Aranypenna

Mielőtt bármit is küldenél, kattints:
Beküldési szabályzat
Fanfiction kifejezések
~ Hibabejelentő ~

Szerkesztők Celia Celin és Emilly
Elérhetőség: aranypenna.info@gmail.com
Facebook oldal:   Aranypenna (link)
Facebook csoport:   Aranypenna (link)
Nyitás: 2016.03.18.
Téma írás, olvasás
Régi designok megnézem
Grafika Ninaa
Kódok LindaDesign | GlamourFactory

 

 
Az oldal hivatalos lektorai

Akikhez fordulhatok segítségért, ha úgy érzitek, hogy nem a legtökéletesebb a helyesírásotok:
Zakuro
elérhetőség: sarada11@citromail.hu
Naoto
elérhetőség: naoto@citromail.hu

 
Jiraiya Tolla

Szabályzat  2018

Kulcsok 2017
Történetek 2017

 

 
 
Írói kisokos
1. Alapok: helyesírás, lektor
2. Szóismétlések, szereplők gondolatainak szövegbe ágyazása
3. Vesszők 1.
4. Vesszők 2.
5. A történet kezdése, információadagolás

 

 
Társoldalak





 
Kedvenc linkek



 
Ennyien jártatok itt:
Indulás: 2012-03-04
 

2. fejezet

*Chakra Scalpel: ezen orvosi technika során, a használó apró szikét formál a kezével chakrából. Ezzel képes pontos bemetszéseket készíteni magas szintű orvosi beavatkozások és boncolások során. Eltérően a normális pengéktől, a chakra penge képes bemetszést készíteni a testen anélkül, hogy tényleges nyílt sebet hozna létre, csökkentve a fertőzés kockázatát.

*Delicate Illness Extraction Technique: Ha valaki kórokozóval vagy toxinnal fertőzött, ezt a technikát lehet alkalmazni, hogy eltávolítsák a toxint a szervezetből és meggyógyítsák a sérülést. Először meg kell állapítani, hogy a betegséget okozó mérgezés milyen zavarokat okoz a beteg chakra áramlásában. Ezután egy chakra penge segítségével bemetszést ejtenek az érintett területen. Az orvosi ninja egy kis chakra segítségével orvosi folyadékot pumpál a beteg szervezetébe a bemetszésen keresztül. A folyadék kiragadja a mérget a sérült területekből és szervekből, majd az kiszorul a beteg szervezetéből. Ezt addig kell ismételni, még a toxin nagy részét el nem távolítják a sérültből. Maga a folyamat rendkívül fájdalmas, és megköveteli a páciens leszorítását, hogy a folyamatot rendesen be lehessen fejezni. Meglehetősen durva módszer, csak vészhelyzetekben használják. A technika nem távolítja el száz százalékig a mérgezést, de elkerülhető vele az életveszély, és időt nyer ellenszer kidolgozásához. 


Egy pillanatra megdermedek a test láttán, és olyan érzések öntenek el, amiket eddig mélyen elzártam magamban, vegyülve a már jól ismert szorongó félelemmel.

- Sakura! – üvölt rám az egyik ügyeletes orvos, mikor a gépek hangos sípolásba kezdenek, ami kiránt sokkos állapotomból, és előre hajolok, hogy jobban szemügyre vegyem a már jól ismert, de mégis ismeretlen testet. Nincs magánál, amit egyelőre nem is bánok. A külső sebek nem tűnnek túl komolynak, így a fontossági sorrend azonnal adja is magát. Később foglalkozom a külső sérülésekkel. Nincs szükségem gépekre, hogy megállapítsam a belső szervek pontos károsodását, és fel sem fogom, hogy az ügyeletesek közül ez senkinek sem sikerült, és gépek nélkül meg vannak lőve. Átfut az agyamon, hogy ha ennek vége, beszélek Kakashi sensei-jel, és felvetem az átszervezés lehetőségét, még ha az utóbbi időben inkább a gyermekklinika ügyeivel foglalatoskodtam is.

- Készítse elő a beteg sebeinek ellátásához szükséges eszközöket – parancsolom a mellettem aggódva szobrozó orvosnak. Az aggodalmas pillantásoktól nem fog meggyógyulni, és ha már a belső szervi károsodásokat nem képesek megfelelően kezelni, legalább a többivel foglalkozzanak. Egy pillanatig csak áll döbbenten bámulva az asztalon heverő testet, és még jobb kezének ujjait is ajkai elé emeli, hogy eltakarja csodálkozástól kettévált ajkait. Nagyon fiatalnak és rémültnek látszik, ahogy itt áll mellettem, de ez nem lehet mentség, hogy egy ilyen komoly helyzetben így viselkedjen. Egy orvosnak tudnia kell reagálni. – Most! – kiabálok rá otrombán, mire felocsúdik kábulatából, és sarkon fordulva rohan a hátunk mögött lévő üveges szekrény felé. Lófarokba kötött barna haja, még egy pillanatig a látóterembe libben, aztán végkép eltűnik. Már most elkönyvelem, hogy majd bocsánatot kérek tőle, ha sikeresen túlvagyunk ezen az egészen, de jelenleg én is elég nehezen uralkodom saját magamon. Minden eltelt pillanatban úgy érzem, hogy legszívesebben hisztérikus sikításban törnék ki, amiért ez történik, de nem tehetem meg. Segítenem kell, méghozzá minél gyorsabban. – Vettek már vért? – kérdezem az asztal másik felén álló férfitől, és szinte észre sem veszem csak a kérdés után, hogy a hangom remeg. Egy pillanatra felbámulok Kakashi sensei-re. Aggódó és szánakozó pillantásai keverednek, mikor visszanéz rám. Elfordítom inkább a fejem újra a velem szemben lévő, test felé hajoló orvosra választ várva.

- Igen! Rendkívül magas a fehérvérsejtszám – feleli határozottan. Csak egy másodpercre pillant fel rám, majd folytatja. – Szepszis! – igazolja balsejtelmem. Már az első pillanatban, mikor megérintettem a bőrét, hogy szemügyre vegyem a külső sérüléseket, éreztem a hihetetlenül magas testhőmérsékletet, és a tünetek egyre csak gyűlnek és fokozódnak. Tahikardia, hipotenzió, szapora légvétel, de valami még így sem stimmel, hogy megvan a pontos diagnózis. Egy egyszerű vérmérgezés nem így néz ki.

Gyorsan mérlegelem a helyzetem. Nem sok chakrám maradt, de ezzel most nem törődöm. Áldom Inót, amiért valamennyire magamhoz térített a vacsorával és a kávéval, de ez kevés ahhoz, hogy biztonságosan el tudjam látni a sérüléseket. Már ha a magam biztonságát veszem. Döntök. A francba is magammal! Ha kell, az összes chakrám felhasználom, és reménykedem, hogy ez elég lesz a gyógyításhoz.

Kis pengét formálok ujjaim körül chakrámból*. Megpróbálok minél kevesebbet elpocsékolni, és bemélyedést ejteni a hófehér, jelenleg vértől és kosztól elszíneződött bőrön, közvetlen a bordák alatt. Egy pillanatra rémkép támad fejemben, mi van, ha remegni kezdek, de hála az égnek nem történik ilyesmi. A bemetszés pontos, én pedig boldog vagyok, hogy most már közvetlenül is képes vagyok vizsgálódni. Ahogy gondoltam. Olyan méreg került a testébe, ami rohamos léptekben károsítja a sejteket. Elborzadok, mert úgy néz ki, mintha a szervei szinte folyamatosan felfalnák magukat. Nincs több időm. Azt a módszert alkalmazom, amit Kankurónál, még ha hihetetlenül fájdalmas is.* Nincs más lehetőségem, és muszáj kibírnom, mert az élete múlik rajta.  Másik kezem egy picit megremeg, amikor megpróbálom kitapogatni felsőtestén a megfelelő pontokat a beavatkozáshoz, és a szívem kihagy egy ütemet rémületében, mikor bőrét érintő csuklómra váratlanul ujjak fonódnak. Agyamon átvillan a képtelen gondolat, hogy bizonyára ilyen hideg az érintése a sírból kimászó hulláknak is, aztán ahogy ránézek a kezek tulajdonosára, rá kell jönnöm, hogy sokkal szívesebben állnék szemben most egy olyan hullával, minthogy szembenézzek azzal a fáradt fekete szempárral, ami most érdeklődve vizslatja az arcom.

- Sakura? – nyögi a kérdést, ami sokkal inkább hat megállapításnak. Annak a hitetlenkedő, szellemet látó megállapításnak. A tekintete homályos, csak félig van magánál, de annyira éppen elég, hogy a néhány pillanat múlva bekövetkező fájdalmakat, amiket a beavatkozás fog okozni, elevenen élje át.

Nem felelek, csak elfordítom a fejem, és a kezeimre koncentrálok. Lazán lefejtem ujjait csuklómról. Nem hibázhatok. Gondolatban már elkezdem felkészíteni magam, mert habár csináltam nem egyszer hasonlót, pontosan tudom, hogy ez most más lesz. Nem tudom, mennyire vagyok erős ahhoz, hogy kibírjam a fájdalomtól vonagló testének a látványát úgy, hogy annak a fájdalomnak történetesen saját magam vagyok az okozója.

-  A folyadékot! – parancsolom a mellettem állónak, mert feltételezem, ha már megállapították a diagnózist nélkülem, bizonyára ezért a beavatkozásért hívtak ide, és mindent elő is készítettek hozzá. Nem nézek oldalra, de feltételezem, nem az a lány áll mellettem, aki pár perccel ezelőtt, mert szinte még ki sem mondom a szavakat, máris egy kesztyűbe burkolt kéz nyújtja is nekem a kis fém edénykét, benne a kívánt szerrel. – Állj a fejéhez, és szorítsd le a vállát olyan erősen, amilyen erősen csak tudod! – adom ki az utasítást a szemben álló férfinek, aki csak bólint és cselekszik. Körbenézek, mert szükségem van még két emberre, hogy lefogják a lábait és megmaradt karját, hogy ne tudjon kapálódzni. Találomra kis is választok két jobb erőben lévőt és utasítom őket. Ők is csak bólintva követik, amit mondok, és mikor már mindent megfelelőnek titulálok, mély lélegzetet veszek és belekezdek.

Már az első pár másodpercben felüvölt a fájdalomtól, nekem pedig ezzel párhuzamosan a fülemben kezd dobolni a szívem, és érzem, ahogy izzadság folyik végig a lapockáim között a koncentrációtól. Mintha tűkkel szúrnák teli a hallójárataim, ahogy egyre csak üvölt a fájdalomtól. Nem voltam erre felkészülve, és egy pillanatra meg is ingok, bár nem tudom pontosan, hogy az alacsony chakraszintem és a fáradtság miatt, vagy a szenvedése okozta kiabálás miatt.

- Sensei? – hallom kissé távolabbról az aggódó hangot, és habár nem látom a tulajdonosát, lefogadom, hogy a barna copfos lányka az, akit lekorholtam. Kissé megrázom a fejem, hogy magamhoz térjek, és igyekszem kizárni a hangokat. A méreg fele már kinn is van, és mikor már kezdem úgy érezni, hogy túl vagyunk a nehezén, újra felüvölt. A mellkasa megemelkedik, a háta kissé eltávolodik az ágytól. Az orvosok hősiesen tartják, de arcukon látszik az erőfeszítés, homlokukon pedig gyöngyözik az izzadság, még úgy is, hogy egy nővérke folyamatosan törölgeti őket.

Még egy kicsit Sakura! Csak még egy kicsit tarts ki! – győzködöm magam, mert érzem, hogy kavarog a fejem, és az ájulás szélén állok, de elhatározom, hogy akkor is meg fogom menteni, ha az a saját életembe is kerül. Utálom, hogy a nap végére ennyire legyengültem. Más esetben meg sem kellene, hogy kottyanjon nekem ez a beavatkozás, most azonban szinte én is szenvedek tőle. Nem baj! Már nem kell sok, és a szenvedése is alábbhagyott. Már nem is tudom, mennyiszer ismétlem meg a mozdulatsort testének különböző pontjain, mire úgy ítélem, hogy itt már elég, mindent megtettem. Már ami ezt a kezelést illeti. Az utolsó adagot is egy üres fémtálba loccsantom, a végén pedig letörlöm az izzadságot a homlokomról, és a test felé hajolok. Nincs magánál. A légzése normalizálódott valamennyire, de láza még mindig van. Az ágy szélébe támaszkodva kicsit oldalra lépek, és csak akkor döbbenek rá igazán, hogy támasz nélkül nem vagyok képes megállni a saját lábamon, mikor az egyik férfi a felkaromért nyúl, mikor mozdulok, máskülönben elesnék. Gyengén lerázom magamról az ujjakat, és mindkét kezemmel az ágyra támaszkodom.           

- Már nincs életveszélyben – állapítom meg megkönnyebbülten az arcát figyelve. Fekete haja nedvesen tapad homlokához. – Tegyétek el az utolsó tálat, amit kihúztam a szervezetéből, a többi mérget semmisítsétek meg – adom ki a parancsot halkan és erőtlenül, anélkül, hogy felnéznék. A szám kiszáradt, a végtagjaim pedig zsibognak.

Mi történt veled, Sasuke-kun? – kérdezem nedves haját kisöpörve arcából, és észre sem veszem, hogy a nevét akaratlanul is hangosan kimondom. Kiegyenesedem, és el akarok lépni az ágytól, hogy kiadjak még néhány utasítást, de a lábaim megremegnek és furcsa fekete foltok kezdenek táncolni a szemeim előtt pár pillanat múlva teljesen beterítve látóterem. Egy pillanat csak, de felfogom, mi történik velem, viszont ellenkezni nem tudok, elájulok a kimerültségtől.

Legközelebb halk neszezés foszlányai kúsznak hallójárataimba. Egy pillanatig csak némán hallgatom, és megpróbálom kitalálni, mi adhat ki ilyen hangokat, de nem jövök rá. Kinyitom a szemeim, de először nem látok mást, csak színes foltok homályos egyvelegét. Pislogok párat, mire a kép javul ugyan, de még nem az igazi. A fejem hasogatni kezd az erőlködéstől, így inkább lehunyom újra a szemeim és felülök. A helyzet nem lett sokkal jobb. Úgy érzem, mintha az összes chakrát kiszívták volna a testemből, és akkor rájövök, hogy lényegében ez is történt. Ahogy felrémlenek bennem a chakravesztésem tényleges okai, újra kinyitom a szemem, és ijedten kutatok valamiféle óra után, hogy megállapítsam, mennyi időt vesztegettem pihengetéssel ahelyett, hogy az ellenszeren dolgoznék, de mielőtt megtalálhatnám, egy éles hang szólít meg.

- Lassabban! – figyelmeztet mellém lépve a tulajdonosa, és habár még mindig kicsit homályos a fókuszom, de Ino csinos, kipihent arca néz velem szembe. Megdörzsölöm a szemeim, de a látásom csak nagyon lassan áll vissza eredeti állapotára. Fehér köpeny van rajta, mire körülnézek, és a kórház egyik pihenőjét ismerem fel a helység berendezésében.

- Mennyi az idő? – kérdezem oldalra fordulva. A lábaim nem érnek le a földre az ágyról.

- Reggel hat – adja meg a választ nyugalmasan. Kezében egy poharat tart, amiben éppen valamilyen fehér anyagot kutyul el. – Ezt idd meg – nyújtja felém, és én nem törődve vele, mi van benne, engedelmeskedem, mert annyira szomjas vagyok, mintha már nem ittam volna napok óta.

- Milyen nap? – adom vissza a poharat, miután a kesernyés ital utolsó cseppjeit is eltűntettem a torokban. Valamiféle vitaminkeveréket oldhatott fel benne.

- Csütörtök – feleli, én meg megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, amit eddig észre sem vettem, hogy visszatartok. Ezek szerint csak tegnap este volt. Már féltem, hogy több napot szenderegtem. Lecsúszok a fehér lepedők közül. A lábam még mindig nem a legbiztosabban tartanak meg, de legalább nincs szükségem támaszra. – Sakura! – szól rám Ino erélyesebben. Az arca újra a jól ismert cinikus és aggódó maszk egyvelegét alkotja. – Pihenned kell!

- Nem! – csattanok fel. A szőkeség rosszallóan méreget, de nem szól semmit. A tekintete azt üzeni, hogy feleslegesnek tartja bármit is mondani, mert úgy véli, ebben az esetben úgysem tudna meggyőzni semmiről. És igaza is van! – Ellenszert kell kidolgoznom! – mondom körbenézve. Nem telik bele pár másodperc meg is találom azt, amit keresek az ajtó melletti fogasokon. A frissen mosott fehér köpenyek ott sorakoznak, így kissé bizonytalanul oda lépkedek és lekanyarítok egyet a fogasról és felveszem. Agyamban már fel is sorakoztatom a teendőimet. Először bemegyek megnézem Sasuke-kun állapotát, ellenőrzöm az életfunkcióit, és hogy milyen módon látták el a sebeit, majd átmegyek a laborba, hogy megvizsgáljam a méreg összetevőit. Ezután jelentést küldök róla Kakashi sensei-jnek. Ha ez megvan, kidolgozom az ellenszer…

- Legalább fürödj meg! – hasítja ketté gondolataim Ino erélyes hangja. Gondolom nem először próbált meg szólni. Felemelem a tekintetem, és az arcára meredek. Úgy néz rám, mint aki mondani akar még valamit, de végül hallgat. Végignézek magamon. A tegnapi ruhám van rajtam, és izzadságtól bűzlök. Szinte a bőröm is viszket tőle. Megfontolom, és végül bólintok. Egy gyors, de tényleg csak egy nagyon gyors hűvös zuhany jót fog tenni. Felfrissül a testem és az agyam is.

Bólintok újra, mire úgy tűnik, hogy kissé megkönnyebbül, és ekkor jut csak eszembe:

- Te mit keresel itt? – kérdezem kibújva a fehér köpenyből. Egyértelműen nem itt dolgozik, hanem a gyermekklinikán. Ahogyan én is csak sürgős esetekben jövök át a központi kórházba. Ino arca megkeményedik, és már akkor tudom a választ, még ha nem is mondja el a teljes igazságot.

- Kakashi küldetett értem, hogy tegyelek rendbe – feleli, én meg gondolatban hozzáteszem: Meg látni akartad Sasuke-kunt. Persze nem tehetek szemrehányást ezért, és nem is csodálkozom rajta, így szóvá sem teszem. Csak óvatosan bólintok.

 - Átmegyek a klinikára, ott rendbe teszem magam. Közelebb van, mint a lakásom. Aztán visszajövök és ránézek a betegre – közlöm kissé hivatalos hangnemben a táskámért nyúlva. Még mikor leszálltam az ágyról észrevettem, hogy az ablak melletti kis széken hever. Ino felmordul.

- A betegre? Komolyan Sakura? – kérdez vissza cinikusan, mire egy pillanatra megdermedek, majd visszanézek rá.

- Úgy kell kezelnem, mint mindenki mást! – érvelek. Ino elhúzza a száját ostoba szavaim hallatán, amit még én magam sem hiszek el.

- Mindenki tudja, hogy ez teljesen más helyzet – jegyzi meg halkan és kissé mintha dühös is lenne rám.

- Naruto? – érdeklődöm, mert nemigen vagyok képes tovább boncolgatni az Uchiha Sasuke témát jelenleg. Nem voltam felkészülve sem arra, hogy látni fogom, sem arra, hogy ilyen állapotban. Jó ideig csak én voltam, meg az emlékeim és gondolataim róla, és ezt az állapotot már annyira megszoktam, hogy szinte fájt, hogy mindez most romba dőlhet, hogy aztán poraiból építsem újjá, mikor felépülése után újra elhagyja a falut.

- Még az éjjel értesítették, és volt is benn elég hosszú ideig, de hajnalban valamikor hazament. Eléggé ki volt merülve a küldetése után ő is – válaszolta a szőke kissé érdektelenül. Úgy tűnik, van ami sosem változik. Ez esetben Ino viselkedése, ha Narutóról van szó.

- Értem – bólintok, majd az ajtó felé veszem az irányt. Arra tippeltem volna, hogy, Ino majd közbeszól és megállít valamivel, de nem így tesz, így nyugalmasan el tudom hagyni a kórházat, hogy alig fél óra múlva vissza is térjek ide. A Gyermekklinikán zuhanyoztam. Az irodámhoz van egy vizesblokk is. Megszámolni nem tudnám, hányszor éltem a lehetőséggel, mikor túlóráztam. Sebtében csinálok mindent. Minél hamarabb vissza akarok érni a kórházba. Nincs vesztegetni való időm. Legszívesebben a hajmosást is kihagynám, de már nagyon érett a dolog a tegnapi este után, és a ruháim is csak úgy felkapkodom magamra nem törődve semmivel sem. Ez a túlóráim egyik előnye. Nem egy öltözék ruha költözött be az irodámba velem együtt. Hirtelen Ino hangja szólal meg a fejemben, és rosszallóan korhol, hogy szinte az egész életemet a klinika falai között vagyok képes eltölteni, de elhessegetem, és már ott sem vagyok. Szerintem ilyen gyorsan még sosem tettem meg a klinika és a kórház közötti alig párszáz méteres távot, de lépteim egyre lassabbak, minél közelebb kerülök a kórteremhez, amibe átszállították Sasuke-kunt. Nem ilyennek képzeltem a viszontlátást, ha egyáltalán képzeltem is valamilyennek. Egy részem már tényleg végleg megbékélt azzal, hogy nem nagyon fogom őt látni már. Ha mégis, azt is csak nagyon ritkán, és nagyon rövid időre. Még most is emlékeimben van, amit mondott nekem, mielőtt elment a háború után.

Fehér köpenyem zsebében kezdek matatni, mielőtt a kórterem ajtajához érek. Egy tollra lenne szükségem, hátha valamit fel kell írni a kartonjára, de a zsebek üresnek bizonyulnak, így csalódottan emelem ki kezeim az anyagból, és nyomom le a kilincset. Nem várok, mert félek, hogy ha lenne időm gondolkodni, be sem mernék lépni a helységbe. Imádkozom, hogy ne legyen magánál, ami egy orvosnál azért elég kegyetlen ima, de mindegy is, mert odafönt nem hallották kérésem. Maximum csak félig, merthogy legalább nem egyedül van. Naruto és Kakashi sensei ülnek az ágya mellett egy-egy széken, viszont kicsit így is elpirulok, mikor az arcára nézek, és rögtön el is határozom, hogy nem nézek a szemeibe, ha nem muszáj.

- Sakura-chan! – derül fel Naruto arca. Fáradtnak tűnik. Nem aludhatott sokat, de ahogy az lenni szokott, ez sem törheti le jókedvét. Persze az aggodalom az ő tekintetében is ott bujkál, de egyelőre a vidámsága elnyomja. – Elég nyúzottnak tűnsz! – állapítja meg kissé oldalra döntve a fejét. Fürkészve méregeti az arcom, amolyan tipikus Naruto módra. Most még arra sincs energiám, hogy lekorholjam, amiért gyakorlatilag közölte velem, hogy szarul nézek ki.

- Keveset aludtam – közlöm és igyekszem, hogy a hangom ne remegjen meg. Zavarban vagyok, fáradt vagyok, és bizonytalan. Ráadásul ezek szerint még pazarul is nézhetek ki. A lehető legjobb kombináció Haruno Sakura, hogy találkozz Sasuke-kunnal. Gratulálok!

- Lenyűgöző vagy Sakura-chan! – vigyorog Naruto, miközben összeszedve minden bátorságom közelebb lépek az ágyhoz, és megpróbálok minél hivatalosabbnak feltűnni. Leveszem az ágy oldaláról a kartont, hogy gyorsan végigfussam az értékeket, de a koncentráció szinte lehetetlennek bizonyul, ahogy érzem a fekete hajú közelségét. Egyelőre nem szól semmit, de magamon érzem vizslató tekintetét, amitől úgy érzem magam, mintha egy jól megrendezett dokumentumfilm egyik kulcsfontosságú képkockája lennék. Naruto tovább csacsog, aminek most kifejezetten örülök. – Kakashi sensei mondta, hogy Sasuke kezelése szinte az összes chakrádat elszívta.

A szőke hajúra villantom a tekintetem, de mielőtt bármit is mondhatnék, egy hang megakadályoz benne.

- Sajnálom – mondja a mély tónus. Nagyot nyelek. A torkom kiszárad miközben visszafordítom a tekintetem a hang irányába. Csak egy másodpercre bámulok le az ágyon ülő feketehajú arcára, de ez is éppen elég, hogy meginogjon bennem valami.

- Mást se tudsz nekem mondani – bukik ki belőlem a válasz csalódottan. Semmiből jövő cinizmusommal még saját magam is megdöbbentem, de egyszerűen olyan élesen él bennem az emlék, mikor ugyan ez bukott ki a száján, ahogy a karjaikat gyógyítottam, hogy csak úgy kicsúszott. Akkor hihetetlenül boldog voltam, amiért hallhatom ezt az egy szót, most viszont kissé kesernyés szájízt hagy maga után. Elpirulok, mert egyáltalán nem akartam goromba lenni, de a jó szerencsém az esetek többségében eddig is elhagyott, mikor Sasuke-kun közelében voltam.

- Köszönöm – nyögi hirtelen amolyan tipikus tömör Sasuke-kun stílusban. Nem bírom ki, felnevetek. Ez a szó is körülbelül pont ugyanolyan szintű, mint az előző, de ennek ellenére valamiért mégis megmelengeti a szívem, bár a nevetésem sokkal inkább szól Sasuke-kun esetlen és kudarcba fulladt próbálkozásának a megfelelő szóhasználat terén, mintsem az okozott melegségnek. Kicsit fel is oldódom, de azért még mindig nem merek a szemeibe nézni.

- Most már akkor rendbe jön? – érdeklődik Naruto kotnyelesen, de a hangjába most már több aggodalom csendül, mint vidámság.

- Igen – felelem, bár még az ellenszert ki kell dolgoznom, de ha bele gebedek is megcsinálom, bármiből is állt a méreg. Nem érdeklődöm, milyen küldetésen volt, ahol ilyen sérüléseket szenvedett, pedig kíváncsi vagyok, de a kíváncsiságot hirtelen kitúrja helyéről a zavar, mikor észreveszem, hogy ha meg akarom vizsgálni a külső sérüléseket, akkor utasítanom kell, hogy tolja lentebb a takarót testéről csípőjéig. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy van-e valamilyen megoldás ennek elkerülésére, de nem találok semmit. Jelenleg leginkább csak a vállait látom normálisan, mert a takaró széle mereven időzik karja alatt eltakarva egész felsőtestét.

- Jól vagy Sakura? – érdeklődik Kakashi sensei hirtelen. Értetlenül rákapom a tekintetem.

- Piros az arcod – teszi hozzá Naruto elgondolkodva. Látszik rajta, hogy egyáltalán nem esik le neki, miért olyan az arcom amilyen Kakashi sensei-jel ellentétben, aki nem mond semmi többet. Levonom a konklúziót, hogy Naruto még ha fejlődött is ezen a téren Hinata mellett, a fejlődése még mindig elég lassú ütemben halad.

- Nincs semmi – morgom gyerekes sértettséggel, és ez úgy tűnik, erőt is ad, mert nem kell tovább dilemmáznom, hogy meg merjem-e kérni, vagy sem. Én vagyok az orvos, könyörgöm! Leteszem az ágy szélére a kartont. – A takaród… nem tudom tőle megvizsgálni a sérüléseid – nyöszörgöm. A mondat valahogy egészen máshogy hangzott a fejemben, de úgy tűnik, a bennem dulakodó orvos és szerencsétlen Haruno közül, most a szerencsétlen Haruno áll győzésre. Orvosi hírnevem egy pillanat alatt foszlana köddé, ha ezt látnák a tanítványaim.

- Egyébként Sasuke – kezdi Naruto újra a fecsegést, de Kakashi sensei felállva közbeszól. Most nincs rajta a Hokage öltözéke.

- Szerintem jobb lenne, ha hagynánk, hogy nyugodtan megvizsgálja Sakura – közli egyszerűen, mire rémülten fordítom a fejem felé. Ne hagyjanak kettesben vele!

- Nem! – szakad ki belőlem feltűnően nagy hévvel. Naruto meglepetten pillant fel rám, de Kakashi sensei tekintete csak fürkészően járja be az arcom, mintha belelátna a fejembe. – Nem szükséges – veszek kicsit vissza. – Semmi olyan vizsgálatot nem végzek, amit zavarna a jelenlétetek – nézek a sensei-re könyörgően, és látom is rajta, hogy tudja, hogy nem akarok egyedül maradni Sasuke-kunnal. Úgy tűnik, fontolgatja, mit is válaszoljon, majd végül úgy dönt, hogy visszaül helyére, ezzel megmentve engem. Nem tudom pontosan megmagyarázni, miért is nem akarok én kettesben maradni a feketehajúval, de valószínűleg erős szerepe van benne annak, hogy el akarom kerülni a kínos nagy csendeket, és zavarodott bénázásom, amit egyedüli jelenléte okozna. Na, meg egyáltalán nem tudom, mit kellene mondanom neki.

Mire visszafordulok a páciens felé, az már teljesítette is béna kérésem, és a takarót a csípőjére tolva várakozik. Nem akarok beégni, mint oly sokszor, de nem tudok uralkodni magamon. A kezem megremeg, ahogy félénken a bőréhez érek az első varasodásnak indult sebet tanulmányozva. A bőre már nem forró, és az érintése egészen újszerű élmény.

- Lement a lázad – közlöm félhangosan ösztönszerűen. – Kis hőemelkedés – folytatom magamról megfeledkezve. Ez valószínűleg a csekély mennyiségű méregnek köszönhető, ami még a szervezetében maradt, és amelyet majd az ellenanyaggal kell kiiktatni.

- Ezt így egy érintésből meg tudtad állapítani? – hitetlenkedik Naruto, és képtelen vagyok elnyomni egy büszke félmosolyt, de utána folytatom is a vizsgálatot. A bőre immáron mentes a szennyeződésektől. A sebek nem komolyak, de azért én mérlegelem, hogy gyógyítsam-e be őket most, vagy hagyjam, hogy maguktól eltűnjenek. Végül úgy döntök, hogy egy-két nagyobbat elintézek, a többit meg a természetre hagyom. Naruto közben folyamatosan beszél, amire Sasuke-kun tömören és halkan felelget. Kakashi sensei csak néha szól közbe, de már nem hallom miről folyik a diskurzus. Összpontosítok és gyógyítani kezdek. Egy pillanatra összerezzen kezeim alatt, ahogy megérzi chakrám a bőrén, én meg újra csak elvörösödöm, és hajam mögé bújok, mintha az segítene bármin is. Tíz perc elég is, hogy végezzek, bár az utolsónál már érzem, hogy nem pihentem ki magam megfelelően. Újra szédülni kezdek. Hátra tántorodok egy picit, hogy el ne veszítsem az egyensúlyom. Naruto azonnal felugrik székéről, és Sasuke-kun is kinyújtja felém bal karját, de mire elérne bármelyikük is engem addigra már minden rendben. Szégyellem magam. Nem én vagyok a sérült.

Megrázom a fejem, és felöltöm az Ino által már olyan jól ismert fals mosolyom, de rajtam kívül senki sem mosolyog, csak kutató pillantásokkal jutalmaznak.

- Pihenned kéne Sakura-chan – javasolja Naruto komolyan. Nem nézek rá, csak a kezembe veszem újra a betegkartont és körülnézek a helységben, hátha találok valahol egy tollat.

- Fogok is, ha innen hazamentem – hazudom, és találok egy asztalon árválkodó példányt a tollnak nevezett fajból. Lassan odasétálok és ráírom a papírra, hogy milyen vizsgálatokat végeztem el. Naruto valamit mond a sensei-nek, de nem figyelek. Megnézem előttem hányan, és kik jöttek be az éjszaka folyamán ellenőrizni az állapotát, valamint, hogy milyen orvosságokat adtak neki, majd a lap tetejére siklatom a tekintetem, hogy megnézzem a hivatalos kezelőorvos nevét, akivel majd konzultálhatok az ellenanyag beadásáról.

A betűket nézve döbbenten tátom el a szám, mert akárhogyan is próbálom olvasni, az én nevem áll ott.

- Na, ne – suttogom elhűlten Narutóék felé fordulva.  Nem tudom eldönteni, hogy a félelem vagy a zavar uralkodik el jobban rajtam. – Sensei – szólítom meg a maszkost. – Ki töltötte ki az alap adatokat ezen? – kérdezem, mert biztos vagyok benne, hogy ő tudja, mire látható szeme egyetlen vonallá húzódik össze. Pontosan tudom, hogy maszkja alatt most idétlenül mosolyog.

- Én – válaszolja, és szinte már büszke is. Annyira tipikus Kakashi sensei. Lemondóan sóhajtok, mert a Hokagével nehéz lenne vitatkoznom, valamint van egy olyan érzésem, hogy direkt csinálta. Sasuke-kun és Naruto várakozva figyelnek. Csak ez az egyetlen oka, amiért nem kezdek el gyerekesen hisztizni.

- De sensei! Én – kezdenék bele, de közbevág.

- Talán nem te láttad el tegnap este? – kérdezi, és ha nem lenne ilyen a helyzet, nevetnék is, mert Kakashi sensei-nek mindig sikerül rám hoznia a frászt, mikor egyszerre mosolyog és komoran beszél. Nem érzem szükségét, hogy továbbra is én kezeljem. Az életveszély elmúlt, az ellenszert pedig ki tudom anélkül is dolgozni, hogy be kellene jönnöm ide. Na, meg azt az osztályon dolgozó orvosok bármelyike be tudja adni.

- De – hagyom helyben. Ha kínozni akar, akkor nagyon jól csinálja. – De nem hinném, hogy a klinika mellett én…

- Ino azt mondta, Sasuke maximális felépüléséig átvállalja néhány feladatod – közli a szürkehajú egyszerűen. Nem értem, mire megy ki a játék. Már nem mosolyog, csak várakozóan bámulja az arcom. Keseredetten újra a betűkre bámulok, mintha csak félrenéztem volna az előbb, de még mindig az én nevem van odaírva. Ino is mekkora kártyajátékos! Tegnap még arra bíztat, hogy felejtsem el Sasuke-kunt, most meg a hátam mögött rásegít, hogy többet lássam, míg itthon van. Mi értelme ennek? Semmi. Nem gondolom, hogy ez a folyamat tartana is valamilyen jó irányába. Totálisan elbizonytalanodom, de nincs mit tenni, rábólintok.

- Értem – teszem hozzá végül beleegyezően.

- Helyes – áll fel a sensei a székéről elégedetten. – Viszont ma menj haza, és pihend ki magad rendesen – parancsolja, de én már a laboron gondolkodom, és ezt észre is veszi. – Sakura – kezdene bele ugyan abban a hangnem, amit Ino szokott használni, mikor ki akar oktatni. Túl jól ismerem már ezt a hangszínt, mert az utóbbi időben egyre többen élnek vele, mikor velem beszélnek. Felemelem a tekintetem, és igyekszem minél határozottabbnak tűnni.

- Én vagyok az orvos! – jelentem ki egy hazug mosoly keretében. Elhallgat. Ezzel nem tud vitatkozni és ennek rendkívül örülök is. Visszasétálok az asztalhoz, és leteszem rá a tollat is, meg a kartont is. Pár pillanatig csak nézek magam elé, és próbálom rendezni vonásaim, majd megfordulok, és az ajtó felé kezdek sétálni. – Most mennem kell, de ha kész az ellenszer, visszajövök – közlöm nyugodtságot erőltetve magamra. A kezeim remegni kezdenek, így összefonom őket magam előtt, hátha nem veszik észre.

 

-  Ez nagyon furcsa volt – hallom még, miután kilépek az ajtón. Naruto még ha suttogni is akart, hát nem sikerült neki, de már nem is érdekel, mert mélyen legbelül teljesen egyet értek vele. Ez tényleg nagyon furcsa volt!