Mosolyt erőltetek, míg el nem búcsúzom a barátaimtól, aztán amint magamra maradok, szétárad bennem a csalódottság keserű érzése. Igen, egyedül legyőztem az ellenséget, igen, simán megvédtem magam, de attól még…

- Shannaro! – suttogom könnyekbe fúlt hangon. Már lendül a kezem, hogy belecsapjak a falba, de az utolsó centimétereknél lefékezem az öklöm. 

Nem éri meg! Nincs is rá okom, hiszen Sasuke nem ígért semmit. Epekedő szívem persze hevesen tiltakozik, mert fáj, hogy két üzenet után se volt hajlandó visszatérni.

Befordulok a lépcsőházba, élettelen tekintettel rovom a fokokat, míg fel nem tűnik az ismerős, kopott ajtó. Nyúlok a kulcsért, türelmetlen mozdulatokkal babrálok a zárral, majd végre bejutok és mélyet lélegzem lakásom megnyugtató levendulaillatából.

Itthon vagyok. Egy újabb nehéz kaland után, egy újabb felesleges reménykedéssel töltött nap után.

Pár lélegzetvétel elég is a levendulából, szinte fuldokolva sietek az ablakhoz, mert megfojt ez a mozdulatlanság, a reménytelen, talán értelmetlen várakozás, a nap-nap utáni buta hitegetés, hogy egyszer… hogy egyszer talán visszajön.

Fáradtan, megtörten rogyok az ablak alá. Átkulcsolom a térdeim, kétségbeesetten ölelem magam, hogy legyűrjem a rám törő magányosság rémét. Mellkasom zilálva emelkedik - süllyed a beáramló friss levegő után kapkodva. A lakásban minden ugyanolyan, mint hagytam. Semmi nem változott, ami nem újdonság, hiszen soha, semmi nem változik, aztán…

Aztán meglátom a kis papírt. Tenyérnyi, de makulátlanul szabályos cetli, rajta fájdalmasan ismerős, felnőttes, komoly írás. Kihagy a szívem egy ütemet. Vonszolni kezdem magam az asztalig, mint egy kutya, aminek az autó kettéhasította a testét, lógnak a belei, haldoklik, de még utolsó erejével is kúszna vissza a gazdájához. Én is kúszok, tekintetem közben kitartóan tapad a papírra, mert nem akarom elhinni, hogy tényleg itt van. Remegő kézzel nyúlok érte. Alig tudom elolvasni a záporozó könnyektől, pontosabban már messziről láttam, mi van rajta, mégis bolond szívem a vesztesek önbizalmával hitetlenkedik. Eszem azt súgja - ez csak valami csalóka ábránd -, mert kizárt, hogy igaz legyen. Pedig igaznak tűnik. Nagyon is valóságosnak tűnik, ahogy forgatom kezemben a lassan rongyosra áztatott fecni, mert sírok. Sírok, mint egy kisgyerek, pedig már nem vagyok az. Évek óta nem érzem magam annak, bár alig múltam tizennyolc, de egy háborúval a hátam mögött és annyi szenvedés után, amit Ő okozott… feladtam a rózsaszín, gondtalan gyermekkorom. 

„ Hazajöttem, Sakura! „

Miért fáj ez ennyire? Miért nem tudok örülni? Vagy így örülök? Ismét nem kapok levegőt, és a mellkasomra kell szorítanom a kezem, hogy ki ne ugorjon a szívem a helyéről. Zakatol, ficánkol, lüktet, össze-vissza ver, talán kettéhasad. Mint szakképzett orvosi ninja, megállapítom magamról, hogy valószínűleg sokkot kaptam. Mosolygok. Sírok és közben nem bírok a számmal, folyik a könnyem, de hirtelen nevetnem kell. Magamhoz szorítom a papírt és igyekszek úrrá lenni ezen a furcsa állapoton. Nem őrülhetek meg! Nem őrülhetek meg éppen most!

Egy óra múlva még mindig ugyanott ülök. Már lecsillapodtam, csendben töprengek, mit is jelent tulajdonképpen az üzenet. Fussak hozzá, keressem meg? Pár éve gondolkodás nélkül végigszaladtam volna a városon, hogy mihamarabb megtaláljam és a nyakába ugorjak, de mára megváltoztam. Megdöbbenve tapasztalom, hogy félek. Öröm, boldogság helyett félek, hogy ez a halvány remény, ez a kis cetli csak egy illékony délibáb, ami azonnal szertefoszlik, ha újra találkozunk és belenézek azokba a sötét szemekbe, abba a rideg tekintetbe, amelyekből évekkel ezelőtt elveszett a dacos kölyök, az érzékeny fiú, a családját sirató gyermek. 

Lassan feltápászkodom. Fürdeni indulok, akaratom ellenére jóval komótosabban tisztálkodom, mint szoktam. A sérüléseim begyógyítom, mert azt akarom, hogy a bőröm makulátlan legyen, az illatom friss legyen, az agyam józan legyen. Gondosan választok ruhát. Végül egy vékonypántos felső és egy könnyű nyári szoknya mellett döntök. Nőies, de visszafogott. Mint én – legalábbis reményeim szerint.

Már alszik a város, amikor megállok a többemeletes épület előtt. Fölöttem bogarak cikáznak a sárga lámpafény körül. Felnézek a másodikra, a sötét ablakokra. Tudom, hogy érzi a chakrám, tudja, hogy itt vagyok. Hamarosan én is érzem őt. Direkt eláraszt, letapogat, körülölel a veszélyes, ismeretlen erő, de nem félek tőle, csak kényelmetlen, letaglózó. 

Sasuke mire megjelenik a lépcsőház ajtajában, már szinte megfojt a chakrája, de rezzenéstelenül várok. Amikor közelebb sétál, ösztönösen szétárad bennem a megkönnyebbülés, hogy ő is ugyanolyan feszült, mint én, és ennek leplezésére hasonlóan gondosan készült a viszontlátásra. Még nedvesek a tincsei, és mintha sebtében fésülte volna hosszúra nőtt haját kikapcsolhatatlan rinneganja elé. Hirtelen felötlik bennem, hogy vajon rajtam használná-e? Ha akarná, képes lenne olvasni a gondolataimban. Na, nem mintha nem lennék nyitott könyv a számára. Most viszont magamat is meglepve visszafogott vagyok, pedig életem legnagyobb vágyálma küszöbén toporgok, de ez az álom olyan hihetetlen, valószerűtlen! Mára viszont azt is megtanultam, hogy akár rémálommá is válhat számomra. Bár mindegy, hiszen rég nem számolom már, Sasuke hányszor törte össze a szívem. Eggyel több vagy kevesebb alkalom ugyan mit számít!

Hirtelen keserű mosoly fut át ajkain, mintha tudná, mi jár a fejemben. A szívem majd ki ugrik az idegességtől, karjaim zsibbadnak, hogy végre ölelésre lendülhessenek, az ajkaim égnek egy vélhetően vérforraló csók után, de közben csak állunk mindketten néhány méterre egymástól és csak méregetjük, vizsgáljuk a másikat bizonytalanul. Más esetben elnevetném magam ekkora esetlenségen, de most érzem, hogy tehetetlen vagyok, leblokkoltam, és képtelen lennék úgy viselkedni, ahogy korábban ezerszer is elterveztem. Valami szenvedélyesebbre gondoltam, de ahhoz túl sokszor akart megölni, hogy hirtelen a nyakába vessem magam. Nem, nem attól félek, hogy ismét bántani akar, hanem inkább attól, hogy az álmom szertefoszlik és kiderül, ennyi év után tényleg csak egy ábrándképet szerettem és nem Uchiha Sasukét.

Magasabb nálam, jóval magasabb, vállasabb és izmosabb, mint legutóbb találkoztunk. A teste, arca elvesztette kölykös báját, erős, komoly és veszélyesen jóképű férfi vált belőle. Tekintete viszont ugyanolyan sötéten vizslat, mint korábban, bár mintha több érzelmet látnék benne… Mintha fontos lenne neki is ez a találkozás, ami hihetetlen és meglepő, mi több, furcsa! És ettől aztán végképp elbizonytalanodom.

- Sakura! – szólít meg csendesen. A hangja mély, kicsit rekedtes. Összerezzenek, mert rájövök, hogy percek óta hangtalanul méregettük egymást és ez kezd kínos lenni.
- Szia! – erőltetek magamra egy mosolyt. – Boldog vagyok, hogy visszajöttél – suttogom, közben tudom, hogy így is tökéletesen hallja, érti, mit mondok.

Fogalmam sincs, minek mosakodtam, csinosítottam magam eddig, mert ma este ennél többet nem is akarok. Mint egy riadt kis fruska, zavart mosollyal biccentek neki, aztán sietve hazaindulok. A hátamban érzem tekintetét, ezért megszaporázom a lépteim, majd a sarkon befordulva futni kezdek, és meg sem állok, míg újra körbe nem vesz a megnyugtató levendulafelhő.