de persze ez csak amolyan söpörjük a szőnyeg alá a tényeket akció.

Elmélkedésem a telefonom csörgése szakítja meg. Látom a tükörben, ahogy a szemeim kikerekednek, és már vetődök is a nappali felé, hogy el ne veszítsem a hívót. A csodával határos módon még éppen fel tudom venni.

- Halló? – szólok bele, de nem az szól vissza, mint akit vártam.

- Váó, Sakura! Ilyen gyorsan még sosem vetted fel – hallom Ino cinikus hangját.

- Ino – nyögöm csalódottan. Természetesen már a tarsolyában is van egy riposzt, amit nem is hagy ott kallódni.

- Na, mi van? Másra számítottál? Ne áltasd magad azzal, hogy rajtam kívül bárki is hívna – mondja, mintha ez valóban az igazság lenne. Hát közlöm, hogy nem! Csak majdnem. Rajta kívül Kakashi sensei az egyetlen, aki néha napján valamilyen hívást kezdeményez felém, ha nem bír elérni az irodámban. De persze jobbára ott mindenki elér, így nem is sok haszna van a saját mobilnak.

- Miért hívtál? – dörzsölöm meg a halántékom kissé ingerülten. Még nyolc óra sincs, de Inónak sajátos tehetsége van ahhoz, hogy levetkőzhetetlen cinizmusával már a kezdetektől bearanyozza mások napját.

- Told be azt a hatalmas homlokod a klinikára. Néhány papírt át kellene nézned, mielőtt továbbküldenénk őket Sunába – közli undok stílusban. Gondolom, arra számít, hogy ma sem tervezek bemenni, így mikor azt a választ kapja, hogy „jó”, pár másodpercig meg sem tud szólalni. Kuncognom kell.

- Csoda – gúnyolódik, mikor végre megtalálja a hangját. – Ja, egyébkén Sasuke-kunt kiengedték tegnap reggel.

- Tudom – vágom rá reflexszerűen, de azonnal meg is bánom.

- Igen? – kérdez vissza, de ebben az egy szóban szinte minden benne van. Mielőtt elkezdhetne találgatni, inkább megmagyarázom.

- Naruto beugrott, hogy megnézze élek-e még. Ő mondta – hazudom, és legszívesebben a falba verném a fejem, mert rájövök, hogy mostanában egyre többet hazudozom másoknak. Bár meg kell hagyni, hogy Ino miatt nem nagyon érzek bűntudatot. Soha nem is éreztem. Pont elég dolgot hallgat el ő is előlem.

- Értem – hagyja helyben, én meg kételkedni kezdek, hogy ilyen egyszerűen elfogadja a dolgot. Soha semmit nem fogad el ilyen egyszerűen. Sejti, hogy valami itt ferde, ezt pontosan tudom, de már csak azért sem mondok többet.

- Egy óra múlva benn vagyok – mondom, majd köszönés nélkül leteszem, mert félek, hogy faggatózni kezdene, és a hazugságok kitartásában sosem voltam annyira jó, mint a kitalálásukban.

Az egy órát be is tartom. Még öt perccel hamarabb is érkezem, mint ahogy számoltam. Szerencsém van, mert Inót pont elkerülöm, és az aláírandó papírok már az asztalomon hevernek csakis arra várva, hogy egy tollal ott hagyjam a nevem. Gyorsan átfutom mindegyiket, mert azért tudatlanul mégsem írhatok alá mindenféle papírt, aztán félre teszem őket az asztal szélére, és a fiókomból kihúzom a Sasuke-kun testében talált méregről írt tanulmányom. Át akarom még futni, mielőtt bármit is mondanék neki. Biztosra akarok menni olyannyira, hogy szinte észre sem veszem, mikor kopognak az ajtómon, annyira belefeledkezem az olvasásba.

- Igen! – emelem fel a fejem kissé kábultan, mire egy fiatal lány lép be rajta. Korábban már láttam a klinikán, de sosem beszéltem vele személyesen.

- Sensei, aláírta a papírokat? Azért küldtek – mondja kissé visszafogottan mosolyogva. Nem tudom eldönteni, hogy most csak tőlem fél, vagy úgy alapból mindenkitől. Kissé Hinatára emlékeztet, habár a fekete hajú nem azért viselkedik úgy, ahogy, mert félne bárkitől is.

- Igen, aláírtam őket – válaszolom, miközben felemelem az asztal sarkáról őket, és kissé előre nyújtom. A lány lassan előrébb lép, és szinte úgy nyújtózkodik, hogy ne kelljen közelebb jönnie. Meglepetten emelem fel az egyik szemöldököm, de nem szólok semmit, csak visszahajtom a fejem a tanulmány felé. A lány eltűnik, én meg folytatom, amit elkezdtem. Legközelebb Ino zavar meg a munkában, de szinte a zsigereimben éreztem, hogy ő lesz a következő. Kopog, de szokásához híven nem várja meg a választ, csak beront. A falra szerelt órára nézek, és meglepetten nyugtázom, hogy közel két és fél órát időztem az olvasással.

- Elárulnád, mégis mi a fenét csinálsz itt? – esik nekem. Elmosolyodva dőlök hátra, miközben megpróbálom kinyújtóztatni végtagjaim.

- Korábban még az volt a bajod, hogy nem vagyok itt – mondom. Összeszűkül a tekintete, és elhúzza a száját. Hosszú szőke haja, most a nyakánál van összekötve. Kissé furán is néz ki vele.

- Úgy értem, itt az irodában – nyögi gúnyosan keresztbefonva a karjait. – Néhány beteged már nagyon hiányol – teszi hozzá, és ez be is talál. Összeszorul a szívem, mert a gyerekeknek nagyon fontos a rendszeresség. Felelőtlen és önző voltam az elmúlt napokban, de valamiért még sem érzem a kellő bűntudatot.

- Lesz egy megbeszélésem, majd utána végigjárok mindenkit – mondom újra előre dőlve. Még van néhány oldal a tanulmányból, és idő közben ki is akarom egészíteni még egy-két gondolattal.

- Mikor lesz? – kérdezi Ino türelmetlenül. Felnézek rá. Kék szemeivel, ha tudna ölni, most biztosan a mögöttem lévő ablakon lennék függöny. Úgy érzem magam, mint egy gyerek, mikor az anyja leszidja. Mélyet sóhajtok.

- Nem tudom – vallom be. – Majd hív a részletek miatt.

- Majd hív a részletek miatt? – ismétli meg, a hangszíne meg vagy három oktávval magasabbra siklik. Közelebb lép az asztalomhoz és úgy néz le rám. – Nem mondtad neki, hogy ez itt egy gyermekklinika, és nem egy telefonos ügyfélszolgálat? – háborodik fel. Lehunyom a szemeim egy pillanatra, és megpróbálok nyugalmat erőltetni magamra, de nagyon nehezen megy, mert minden alkalmat megragad arra, hogy megpróbáljon kioktatni, pedig hivatalosan a felettese volnék, amire persze már a kezdetektől fogva tesz.

- Ino – állok fel lassan a székről. – Emlékeztetnélek, hogy nem vagy a főnököm – mondom, mert ha máshogy fogalmaznék, tudom, hogy itt hagynám a fogam. – Akkor megyek megbeszélésre, mikor én azt jónak látom.

- Vagy mikor az ügyfél látja jónak – szúrja oda szarkasztikusan. Rátenyerelek az asztalra, hogy nyomatékot adjak határozottságomnak. Ebből nem engedek annyi szent!

- Ehhez semmi közöd – mondom, mert már semmi sem jut eszembe a hisztériája orvoslására. Rendszerint elgurulnak a gyógyszerei, ha Sai kicsit tovább van távol, mint amit megszokott, és ugyancsak rendszerint, ez rajtam csattan.

- Mégis ki ez egyáltalán? – teszi fel a kérdést, amit nem akartam hallani. Habozok, mert nem akarom elárulni neki. Olaj lenne a tűzre. Viszont ez a pár másodperces habozás is pont elég neki, hogy valami kétkedés gyökeret verjen a gondolataiban. Tesz még egy lépést felém, így már közvetlen az asztalom előtt áll, és úgy néz rám fürkészően. – Te valamit eltitkolsz! – közli. Nem válaszolok, de ugyan mindegy, mert az asztal tetején árválkodó telefonom mintegy sorsszerűen megszólal helyettem. Megdermedek, és a reggellel ellentétben, most erősen szuggerálom, hogy ne az legyen a hívó, akire gondolok. A szőkével pár másodpercig csak farkasszemet nézve hallgatjuk a telefon hangját.

- Nem veszed fel? – kérdi. Ajkai csalafinta mosolyra húzódnak közben. Még mindig engem bámul, és láthatóan élvezi szorult helyzetem.

- Visszahívom – felelem tartva a szemkontaktust. Nem nagyon szeretek mások előtt telefonálni, de nyilvánvalóan nem ez a tény az, ami miatt tartózkodom a mobil felvételétől ebben a pillanatban. Feszültség költözik a végtagjaimba, ahogy azon kapom magam, hogy félve várom Ino következő reakcióját. Akár két kutya, akik arra vannak utasítva a gazdájuk által, hogy várjanak a vacsorával, míg ő azt nem mondja, hogy „Tiétek”. Aztán hirtelen megunom, mielőtt még bármi bajt is csinálna, és a telefonomért kapok, de a reakcióideje sokkal gyorsabb, mint az enyém. Magamban elejtek egy nem túl nőies szitkot, miközben a szőkeség után vetődöm, aki már tova is szökken a telefonommal a kezeiben. – Ino! – kiabálom utána gyerekesen, de ő csak kacarászva tér ki utána nyúló karom elől, majd váratlanul megtorpan, és döbbenten fordul vissza felém.

Ajkai meglepetten válnak ketté, szabad karja pedig lecsúszik teste mellé, én meg csak állok vele szemben, mint egy faszent.

- Ez itt – fordítja felém a kijelzőt, mintha el kellene olvasnom a hívó fél nevét ahhoz, hogy tudjam ki az. – Az ügyfeled – hebegi, én meg megpróbálom kihasználni a pillanatnyi zavarát, hogy elvegyem a telefonom.

- Majd visszahívom – nyögöm, de próbálkozásom megint kudarcba fullad, mert ellibben kezeim elől megint. Tényleg úgy érzem magam, mint mikor hat évesen labdajátékot játszottunk Konoha utcáin.

- Sasuke-kun? – kérdezi. A hangja megint magasabb a szokottnál, és még egy változást tapasztalok. Döbbenete átcsap jókedvbe, de nem abba a sima jókedvbe, amibe a normális emberek szoktak esni. Ez csalhatatlanul az Ino-féle szemét jókedv. – Feltétlen fel kell venned! – röhögi, és mielőtt még bármit is tehetnék ez ellen, lenyomja a fogadás gombot, és elégedetten mosolyogva nyújtja felém.

Összeszorítom a szám, hogy ne kezdjek káromkodni.

- Ezt még megbánod – tátogom neki némán, de csak egy vállrándítással elintéz. Elveszem a telefont, és várakozóan nézek rá, hogy mikor szeretne már végre távozni, de nagyon úgy tűnik, hogy már csak azért is végig akarja hallgatni a beszélgetést. – Menj már – tátogom dühödten, mire kihúzza magát, és a telefonra bök.

- A helyedben nem mérgelném fel – suttogja vissza, és ebben van is valami. Már rég nem vagyok az a betoji kislány, aki egy falevél rezzenésétől is ájultan esik össze, de valahogy Sasuke-kun haragjának lehetősége még mindig guillotine-ként lebeg a fejem felett, még ha nem egyszer kellett volna jobban félnem tőle, mint most. – Még megpróbál újra megölni – suttogja még oda Ino, és ajkai elé emeli kezeit, hogy nehogy hangosan felnevessen saját poénján.

 

- Takarodj ki! – tátogom dühödten az ajtó felé intve, de persze nem vesz komolyan, nekem meg nincs több időm vele foglalkozni. A fülemhez emelem a telefont, és beleszólok. - Halló? 

 

Sztárok/Bulvár: Tudj meg friss pletykákat, híreket. Katt!    *****    Outsider - Gay - Creative - Rebel - Tolerant - Furry - Brony - Hipster - Gamer - Otherkin - Geek - Autistic    *****    Xtina Hungary - Minden, ami Christina Aguilera!    *****    Légy Te is AVON tanácsadó *** Nyereményjátékok *** Kereseti lehetõség *** Vásárolj kedvezményesen AVON termékeket!    *****    Nyerj ajándékszettet! Töltsd ki a kérdõívet és nyerj! *** Nyerj ajándékszettet! Töltsd ki a kérdõívet és nyerj!    *****    Jófogás Játékvásár - Jófogás Játékvásár - Jófogás Játékvásár - Jófogás Játékvásár     *****    FRPG ● FANTASY SZEREPJÁTÉK ●「ΒΛSMΛIW」 ● FANTASY SZEREPJÁTÉK ● EGY SZIGET + 24 MÁGUS ● FANTASY SZEREPJÁT&Eacut    *****    Itt megtalálhatod a legfrissebb híreket, cikkeket, képeket a Golden Globe- és Oscar-díjas színésznõrõl! Katt!    *****    Furry Fandom - Antropomorf Állatok - Furry Fandom - Antropomorf Állatok - Furry Fandom - Antropomorf Állatok    *****    Légy Te is AVON tanácsadó *** AVON termékek *** Kereseti lehetõség *** Értékesítõ kollégákat keresek *** sminkek    *****    Esküvõi meghívók! Mindegyik kézzel készült, egyedi. Gyere, nézd meg az oldalamat.    *****    A legfrissebb Anime hírek , mindennap anime ajánló , mondocon képek , és hírek. Csatlakozz közösségünkhöz!    *****    Rendelj bármilyen asztrológiai elemzést,júniusban Te mondod meg,hogy mennyit szeretnél érte fizetni!Várlak az oldalamon!    *****    Egyetemistáknak kiemelt lakások eladóak. www.simonyiingatlan.hu Debrecen eladó kiváló lakások. www.simonyiingatlan.hu    *****    Egyetemistáknak kiemelt lakások eladóak. www.simonyiingatlan.hu Debrecen eladó kiváló lakások. www.simonyiingatlan.hu    *****    NÁLAM NINCSENNEK AKCIÓK, MINDEN ASZTROLÓGIAI ELEMZÉS "BECSÜLET KASSZÁS", A KONZULTÁCIÓ ÉS OKTATÁS INGYENES.    *****    **** Nokedli-lapja****Családi magazin****18-98 éves korosztály mindent megtalál itt, játékoktól a hírekig*****    *****    KÜLÖNLEGES AKCIÓ A CSILLAGJÖVÕ OLDALON JÚNIUSBAN.TE DÖNTHETED EL MENNYIBE KERÜLJÖN A HOROSZKÓP MEGRENDELÉSEID ÁRA!    *****    Minden héten anime/managa hírek , minden nap Anime ajánlók , Mondocon hírek. Itt nem fogsz unatkozni!! :)    *****    KÜLÖNLEGES CSILLAGJÖVÕ AKCIÓ JÚNIUSBAN.TE DÖNTHETED EL MENNYIBE KERÜLJÖN A SZÜLETÉSI HOROSZKÓP! VÁRLAK!RENDELD MEG MOST!