Dörömbölés, kulcs zörgése, visítás.
- Sakura! Te még alszol? Azonnal ki az ágyból! Hihetetlen híreket hoztam! - ragad ki nyugtalan álmomból legjobb barátnőm nem épp tapintatos módon.
- Hallottad? – sikít közvetlenül a fülembe, utána vadul megragadja a hálóingem, majd olyan tempóban és intenzitással rángat, hogy kis híján elharapom a nyelvem.
- Mit, Ino? – kérdezem kornyadozva, miközben kelletlenül hunyorgok az ablakon beáramló vakító fény miatt. – Egyébként nem bánnám, ha visszahúznád a függönyt, mert megvakulok, és ne kiabálj, az istenért! – sorolom morcosan a kívánságaim. Persze, amint elenged, hogy visszahúzza a sötétítőt, én máris kihasználom az alkalmat, egyből visszafordulok a kedvenc alvópózomba, hogy ott folytassam, ahol az előbb abbahagytam.
- Ezt nem hiszem el! – morogja újra. – Itt horpasztasz, miközben Sasuke-kun visszajött! – sápítozza, mire eléri, hogy mégis beinduljon a vérkeringésem, főleg az arcom kezd vörösödni a név hallatán.
- Tudom, hogy visszajött – vakkantom nem éppen kedvesen, és ugyanúgy fekszem rendületlenül lehunyt szemmel tovább, legalábbis igyekszem erőszakosan összeszorítani sírástól ragadós pilláimat és aludni míg lehet, mert nem akarok ma kikelni az ágyból. Nem akarok ma felkelni, mert akkor szembe kéne néznem Vele, és hiába vártam ezt a napot oly rég, hirtelen inamba szállt a bátorságom. Fogalmam sincs, mit mondhatnék neki, hogyan kezdjek hozzá, vagy egyáltalán hogyan viselkedjem a társaságában, mert ő általában olyan könnyedén átlép rajtam, olt le egy mondattal, vagy egyszerűen tudomást se vesz rólam, ha éppen olyan kedve van. Így inkább meg se próbálom, pedig úgy szeretném.
- Lázas vagy? – tapogatja meg Ino hirtelen a homlokom.
- Dehogy! – tiltakozom, pedig lehet benne valami. A szerelem tüze emészt, a reménytelen szerelemé, pedig talán csak bátrabbnak kéne lennem, hiszen visszajött, üzenetet is hagyott. Biztos nem tette volna, ha nem kíváncsi rám.
- Akkor is furcsa vagy – morogja Ino. – És kelj fel végre! – vált újra erőteljesebb hangnemre, de szavaival ellentétben leül az ágyam szélére és jóval szelídebben nézve várja, hogy mondjak végre valamit. – Találkoztatok? – nógat kíváncsian.
- Igen – nyögöm a párnába.
- Letámadtad?
- Azt nem mondanám – sóhajtok bele reménytelenül a félhomályba, aztán lassan barátnőm felé fordulok. – Hagyott egy üzenetet, hogy itt van, este pedig találkoztunk, de szinte csak köszöntünk és jöttem is haza, mert…
- Mert megijedtél – fejezi be helyettem Ino komolyan. Nem hiába vigyázott rám gyerekkorunk óta. Ő ismer a világon a legjobban, és ő osztozott velem legtovább a reménytelen epekedés keserű posványában. Hála Sainak, mára kigyógyult a rajongásból, de az én szívemben évek alatt a sok-sok csalódás és fájdalom ellenére csak mélyült ez a szerelem. Minél mélyebbre süllyedt Sasuke, minél menthetetlenebbnek tűnt, bennem annál erősebben élt az érzés, hogy egyedül én menthetem ki ebből a sötétségből. És talán Naruto.

Dörömbölésre kapjuk fel a fejünket, Ino kérdőn néz rám.

- Vársz valakit?
- Senki olyat, aki korán reggel képes ekkora lármát csinálni.
- Sakura-chan, felébredtél már? – harsan az ismerős hang a lépcsőházban. Emlegetett szamár.
- Beengedjem? – húzza fel kérdőn barátnőm gondosan szedett szemöldökét.
- Hagyd, majd én! – Erőtlenül kecmergek ki az ágyból, tétován tapogatózik lábam a bolyhos papucsok után. Először az ablakhoz lépek. Ismét elhúzom a függönyt és kitárom. Hagyom, hogy az arcom egy pillanatra megfürödjön az aranyló napfényben, aztán indulok is ajtót nyitni.
- Jó reggelt! – esik be Naruto csillogó szemekkel.
- Szia! – mosolygok rá. Egy pillanatra összekapcsolódik kérdő pillantása az én kissé elveszetten villanó smaragdjaimmal, és mondania se kell, miért jött. – Helló! – köszön hátra a vállam felett Inónak is, de aztán a tekintete újra megállapodik rajtam. Tudom, hogy arra kíváncsi, hogyan fogadtam a hírt és mire készülök. Meghat, hogy így aggódik a két legjobb barátjáért. – Reggeliztél már? – invitálom beljebb, de szinte azonnal tagadólag rázza a fejét.
- Köszönöm, nem! Hinata már alaposan ellátott, kielégített az éhségem korán reggel mindenféle értelemben – mondja csibészes vigyorral, aztán int, hogy megy is. – Csak látni akartalak – visszhangzik vidám hangja a folyosón, miközben lábai alatt már dübörög a lépcső, ahogy robog lefelé, de hirtelen megtorpan és visszanéz rám. Várom, mit akar, és elnevetem magam, amilyen perverz vigyorral rám kacsint. – Legyen szép napod! – olvasom le a szájáról. 

Látom, hogy neki már az van. Egyértelmű, hogy majd ki bújik a bőréből örömében, hogy Sasuke visszatért. Tulajdonképpen én se bírok magammal. Valószínűleg a boldogság hat rám ilyen furcsán, hirtelen nem tudok mit kezdeni ezzel a túlcsorduló érzéssel.

- Naruto sohasem nő fel – jegyzi meg Ino nem rosszallóan, inkább úgy, mint akit lenyűgöz, hogy valaki képes ilyen őszintén gyerekes vagy csak simán naivan őszinte maradni. 
- Ő már csak ilyen – bólintok mosolyogva, és a konyhába indulok, hogy egy erős kávéval észhez térítsem tépázott idegrendszerem.
- Ne már! Minek az a nagy kanna, igyál csak egy csészével! Nem tesz jót az a sok lötty! Tuti a melleid is azért nem nőttek nagyobbra, mert itthon és a kórházban is folyton ezt vedeled.

Megállok a mozdulatban és önkéntelenül is gyéren domborodó mellkasom felé pislantok. Bár orvosilag semmi sem támasztja alá Ino megállapítását, de hiúságom miatt azért felébred bennem a kétség.

- Miket mondasz! – fintorgok nem túl nagy meggyőződéssel. Persze azért a megszokott mozdulatsort folytatom, mert mellméret ide vagy oda, a szervezetem hevesen követeli a szokásos adagját.

Hamarosan kávéillat lengi be a lakást. Ráérősen szürcsölöm kedvenc fotelemben kucorogva, míg Ino éppen a szekrényemben portyázik, hogy megfelelő ruhákra leljen a nagy alkalomra. Jól esik, hogy nem riválisként, hanem őszinte segíteni akarással szervezkedik. Talán úgy gondolja, helyette is bizonyítanom kell, hogy mi – egyszerű, halandó nők - igenis méltóak vagyunk egy Uchiha figyelmére. 
- Ehhez mit szólsz? – emel ki győzedelmesen egy fehér nyári ruhát.
- Túl menyasszonyos! Sasuke még azt hiszi, egyből az oltárhoz készülök.
- Miért, nem? – röhögi el magát a szőke, erre megdobom egy díszpárnával. Esküvő Uchiha Sasukéval? Ne szaladjunk ennyire előre! Még normálisan beszélgetni se tudunk. Valószínűleg nem is akarnék úgy frigyre lépni senkivel, hogy közben olyan feszült vagyok, hogy egy zabszem se menne a fenekembe. Nem, nem kell így sietni! Elég, ha rajtam felejti kicsit a szemét és esetleg pár percet vele tölthetek. 
- Van ott egy másik. Szürke, fehér és rózsaszín virágok díszítik.
- Erre gondolsz? – varázsolja elő a szekrényből az emlegetett darabot.
- Szerintem ez jó lenne.
- Ja, gyorsan kapd össze magad és hadd nézzelek benne!

Lezuhanyozom, beillatosítom magam, picit sminkelek, aztán megpördülök barátnőm előtt a térd fölött lengedező szoknyácskában.
- Nem túl rövid? – aggódom.
- Fiatal vagy! Nem kell takargatni a lábadat és ez tényleg jól áll. Várj! – csuklójáról lehúzza gyöngyös karkötőjét és az enyémre csúsztatja. – Hozzon szerencsét! – mondja lelkesen, aztán hirtelen magához von. – Drukkolok! – suttogja a fülembe.
- Köszönöm! – ölelem vissza hálásan, de közben kicsit árulónak érzem magam, hiszen azt a boldogságot készülök megkaparintani, amire ő is évekig áhítozott.
- Na, megyek, mert sietek. Még találkozom Saijal, megiszunk valamit munka előtt.
- Randi? – kérdezek rá, mire Ino arcán széles mosoly jelenik meg.
- Majd Sai a könyvei alapján biztos besorolja valahová, és nagyon remélem, hogy randinak - bólogat. – Tudod, elég lassan esik le neki, hogy ha rám figyelne, többet tudnék segíteni neki a kapcsolatépítésekben, mint az a rengeteg okosító szakszöveg. De hát már annak is örülök, hogy eddig eljutottunk. Képzeld, tegnap megpróbált megcsókolni, de mivel nem hunytam le a szemem, mint ahogy a könyve szerint elvárható lett volna, ezzel állítólag azt jeleztem, hogy én még ezt nem akarom, erre visszahőkölt. Most komolyan, ez normális? – forgatta meg barátnőm hitetlenkedve kék szemeit.
- Nem, Sai sohasem volt, és soha nem is lesz normális, de így szeretjük – felelem jókedvűen. Tökéletesen el tudom képzelni a jelenetet és azt is, Ino mennyire csalódott fejet vághatott.
- Legközelebb kapd le te! – javaslom.
- Miért? Te ezt tervezed Sasuke-kunnal? – kérdi Ino évődve. Hirtelen ezt a jelenetet is elképzelem, majd Sasuke döbbent arcát, meg azt, ahogy a katanája a következő pillanatban egy nyisszantással leválasztja a rámenős fejemet a nyakamtól.
- Á, ilyen eszembe se jut – mondom kissé csüggedtebben, mint akarnám, de amúgy is az arcomra van írva, mennyire bizonytalan vagyok.
- Sakura! – fogja meg hirtelen barátnőm az arcom, és kényszerít, hogy a szemébe nézzek. – Sasuke visszajött és hagyott neked üzenetet. Ez egy Uchihától felér szinte egy szerelmi vallomással – mondja komolyan.

Elvörösödöm, főleg azért, mert valahol a szívem mélyén én is így gondolom, de a történtek után nem nagyon merek én már hinni semmiben.

- Nyugi! Nem kell siettetned a dolgokat. Te már mindent megtettél az ügy érdekében, csak arra figyelj, hogy jobban bízz magadban, és mindig légy ilyen csinos. Hidd el, Sasuke is észre fogja venni, te pedig várj rá türelmesen, ahogy eddig tetted, és tuti, ha akar tőled valamit, megtalálja a módját, hogyan adja a tudtodra.

Ino mindig képes arra, hogy visszaadja a hitem. Hálásan köszönöm a jó tanácsokat és nagyon örülök, hogy van nekem. 

Hamarosan együtt lépünk az utcára, és zavartan veszem tudomásul, mennyi férfiszem tapad rám mohón. Talán igaza van Inónak – mindenben. Bár a kávéval kapcsolatban azért kissé szkeptikus vagyok. A furcsa ébresztőt aztán furcsa találkozások követik. Alig köszönök el a szöszitől, a sarkon egy férfi szól utánam.

- Yo! Rég találkoztunk!
- Tegnap a hokage irodában, amikor beszámoltunk a küldetésről, Kakashi-sensei – emlékeztetem türelmetlenül, mert ha így haladok, és ennyi ismerősbe botlok „véletlenül”, hamarosan el fogok késni. Talán ő is Sasuke miatt keres?
- Ja, tényleg! Tegnap te is ott voltál – kopogtatja meg a fejét szórakozottan a kezében lévő könyvvel. Szexleckék kezdőknek, olvasom a borítót. Kakashi követi a pillantásom, majd felderül az arca. – Ó, nem nekem van rá szükségem, hanem egy barátomnak – magyarázza lelkesen. – Egy ifjú barátomnak. Tudod, atyai kötelességemnek érzem, hogy felvilágosítsam bizonyos dolgokról, mert nincsenek szülei és…

Hirtelen balsejtelem fog el és már lendülök is a könyv után, de nem véletlenül lett mesterem a hokage. Olyan gyorsan tűnik el a szemem elől a könyvével, hogy utána se csaphatok. Reménykedjünk, hogy Sainak szánja. 

A klinikán már várnak a gyerekek. Egy pillanatra mindig belefacsarodik a szívem, hogy milyen nehéz lehet nekik, de aztán igyekszem arra gondolni, hogy végre gondoskodni tudunk róluk, képesek vagyunk hatékonyan segíteni abban, hogy a háború keserű nyomait begyógyítsuk a szívükben. 

Leülök közéjük és mindenkit meghallgatok. Elmesélik, mi történt velük az elmúlt napokban, ki hogyan aludt, mit álmodott. A kedves, butuska álmokon mosolygok, az ijesztő rémálmok hallatán ölembe veszem a gyermeket és igyekszem megnyugtatni. Végül mind körém sereglenek, egyszerre ölelnek, szeretnek, nekem pedig olyan érzésem van, mintha a sok kis gyógyuló lélek szeretete az én sebeimre is balzsamként hatna. 

Mind egyszerre fordulunk az üvegfal felé. A gyerekek is megérzik a nyugtalanító chakrát, amitől hirtelen össze-vissza kezd kalapálni a szívem, és zavartan biccentek az újabb ismerősöknek. Gyanítom, ez a nap már csak ilyen lesz. Úgy tűnik, Tsunade körbevezeti Sasukét a klinikán. Nem tudom, mióta állhattak itt, de mesterem nagyon mosolyog, Sasuke pedig érdeklődve hallgatja a magyarázatát. Bár visszafordulok a gyerekekhez, a gondolataim még mindig a tegnap estén járnak és kezdem egyre jobban sajnálni, hogy úgy elszaladtam. Annyi mindenről kellene beszélnünk, én legalábbis annyi mindent szeretnék mesélni Sasukénak, például erről az új klinikáról, aminek az ötlete éppen onnan jött, hogy tudom, neki is milyen nehéz lehetett egyedül megbirkózni a családja elvesztésével. Az itt gyógyuló gyerekek mind elveszítettek valakit a háborúban, vagy olyan szörnyű élményekben volt részük, amiket szakszerű segítség nélkül talán sohasem tudnának feldolgozni. A klinika ötletét és a munkámat már számtalanszor elismerték, de én mindig is arra vágytam, hogy ő is büszke legyen rám. Ez a kíváncsiság a tekintetében, és az az elégedett, halvány félmosoly, hihetetlen boldogsággal tölt el.

Délben újabb meglepetés vár, Hinata bukkan fel. Titokzatosan félre húz és olyat suttog a fülembe, amitől félrenyelek.

- Heeee? – kerekednek el a szemeim nem éppen kulturált hanggal kísérve.
- Ne kiabálj, kérlek! – ragadja meg a karom ijedten, és olyan piros, hogy megsajnálom.
- Bocsáss meg, Hinata, de ez nagyon váratlanul ért. 
- Meg tudnál vizsgálni?
- Természetesen – bólintok még mindig sokkosan. Azt legalább tudom, hogy a könyvet nem Narutónak szánja Kakashi, de van egy olyan érzésem, hogy már ő is kapott ilyet.
- Itt nem lehet, ugye?
- Nem, nincs megfelelő műszerezettség, de délután ügyelek a kórházban. Négy felé, ha nincs sürgős eset, csinálhatunk pár tesztet. 
- Köszönöm – rebegi aléltan szegény lány. Úgy tűnik, őt is váratlanul érték a felmerülő problémák. 

Kettő előtt benézek még minden kis beteghez. Örömmel látom, hogy jókedvűen játszanak, így mosolyogva elköszönök. A konohai kórházban már nem ilyen kép fogad. Egy fiatal férfi szenved a sürgősségi részen, nemrég hozták. Valószínű tapasztalatlansága lett a veszte. Gyógyítója kimerülten törölgeti a homlokát, ereje már kimerülőben, ezért azonnal leváltom.

- Mérgezés, nagyon súlyos, de nem hiszem, hogy szándékos támadás lenne. Úgy gondolom, azon az idegen területen egyszerűen összekeverte a növényeket és nem jót evett a szerencsétlen – adja át kollégám a beteget. 

Kezeim a test fölé tartva azonnal felmérem az állapotát és megijedek, mert az ifjú shinobi valóban válságos állapotban van. Minden tudásomat összpontosítva tisztítom a szervezetét, közben utasításokat adok, milyen gyógynövénykeverékből kérem az ellenszert. Csapatom jól összeszokott, de így is alkonyodik már, mire a fiatal férfi végre felsóhajt, és lassan kinyitja a szemét. 

- Köszönöm – suttogja, és a kezemért nyúl. 
- Igazán nincs mit – mosolygok rá, és megszorítom erőtlen ujjait. – Sok folyadékra van szüksége, hogy teljesen átmossuk vele a szervezetét. Tudom, hogy szörnyű íze van ennek a teának, de örülnék, ha reggelig ez elfogyna – mutatok a szekrényén várakozó kancsóra.
- Úgy lesz – mosolyog vissza a férfi, aztán újra lehunyja a szemeit, és lélegzetvételéből úgy tűnik, végre gyógyító álomba szenderül.

Zsibbad a testem a megerőltetéstől, úgy érzem magam, mint egy kifacsart citrom. Amikor kilépek a folyosóra, Hinata zavart tekintetébe botlom, egy nagyon vidám Narutóba, és egy komoran ácsorgó Sasukéba. Úgy tűnik, régóta várnak rám, de ez Narutót nem akadályozza meg abban, hogy a szokásos vehemenciával ne üdvözöljön.

- Király voltál, Sakura-chan! – rikkantja vidáman, miközben egy csomó ajándékot egyensúlyoz a kezében.
- Sziasztok! – köszönök a többieknek is, és emészt a bűntudat, hogy Hinatáról teljesen elfelejtkeztem. Kérdően nézek rá, hogy a fiúk előtt említsem-e a vizsgálatot, majd a halovány arcot és a kétségbeesett tekintetet elnézve úgy döntök, nem hozom szóba. – Mi szél hozott ide benneteket? – érdeklődöm helyette, és elnevetem magam, mikor rájövök, Naruto mit szorongat a kezében.
- Annak örömére, hogy újra együtt a hetes csapat, úgy gondoltam, elmehetnénk egy dupla randira – feleli szőke barátom teljesen felvillanyozódva. – Ehetnénk ráment, utána meg felmehetnénk hozzád, Sakura-chan, hogy együtt megegyük ezeket – mutatja Naruto a számtalan bonbont, édességet, amit feltehetően megint a rajongói sóztak rá.

Boldog vagyok, hogy végre elismerik és így szeretik, bár nem tudom, Hinata hogy bírja, hogy Naruto ennyire népszerű lett a lányoknál.

- Rendben, nyolckor végzek – felelem szórakozottan, aztán újra értelmezem magamban az elhangzottakat és kistányér méretűre kerekednek a szemeim. Ez az őrült dupla randit mondott?