Az alvilág mocska levakarhatatlan. Ha egyszer beszennyez, nem szabadulhatsz tőle.

Itachi farkasszemet nézett a rászegeződő pisztolycsővel, ami könyörtelenül dördült. Egy lövés a szívbe, egy a torkán keresztül, a harmadik az agyát roncsolta. Esélye se volt akár megijedni is. Úgy dőlt oldalra, mint egy zsák, a homlokán vékony patakban csordogált a vér. Csak egy pillanat volt, aztán élettelen tekintettel bámult a világra, már nem hallotta a mellette ülő hisztérikus sikítását.

Kinyílt a sötét autó ajtaja, egy kétajtós szekrény méretű tetovált fazon ráérős léptekkel odasétált és fél kézzel kikapta a hevesen tiltakozó lányt. Nem érdekelte, hogy körülöttük többen vadul telefonálnak vagy épp feléjük irányítva szenzációra éhesen villogtatják a vakut, esetleg videózzák az eseményeket. A férfi karján tekeredő sárkányfarok tökéletes biztosíték volt arra, hogy a bűntény - számtalan szemtanúja ellenére - csak egy újabb megoldatlan eset legyen a rendőrségi akták közt, hiszen az alvilággal senki se mer szembeszállni. 



A látszatra persze adni kell. Az igazgatói iroda pillanatok alatt megtelt rendőrökkel, mintha csak ott lehetne használható nyomok után kutatni. Végül oszlott a tömeg, egy csapat zsaru Itachi lakására indult, páran Sasukét nézték ki maguknak, de az iskola első számú embere teljes testével takarta és védte diákját a kínos kérdések özönétől. Igazából retteget, hogy Sasuke mégis tud valamit, ebben az állapotban pedig óvatlanul elszólja magát, ami mindkettőjük életébe kerülhet. A sokkos fiút végül sikerült kimenekíteni. Meghagyta az iskolaorvosnak, hogy akkora adag nyugtatót adjon Sasukénak, hogy holnap se legyen kikérdezhető állapotban.

Hiashi tulajdonképpen még örült is, hogy a rend őrei ekkora számban hemzsegnek az iskola területén mindenfelé. Többször végignézte a felvételeket Itachi kivégzéséről, és hiába cenzúrázták a képsorokat, szinte érezte homlokán a kellemetlen bizsergést. Rettegett, hogy ő lesz a következő célpont, ha nem intézi maximális körültekintéssel ezt az ügyet.

Itachi, te marha! Te szerelmes marha! 
Muszáj volt Orochimarut értesíteni a szökésről, különben a bandavezért őt nyuvasztotta volna ki elsőként. Az igazgató érzett némi bűntudatot, de a saját életét és a családjáét jobban féltette.

Órákig vallatták, faggatták, milyen munkaerő volt a fiatal tanár úr, és tudja-e, kinek lehetett esetleg útjában. Milyen kapcsolatban állt Itachi és Sakura, hogyan történhetett ez meg, hogy tanítási időben az intézmény dolgozója az egyik diákkal az iskolától kilométerekre autózgatott. Hiashi adta a hülyét, makogott valami valószerűtlen szerelmi románcról, és biztosította a rendőröket afelől, hogy éppen azért rabolta el Itachi Sakurát, mert tudta, hogy az iskola falai között lehetetlen lenne folytatni ezt a bűnös kapcsolatot.

A támadók kilétével kapcsolatban erősen ráncolta a homlokát, amikor egy fotót nyomtak az orra alá. Olyan ártatlanul bámult a sárkányos tetoválásra a felnagyított képen, mintha eszébe se jutna, hogy esetleg yakuza lehet a nagydarab brutális illető.

Közben persze intézkedett, hogy a lányát hét lakat alatt őrizzék, mert félelmei közül a legnagyobb az volt, hogy Hinatát is bánthatják.



Szinte csak lépésenként araszolt előre a sötétített üvegű, nagy, fekete autó. A hatalmas forgalomban lehetetlenség volt tempósabban haladni, ráadásul a koncentrációt erősen zavarta, hogy a hátsó ülésen elég vehemensen dulakodtak. A sofőr megunta a hancúrt meg a fülsiketítő visítást. Gyorsan lefordult egy kihaltabbnak tűnő mellékutcán, és biccentett, mire a szekrényméretű - magához képest lepkesuhintásnyi erővel - tarkón legyintette a rózsaszín síróbabát. Jót röhögtek, hogy a lány arccal előre pont a nagydarab ölébe ájult. A fickó lelkesen gombolgatni kezdte a nadrágját, hogy kihasználja a kínálkozó helyzetet, amikor hirtelen útjukat állta egy Maserati.

- Na, már csak ez hiányzott! Mit akarhat Ibiki? – fintorgott kelletlenül a sofőr.
- Lelőjem? – lóbálta meg a mellette ülő ragyás képű kölyök izgatottan a fegyverét.
- A főnök unokatestvérét? Ennyire hülye te se lehetsz! – csapta homlokon a másik.
- Miért? Éppen nagyon zavar! – szólt a hátsó ülésről a nagydarab is méltatlankodva, mert a szűk helyen nehezen és lassan ment neki a vetkőzés. 
- Üdv! – tárult fel az ajtó, és az ájult lány a következő pillanatban már Ibiki vállán lógott. 
- Hé! Minket bíztak meg ezzel! – pattant ki a sofőr idegesen, mikor Ibiki a lánnyal a saját autójához sétált. – Nem viheted el! Orochimaru bennünket…
- Orochimaru nagy bánatára igen, benneteket bízott meg. Ti pedig fényes nappal lövöldöztetek a város kellős közepén. Biztos, hogy erre kaptatok parancsot?
- A hely nem volt kijelölve!
- Hát ez az! A lehető legostobábban oldottátok meg a feladatot. Rengeteg a szemtanú, szóval valakinek majd el kell vinni a balhét.
- De mi…
- Igen, majd ti! – vigyorgott lazán a sebhelyes, és bedobta Sakurát a kocsija hátsó ülésére, aztán intett az időközben megérkező rendőröknek, akik azonnal körülvették a három yakuzát, a Maserati pedig méltóságteljesen elhúzott a helyszínről.

Ibiki talán akkor izzadt le utoljára ennyire, amikor randevút kért Tsunadétől. A rendőrök miatt nem aggódott, hiszen rettegtek tőle. Ő tálcán kínált nekik pár balféket, akivel villoghatnak majd, cserébe hagyták, hogy intézze a saját ügyeit, de ez a dolognak csak a könnyebbik része volt. Orochimarutól ő is tartott.

Az unokatestvére már várta. Pontosabban nem őt, hanem a három jómadarat, akire rábízta a feladatot. Ibiki nem hibáztatta a felelőtlen választásért, hiszen gyorsan kellett cselekedni, senki se számított a szökésre, de talán éppen ez volt a szerencse. Ha nem ez a három féleszű csap le a gerlepárra, Sakura talán már nem is élne, vagy élne, de szívesebben lenne halott. A szervezet legjámborabb figuráit sikerült kifognia. Ibiki egy kicsit, de tényleg csak egy igazán kicsit még meg is sajnálta őket, hogy soha többet nem szívnak már szabad levegőt. 

Tíz perces autózás után a Maserati begördült egy városszéli ház óriási garázsába, ami leginkább egy csűrre emlékeztetett. Furcsa ízlése volt az unokatestvérének, Orochimaru imádta majmolni a nyugatiak életstílusát, pontosabban a vadnyugat stílusát. Kockás ing, farmer, sarkantyús bőrcsizma. Marlbolót szívott, pedig asztmás volt, és mindig köhögött tőle, a fején meg western kalapot hordott. Állítólag még baszás közben se vette le. Ez talán mókás is volna, ha közben nem lenne olyan kattant. 

Ibiki megint a vállára vette rózsaszín védencét és elindult megkeresni főnökét. Nem kellett sokat találgatni, hol lehet. A nappaliban csak úgy visszhangzottak a pisztolylövések. Kivételesen csak egy filmben, bár közben Orochimaru egy igazi fegyvert szorongatott, és épp az előtte reszkető aggastyánra szegezte.

- Papa, hogy jutott eszedbe három ekkora hülyét küldeni utánuk? – kérdezte türelmetlenül az öregembertől.
- Sürgősen kellett valaki, aki közbelép, és egyedül ők voltak kéznél – válaszolta remegő hangon az öreg, miközben a homloka már a szőnyeget súrolta, úgy hajlongott bocsánatért esedezve.
- Papa, nem vagy már a régi. Miért nem intézted akkor te magad?
- Orochimaru, ne baszakodj már a saját apáddal! Látod, hogy lassan a nevére se emlékszik, és egy pillangó lekaratézná – lépett közéjük Ibiki idegesen. Ő se rajongott az öregért, de mégis csak rokon vagy mifene. Sakurát ledobta az egyik kanapéra, majd nyúlt a reszketeg, ráncos kézért, hogy felsegítse a papit a földről.
- Te ebbe ne szólj bele! – hadonászott Orochimaru mérgesen a fegyverrel. - Aki hibázik, nálam nem kap második esélyt! – mondta türelmetlenül, és lazán meghúzta a ravaszt. Ibiki keze megállt a mozdulatban és utálkozva konstatálta, hogy beteríti a vér. Erőtlenül csúszott vissza a szőnyegre az idős, vézna test.
- Ezt most miért kellett? Tönkretetted az Armani ingem – mutatott a vörös pettyekre magán, és dühösen kicsavarta Orochimaru kezéből a pisztolyt, majd mérgében jó messzire dobta.
- Ne érzékenykedj már, veszek neked egy másik inget! Olyan szépet, mint az enyém, oké? – váltott békítő hangnemre a klán vezér. – Különben köszi, hogy helyrehoztad, amit az a három lúzer elkúrt – tette hozzá hálás mosollyal.
- Elég furcsán mutatod ki a háládat – bökött Ibiki az ingére szemrehányóan. 
- Bocs, csak felidegesített az öreg. Újabban már semmit se lehetett rábízni.
- Hát már nem kell többet aggódnod miatta, bár még megdögleni se tudott rendesen – intett a sebhelyes fejével az átvérzett szőnyeg felé. – Csak pár centi és a padlón landol, úgy legalább nem kent volna össze semmit.
- Nem gond az a pár pecsét, legalább lesz valami szép emlékem róla. Anno ő is mindig véresre vert. Azok a régi, szép idők… – sóhajtott kegyetlen vigyorral Orochimaru. – A gyerekkorról jut eszembe! Hálás vagyok, hogy hoztál nekem egy új játékszert. Ezt a kis cseresznyevirágot már rég le akartam szakítani. Kicsit csodálkozom is, hogy eddig hogy védted tőlem, most meg önként idecipelted. Talán már nem keresel rajta olyan jól?
- Én? Mintha csak az én bulim lett volna! Pontosan tudod, hogy mennyit hozott mindkettőnknek, és azt is, hogy rég letudta már az apja tartozását.
- Akkor mit keres itt? Vagy miért nem hoztad előbb, hogy tisztességesen elbúcsúzzunk?
- Mert úgy gondoltam, te se vagy a saját pénzed ellensége. 
- Óh, milyen rendes vagy hozzám! De valld be, te se jártál vele rosszul!
- Mit tagadjam, de hidd el, a részed mindig becsületesen megkaptad.
- És most miért döntött úgy, hogy hirtelen lelép a lovagjával?
- Az nem a lovagja, hanem egy ostoba, romantikus tanár, aki azt hitte, megszöktetheti. Sakura semmit se tudott a tervéről, sose szegülne ellen vagy tenne ilyen meggondolatlan dolgot. 
- Nagyon véded! Talán megkedvelted a kicsikét?
- Nem kedvelek én senkit, csak ismerem. Évek óta számtalan lehetősége lett volna, hogy szökni próbáljon, de eszébe se jutott. Ez nem az ő hibája, és tulajdonképpen az se, hogy ilyen helyzetbe került. Azért hoztam ide, mert meguntam már az értelmetlen gonoszkodást, kivételesen jót akarok cselekedni. Szeretnék neki segíteni, hogy új életet kezdhessen. Megérdemli!
- Új életet akarsz biztosítani neki? Talán el akarod venni feleségül? – lepődött meg őszintén Orochimaru. Szeme vékony csíkra szűkült, úgy méregette a sebhelyest, aki talán életében először, mintha zavarban lett volna.
- Dehogy akarom feleségül venni! – rázta meg a fejét Ibiki egy erőltetett nevetés kíséretében. - Mit kezdenék egy ilyen tejfeles csibével? Tudod, hogy csak az igazi nőket szeretem! Egyszerűen megsajnáltam, és azt gondolom, el kéne engednünk. Nem tehet arról, hogy az apja egy gyáva pondró. Ő mindent megtett, hogy törlesszen, szóval kaphatna egy új esélyt.
- Miért érezem úgy, hogy nem csak az ő szabadságáról beszélsz, hanem te is menni készülsz?
- Talán mert igaz is. Mint mondtam az előbb, meguntam a gonoszkodást.
- Szerinted ez így megy? Fogod magad és itt hagysz ezzel a csürhével? – Orochimaru éktelen haragra gerjedt. 
- Van még számtalan embered, akit ugráltathatsz. Ne csinálj úgy, mintha nélkülem megállna a világ! – lendült be Ibiki is. Bár a természet őt ajándékozta meg magasabb, izmosabb testalkattal, és simán unokatestvére fölé tornyosult, Orochimaru eszelős tekintete őt is félelemmel töltötte el. 
- Épp most vesztettem el az apámat, erre te is el akarsz hagyni? – suttogta a vezér. Hirtelen az övéből egy tőrt húzott elő, amit a sebhelyes nyakához bökött, majd szélesen elvigyorodott. – Hogy jutott ez egyáltalán az eszedbe? Talán téged is megbolondított a szerelem? – kérdezte kíváncsian.

Ibiki hátán patakokban folyt a veríték, bár igyekezett higgadtnak mutatkozni. Tsunadéról nem tudhatott senki, legalábbis remélte, hogy elég óvatos volt, de most rettegés kúszott végig a gerincén, hogy veszélybe sodorta az egyetlen lényt a földön, aki végre igazán fontos volt. 

- Testvérek vagyunk, jóban-rosszban mellettem álltál, erre elárulnál egy nő miatt? – A tőr vékony csíkot karistolt, majd megtorpant egy ponton és egyre mélyebbre nyomódott.
- Soha nem árulnálak el – hazudta Ibiki szemrebbenés nélkül. 

Orochimaru felnevetett, elégedetten nézett unokatestvére gyűlöletet sugárzó szemébe. 

- Tegyük fel, hogy hiszek neked. De akkor elvárom, hogy te is higgy nekem! – mondta könnyedén.
- Mit akarsz?
- Veled ellentétben én még nem untam meg a gonoszkodást, sőt, élvezem. Szeretek kegyetlenül játszadozni, szenvedést okozni, de veled kivételt teszek. Nagylelkű leszek. Csak egy éjszakát kérek a csibéddel. Elszórakozunk hármasban, és ha elégedett leszek, elmehet, elengedem, és te is mehetsz vele. Na, mit szólsz?

Ibiki bizalmatlanul nézett a vékony csíkszemekbe, de hiába akarta kiolvasni, mi járhat a másik zavarodott elméjében, képtelen volt rájönni.

- Te döntesz! – vigyorgott eszelősen unokatestvére. Lazán átlépte apja hulláját, hogy közelebbről is megvizsgálhassa leendő áldozatát, ezzel tovább hergelve a másikat. Kéjesen végigsimított a lány combján, belemarkolt a mellébe magában megállapítva, hogy nem is olyan csibe már. Élvezettel nyalta szája szélét, kalapját hátrább csúsztatta, úgy kérdezte kihívóan: - Na, indulhatunk a szobámba? 


Sakura nem értette, mi történik vele. Jeges víz zúdult az arcába, valószínűleg ez térítette magához. Ijedten fordította oldalra a fejét, mert a szemébe, orrába folyt, köhögnie kellett tőle. Kellemetlenül összerántotta bőrét a hideg, érzete a nyakán és a vállán legördülő dermesztő cseppeket. Riadtan vette tudomásul, hogy akadálytalanul ömlik rá mindenhol.

- Ibiki? – suttogta a fölé hajoló arcot felismerve. A férfi szeme élettelen volt, idegen. Durván felrántotta a földről és a falhoz taszította. – Mit csinálsz? – sikoltotta a lány kétségbeesetten, mikor csuklójára bilincs csattant, majd a két lábát is szétfeszítették és rögzítették.

Teljes testében reszketett. Lepörgött előtte, ahogy a kocsiban Itachi teste mellézuhant, és azt kívánta, bárcsak meghalt volna akkor ő is, mert tudta, hogy ami most rá vár, még ettől is kegyetlenebb lesz. Ibiki rá se nézett, mintha meg se hallotta volna a zokogást és könyörgést.

Italt kevert, kettőt. Az egyiket Orochimarunak adta. A fickón nem volt más, csak egy kalap.

Sakura már teljes hangerőből sikított. Jól emlékezett Orochimarura és arra, milyen volt tizenhárom évesen előtte térdepelni megalázottan, félelemtől reszketve. Az apja egyszerűen eladta ennek a férfinak, mert túl sokba került szeretőt tartani, nem futotta a családi költségvetésből. Annyi tartozást halmozott fel, hogy uzsoráshoz kellett fordulnia, így kölcsön kért Orochimarutól, hogy fussa egy új bundára annak a kurvának, aki kiforgatta az apját és vele együtt a családját minden vagyonából.

Sakura gyerek volt még, és csak annyit érzékelt az egészből, hogy a szülei sokat veszekedtek, aztán egy napon épp az iskolából ballagott haza a barátnőivel, amikor megállt egy fekete autó sötétített üvegekkel. Nyílt az ajtaja, majd megragadták és betuszkolták. A barátnői sikoltozva szaladtak szanaszét, de ő hiába kiabált, nem segített senki. Lefogták, nevettek tehetetlen vergődésén, néhány perces autózás után pedig egy férfihoz vitték, akinek Sakura már akkor észrevette az őrületet a szemében. 

Orochimarut nem érdekelte, hogy hány éves az előtte remegő, akit annyira megbénított a félelem, hogy már sírni se mert. Felrántotta a hajánál fogva és alaposan megnézte magának. A fejlődetlen gyerektest nem tett rá túl mély benyomást, úgy gondolta, egyszer jó lesz, aztán nekiadja az embereinek, de Ibiki közbeszólt:

- Mi lenne, ha új üzleti vállalkozásba fognánk? 
- Kitömjük babának?
- Lehetne, de tudok jobbat is. Add nekem! Van egy ötletem, szerintem sokat kereshetnénk rajta.
- Előbb azért játszom vele.
- Ha tönkreteszed, nem ér majd semmit. Légy okos és hallgass rám!
- Miféle üzletről beszélsz?
- Tényleg olyan cuki, mint egy baba. Nézd ezeket a finom vonásokat és ezeket a nagy szemeket, meg a különleges haját! Kapkodnának érte a modellügynökségek. Minél fiatalabb, annál jobb. Tudod, hogy húsz évesen már kiöregszenek ebből a szakmából, de ő még sokáig így néz majd ki, és rengeteget kaszálhatnánk vele. Vannak összeköttetéseim, és jobban is tetszene ez a munka, mint lányokat futtatni a bárokban. Az számomra már nem kihívás!
- Minden modell kurva! Jövőre már terhes lesz és dobhatjuk.
- Kabuto majd elintézi, hogy ne essen teherbe, és én is ügyelek rá, hogy csak a munkára koncentráljon. 
- És a rendőrség mit szól majd, hogy ilyen fiatalon dolgoztatjuk?
- Külföldön, új papírokkal, nem lesz semmi gond, és ott jobban is keresne. Bízd rám, gyorsan törleszti majd az apja adósságát vagy még többet is – kacsintott Ibiki az unokatestvérére, majd kivette a kezéből a lányt és a vállára dobta. Apró fenekét játékosan megpaskolta, mire Orochimaru elröhögte magát és egy nagylelkű intéssel jelezte, hogy beleegyezett. 

Sakura akkor nem tudta, mi lesz a további sorsa. Nem is reménykedett abban, hogy élve elhagyhatja Orochimaru házát. Azt pedig végképp nem sejthette, hogy a fenekét paskoló kéz a későbbiekben sokkal szorosabban fogja és segít majd, mint azt a szülei valaha tették. Sokat köszönhetett Ibikinek. 

Orochimaru viszont mindig behajtotta a tartozást.

Most, ennyi év után újra itt reszketett előtte. A hajából csöpögő hideg cseppeket már nem is érezte, pedig kitartóan folytak végig remegő testén, makulátlan bőrén. A férfi felhajtotta az Ibiki által kevert italt és ráérősen hozzásétált.

- Voltál már cirkuszban? – kérdezte vigyorogva. Sakura rémültem rázta a fejét. 
- Ne már! Megint késdobálóst akarsz játszani? – horkant fel Ibiki mögötte. – Tudod, hogy béna vagy benne! Azt ígérted, elmehetünk, de ha te késeket akarsz dobálni, itt nem lesznek túlélők! – Orochimaru jókedvűen nevetett a megjegyzésen.
- Azt mondtam, játszani akarok! Én döntöm el, hogy mit – lehelte a lány arcába, és hirtelen egy kést döfött közvetlenül a nyaka mellé. – Ne moccanj, ha élni akarsz – suttogta. Hozzáhajolt, száját a lány szájára tapasztotta és undorító hosszú nyelvét átdugta áldozatához egy kis játékra. Csóknak indult vagy élve boncolásnak? Mindegy is, mert Sakurát a félelem megbénította és hangtalanul tűrt mindent. 

Hajnalig tartott a kínzás. Ibiki szerencsére nem csak erősebb és magasabb volt unokatestvérénél, hanem az italt is jobban bírta. Neki elég volt két óra alvás, hogy újra józan fejjel gondolkodjon. Nyíló szemei azonnal Sakurát keresték a felfordulásban. Tudta, hogy ez az egyetlen esély, ha cselekedni akar. Arra már rájött, hogy őt Orochimaru sohasem engedné el, de legalább a lányt menteni akarta. 

Gyorsan felöltözött, aztán az összegabalyodó párhoz lépett. Majdnem elhányta magát, ahogy cibálni kezdte unokatestvérét Sakuráról. Orochimaru vézna testét mintha csak a tetoválások tartották volna össze, meglátszott rajta az évtizedek óta tartó hedonista életstílus. Drog, pia, rengeteg nő. Csoda, hogy nem rohadt még le az a nyeszlett micsodája. 

Arra bezzeg volt esze, hogy búcsúzóul újra tönkretegyen egy ártatlan embert. Sakura, bár gyengén lélegzett, de ezen kívül nem sok jelét mutatta az életnek. Meggyalázott teste tarka térképként mutatta be az emberi kegyetlenség színes tárházát. 

Ibiki takaróba csavarta és a vállára dobta. Megfogadta, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy így cipeli ezt a szerencsétlent. A házban Orochimaru emberei mind kitértek az útjából, miközben a Maseratijához sietett. Úgy érezte, éveket öregedett egyetlen éjszaka alatt. Nem is akart a lányra nézni, mert így is kellően gyötörte a bűntudat, de az előtte álló feladat még ennél is nehezebbnek ígérkezett. Szembe kellett nézni Tsunadéval.

A nő nemrég ért haza az éjszakás műszakból. Kócos hajjal, álmos, meglepett szemekkel nyitott ajtót, de az álom egy pillanat alatt kiröppent a szeméből, amikor felfogta, mit lát. Szerelme egy fiatal gyereklányt cipelt a vállán. A nagydarab férfi szó nélkül benyomult mellette és a kanapéra dobta az élettelennek tűnő testet.

- Hoztam pénzt – dobott egy köteg bankót is a pokrócba bugyolált csomag mellé. – Tedd rendbe, amennyire lehet, és azonnal utazzatok olyan messzire, amennyire csak bírtok. Soha többet nem jöhettek ide vissza! – mondta a megdermedt nőnek, aki csak állt még mindig az ajtóban értetlenül, majd lassan megmozdult, becsukta az ajtót és Sakura mellé rogyott a kanapéra.
- Ki tette ezt vele? – kérdezte elborzadva, pedig csak a sápadt arcot meg a kikandikáló karokat és vállakat látta.
- Én – válaszolta a férfi csendesen.
- Te? Nem hiszem el, hogy ezt te képes lennél… - Tsunade elhallgatott. Remegő szája szélére ezernyi kérdés tódult, de végül csak annyit mondott: - Kizárt, hogy te valakivel így bánj. Ezt valaki más tette!
- Nem fontos, ki volt pontosan! A lényeg, hogy én tehetek róla, és te is így fogsz járni, ha nem indultok minél előbb! – Ibiki ketrecbe zárt tigrisként járkálni kezdett idegességében, mert annyi mindent szeretett volna még mondani a nőnek, akit a világon a legjobban szeretett, már ha egy ilyen rongy ember, mint ő, a szájára veheti ezt a szót. Szóval szerette, imádta, és féltette a végletekig, ezért most muszáj volt minél hamarabb elbúcsúzniuk.
- Csak pár perced van, hogy magához térítsd és összecsomagolj. Muszáj azonnal elutaznotok!
- Hová?
- Londonban ismerek valakit, aki segíthet.
- És te nem jössz velünk?
- Azzal megírnám mindhármunk halálos ítéletét. Neked kell elkísérned a lányt.
- Nem elég, ha elviszem Londonba? Utána visszajöhetnék és megbeszélhetnénk…

Ibiki dühösen rántotta szét a pokrócot Sakurán, hogy Tsunade lássa, mitől akarja óvni. A nő végre megértette, és kétségbeesetten zokogni kezdett.

- Mikor együtt voltunk, láttad a tetoválásokat. Tudtad, ki vagyok – motyogta elgyötörten a férfi. 
- Igen – bólogatott Tsunade, de mégse tudta elhinni, hogy ez a csupaszív, kedves ember, aki totális zavarban, talpig vörösödve várta egy malomkeréknyi méretű rózsacsokorral a kórház aulájában, ugyanaz a személy, aki ilyen szörnyűségre képes. 
- Megértem, ha utálsz – lépett hozzá Ibiki. A hangjában annyi fájdalom bujkált, hogy Tsunadénak még nehezebb volt tisztán gondolkodni. – De hidd el, nekem soha sem volt más választásom. Olyan családba születtem, ahol az első lélegzetvétellel megpecsételődik minden gyermek sorsa és nincs kiút. Csak azt sajnálom, hogy téged is belerángattalak!

A nő nem bírta tovább. Bizonyosságra volt szüksége, hogy nem tévedhetett ekkorát. Felállt és Ibikihez lépett, megölelte. Ibiki egész testében remegve ölelte vissza őt. Egyértelmű, hogy félt. Tsunadét megdöbbentette, hogy ez a hatalmas, rettenthetetlen férfi miatta retteg így, de ettől a felismeréstől hirtelen megnyugodott. Mégse tévedett! Ibiki tényleg szereti.

Szó nélkül indult, hogy bepakoljon, és elhatározta, hogy történjék bármi, erős marad. Erősnek kell lenni mindhármukért, mert bárki is ez a lány, Ibikinek nagyon fontos. És ha Ibikinek fontos, akkor neki is, mert ő se szeretett még így senkit, mint ezt a kiismerhetetlen, sebhelyesarcú férfit.



Öt évvel később.

Egy fiatal lány sietős léptekkel vágott át a parkon. Utálta a londoni nyirkos levegőt és azt, hogy a szél könyörtelenül befújt vékony kabátja alá. Mihamarabb otthon akart lenni, mert sötétedett, ráadásul úgy érezte, mintha figyelnék. Tsunade már számtalanszor elmagyarázta, hogy ez csak a rossz emlékek miatti beidegződés, és itt biztonságban van, de Sakura nem tudta elhessegetni a kellemetlen érzést, hogy valami veszély leselkedik rá. A történteket még mindig nem sikerült kihevernie. Bár testileg meggyógyult, az az éjszaka Ibikivel és Orochimaruval egy életre elvette a kedvét a férfiaktól. És nem csak a férfiaktól. Egyszerűen képtelen volt megbízni az emberekben.

Rettegett. Folyton rettegett mindentől és mindenkitől.

Csak tíz lépés és eléri a keskeny utat. Ha azon átvág, ott is a házukhoz vezető lépcső. Még öt lépcsőfok és beér a biztonságos falak közé.

Az utat végre elérte, már éppen lelépett volna, amikor a semmiből egy autó vágott elé. Fekete volt, sötétített üvegekkel. A félelem megdermesztette, amikor kinyílt az ajtó. Egy magas, izmos, ázsiai férfi bukkant fel. A novemberi hideg ellenére fekete trikót viselt, karján pedig ott tekergőzött az ismerős tetoválás. Fiatal volt, akárcsak ő. Fekete haja rövidre nyírva, mint egy kommandósnak. 

- Gondolom, nem így képzelted a viszontlátást – mondta keserűen, miközben megragadta a lányt és belökte a kocsiba. Sakura tágra nyílt szemekkel bámult az ismerős, de mégis idegen arcra, majd a tetoválásra, és nem értett semmit. 
- Miért? – suttogta.
- Öt évem ment rá, hogy kinyomozzam minden titkod. Eljöttem érted, hogy bosszút állhassak a bátyámért.