Neji ajkait szorosan összezárta, miközben a szűkös folyosón lépkedett, nehogy egy apró sóhaj is elhagyhassa a száját. Nem lett volna Hyuugához méltó, hogy némi cipekedés fáradt lihegésre késztesse. Pedig a bőrönd nehéz volt. Nem is fogta, inkább csak húzta maga után a földön, s a görgők hangosan forogtak, miközben szabad jobbjával meg-megkapaszkodott a fülkék ajtajában.  Nem volt szüksége arra, hogy az órájára nézzen, anélkül is tudta, elég késő van ahhoz, hogy csak elvétve találjon embert a járaton. De ez a kihaltság még őt is meglepte. A fülkék mind üresek voltak, a vagonon egyáltalán nem látott embert. Na nem mintha egy pillanatra is bánta volna. Erőteljes mozdulattal kihúzta a negyedik fülke ajtaját, ami, miután benn tudta a fiatal férfit és bőröndjét is, hangos csapódással húzódott vissza.
Benn aztán felemelte bőröndjét, s annak minden nehézsége ellenére a poggyásztartóra tornázta. Mikor végre végzett, lepottyant a jobb oldali ülésre, kabátját lekanyarintotta magáról, s a szemben lévő oldalra dobta, miközben egyik lábát felhúzva kényelmesen elterült a gumis ülőalkalmatosságon. Ha egyszer nem kell tartania utazótársaktól, minek fárassza magát? Különben is, ha netalántán mégis keveredik ide valaki, annyi szabad fülke közül biztosan nem azt az egyet fogja választani, amit ő már így elfoglalt. 
Nyaka a fal mellett lévő karfán pihent, így ahogy kinyitotta a szemét, valamennyire kiláthatott az ablakon. Az félig nyitva volt, s a hűvös levegő egyelőre lassan áramolt be a kis helyiségbe, finoman megborzolva a férfi haját, mely a szokásos lófarokba fogva pihent a tarkóján. Kinn már sötétedett, így az ablaküveg egészen szürkésfeketének látszott. Neji összevetette kezeit a mellkasán, s szemeit lehunyta, hogy átadja magát az édes semmittevésnek. De rögtön eszébe jutott, mennyire kellemetlen lenne, ha szendergéséből a kalauz zavarná fel. Legalább azt meg kéne még várnia.


Halvány sóhaj hagyta el ajkait, miközben szemei kinyíltak, hogy aztán kifejezéstelenül meredhessenek maguk elé. Még mindig annyira furcsa volt. Mintha hosszú évek teltek volna el azóta, hogy elment Londonba. Itt valahogy még a levegő is más... Már akkor érezte, amikor megérkezett a repülőtérre. Nem csak a táblákon megjelenő feliratok, nem csak a tömeg morajló hangja más. Valahogy... a fák susogása, az állatok hangja is. A környezet, és minden. Bármennyire is nem akarta beismerni magának, de hiányzott neki ez az ország. Az otthona. De a legfőképpen... Nem tudott elnyomni egy elégedett mosolyt, melyet, valljuk be, éppenséggel sokat ígérőnek is lehetett volna titulálni. 'Hinata...' Igen, alig várta, hogy újra láthassa "imádott" hugicáját! Vele együtt lenni egyszerűen pezsdítő, a telefonon keresztüli szekálás meg sem közelíti, milyen, amikor a valóságban teszi ugyanezt. Neji tudta, hogy testvére a család jellegzetesen hűvös álarcát hordja, s méltó a Hyuuga névre. Ennek ellenére, vagy talán pont ezért, élvezte, hogy ő lehet az egyetlen, aki képes megtörni a lány híres-neves önuralmát. Hányszor sikerült már zavarba hoznia...! Igen, annak a vörösödő arcnak a látványa minden percet megér. És akkor vajon milyen arcot fog vágni, mikor betoppan? Neji ismét félmosolyra húzta a száját. Természetesen már napok óta tudja, hogy ma fog hazautazni, mégsem szólt húgának. A szüleit igen, őket értesítette. Hisz amúgy sincsenek otthon. De a drága kishúgát nem... Had érje csak meglepetés. Eleinte mérges volt, amiért a hülye festmények miatt haza kell utaznia. Hiszen végül sikerült megbeszélni, hogy kapjon kedvezményeket, nem igaz? Sok levelet váltott a festő képviselőivel, és többé-kevésbé minden simán ment. Akkor meg miért akarták hirtelen, hogy hazautazzon? Talán alá kéne írni valamit? De ez nevetséges, hisz azt postán is elintézhették volna... De végül is, nem számít. Azért a lelke mélyén egy kicsit örült. Már csak pár óra, pár nyomorúságos óra ezen a vonaton, aztán... Aztán újra szórakozhat az ő hugicájával. Bár... Hinata az utóbbi időben elég furcsán viselkedett. Még így, hogy mérhetetlenül messze volt tőle, is érzékelte. Lehet, hogy tényleg találkozgatott valami ficsúrral, és az kavarta fel ennyire? Vagy talán... Az az Uzumaki fiú? Megrezzent, ahogy érezte, hogy a föld megmozdul alatta. Ugrott a gyomra, ahogy a vonat nagy döcögve elindult, de pár perc után kényelmetlen érzése alább hagyott. Hallotta a fékek nyikorgó hangját, és a számtalan ismerős hangot, melyeknek nem tudta származását. Egyszerre a levegő sokkal erősebben kezdett áramlani a fülkében. Egy perc gondolkodás után felállt, s feljebb húzta az ablakot, hogy csak egy vékony rés maradjon szabadon. Tekintete elidőzött egy kicsit az odakinn lévő kékesszürke tájon, mely a vonat gyorsításával egyszerre összemosódott a szemei előtt. A fák csíkokká váltak a szemében, s Nejinek egyetlen szó jutott eszébe a látványról: "Száguldás".  Gondolataiból pár gyors, de határozott koppanás riasztotta fel. Megfordult, épp abban a pillanatban, ahogy egy bajuszos, kövérkés férfi lépett be az ajtón.
 

- Jó estét. - Köszöntötte kedvesen dörmögő hangon, mire Neji csak bólintott egyet, s már el is mélyesztette ujjait a zsebében. A jegye egy pillanat alatt előkerült, s nyújtotta a kalauz felé.  Sápadt keze szinte világított a félhomályban. - Köszönöm. - Adta vissza a férfi, miután futóan ellenőrizte, és rákanyarintotta nevét a fehér cédulára. - Esetleg kapcsoljak lámpát?
 

- Nem, köszönöm. - Utasította vissza illedelmesen, miközben újra leült, s hátát az ablak mellett a falnak vetette. - Jobb szeretek sötétben utazni. - A férfi megvakarta az állát, miközben az ajtóhoz lépett.
 

- Nos, rendben. Kellemes utazást.
 

Neji csak bólintott, s egy pillanatig követte szemével a távozó férfit, aztán lassan újra hátradőlt. Nehezen találta meg az előző pózt, de mikor sikerült végre, hirtelen teljes erejével omlott rá a fáradtság. Szemei elnehezültek, s hosszan, lassan pislogott egyet, majd végleg lehunyta őket. 'Egy kis alvás jót fog tenni.' Gondolta, miközben kezeit ismét a mellkasára tette. Szinte érezte, ahogy szíve rögtön lassabban kezd pumpálni, lélegzete megnyugszik, érzékei eltompulnak. 'Ha minden igaz, reggelre fogok Konohába érni. Talán még fel is ébreszthetem...' Bármennyire is fáradt volt, a sokat ígérő, halvány mosoly nem váratott magára, s Neji pár percen belül ezzel a kifejezéssel az arcán adta át magát a pihentető álomnak.

 

                                                               *

Úgy érezte, fájdalmasan rövid idő telt el azóta, hogy lehunyta a szemeit. De mégis, még csukott szemhéján keresztül is égette őt valami erős fény. Fülében halk karistolás hallatszott, egészen finoman, mint amikor puha ceruza szaladgál a lapon. Nyelt egyet, és érezte, a bosszús düh beeszi magát a tudatába. Kinyitotta a szemét, de egy hangos káromkodással azonmód vissza is csukta. Pont a lámpába... Ennyire mázlista is csak ő lehet. Még a végén kiégnek a szemei... De várjunk. Lámpa?! Hiszen azt nem kapcsolta fel... A fülében elhalt a karistolás, de nem foglalkozott vele. Mérgesen dörzsölte meg a szemeit, miközben felült, s ismét kinyitotta őket. Jó. Most pont szemben van a fülke ajtajával. Ácsi. Mikor húzta el rajta a függönyt? Orrán kieresztett egy kisebb adag levegőt, miközben megfordult, hogy kinézzen a fülke ablakán. De mozdulata közben szeme megakadt valamin, pontosabban valakin, aki eddig nem volt ott. Váratlanul érte a dolog, hogy egy pillanatra még a levegő is a tüdejében rekedt. A szemben lévő ülésen egy fiú ült, aki kábé egykorú lehetett Hinatával. Rövid, fekete hajából néhány tincs az arcába lógott, melyen kedves mosoly ült... első ránézésre. De valójában volt valami benne, ami rossz érzéssel töltötte el Nejit. Mintha csak... álmosoly lett volna. Ahogy még a szemei is annyira összehúzódtak, hogy olybá tűnt, lehunyta őket. Kirázta tőle a hideg. Neji egy gyors pillantással felmérte a fiú ölében tartott táblát, s az azon pihenő lapot, melyet sötét ceruzavonalak díszítettek. Egyelőre nem túl vastagon, szóval csak nemrég kezdhetett neki. Remek. De hogy a fenébe nem hallotta meg, amikor bejött? Ilyen mélyen aludt volna? De akkor a karistolást sem kellett volna észrevennie... Vagy a fiú szándékosan lopakodott? Fejében kérdések tömkelege ordított hangért, de végül Neji úgy döntött, csak a legszükségesebbeket teszi fel. Szemeit hidegen a másikra szegezte.
 

- Mit művelsz itt? - A fiú mintha nem is érzékelte volna a mély hangból áradó bosszúságot, rendületlenül tovább mosolygott.
 

- Természetesen azt, amit te. Utazok. - Neji lehunyta a szemeit, de rögtön utána újra kinyitotta őket.

'Remek. Egy mókamester.' - Ezt magamtól is ki tudtam találni. - Visszább dőlt ültében, így háta ismét a falnak nyomódott, egészen laza aurát kölcsönözve a férfinak. Nem akarta, hogy a másik lássa, mennyire idegesíti a jelenléte. - A kérdés arra vonatkozott, miért pont az én fülkémben? Millió meg egy üres lett volna.
 

- Nem tudtam róla, hogy bárkié is lenne. - A fiú letette az addig kezében tartott ceruzát az ablak alatti kis polcra. - De ha ennyire érdekel, elmondom, hogy én mindig a negyedik fülkében utazom. Teljesen lényegtelen, üres-e, vagy sem. - Neji némán méregette "ellenfelét". Gyorsan, gondolkozás nélkül, logikusan tud visszavágni, és sajnos, nem rosszul... Az a típusú ember, akikkel lehetetlen kötözködni, mert mindig úgy forgatják a mondatokat, hogy nekik jó legyen. Na de ő sem ma jött le a falvédőről. Egy taknyos srác nem fogja kihozni a sodrából.
 

- Értékelem a mentalitásod. Mindazonáltal a szokásaidnak nem szabadna figyelmen kívül hagynia másokat. - A hangja teljesen nyugodt volt, ahogy azt általában megszokták tőle. - Ide látom, hogy ügyesen bánsz a ceruzával. De tudtommal nem adtam engedélyt arra, hogy felhasználj a rajzodhoz. Nem illik egy szendergő embert kihasználni, az lett volna a minimum, hogy megkérded, mikor ébren vagyok. - Na nem mintha bármikor igent mondott volna. De nem árt helyre tenni a kölyköt. A "kölyök" azonban nem úgy tűnt, mintha a legcsekélyebben is érzékelte volna Neji szándékát. Mosolya egy pillanatra sem hervadt le az arcáról, s a Hyuuga kezdett kételkedni benne, sikerülhet-e valaha is elérni célját ennél a fiúnál.
 

- A tulajdonosoktól engedélyt kérsz, mikor lerajzolod a házukat? A virágokat megkérdezed, mielőtt lefényképezed őket? Megbeszéled a zöldségekkel, mikor és hogyan fogod megpárolni őket? - Felemelte egyik kezét, s lazán az arca elé tartotta, miközben a szemei kinyíltak. Neji egy pillanatra megdermedt, ahogy az éjfekete bogarak halálos komolysággal tekintettek az övéibe. - A világban rengeteg dolog van, amiket egyszerűen csak meg kell élned és tenned, különben a perc eltelik, és a pillanat varázsa elmúl. Mikor bejöttem ide, az alvó arckifejezésed megihletett, és úgy éreztem, meg kell örökítenem. Nem szándékoztam eladni, vagy bármilyen módon felhasználni, hisz ez csak egy vázlat. Amennyiben zavar, tessék. - Szabad kezével megemelte a lapot, s Neji felé nyújtotta. Még mindig mosolygott, de sötét szemei mellett az inkább tűnt kihívónak és gúnyosnak, mintsem őszintének.

Neji egészen elhűlt. 'Ez a kölyök nem semmi. Még senki nem tudott így ellentmondani nekem.' Új volt az érzés. A Hyuuga lenézően pillantott a papírra, melyen bár csak halvány vonalak futottak végig, egyértelműen kivehető volt a férfi arca. Száját el akarta húzni saját alvó arcának látványára, de inkább elemelte tekintetét, s a fiúra nézett.
 

- Nincs rá szükségem.
 

- Ahogy gondolod. 
 

Neji némán figyelte, ahogy a srác elrakja a papírt egy mappába, majd egy könyvet húz elő a táskájából, s elmélyed benne. Ki ez a fiú? Valami a bensőjében hangosan követelte, hogy legalább a nevét kérdezze meg, de az esze tiltakozott. Ugyan miért érdekelné őt ez a kölyök? Ha szerencséje van, nemsokára úgyis leszáll, és akkor végre megint egyedül maradhat. A saját gondolataival, és nem azon filózva, miért idegesítette fel ennyire egy vadidegen srác.


A fiú fekete szemei hirtelen ráfordultak. Nejiben ekkor tudatosult, hogy már percek óta őt bámulja. Azon nyomban elfordította fejét, és kibámult az ablakon. Már sok csillag volt az égen, s apró lámpák módján világítottak. A Holdat viszont nem látta. Egy felhő mögött lenne, vagy a másik oldalon?
 

- Meddig mész, Neji? - A nevezett azonnal elszakította tekintetét a kinti tájról, és a kérdező felé fordult. Szemei elsötétülve húzódtak össze.
 

- Honnan tudod a nevem? - Az ismeretlen lejjebb eresztette könyvét, s arcán ismét ott ült az a jellegzetes mosoly.
 

- Természetesen a bőröndödről. - Neji felsóhajtott.

Persze, mikor kiment Angliába, kötelezték, hogy varrja fel a bőröndjére a nevét, nehogy elvesszen. A vörös cérnás "H. Neji" pedig elég feltűnő volt a fekete anyagon. Az, hogy a másik tudja a nevét, önmagában nem feszélyezte volna a Hyuugát, úgy viszont, hogy ő nem tudta a fiúét, már sokkal inkább. Büszkesége azonban megtiltotta, hogy rákérdezzen.
 

- Nem tudom, hogy mi közöd hozzá, de Konoháig. - Közölte, jelezve, hogy végre egyedül akar lenni.
De sajnos, a következő mondattal kiderült, hogy ez bizony egy jó ideig nem fog teljesülni.
 

- Ó?! - A fekete szemek ismét kinyíltak, a mosoly elszélesedett. - Akkor elég sokáig el kell viselnünk egymás társaságát. Én is oda tartok. - Neji kis híján felköhögött. De már rég megtanították neki, hogy ne adjon hangot az érzelmeinek, így gyorsan rendbe szedte arcát. 'Mi a fene?! Minek jön ez Konohába?' Kétkedő arccal nézett a fiúra, aki szemmel láthatóan leolvasta arcáról a kérdést, mert nyugodtan folytatta.
 

- Egy barátomhoz utazom. 
 

- Ilyen későn? - Neji legszívesebben a nyelvére harapott volna. A fene, nem kellett volna rákérdeznie. Így úgy tűnik, mintha érdekelné. Pedig nem. Egyszerűen csak... furcsállta.
 

- Aha. - A fiú megint elmosolyodott, de ez úttal valahogy más volt. Se nem kedves, se nem gúnyos... Szinte már szomorú. Sőt, korábbi magabiztos aurájába is mintha valami hideg komolyság szökött volna. - Valami rossz történt vele, és segítségre van szüksége.
 

A Hyuuga némán nézte a fiút, aki most maga elé bámult. Tényleg egészen elkomolyodott. Valami nagy baj történhetett a haverjával, ha késő este vonatra száll, hogy megtegye ezt a nem csekély távolságot... Akármennyire is nem akarta elismerni, de valami tiszteletféle keletkezett benne. Igen, ilyenek a barátok. Jó lenne, ha Hinata is büszkélkedhetne hasonlóakkal. Észrevétlenül megrázta a fejét. Na, már megint a húgán jár az esze. Pedig addig még jó pár óra el fog telni... Nem, jobb lesz, ha továbbra is alvással tölti el az időt. Egyébként sem volt sok kedve ezzel a sráccal beszélgetni. Ahhoz volt hozzászokva, hogy szavaival zavart, dühöt, örömöt vagy tiszteletet kelt. Hogy visszavágjanak neki... Nem, ez teljesen új volt. A kis fekete ismét elmerült a könyvében, Neji pedig jobbnak látta, ha szó nélkül elfordul, és lehunyja a szemeit.



Nem aludt el. Talán felkavarta a fiú érkezése, talán más. Elég sok idő kiesett neki, de inkább csak szendergésnek lehet nevezni azt, amit a vonaton művelt. Többször is tudatára ébredt, olyankor mocorgott egy kicsit, hogy elgémberedett tagjaiba visszatérjen a vér, aztán újra sötétség. Néha érezte, hogy bőre lehűlt, s kissé kirázta a hideg, de a következő pillanatban a hűvös légáramlat elhalt. Okát nem kellett megkérdenie, bőven elég volt a fülébe bemászó hangos nyikorgás, amit az ablak felhúzása okozott. Ezek szerint a kis rajzos figyeli őt. Nos, legalább ennyi jó van benne. Egy hosszabb tudatkihagyás után a mély sötétségből furcsa hangok zavarták fel. Lassan, de biztosan itták be magukat a fülébe, hogy visszarántsák tudatát a valóságba. Fejében oszlani kezdett a feketeség, de szemeit nem nyitotta ki. Még kissé bódult fejjel igyekezett rájönni, mi is lehet a hangok forrása. Hirtelen elfordította fejét, s kinyílt jéghideg szemeivel a másik tekintetét kereste. A fiú fojtatta a képét amíg ő aludt.


- Te meg mit művelsz?
 

- Nem egyértelmű? - Neji észrevett valamit a srácon, ami nagyon megdöbbentette. A fekete hajú nadrágjában valami nagyon ágaskodott felfelé. Ekkor érte a felismerés.
 

- Te meleg vagy?! 
 

Valójában fogalma sincs, miért tette fel a kérdést. Ha arra izgul fel, hogy egy másik pasit rajzol... Nos, ez elég egyértelmű. De valahogy mégis kicsúszott a száján. Na nem mintha a srác nagyon zavarba jött volna tőle. Neji érezte magán a másik tekintetét, ezért felnézett. Az ismeretlen ismét mosolygott, azzal a jellegzetes, már-már idegtépő mosolyával.
 

- Az vagyok. - Arcán teljes elégedettség látszódott, miközben a kis polcra rakta bal könyökét, s kézfejével megtámasztotta a fejét. - De ne aggódj, én a kis, aranyos, és szeretnivaló fiúkra bukom.
 

- Köszönöm a bókot. - Morogta Neji, mire a fiú, ha lehet, még szélesebben mosolygott. - Az a barátod, akihez mész... Ő a fiúd? - Közben már járatta az agyát, ki lehet meleg Konohában. Igaz, hosszú hónapok teltek el, mikor elment Londonba, de azért... A fiú mosolya azonban elhalt. Fekete szemeivel a földre meredt maga elé, s újra belengte az a szomorkás, nehéz aura. 'Valami rosszat kérdeztem?' Kérdezte magától elgondolkodva Neji.
 

- Nem. - 'Á, szóval erről van szó. Szerelmi bánat?' - Csak barátok vagyunk.
 

- Kitérő válasz. - Jegyezte meg a Hyuuga. - Őt szereted?
 

- Nem volt kitérő. - Emelte fel a fejét a srác. Újra magabiztosság érződött a hangjában. - Azt kérdezted, a fiúm-e, mire én elmondtam, hogy nem. 
 

- Most is kitérsz.
 

Neji figyelmét nem könnyű elterelni. Ha valami felkelti a figyelmét, akkor azt addig tanulmányozza, vizsgálgatja, kérdezősködik róla, míg mindent meg nem tud, ami érdekli. És ez a srác... Maga sem tudja, miért, de felkeltette a figyelmét. Érdekelte a dolog, nagyon is.
 

- Nem tudom. - Ahogy a fiú sötét szemeivel kibámult az ablakon, annak üvegén visszatükröződött az arca. - Szeretem, de... Hogy szerelem lenne-e, azt nem hiszem. De nem is számít. Ő mást szeret.


Most először mérte végig utastársát úgy igazán. Ahogy mondják, "férfi szemmel". Húgát ehhez a fiúhoz képest egészen gyerekesnek érezte. Őt könnyű kiborítani, és zavarba ejteni, legalábbis, neki mindig sikerül. De ez a hátborzongató mosolyú kölyök... Más. Vele komolyan lehet beszélgetni anélkül, hogy kiborulna.
 

- Hé, kölyök. - Magában bosszúsan felmordult, mert hangja sajnos nem volt teljesen fátyolmentes. - Mi a neved? - A srác elmosolyodva felnézett.
 

- Miért érdekel? Egyébként Sai vagyok.
 

'Sai?' A név hatására valami kattant a fejében. Valahol már biztosan hallottam a nevét. De hol is...?

 - Mi van a barátoddal? Akihez mész.
Magában újra felpofozta magát. Miért tesz fel ilyen ostoba kérdést?! A srác egy pillanatra mintha elkomolyodott volna.
 

- Azt mondta, ismerkedjek másokkal. - Magyarázta.
 

- Hm... Ha így ismerkedsz, inkább nem akarom tudni, hogyan szereztél barátokat.

- Neji, ne gúnyolódj velem! - Mordult fel a fiú, mire Neji egy mosolyt engedett magának.
 

- Ne haragudj. - Vágta rá Neji, halvány mosollyal az arcán. Tudta jól, hogy a "csatát" ő nyerte meg azzal, hogy sikerült a nyugodt srácot kihozni a sodrából.



Hogy mi történt a hazaút többi részében? Valójában, Neji maga sem értette a dolog. Nagyon sokat beszélgettek egymással, és sok mindent megtudtak egymásról. A további út során egész jól összehaverkodtak. Neji sosem gondolta volna, hogy egy homokos is lehet egyszer a barátja. De ezt a fiút most mégis annak tartotta. Volt benne valami tiszteletreméltó. Egészen megkedvelte őt. Amikor végül begördült Konohába a vonat, már egészen világos volt odakint. Némán álltak fel, amikor a vonat megállt, némán léptek ki a folyosóra, s némán álltak meg egymással szemben, mikor végül leértek a peronra. Neji nem tudta, igazából mit is mondhatna. De oly sokat nem is kellett gondolkoznia, mert Sai megelőzte.
 

- Köszönöm a beszélgetést. Jól éreztem magam. - Fejét kissé meg is billentette, ahogy mosolygott, de Nejit jobban emlékeztette arra a kifejezéstelen, üres vidámságra, mint valódi, szívből jövő mosolyra. Ennek ellenére viszonozta.
 

- Én is. - Nyelnie kellett egyet, de azonmód megbánta, hogy ezzel is gyengeséget mutatott. - Talán még összefutunk.
 

- Mm. - Sai szemei hirtelen felpattantak, s a kistáskájához kapott. Neji érdeklődve figyelte, ahogy egy gyűrött cetlit húz elő, s a Hyuuga felé tartja. - Hé, te ide valósi vagy. Ez az utca merre van?
 

Neji megmutatta az irányt, s közben azon gondolkodott, milyen mázlista is az a srác, akihez Sai ennyire siet. Vajon milyen lehet a barátja? Miért ennyire fontos Sainak? Sai ennyire fontos barátjának tartja, hogy ilyen messzire is képes volt elutazni miatta? Akárhogy is, ő nem bánta meg, hogy megismerte ezt a fiút. Ennek az útnak az emléke még sokáig jó kedvvel fogja eltölteni. És lám, Sai már el is ment. Neji még egy ideig szótlanul nézett utána, aztán ő is megfordult, és az aluljáró felé indult. Aztán elvigyorodott, ahogy maga elé képzelte az oly rég nem látott arcot. 'Legalább téged szekálhatlak most már. Hugi.' Hirtelen megdermedt. A név! Most már emlékszik, hol hallotta. Sai... Hát persze, hogy felejthette el?! Sai volt az, aki miatt hamarabb haza kellett utaznia. Ez csak egy fedőnév, amit az a festő használ... Akinek a munkáit annyira megszerette a Londoni öregúr... Ilyen nincs. Nos, végül is nem bánta különösebben a dolgot. Ha már miatta jött haza korábban, akkor még mindenképp fognak találkozni, ugye? De ó, akkor még nem is sejtette, mennyire hamar...
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés