Hatalmasat ásítva becsukom az előttem heverő dokumentumokat. Végignézek a szürke, Konoha jeles borításon, majd megfogom és az asztal sarkára helyezem a már ott sorakozó tömbök felé. Holnap ezzel fogok kezdeni. Elviszem Kakashi-senseinek az összest. Sensei? Elmosolyodom a gondolatra, mert hivatalosan már rég nem így kellene neveznem őt, de nekem akkor is sensei marad, akár ő a Hokage, akár nem. Hátradőlök, és kényelmetlenül dörzsölöm meg a halántékom. Már megint fájni kezdett a fejem. Felsóhajtok, mert rendszerint akkor jelentkezik ez, mikor elfelejtek enni és inni a munka miatt. Valamennyire örülök is, mert az evés és ivás mellett, sok más kéretlen gondolat is békén hagy az időre, míg a munkába feledkezem. Most viszont, ahogy az lenni szokott, újra előbújnak rejtekükből, hogy az őrületbe kergessenek.

Kinézek az ablakon. A Nap már elkezdett a horizont felé közelíteni. Mindent narancssárgás derengéssel von be. Imádkozom, hogy már legyen annyira késő, hogy nagyjából csak az ügyeletesek legyenek a klinikán, de ahogy a falon függő órára pillantok, csalódott leszek, mert csak hét óra van rajta, és ez azt jelenti, hogy nem tudom elkerülni az Inóval való találkozást, ahogy a sok munkáról való szokásos kioktatását sem. Már most mélyet sóhajtok. Maradjak még? Nézzek át még több papírt? Egyértelműen hülyeség. Már úgy sem vagyok képes koncentrálni, és ennem is kellene valamit, így kelletlenül, de úgy döntök, hogy lesz, ami lesz, elindulok. Felállok a székemről, és kibújok a fehér köpenyből, de mielőtt még az asztal melletti fogasra akaszthatnám, kopognak az ajtón, és meg sem várva a válaszom már nyílik is.

- Sejtettem! – szegezi nekem vádlón Ino, mintha a köpeny felakasztása helyett, és egy gyémántrablás közepén kapott volna rajta. Újabb sóhaj keretében befejezem a mozdulatot, és az asztalhoz lépek újra, hogy összeszedjem a holmim.

- Azt hittem, már hazamentél – hazudom jókedvűen rá sem nézve.

- Szeretted volna mi? – lép közelebb. A hangja valamivel gyengédebb, de még mindig nem elég gyengéd ahhoz, hogy nyert ügyet konstatáljak magamnak. Nem úszom meg a Yamanaka-féle szentbeszédet az egészségem megőrzéséről, és a példastatuálásról. – Nincs olyan szerencséd – folytatja. – Még benéztem néhány problémásabb beteghez, utána akartam haza indulni, de aztán eszembe jutott, hogy lehet még benn vagy, és láss csodát! Igazam volt! – emeli fel a hangját kissé dühödten. Elnevetem magam, mert egyszerűen komikus, hogy ennyire ki van akadva az életstílusom miatt.

- Most lebuktam – gúnyolódom vidáman és vetek még egy utolsó pillantást az asztalomra. Minden a helyén. A telefon és a pénztárca a táskámban, a kulcsaim a zsebemben. Semmit sem hagyok itt. Legalábbis első pillantásra.

- Ez nem vicc, Sakura! – csattan fel, de én továbbra is csak mosolyogni tudok rajta. Eddig sem volt semmi bajom, ezután sem lesz. – Aggódom – mondja kicsit visszafogottabban. Kicsit el is pirul, mint mindig, mikor valami kedvességet mond nekem, vagy én neki. Nem ez a megszokott kettőnk között, és kicsit kényelmetlenül is érzem magam tőle.

- Nem kell – válaszolom. Már nem mosolygok, hogy meggyőzőbb legyek, de csak számítóan méregeti az arcom kék szemeivel. – Ezen felül te is itt vagy – teszek rá egy lapáttal. A zavart pír egyből eltűnik az arcáról, és helyét megint a langyos düh veszi át.

- Az más. Te tegnap, meg az előtt, meg az előtt, meg ha jobban belegondolok, már hetek óta mindig eddig vagy benn. Én viszont hetente kétszer, vagy maximum háromszor húzom idáig! – Nem tudom eldönteni, hogy most vádaskodik, vagy védekezik, de nem is lényeges, mert az érvelést ő nyerte. Ezzel nem tudok vitatkozni és nem is akarok, mert fáradtság és az éhség nagyobb úr.

- A gyerekeknek szüksége van rám – mondom mégis.

- A gyerekeket tökéletesen el tudja látni az az orvosi csapat is, akiket te magad tanítottál be! – Szinte olyan gyorsan jön a riposzt, hogy még engem is meglep, pedig hozzá vagyok már szokva Ino kioktatásához. Erre megint nem jut eszembe jó visszavágás. Igaza volt, és ezt pontosan tudtam.

- Tudod Ino, már rég nem itt lennék, hanem egy étteremben a vacsorámat fogyasztva, ha nem tartanál szónoklatot arról, miért vagyok itt ilyen sokáig! – közlöm vele, majd kilépek az asztal mögül megcélozva az ajtót. Ha ez így folytatódik, itt ájulok el az éhségtől, és azt már tényleg nem magyaráztam volna ki a szőke hajú előtt. Egy pillanatra néma marad. Gondolom, mérlegeli a mondottakat, de ahogy sejtettem, nem hagy válasz nélkül. Utánam fordul, és jön velem.

- Hagyd az éttermet! – mérgelődik tovább elsuhanva mellettem, hogy hamarabb érjen ki a folyosóra, én pedig be tudjam zárni az irodám ajtaját. Míg a kulccsal bíbelődöm, természetesen folytatja az ostromot. – Úgy is főzök ma vacsorát.

Hát persze Ino! Minden vágyam, hogy egy ilyen hosszú, és fárasztó nap után, kéretlen gondolataimmal karöltve, még én legyek a harmadik kerék Sai és melletted! Hogy találhattad ki, hogy erre vártam egész nap?

- Nem tudom – kezdek bele kiegyenesedve. Mikor megfordulok keresztbe tett karokkal bámul vissza rám, és meg sem engedi, hogy befejezzem, amit elkezdtem már közbe is vág.

- Sai nem lesz ott, ha emiatt aggódsz – olvas a gondolataimban. Egyik szépen szedett szemöldöke a magasba emelkedik választ várva. Szerintem, ha lehetne, ő lenne a cinikus arckifejezés királynője. Olyan mesteri szintre fejlesztette, hogy egyszerre szép is, és undok is tőle. – A Hokage küldetésre küldte tegnap – magyarázta. Arckifejezése egy pillanatra bosszankodó, majd csalódott. Persze ezek is olyan tipikus Ino-féle arckifejezések. Egyikből sem hiányozhat egy kis cinizmus, de azért megsajnálom, és elindulok a folyosón. Elindul ő is.

- Legyen – adom meg magam végül. Mintha a fejem egy középkori fejprésbe tömték volna. Egyre jobban fáj, és a legrosszabb az, hogy nem tudom eldönteni, hogy Ino folyamatos szövegelése vagy a kimerültség az oka.

- Helyes! – enged fel valamennyire. – Ahogy téged ismerlek, még lehet az étteremből is valami sarki bolti instant cucc lett volna – zsörtölődik tovább. Tényleg aggódik, és ez nagyon jól esik, azonban kicsit túlzásba is viszi. – Rosszabb vagy, mint Naruto – teszi még hozzá. Ellenkeznék, de már arra sincs energiám, mert az Uzumaki gondolatára beférkőzik az agyamba egy máik gondolat is. Ezt is a kéretlen gondolatok közé sorolom, és megpróbálom olyan gyorsan elűzni a fejemből, amilyen gyorsan csak lehet, de Inónak természetesen ennyi pont elég, hogy észrevegye rajtam a pár másodperces hangulatváltozást. – Sakura – sóhajt fel, és már most tudom, hogy egy újabb olyan beszélgetés következik, amihez semmi hangulatom nincs, de mivel Inóról van szó, természetesen hiába próbálkoznék kikerülni. – Nem akarok goromba lenni – kezd bele, én meg legszívesebben nevetnék ekkora irónián. Hogy ő? Nem akar goromba lenni? – De nem érdemli meg, hogy rá várj – mondja ki végül. Mivel nem reagálok, folytatja, mintha ez jel lenne arra, hogy tovább gázoljon a lelkembe. – Alig jön haza a faluba, és ha haza is jön, akkor sem tudja, maximum Kakashi, mert olyan gyorsan megy is tovább. – Mintha én ezzel nem lennék teljesen tisztában. Szerintem pont, hogy én vagyok ezzel tisztában a legjobban. A kéretlen gondolatok most szinte úgy özönlik el elmém, hogy legszívesebben a falba verném a koponyám a legközelebbi falba.

Nagy nehezen egy fals mosolyt erőltetek magamra, bár pontosan tudom, hogy ezzel már rég nem tudom becsapni Inót.

- Ne aggódj – nézek rá óvatosan. – Nem várok én már semmire – jegyzem meg. – Nem akarok mást, csak dolgozni a klinikán, és segíteni a gyerekeknek – fordítom a tekintetem vissza a folyosóra. Lassan elérjük a recepciót, és kiérünk az utcára. A Yamanaka egy ideig nem szól semmit, csak jön mellettem. Az utcán már kevesebben lézengenek, mint napközben, de még így is elég sokan ahhoz, hogy a zaj bántsa a fülem. A fejem még mindig hasogatott. Alig vártam, hogy elérjük végre Ino albérletét. 

- Nem hiszem, hogy ez így helyes – közli végül a konklúziót. Kényszeredetten elmosolyodom, ahogy néhány gyerek elszalad mellettünk.

- Az, hogy majdnem mindenkinek van párja, nem jelenti azt, hogy helytelen, ha valakinek nincs – magyarázom, mert minden bizonnyal erre gondolt. Persze az igazság ennél sokkal összetettebb. – Az élet nem csak ebből áll – győzködöm, de még nem vagyok biztos benne, hogy magam, vagy őt. Leginkább mindkettőnket.

- Nem csak ebből – kap a szavamon. – De ebből is! Naruto is folyton a szeretetről papol! Nehogy már pont te, az egykori csapattársa, ne tulajdoníts ennek jelentőséget! – hitetlenkedik.

- Ne beszélj hülyeségeket – veszek egy mély lélegzetet. Az egyik sütödéből könnykeltően jó illat támolyog ki. A gyomrom korogni kezd. – Pontosan érzem a jelentőségét. A családom, a barátaim… mind szeretnek. Pontosan tudom, és érzem a jelentőségét – bizonygatom, de Ino arcára kiül a szokásos cinizmus szőtte álarc. Beszólásra számítok, ami nem is várat sokat magára.

- Saját családot kellene már alapítanod – nyögi kicsit halkabban. Felnevetek.

- Nem látom, hogy ti nagyon dolgoznátok rajta – vágok vissza. Hogy oktathat ki, mikor egy idősek vagyunk, velem ellentétben van barátja, és ők sem tartanak sehol sem? Már ha a családalapítást vesszük.

- Ó rajta vagyunk az ügyön. A gyakorlás fázisában tartunk – válaszolja huncutul. Elvörösödök.

- Ino! – torkollom le. Senki sem kíváncsi, hogyan teljesít Sai az ágyban, de neki valahogy mindig sikerül kikotyognia egy-két nem kívánatos titkot a magánéletükről, amivel mindig az őrületbe kerget. Egy: mert nem érdekel, kettő: mert én a közelében sem járok annak, hogy valaha is ilyen kapcsolatot ápoljak bárkivel is. Ahogy a gondolat újra gyökeret ver bennem, a hangulatom úgy süllyed a viccelődési fázisból, a komor és őszinte fázisba. – Tényleg nem kell aggódnod – veszem halkabbra a hangom. Ino egyből felfigyel. – Már megbékéltem a gondolattal, hogy Sasuke-kun és köztem nem igen lehet semmi – mondom ki nagy nehezen. Ino szemöldökei összeszaladnak, és az arcáról süt a szánakozás. Az emberek pontosan tudják, hogy erre van most a legkevésbé szükségem, de valahogy még sem tudják fékezni az arckifejezésüket. Ezekre az alkalmakra is megvan a megfelelő fals mosolyom. Nem is váratom vele tovább Inót, előhozakodom vele. A szőkeség vadul megrázza a fejét. Hosszú szőke haja csak úgy lebeg utána.

- Erősen kételkedem benne, hogy ő bárkivel is képes lenne közelebbi viszonyt ápolni – morogja végül kissé ingerülten. Elhúzom a szám, hogy elnyomjak egy őszinte mosolyt, mert Ino hangjából még ennyi idő, és Sai után is hallatszódik egy cseppnyi kesernyés él, de ez érthető, és nem is hibáztatom érte. – Néha eszembe jut, hogy – néz rám hirtelen bizalmasan és csalafintán. – Szerinted csókolózott már mással is Narutón kívül?

Kitörik belőlem a nevetés és alig bírom abbahagyni, annyira jól esik.  Még a könnyem is kicsordul.

- Te beteg vagy Ino! – közlöm vele egyszerűen. Egyáltalán nem jutott eszembe ilyesmi. Vagyis ebben a formában ez így hazugság. Persze, hogy eszembe jutott már hasonló, csak nem Narutóval. Volt pár alkalom, mikor elméláztam azon, hogy vajon történt-e közte és Karin között valami, és, hogy azóta, mostani utazásai során mik történnek vele, amibe természetesen bele tartozik ez a téma is. Elvégre azóta már felnőtt férfi lett. Görcsbe rándul a gyomrom, de hála az égnek a gondolat nem időzik túl sokat a fejemben, mert megérkezünk Inóhoz.

Ahogy vártam, a csend szinte homlokon üt. Olyan jó lerogyni az egyik székre a konyhaasztalnál, hogy erősen kételkedem benne, hogy vacsora után fel tudok majd állni. Ino gyorsan tölt egy kávét, hogy addig legyek el azzal, míg a vacsorát el nem készíti. A kávé majdnem a végéig ki is tart. Ino megpróbál csupa semleges dologról csacsogni közben. Néhányszor megpróbálom felhozni a klinikabeli ügyeket, de a szőkeség folyton csak hárít, hogy pont eleget törődök a munkával, legalább most mellőzem. Eleget teszek a kérésének, vagy inkább feltételeinek. A kávé valamennyire megteszi a hatását, már ami az álmosságom illeti. Már a fejem sem hasogat. Tompa lüktetéssé lanyhult.

Nem először ettem már Ino főztjéből, de be kellett látnom, hogy minden alkalommal egyre jobban csinálja. Én persze ebből is kimaradok. Magamra feleslegesnek tartom főzni, és ha nagy ritkán mégis előfordul, nem rossz, amit csinálok, de Ino főztjével még csak hírben sem említhető egy lapon.

- Meddig van Sai küldetésen? – érdeklődöm. Úgy ülök az asztalnál, hogy pont átlátok az előszobára, és az egyik polcon egy fotó hever Sairól. Újnak tűnik. Legalábbis nem volt itt, mikor legutóbb itt voltam. Mondjuk annak is megvan vagy egy hónapja.

Ino elhúzza a száját, és leteszi az evőeszközöket az asztalra fehér tányérja mellé. Az ételt mind egy szálig eltűntette, így mély lélegzetet véve dől hátra a széken.

- Nem tudom pontosan. Két-három hét – feleli csalódottan, majd feláll és a mosatlant a konyhapultra helyezi, mikor csöngetnek. Érdeklődve bámulok fel rá, mert már fél kilenc is elmúlt.

- Vársz valakit? – kérdezem, mert ilyenkor már nem nagyon szoktak bejelentés nélkül jönni. Legalábbis hozzám biztos nem. Ha egyáltalán jön valaki.  

- Nem – rázza meg a fejét, és kissé tartózkodva megindul az ajtó felé. Felállok én is. A mosatlant oda teszem, ahova Ino tette, majd kissé közelebb megyek az előszobához és a falhoz lépve hallgatok, hogy ki lehet a váratlan vendég. Nem hallom, hogy mit beszélnek csak néhány foszlányt, de előjönni nem nagyon akarok, ha nem muszáj. Aztán hirtelen csend, és a konyhát és az előszobát elválasztó boltív alatt Ino jelenik meg. Az arca kissé meglepett és sápadt. Aggódni kezdek. Csak nem Sai? Kérlek Kami-sama add, hogy ne vele történjen valami!

Feszülten várok, hogy Ino végre kinyögje, mi történt. Már legszívesebben megráznám, hogy mondjon valamit, mire feltöredezik arcáról a fagyott, sápadt maszk, és egy pillanatra a földre bámul, majd vissza rám.

- Egy küldönc volt. A Hokage hívat – nyöszörögte. Éreztem, hogy meglepve tátom el a szám.

- Miért, mi történt? Sai? – kérdezem meg végül konkrétan. Ino meglepetten rázza meg a fejét.

- Nem engem. Téged hívat – magyarázza, és mintha kicsit visszatérne a szokásos hangulatába, de érzem, hogy titkol valamit. Értetlenül megyek át az előszobába végül a táskámért.

- Azt nem mondta, hogy miért? – Ino nem válaszol, ami most már tényleg kezd aggasztani. A gyomrom megint görcsbe rándul, mert nem szokott így viselkedni. Egy pillanatra megállok az ajtóban, és visszanézek rá. Keresztbe fonja a karját, és megpróbál úgy viselkedni, mint ahogy szokott, de csak elvétve sikerül neki.

- Azt mondta a központi kórházba menj, és siess! – Megijedek. Narutóra gondolok, aki elvileg ma érkezett vissza egy küldetésről. Még a gondolatára is rossz érzésem támad, hogy talán őt találom ott az egyik kórteremben borzasztó állapotban. Abban kételkedem, hogy bárki is képes lenne őt legyőzni, de emberek vagyunk mindannyian. Bármi megtörténhet.

- Nem mondott mást? – teszek még egy utolsó próbát, mert úgy tűnik, Ino elhallgat valamit, de a szőke csak vontatottan nemet int, így kifordulok az ajtón, és megindulok vissza a központ felé.  

Félek. Mit is hazudok? Rettegek! Csakis nagyon komoly indokra van ahhoz szükség, hogy Kakashi-sensei úgy döntsön, hogy behívat a központi kórházba este. Valami olyasmi, amit az ügyeletesek és az ott dolgozó orvosok képtelenek megoldani. Tisztában van ő is, és én is a saját képességeimmel. Legalább az orvoslásban sikerült mindenkit lekörözni, de Kakashi-sensei még így is minden egyes alkalmat megragad, hogy kevesebb terhet rakjon a vállamra.

Mikor megérkezem, a portán üldögélő lányka azonnal felpattan, mikor belépek a bejáraton. Megkerülve pultját elém rohan, és menet közben egy frissen mosott köpenyt is a kezembe nyom, miközben én átadom neki a saját táskám. Nem állok meg, de nincs is rá szükség. Jön mellettem, és a kezembe nyom még néhány orvosi eszközt. Bizonyára már akkor előkészítette őket, mikor jelentették, hogy jövök. Hálásan nézek vissza rá, de mosolyogni nem tudok, mert a gyomrom még mindig szorongásban tartja a félelem.

- A négyes vizsgálóba helyeztük a beteget – tájékoztat. Még mindig hősiesen tartja a tempót.  – A saját lábán jött be, de aztán összeesett. Az állapota nagyon súlyos. Az ügyeletesek súlyos belső szervi károsodásra gyanakszanak, de a beteg állapota nem tette lehetővé a CT vizsgálatot. A beteg személye miatt a Hokage-sama is értesítve lett, aki azért küldetett a Senseiért, mert elvileg ön már kezelte a beteget korábban egy életmentő eljárás során. – Most már biztos voltam benne, hogy Naruto az. A karjára gondoltam, és arra, mikor a háború végeztével meggyógyítottam, ahogy Sasuke-kun karját is. Semmi kétség. Naruto. A félelem újra rettegéssé nőtte ki magát, de most már nem az ismeretlen miatt, és ez sokkal rosszabb volt mindennél.

Meg sem állva rontottam be a vizsgálóba. Meglepően sok ember volt jelen, de én a körbeállt ágy felé vettem az irányt. Vetettem egy pillantást a gépekre, és az azokon lévő értékekre, majd megtorpantam közvetlen az ágy mellett, és sokkot kaptam a látványtól.