- Nyolckor várunk a bejáratnál – tölti be Naruto vidám hangja a kórház folyosóját. 

Sasuke egykedvűen löki el magát a faltól, hogy kövesse barátját és Hinatát. Nagyot dobban a szívem, mikor hirtelen visszanéz rám. Kényszeredetten elmosolyodom. Megint nem tudok az arcáról érzelmeket leolvasni, nyugtalanít a gondolat, hogy talán bosszantja, amiért Naruto ráerőltette ezt az egészet.

- Hozz egy kardigánt, este hűvös lesz – mondja halkan, aztán a többiek után indul. 

Fülig vörösödöm. 

A sok munka gyorsan visszarángat a valóságba. Észre se veszem és le is telik a műszakom. Nincs időm olyan gondosan készülődni, mint reggel. Gyorsan átvedlek civilbe, és amennyire lehet, rendbe szedem magam. A hajam borzalmas kuszaságban pompázik, bosszankodva tépem a fésűvel és el is határozom, hogy még rövidebbre vágatom, mert lehetetlenség másként megregulázni. Sasuke állítólag szereti a hosszú hajú lányokat – jut hirtelen az eszembe -, de el is hessegetem a gondolatot. Évek óta másként értékelem a világot és benne önmagam.

- Sakura-san, fogadja el kérem, hálám jeléül – tol az arcomba hirtelen egy óriási rózsacsokrot az egyik beteg. 
- Ugyan, Inochi, tényleg nem kellett volna – lepődök meg a kedves gesztuson és azon, hogy milyen zavarban van szegény férfi. Valószínűleg ennek köszönhetem, hogy jó szándéka ellenére kis híján megvakít az arcomba tuszkolt virágokkal. Olyan piros, mint a rózsák, és leszegett fejjel, alázatosan várja, hogy elfogadjam az ajándékát. Remeg a keze. Vajon Sasuke ugyanígy látja rajtam ezeket a jeleket? Én is zavarba jövök, aztán köszönömöt sóhajtva átveszem a csokrot.
- Még pihennie kéne – mosolygok rá. – Jó éjszakát, holnap találkozunk – búcsúzom sietve, és próbálok uralkodni az arcomba tóduló véráramlaton, de nem megy. Képtelen vagyok nem örülni ennyire annak, hogy néhány pillanat és újra együtt leszünk Sasukéval. 
- Szia! Mi ez a csokor, Sakura-chan? – támad le azonnal Naruto, mikor meglát. 
- Éppen most kaptam az egyik betegemtől – szabadkozom zavartan. Hirtelen furcsának érzem, hogy Sasuke-kunról álmodozok, de egy idegen férfi virágait szorongatom. 
- Igazán nem kéne minden vacakot elfogadnod, egyesek még biztatásnak veszik. És az a férfi, akit délután megmentettél, szerintem túl sokáig szorongatta a kezed. Ezt se kéne hagynod – mondja barátom olyan gyerekes durcássággal, hogy önkéntelenül is eltátom a számat. 
- Te meg csokikat kapsz és élvezed, hogy körberajonganak! Azzal nincs gond? – emelem fel a hangom. 
- Az más! Erre pedig nincs szükség, majd kapsz másikat – kapja ki a kezemből a csokrot, és az éppen arra sétáló kolléganőmnek nyomja.
- Naruto! – forr fel az agyam. Mérgemben én meg a zacskót kapom ki a kezéből, ami meg van tömve édességgel, és olyan messze hajítom, hogy nem is halljuk, merre puffan. 
- Sakura-chan! – kerekedik ki felháborodva a két azúr szem. Nem nagyon hat meg!
- Bocsánat – veszem vissza a ledöbbent nőtől a virágomat, és pillantásra se méltatom tovább a szöszit. – Mehetünk! – intek Hinatának.
- Me-menjetek csak előre Sasuke-kunnal, mi majd megyünk utánatok – dadogja barátnőm pirulva, és sietve követi Narutót, aki méltatlankodva és valószínűleg engem szidva a csomagja keresésére indul. 
- Látom, semmi nem változik! – A mély hang felkavarja a gyomromban a pillangókat. 
- Bocs, de Naruto olyan gyerekes még mindig – erőltetek magamra egy mosolyt. Eléggé zavarban vagyok, hogy hirtelen kettesben maradtunk. 
- Az se semmi, ahogy te meg a csomagjával leütöttél egy macskát.
- Tényleg? – Rémülve kapom a fejem a bokrok felé, ahova az édesség repült, és hirtelen olyat hallok, amit már régen nem. Sasuke halkan nevet. Rózsáim mögé rejtem arcom, mert egy pillanatra megsértődtem ugyan, de a tény, hogy ismét jókedvűnek láthatom, minden mást felülíró boldogsággal tölt el, amibe még jobban belepirulok. 
- Indulunk? – kapja meg a könyököm, és választ se várva az éttermes utca felé húz.

Bár hamar elenged, a bőrömön érzem forró ujjai nyomát, és dobogó szívvel lépdelek mellette. Ez csak egy vacsora, és nem is leszünk egyedül, de kevés dolog tudna ekkora örömöt okozni.

- Hahó, megtaláltuk! Várjatok meg! – hallom mögöttünk a kiabálást, mire Sasuke megszaporázza a lépteit, mintha nem akarná, hogy Narutóék beérjenek. A következő sarkon túl hirtelen beránt egy kapualjba és befogja a szám. 

Nem nagyon értem, mire jó ez, de semmi kifogásom az ellen, hogy összepréselődve bujkáljunk egy ilyen sötét helyen. 

- Sasuke! Sakura-chan! Hova lettetek? Hinata, te se látod őket?
- Nem. Lehet, hogy már ott vannak.
- Ilyen gyorsan?
- Hát igen… - Hinata szemeit persze lehetetlenség lenne becsapni. Csodálkozva néz felénk, mikor elhaladnak a kapu előtt, ahol rejtőzünk, de Sasuke int neki, hogy ne szóljon. Hinata alig észrevehetően bólint és megragadja Naruto kezét, hogy elterelje a figyelmét.
- Azt hittem, sohasem szabadulunk meg tőlük! Naruto egész délután a nyomomban volt és csak beszélt, beszélt! – Sasuke ezt olyan megtörten közölte, hogy ha nem ismerném, még el is hinném, hogy belefáradt. De számomra a hangja elárulja, hogy nagyon is élvezte, hogy ennyien foglalkoztak vele, és Naruto így ragaszkodik hozzá. Nem tudom nem észrevenni, hogy ő meg hozzám, mert miközben ezt mondja, a keze még mindig a számon, és egész testével a falnak présel. 

Elgyöngülök, élvezem az illatát, a teste melegét, és úgy az egész élményt, hogy ilyen közel lehetek hozzá, de hirtelen ellép, mintha most jött volna rá, hogy túl intim a helyzet.

- Nem akarok rámenezni. Nem megyünk fel inkább hozzád? – kérdezi rekedten.