Hinata már nem enyhén lihegett, mikor Naruto végül megszánta, és felpattant. A lila hajú megkönnyebbült sóhajjal egyenesedett ki, majd pár lépést téve lehuppant a fa tövébe, s a törzsnek vetette hátát. Szemeit lehunyta, miközben hevesen emelkedő mellkassal itta magába a levegőt, ujjait a puhán birizgáló fűbe fektette, s kivételesen még a lengő hinta finom nyikorgása sem zavarta. Igazából nem értette, miért fáradt ki ennyire ettől a csöppnyi testmozgástól, de minden tagját nehéznek és fáradtnak érezte. Az már csak hab volt a nem túl finom tortán, hogy a köhögő rohamai egyre többször törtek rá.
 

- Hinata, áruld el az igazat. - Lépett mellé Naruto, látván, hogy a Hyuuga csukott szemekkel fekszik. Mikor az nem reagált semmit, hangosan le is huppant a fűre. - Beteg vagy, ugye? - Ezek szerint Naruto mégsem akkora idióta, amilyennek mutatja magát. Hinata elfordította a fejét, s szórakozottan figyelni kezdte a kezét, mintha nagyon érdekelné, hogyan tép ki egy marék füvet.
 

- Te tényleg ennyire szeretsz hintázni? - Kérdezte kitérően, s fehér ujjai közül visszahullatta a fűdarabokat a földre. - Én nem szeretek, mást lökni pedig még alkalmam sem volt, de ez egyszerre... túl sok volt. - Bár nem nézett oda, szinte látta maga előtt, ahogy Naruto durcásan összevonja ajkait. Biztos elmosolyodott volna, ha épp nem a levegőért küzd.
 

- Tényleg ennyire szeretek hintázni, de ne térj el. - Furcsa. Naruto ilyenkor olyan komolyan tud beszélni. Pedig többnyire annyira komolytalan! - Mi a bajod? - A hangja hirtelen lággyá, és aggodalmassá vált. - Megfáztál? Vagy mi? - Hinata félrenézett. Nem akarta, hogy Naruto aggódjon miatta, de ha tovább feszegetik ezt a témát, előbb-utóbb kibukik, hogy megszökött otthonról, és esze ágában sincs visszamenni. Azt pedig nem akarta elmondani neki. Biztosan lenne hozzá egy-két hozzáfűznivalója...
 

- Semmi komoly. - Talán meggyőzőbb lett volna, ha közben a másikra néz. - Ne aggódj.
 

- Dehogynem aggódom! - Fakadt ki a szőke, és Hinata karjába markolt. Nem olyan erősen, hogy fájjon, de a lány így is megrezzent. - A barátom vagy, hogy a fenébe ne aggódnék?! - Nyelnie kellett. Miért ilyen szenvedélyes Naruto? Tényleg ilyen a természete, vagy csak vele túl gondoskodó? Mert ő az első barátja? Mindkettőt el tudta volna képzelni. - Nem tudsz valami gyógyszert bevenni? A szüleid tudják, hogy mi a bajod? - Hinata érezte, hogy nagyon rossz irányba megy a beszélgetés, s a szíve ki is hagyott egy dobbanást, mikor a másik folytatta. - Most, hogy belegondolok, te mit is kerestél ott kinn egyedül? Pár perce azt mondtad, errefele laksz. - Hinata felmérte a lehetőségeit. Ha hazudik, azzal csak félrevezeti a másikat, ugye? Márpedig nem ez a barátság legfontosabb ismertetőjele. És amúgy sem szeret hazudni. De így viszont Naruto csak aggódni fog miatta... Végül lemondóan sóhajtott egy mélyet, majd lila szemeivel egyenesen Narutóra nézett.
 

- Rendben. Elszöktem otthonról. És nem fogok visszamenni. - Érezte, hogy mellette a fiú megdermed, de nem foglalkozott vele. - Most boldog vagy?
 

- Hinata... - Naruto hangja egészen halk volt. És döbbenettel teli. - De hát miért szöktél el? Ez... hogyhogy nem mész vissza? Akkor hol fogsz aludni? Meg... Meg enni, meg...
 

Hinata érezte, hogy ez lesz. Máris megbánta, amiért elkottyantotta neki, de sajnos visszaszívni nem tudta. De ha már igazság, akkor legyen teljesen az. Szemeivel a fölötte lévő zöld lombokat kezdte tanulmányozni, miközben lassan beszélt, és elmondta Narutónak az egész játékos esetet, onnantól, hogy betegsége ellenére takarítania kellett volna, odáig, hogy meglátta Narutót a virágok között. Hosszú perceken át csak az ő halk hangja hallatszott, a szőke, szokásától eltérően, nem vágott közbe. Sőt, még akkor is sokáig némán ült, mikor Hinata már rég befejezte. A Hyuuga várt. Ő most már elmondott mindent, Naruto következik. Vagy lehordja a fejét, vagy... Mást nem is tudott elképzelni.
 

- Tudod Hinata... - Sejtése beigazolódott. Naruto elmerengő hangon, halkan beszélt, mint aki komolyan végiggondolta az egészet. - Biztos vagyok benne, hogy a bátyádnak és a szüleidnek is megvolt a maga oka, hogy miért csinálták ezt. Még ha azt is mondod, hogy nem vagy túl jó kapcsolatban velük, de... Nincs az a szülő, aki szándékosan okozna fájdalmat a lányának. Vagy épp, báty a húgának.
 

- Ez oké, de akkor miért nem mondták el, mi volt a bajuk? - Valójában ez volt az a kérdés, ami a leginkább foglalkoztatta. Elég lett volna, ha csak egyetlen szót pazarolnak rá, és talán máris nem így végződött volna az eset.  Naruto elmerengve nézett maga elé, aztán a velük szemben lévő ház ablakára, ahonnan folyamatos beszéd hallatszott. Nyilván Naruto apja, és a keresztapja beszélgettek odabenn.
 

- Talán elmondták volna. Csak nem akarták rögtön. - Hinata félmosolyra húzta a száját, de nem volt benne semmi jókedv.
 

- Persze. - Gúnyos hangjának hallatán Naruto felé fordult, és kék szemeivel szigorúan nézett rá. Aztán hirtelen egészen az arcához hajolt, és Hinata a fa törzse miatt nem tudott hátrálni. Akarata ellenére is elvörösödött, ahogy a fiú orra hozzáért az övéhez, s közben égkék pillantásával komolyan nézte őt.
 

- Hinata. Neked van nagy családod, és akármit is mondasz, szeretnek téged. - A hangja nem cserfes volt, mint korábban, hanem szinte már mély, és tiszta. - Ne dobd el őket magadtól. - Hogy kikerüljön a zavaró közelség alól, Hinata a szája elé emelte a kezét, s köhögést imitált. Elég hiteles lehetett az alakítása, mert Naruto elhúzta a fejét, és feltápászkodott, de közben végig a Hyuugát figyelte szigorú tekintettel. - És a gyógyszereidet is be kell venned. Hinata, ígérd meg, hogy hazamész! - Az említett felsóhajtott, és a felhőkre emelte tekintetét. Vajon mennyi igazság van abban, amit Naruto mond? Tényleg elmondanák neki, mi a bajuk, ha hagyná? Abban mindenesetre igaza volt, hogy ha hamarosan nem veszi be a tablettáit, nagyon csúnyán járhat.
 

- Rendben... - Egyezett bele végül, s ő is felkelt a földől. Újra kipihentnek érezte magát, a nagy hintáztatás utáni fáradtsága teljesen elmúlt. - De csak délután. - Mielőtt Naruto közbevághatott volna, gyorsan hozzátette, egy mosoly kíséretében. - Most még veled vagyok. - A szőke fiú egy percig némán nézte őt, de aztán széles vigyor terült el az arcán. Bólintott.



Hinata soha életében nem érezte még olyan jól magát, mint abban a pár órában, amit Narutóval töltött. A fiú teljesen más volt, mint azok a gyerekek, akikkel korábban barátkozni próbált. Már nem is bánta, hogy korábban nem fogadta el őt senki sem. Ha csak a szőkét tudhatná maga mellett, akkor is boldog lenne. A fiú tele volt élettel, szeretettel, jókedvvel, nem volt olyan dolog, amin ne tudott volna mosolyogni. Hinata el sem hitte volna, ha nem maga éli meg, hogy ez a gyerek nem is olyan rég még mennyire bizalmatlan volt. Mennyit szenvedhetett a saját városában, ha ennyire elzárkózottá vált miatta! Pedig a valódi énje teljesen más volt. Szeretetéhes és szeretetet adó. Sokáig csak sétálgattak a kis utcákon. Messzire nem mehettek, mert Naruto apja nem akarta, hogy eltűnjenek, úgyhogy csak a közeli fagyizót látogatták meg. Utána vettek két szendvicset, és megették az egyik padon üldögélve. Naruto még evés közben is megállás nélkül beszélt, ami nagyon furcsa volt Hinatának, mert otthon az apja nagyon allergiás volt erre, de akkor és ott valahogy mégis megmosolyogtatta. Az örömét annyi sötétítette el időnként, hogy egyre gyakrabban jött rá a köhögő roham. Emellett ahányszor felállt egy huzamosabb időn át tartó üldögélés után, mindig meg kellett kapaszkodnia, hogy a hirtelen rátörő szédülés miatt össze ne essen. Naruto nagyon aggódott miatta, főleg amikor állítása szerint az arca is pirulni kezdett, szerinte ez a láz jele. Bár Hinata nem fázott, és nem is volt melege, így nem érezte magát lázasnak, Naruto mégis erősködött, hogy menjen haza a gyógyszerekért. De a Hyuuga rendre nemet mondott.
 

- Te magad mondtad, hogy nemsokára már indultok haza. Mutatott rá, mielőtt a szőke folytathatta volna. - Azt a kis időt kibírom, utána hazamegyek. De ha most mennék, valószínűleg már nem engednének vissza. - Naruto azonban nem tűnt nyugodtabbnak.
 

- De...
 

- Nyugi. - Mondta magabiztosan Hinata, s a kékszemű fiú elé lépve finoman megszorította annak vállait.

- Jól vagyok, oké?
 

Tényleg szeretett volna kihasználni minden percet, amit még Narutóval tölthet. Fájt a szíve a gondolatra, hogy hamarosan a fiú elmegy, s ki tudja, mikor látják egymást újra. De leginkább arra a gondolatra keseredett el, hogy Naruto ezek után biztos új barátokat szerez, s őt elfelejti. De ezt persze, nem mondta meg neki. A szíve aztán kihagyott a dobbanásban, amikor egy szőke férfi dugta ki fejét az ablakon.
 

- Naruto, gyere be, legalább beköszönhetnél Jiraiyának! Húsz perc, és megyünk. - Újra eltűnt az ablak mögött, de a két fiatal csak némán állt, mintha a közeledő világvégét jelentette volna be.
 

- Húsz perc? - Nyögött fel egyszerre Naruto és Hinata is. Bár még nem voltak teljesen tisztában az idő mennyiségének felfogásával, de fájdalmasan kevésnek hangzott.
 

- Hinata, be kell mennem. - Naruto hangja szinte sírós volt. - De ugye, megvársz? Még nem...
 

- Nyugi, menj csak... - Mosolygott rá bíztatón a lány, mert közben hirtelen egy gondolat ért meg a fejében. - Húsz perc múlva itt leszek. - Naruto végül lassan bólintott, és besietett a házba.

Hinata egy percig némán nézett utána, de aztán széles vigyor terült el az arcán, ahogy terve megfogalmazódott benne. Odafutott Jiraiya házának széléhez, s a fal mögött elsétálva leguggolt a tövébe. Válláról lekanyarintotta a hátizsákját, és a ház tövének döntötte, majd előkereste belőle a pénztárcáját. Amint kezei között érezte a bőr kissé hűvös érintését, izgatottan felpattant, és elsietett. Még egy pillantást vetett hátra, de elégedetten látta, hogy a táskáját szinte észre sem lehet venni. De még ha el is lopnák, sem számítana. A pénz nála volt. Szinte futott az utcákon, s szemei előtt csak a szent cél lebegett. Valószínűleg, ha hazakerül, Neji szét fogja verni a fejét, amiért ellopta az összes megtakarítását, de... Az ő hibája, miért tartja olyan nyilvános helyen. De jó dologra fogja elkölteni. Az biztos. Ahogy kiért a főútra, megtorpant, s előredőlve, kezét a combján támasztva lihegett egy sort. Ez a betegség tényleg nem tesz jót neki, még a legkisebb mozgástól is kifárad. Miután kifújta magát, a zebrához lépett, s az ott sétáló bácsi fiatalságtól gyönyörködő pillantásától kísérve átsétált, amint zöldre váltott a lámpa. Szíve a torkában dobogott, s a tárcát erősebben szorította magához, ahogy lépkedett, míg bizonytalanul meg nem állt a korábban látott kirakat előtt. Vetett egy pillantást a termékekre, de három ékszeres doboznak kinéző valamit is látott. Vajon melyiket szeretné Naruto? Elszánt tekintettel lépett be az ajtón, s egyenesen a pulthoz sétált. Az öreg eladó meghökkenve nézett a kislányra.
 

- Asszonyom. - Ideges volt, de hangján alig lehetett érezni. Igyekezett felvenni a legkomolyabb arcát. - A kirakatban lévő ékszeres dobozok közül szeretném megvenni az egyiket. - Látta az eladó arcán megfogalmazódó kérdést, ezért hozzárakta egy félénk mosoly kíséretében. - Az anyukámnak lesz szülinapjára. - Hinata nem is várt mást, az öregasszony elolvadt.
 

- Hát persze, kincsem. - Felállt, és kisétált a pult mögül, majd a kirakathoz bicegett. Hinata szó nélkül követte. - Melyiket szeretnéd?
 

- Belehallgathatnék a zenébe? - Kérdezte nagy szemekkel. 
 

A néni csak mosolyogva bólintott, mire Hinata tekintetét végigjáratta a három zenélődobozon. Az egyik szív alakú, és vörösesbarna volt, apró, csillogó kőberakással. A második kör alakú, és mahagóni színű, aranyozott festéssel. A harmadik szintén kör, valamivel nagyobb a másik kettőnél, vörös-arany színben. 'Vajon melyik lehet Narutóé?' Kérdezte magától, miközben újra és újra végignézett a dobozkákon. Mindegyiket hosszan nézte, és a külső alapján megpróbálta elképzelni hozzájuk a dallamot. Aztán arra lett figyelmes, hogy szeme a dallam hullámzásával együtt követi az aranyszínű indák útját, melyek az egyik dobozt fonták körbe.
 

- A másodikat megnézhetem, kérem?
 

- Jó választás... - Bólintott az asszony, miközben előre dőlt, s ráncos ujjai közé kapta a tenyérnyi dobozt.

- Már nagyon régen itt van.
 

Hinata szíve megdobbant a mondatra. "Nagyon rég"...? Vére a fülében pulzált, miközben enyhén reszkető tenyerén megérezte a hűvös anyag érintését. Nyelt egyet, majd egy pillanatnyi gondolkozás után felpattintotta a fedelét. Őrülten dobogó szívverése azonnal elhalt, ahogy meghallotta a lágyan felcsendülő dallamot. Szemei maguktól lecsukódtak, s orrába hirtelen visszatért a vad fű illata, arcán érezte a szellő simogatását. Mintha apró kristályharangok játszanák... A fülében visszhangzott, de ez alkalommal még apró kíséret is volt hozzá, ami még csengőbbé tette az egészet. Mintha kis gyerekangyalkák játszottak volna. A dallam végeztével felnyitotta a szemét. Mintha varázslatból ébredt volna. Egy hosszú percig nem szólt semmit, aztán megfordult, és határozottan nézett az öregasszony szemeibe.
 

- Elviszem.

                                                                       *

 

- Hinata! - Kiáltott Naruto, ahogy a Lila hajú lihegve beesett a ház elé. - Már apa indulni akart, de te nem voltál, és én erősködtem, és...
 

A Hyuuga nem tudott megszólalni, annyira kapkodta a levegőt. Csak megragadta Naruto csuklóját, s húzni kezdte maga után. Nem tudta volna megmondani, miért, de nem akarta, hogy a fiú apja ott legyen velük. És valószínűleg csak siettette volna őket, mert így is csak épp hogy sikerült visszaérnie. Nem foglalkozott a szőke mérgesen csodálkozó felkiáltásaival, csak húzta maga után, be a ház mögé, a fához, amin a hinta lógott. Aztán elengedte Narutót, s megállt vele szemben. A kezében görcsösen szorította a kis csomagot, miközben lélegzete lassan helyre állt. 
 

- Hinata, miért hoztál ide? - Kérdezte Naruto, s kék szemeit a lilába fúrta.
 

A kérdezett vett egy nagy levegőt, majd kifújta, s ugyanabból a lendületből Naruto felé lendítette a csomagot. Érezte, hogy arca vörösödik, miközben a másik csodálkozó tekintettel veszi el a kis, barna csomagot, és bontogatni kezdi. De a világért le nem vette volna a tekintetét Naruto arcáról, mely egyre mélyebb színt kezdett ölteni, ahogy megvillant a mahagóni a Nap fényében, s a felismerés olyan kifejezést vetített az arcára, amelyet Hinata még soha nem látott senkin. A kék szemek először kitágultak a meglepetéstől, aztán meghatott gyengédség látszódott bennük. A kis szája fel-le mozgott, ahogy valamit próbált kinyögni, de hang nem hagyta el a torkát. 
 

- Hi... Hinata... - Suttogta, s tekintetét végre a lányra emelte. A szemei őszinte csodálkozást, mély hálát és földöntúli boldogságot fejeztek ki. - Én... Én...
 

- Szívesen! - Szakította félbe mosolyogva Hinata.

Nem várt köszönetet. Ez az arc mindent elmondott. Naruto beharapta száját, s látszott, hogy a boldogságtól kezd csillogni a szeme, miközben kezei között forgatni kezdte a dobozkát. Aztán felpattintotta a tetejét, s lehunyt szemekkel adta át magát a dallamnak. Halkan dúdolni kezdett, de hangja egy pillanatra elhalt, ahogy Hinata is csatlakozott. A kék szemek a Hyuuga néztek, majd soha nem látott boldog mosollyal lépett vissza újra. Hinata szerette volna örökké elnyújtani ezt a pillanatot.
De a dallamnak aztán, ahogy mindennek, vége szakadt. Naruto még egy percig állt némán, aztán óvatosan visszahajtotta a fedelet a dobozra. Egy percig ábrándosan nézte, de hirtelen felkapta a fejét, és Hinatára nézett. A lila hajúnak még elgondolkozni sem volt ideje, mi lehet a hirtelen változás, mikor Naruto elé lépett, és hirtelen a szájára nyomta az övét. Hinata szemei nagyra nyíltak, s úgy is maradt, miután Naruto elhúzta a fejét. Kezét automatikusan a szája elé emelte, s érezte, hogy forrón pulzál a bőre. Biztos volt benne, hogy vörös az egész feje.
 

- Ez... Ez mi volt? - A hangját fel sem lehetett ismerni. Naruto arcán bezzeg csak halvány pír futott végig, ahogy széles vigyor költözött az arcára, miközben kezeit összefonta a tarkójánál.
 

- Van otthon egy fénykép, amin apa és anya ezt csinálják. Apu azt mondta, azt pusziljuk meg így, akit nagyon szeretünk. - Hinata arca még mindig égett, de leeresztette a kezét. Már épp készült volna, hogy végre rendesen reagáljon valamit, mikor egy éles hang szelte át a levegőt.
 

- Naruto! Köszönj el szépen, és gyere, mert indulunk! - A boldog mosoly egyből lelohadt az említett arcáról. A zenélődobozra nézett, majd Hinatára. Aztán hirtelen berohant a ház mögé nőtt fák közé. Hinata csodálkozva követte.
 

- Naruto...?
 

- Ide gyere! - Kiáltott a fiú, s a Hyuuga követte a hangját. Mire odaért, Naruto már a földön térdelt, és két kézzel ásott a földben.
 

- Mit csinálsz? - Érdeklődött Hinata. - Apukád már hí...
 

- Tudom! - Mondta határozottan, miközben egyre mélyítette a lyukat. A föld itt szemlátomást nem volt olyan kemény, mint távolabb. - Ahogy azt is, hogy ha megtudja, megvetted nekem azt az ékszeres dobozt, mérges lesz. Ő nem akarta ezt. De itt... Itt jó helye lesz.
 

- Itt? - Hinata kétkedve vonta fel a szemöldökét. Komolyan el akarja ásni az ajándékot, amit épp most kapott tőle? De ahogy Naruto ránézett, a szemeiben szemernyi kétséget sem látott.
 

- Igen, pontosan ide! Semmi baja nem lesz. És legkésőbb egy év múlva, pontosan itt fogunk találkozni, oké?

Hinata némán figyelte, ahogy a kis dobozka eltűnik a lyuk mélyén, majd Naruto visszaszórja rá a földet. Ujjaival finoman elsimogatta a buckássá vált talajt, aztán felugrott, ezzel kis híján orrba vágva a fölötte álló Hyuugát. Kezeit megporolta, miközben a lila szemekbe nézett.
 

- Jó, akkor mi már vértestvérek vagyunk, úgyhogy a vérszerződés megvolt. A helyszín eldöntve, most már csak fogadalmat kell tennünk.
 

- Fogadalmat? - Hinata felhúzott szemöldökkel meredt a lelkes szőkére. 'Túl sok felnőtt filmet nézel, Naruto...' Gondolta magában. De belement a dologba. Mielőtt a szőke újra megszólalhatott volna, felemelte az ujját. - Rendben. Naruto, fogadd meg, hogy soha többé nem leszel olyan bizalmatlan, és elutasító az idegenekkel, mint velem reggel, hanem olyan leszel, mint egész nap voltál! Aki bízik másokban, és nem feltételezi rögtön a legrosszabbat róluk. Tudod, nem mindenki akar bántani, sőt biztos vagyok benne, hogy alig vannak ilyenek. - Naruto szemlátomást meglepődött, hogy ő ennyire komolyan veszi. De ha már fogadalom, akkor az legyen igazi. Hinata tényleg segíteni akart a fiúnak, és tudta, hogy ha az követi a tanácsait, hamarosan rengeteg barátra fog szert tenni. A szőke fiú lassan elmosolyodott, aztán a szívére emelte kezét.
 

- Fogadom! Amikor újra találkozunk, rám sem fogsz ismerni! - Szélesen elmosolyodott, Hinata pedig igyekezett úgy az emlékezetébe zárni, hogy ne felejtse el addig, míg újra nem látják egymást. - Hinata, te pedig... - Naruto elgondolkozott, és a fát kezdte tanulmányozni. De aztán halkan felkuncogott, és csillogó szemekkel meredt a lányra. - Nagyon bunkó tudsz lenni, ezen változtatnod kell, de... Egyébként, csak annyit kérek, legyél ugyanilyen, mint most. Nem hagytál magamra, pedig nagyon csúnyán beszéltem veled, és... Azt hiszem, nagyon sokat köszönhetek neked. - A fiú arcán bánatos mosoly jelent meg, és a földet kezdte nézni. - Úgyhogy, csak maradj önmagad, rendben?
 

Hinata némán bólintott. Nem akart Naruto módján felkiáltani, hogy "fogadom", de hogy lássa a másik, komolyan gondolja, ő is a szíve elé emelte kezét. Hirtelen aztán teljes súlyával nehezedett rá az érzés, hogy a fiú talán most sétál ki az életéből. Hiszen, mi a garancia rá, hogy Naruto még egy év múlva is emlékezni fog rá? Megpróbálta kizárni fejéből ezeket az érzéseket, de sehogy sem sikerült. Az főleg nem segített, hogy Naruto hirtelen átölelte. Hinata hallotta a másik visszafojtott szipogását, s lehunyta a szemét. Magába szívta a puha szőke haj illatát, bőrébe égett a másik testének melege... De a következő pillanatban Naruto eltávolodott tőle. Hinata kipislogta szeméből az égető érzést, de ahogy a fiú ellépett mellette, s vetett rá egy utolsó pillantást, látta, hogy a kék szemekből lassan egy könnycsepp indul útjára, le, a puha arcon. Hogy több is követte-e, arról viszont már nem tudott megbizonyosodni, mert mire felocsúdott, Naruto már nem volt mellette. Hinata kirohant a ház mögül, át a macskaköveken, és kifutott az útra. Még épp láthatta, ahogy a fehér-piros autó bekanyarodik a sarkon, aztán eltűnt a szeme elől.

                                                                  *


Lassan lépkedett az utakon. Hazafelé tartott ugyan, mert megígérte Narutónak, de a lehető leghosszabb, és legkerülőbb úton. Már legalább húsz perce sétálgatott, de a szemei előtt egyre csak a szőke hajjal keretezett arc képe lebegett. 'Naruto...' Nem tudott semmi másra gondolni, csak ezt a nevet ismételgette, újra és újra. Annyira nem figyelt, hogy hirtelen megbotlott, és a kezéből is kiejtette a tárcát. Bosszúsan hajolt le érte. 'Vissza kéne rakni a táskába.' Jutott eszébe. Nem is értette, miért nem tette eddig. Már nyúlt volna a hátizsákért, de mozdulata közben megdermedt, ahogy tudatosult benne, nincs nála. 'Mi a... Hogy tűnhetett el?!' Döbbent meg, s lázasan gondolkozott, hol hagyhatta el. Aztán villámként csapott belé a felismerés. 'Á, persze!' Mérgesen fújtatott egyet, ahogy megfordult, és tempósan visszaindult Jiraiya házához. Az oda út még hosszabbnak tűnt, mint eljönni, holott biztos volt benne, hogy sokkal hamarabb odaért. De talán csak a bosszúság tette. Mikor meglátta az ismerős macskaköveket, elégedett morgással sétált be a ház mögé, és kereste meg a táskáját. Szerencsére, az még mindig a helyén volt. Belecsúsztatta Neji tárcáját, aztán a vállára kanyarította, és megindul visszafele, immár másodszor, az otthonába. A földet nézte, de megrezzent, ahogy kiérvén a ház mögül Jiraiyával találta szembe magát. Az ősz hajú öregember, mikor észrevette őt, nem mondott semmit, csak elmosolyodott, de a zsebe felé kapott, amikor abban zenélni kezdett valami. Kihúzta a mobilját, és mély hangján beszélni kezdett bele. Hinata menni akart, de valami odaláncolta. Fél füllel hallgatta, amit az öreg beszél.
 

- Igen, igen, én vagyok... Mm... Igen, ő a keresztfiam. - Hinata felkapta a fejét. Így pont láthatta, hogy a férfi addig mosolygós arca szó szerint megfagy, szemei kétségbeesetten kikerekednek, és eltorzult hangon beleordít a telefonba.
 

- Autóbaleset? Micsoda?! Minato... És Naruto is...?! - Hinata megdermedt. Mi ez? Mi történt Narutóval?! Az arcából kifutott a vér, ahogy nagyra nyílt szemeivel követte a mellette elsiető Jiraiya mozgását.
- Meghalt...?
 

A férfi lecsapta a telefont, aztán reszkető tagokkal rohant be a garázsba, s egy pillanat múlva már száguldott is ki az autóján. Hinata remegve figyelte, ahogy a jármű eltűnik a szeme elől. 'Nem lehet!' Gondolta, de mintha belülről fojtogatták volna, s a szája teljesen kiszáradt. Nagy nehezen tett egy lépést hátra, de majdnem összecsuklott. 'Nem...!' Újabb lépés. Végül nem bírta tovább. Hirtelen megfordult, befutott a ház mögé, majd eltűnt az ott lévő fák között. Nem érdekelte, merre megy, csak el innen, messzire... Fülében visszhangoztak az öreg szavai. "Autóbaleset"... "Naruto"... "Meghalt".... Halál. Hiszen pont ma voltak Naruto anyukájának sírjánál! Pont ma kérte meg, hogy vigyázzon a fiúra! Ennyit ért volna? Ennyit ért minden...? Eszébe jutott, amit az anyja mondott: "Amikor elalszol, és többé nem ébredsz fel. És többé nem lehetsz azokkal, akiket szeretsz." Akkor tehát soha többé nem láthatja Narutót? Soha többé...?! Fogalma sincs, mennyi ideig futott. Már levegőt is alig bírt venni, annyira zihált, a torkát kaparta valami, de sokkal erősebben, sokkal fájdalmasabban, mint korábban bármi. A testét nehéznek és fáradtnak érezte, de az egész nem volt mérhető a mellkasában szúró fájdalomra. Az arcán patakokban folytak a könnyek, míg egyszer aztán nem bírt tovább futni, és eldőlt a földön. Fű birizgálta a bőrét, s madárhangokat hallott maga körül, de nem érdekelte már semmi. Arca tüzelt, de nem tudta, hogy a megerőltetés, a láz, vagy a fájdalmas kétségbeesés okozza-e. Szemeit lehunyta, de még így is folytak a könnyei, s ő hagyta, hogy a bénító fájdalom helyét lassan átvegye a bódító tudattalanság.
'Naruto...'

                                                                    *


 

Amikor kinyitotta a szemét, az első, amit homályosan meglátott a fehér csempe volt. A tudata lassan tért vissza, de mikor újra tisztán látott, körülnézett. Épp csak felmérhette, hogy valószínűleg egy kórházi szobában van, mikor anyját hallotta felsikoltani maga mellett.
 

- Hinata! - A lány érezte, hogy meleg test nyomódik az övének. Furcsán érezte magát, fáradtnak, bágyadtnak és... üresnek. - Jaj, kicsim, annyira féltem! Miért szöktél el? Mi történhetett volna, ha aztán nem találunk meg? - Ekkor tudatosult benne, hogy anyja zokog. - Jaj, Hinata... - Hinami végigsimította Hinata minden porcikáját, mintha csak arról akarna meggyőződni, tényleg egyben van e. Arcát folyamatosan lánya mellkasának fúrta, s ő érezte a rajta átütő nedvességet.
 

- A... Apa? És Neji? - A hangja halk volt, és alig tudott megszólalni a kiszáradt torka miatt. Bár valójában nem érdekelte különösebben, mit csinál az a kettő, de úgy érezte, muszáj elterelnie anyja figyelmét magáról. Nem értette, mi ez a nagy hűhó. Várjunk. Azt mondta, "elszökni"? De hát ő nem is ment el. Csak valamit balhézott a tesójával, ahogy általában, aztán elvonult a szobájába. Ennyi. De akkor hogy került ide...?
 

- A váróban vannak. Mindketten nagyon aggódtak érted. - Hinami a két kezébe fogta Hinata arcát, így a lány szomorúan nézhetett a könnyáztatta szemekbe. - Soha többé ne csinálj ilyet, rendben? Soha többé... - Hinata nem tudta, miről van szó, de bólintott. Nem szerette anyját sírni látni.
Ebben a percben egy fiatal hölgy lépett be a kórterembe. A ruhájából ítélve ápolónő lehetett.
 

- Mrs. Hyuuga? - Miután Hinami bólintott, a hölgy vetett egy pillantást az értetlenül körbetekintő Hinatára, aztán újra a nőhöz fordult. - A doktor úr azonnal itt lesz. Át kellett hívni egy másik beteghez, akinek az átszállításával kapcsolatban kell kitöltenie bizonyos nyomtatványokat. 
 

- Nyomtatványok? - A lila hajú nő kérdőn nézett az ápolóra. - Elnézést kérek, de a nyomtatványokat nem tudná más kitölteni?
 

- Nem. - A fiatal hölgy arcára gondterhelt kifejezés ült ki. - A fiúnak borzalmas autóbalesete volt, és nem lehetett tudni, túléli-e. Szerencsére a műtét sikerült, és a holtponton már túl van, ezért ma átszállítják egy másik klinikára, ahol nyugodtabb körülmények között tud felépülni. De ezt a klinikát is Tokonomi doktor vezeti, ezért neki kell kitöltenie a papírokat. - Hinami arcán látszódott, hogy erre nem számított. Nyilván azt hitte, valami kis papírmunkáról van szó.
 

- Elnézést kérek, nem tudtam... - Mondta, miközben ügyetlenül megtörölte a szemét. - Természetesen várunk. Hinata már amúgy is felébredt.
 

Az ápolónő bíztatón elmosolyodott, aztán kiment a teremből. A lány pedig meredten nézett maga elé. 'Autóbaleset?' A szó furcsa érzéseket keltett benne, amiket nem tudott mire vélni. De végül nem foglalkozott vele. Anyja ekkor ránézett, s szomorkás mosolyra húzta a száját.
 

- Hinata, le kéne, hogy szidjalak, amiért ilyen voltál, de... Túlságosan örülök annak, hogy jól vagy. Megyek, és szólok is Hiashiéknak, hogy felébredtél. - Nyomott egy csókot lánya arcára, aztán felállt, s az ajtóhoz lépett. 

A lány szemével követte mozdulatait, és látta, hogy apja és Neji már ott álltak az ajtó mögött. Biztos látták, amikor a nővér bejött és távozott, és a hölgy valószínűleg elmondta nekik, hogy felébredt. Anyja valamit mondott nekik, majd Hiashi elkapott egy mellettük elsétáló orvost. Mikor a férfi bólintott, majd továbbsétált, hirtelen az egész családja megjelent a kórteremben.
 

- Hinata! - Dörögte az apja, de a hangja ez alkalommal valahogy nem volt bántó. Vagy legalábbis, nem annyira, mint általában. - Van fogalmad róla, mennyi aggodalmat okoztál nekünk?!
 

A lány lehajtotta a fejét. Sajnálta a többieket, amiért aggódtak miatta, de... Igen, itt volt ez a "de". Ugyanis fogalma sem volt, milyen bűntettet követett el, ami miatt aggódni kellett volna. Minden összefolyt a fejében. Emlékezett, hogy Nejivel veszekszik, aztán nagyon mérges lesz, de utána... Csak összemosódó foltok addig a pillanatig, míg itt föl nem ébred.
 

- Hé, hugi. - Neji mellé lépett, és leguggolt elé. Hinata a bátyja arcára tekintett, s azon olyan kifejezés ült, amit nem gyakran látni. - Sajnálom, ami történt. Nem tudtam, hogy ennyire bántott. Hinata csak finoman megrázta a fejét. Rég nem érdekelte már, min és hogyan vesztek össze. Csak múlna el végre ez a bágyadtsága, és lenne minden olyan, mint azelőtt... Nem volt hozzászokva, hogy testvére bocsánatot kérjen tőle egy-egy vita után. Ez az egész helyzetet még abszurdabbá tette. Csak minden menjen tovább a régi kerékvágásban! - Egyébként hol voltál? - Hinata nem nézett fel, de érezte, hogy Neji kérdése hallatán a szülei is felkapják a fejüket. - Nagyon nehezen találtunk rád.
 

A lány a kezeit figyelte némán, s csak ekkor tűnt fel neki, hogy a bal hüvelykujját apró tapasz fedi. Megvágta volna? De mikor? Végül tekintetét elfordította róla, s a fehér takarót kezdte figyelni, szemével követve a ráncok vonalát. A kórház jellegzetes fertőtlenítős szaga áradt belőle, amitől rendre rosszul szokott lenni. De most nem. Újabb dolog, ami szokatlanná teszi a helyzetet. Lassan felemelte a fejét, és előbb ránézett a szüleire, akik kérdőn, és várakozással teli kifejezéssel viszonozták pillantását, majd Nejire, aki még mindig az ágya előtt guggolt. Érezte magáról, hogy a tekintete üres, de nem ez zavarta, az sokkal inkább, hogy önmagát is üresnek érezte. Lehunyta szemét, s elfordította a fejét. De mielőtt megszólalt volna, újra kinyitotta, és tekintetét a kis tapaszra helyezte.
 

- Nem emlékszem...


 

~***~

A lila szemek úgy pattantak fel, mintha áram szaladt volna végig rajtuk. Hinatának beletelt pár másodpercbe, míg rájött, hogy még mindig a pincében van. A földön ült, előrecsúszva, de hátát még mindig a hideg betonfalnak vetve. De hiába volt az hideg, mégis erősen verejtékezett, s alig kapott levegőt. Mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, de a levegő fullasztóan kevés volt, a torkában gombócot érzett, és mellkasát olyan erő akarta szétfeszíteni belülről, aminek nem tudott nevet adni. Nem tudta, arcán a verejtéke, vagy a könnyei csordulnak-e le, s ahogy oldalra pillantott, látta, hogy a lila sárkányt szorító ujjai vadul remegnek. Elképzelése sem volt, mióta fekhet itt. Álom volt? Vagy látomás? Vett egy mély levegőt, s reszketve kieresztette, de sehogy sem tudott megnyugodni. 'Emlékszem...' Lehunyta a szemét, de legszívesebben felordított volna tehetetlenségében. Végül jobb híján elemelte balját a földről, s ökölbe szorítva keményen a betonnak csapta. Az hangosan dördült meg, de a kezében megjelenő fájdalom nem volt elég ahhoz, hogy eloszlassa a lelkében összegyűlőt. Ahogy maga elé emelte, látta, hogy balja remeg az ütés miatt. De szeme hirtelen megakadt a hüvelykjén, s az azon végigfutó vágáson. A szíve kétszeres iramra kapcsolt, s hirtelen képek peregtek le előtte. A széttépett sárkány. Neji, ahogy elsétál. A buszvezető arca. A fák. A szőke buksi. A vágás a tenyéren. Vércsöpögés, testvérség, dallam, szeretet, fájdalom, búcsú, fogadalom, halál... A mellkasa összeszorult, s az érzéstől Hinata hirtelen összegörnyedt. Kezeibe temette az arcát. 'Mindenre emlékszem...'


 

*

Naruto vidáman dudorászott, miközben jelmeze utolsó darabját is sikeresen a táskába hajtogatta. Sosem tudott hajtogatni, de ez alkalommal nagyon figyelt, nehogy a ruhája gyűrött legyen. Ezt a jelmezt tökéletesen önmagának érezte, s alig várta, hogy a többi beöltözött embernek is megmutathassa. De főleg... egy valakinek. A szíve kétszer olyan sebesen kezdett verni, ahogy az elmúlt napra gondolt. Ez, és a finom reszketés mellett még az is fizikális megmutatója volt gondolatainak, hogy rendre pipacsvörössé vált az arca. A leglehetetlenebb percekben, amikor eszébe jutottak a történtek, kezdett el idétlenül vigyorogni, míg ha valaki rákérdezett, válasz helyett szimplán csak vörössé vált. Ebéd közben, a wc-n ülve, takarítás közben, ruhavarrás alatt... A végtelenségig lehetne sorolni. Jiraiya volt az egyetlen, aki sejtette, mi lehet az oka a nagy jókedvének, mert pechére az öreg pont akkor nyitott be a szobájába, amikor ő a használt óvszertől igyekezett megszabadulni. Naruto persze addigra már zsebkendőbe csomagolta, meg minden, de ahogy felkiáltott, elvörösödött, habogni kezdett, nem beszélve a teljesen összetúrt ágyról, és a tényről, hogy a fiún, annak ellenére, hogy már tíz is elmúlt, csak egy boxer volt ... Hát, sajnos nem kellett nagy észkombájnnak lenni, hogy az ember összerakja a dolgokat. De Naruto eldöntötte, hogy nem érdekli. Hiszen, csak az számít, hogy boldog. Nem igaz? Márpedig az volt, hihetetlenül. Az öröm szét akarta feszegetni a mellkasát, és ő legszívesebben a világba kiáltotta volna határtalan szerelmét és boldogságát. Igaza volt annak idején Gaarának. Ez az érzés meg sem közelítette azt, amit volt barátnője mellett érzett. Most már tudta. Hogy megtették... Szóval, ez biztosan azt jelenti, hogy most már járnak, ugye? Mármint, egyikük sem mondta ki aztán azt a bizonyos szót, de Naruto tudta, érezte, ilyen csodát csak olyan emberek képesek adni egymásnak, akik nem közömbösek. Akik szerelmesek. Gyomra megugrott, ahogy az előtte álló bálra gondolt. Már csak pár óra... A filmekben rendre az ilyen bálokon vallották be szerelmüket egymásnak a párok, hogy aztán éjfélkor felmenjenek valamelyikük lakására, s egymáséi legyenek. Bár, az utóbbi már megtörtént, ahogy arról újfent égő arca is árulkodott, de ami a többit illeti... Talán neki is a bálon kéne elmondania? Lehetetlen, hogy Sakura ne érezze, hiszen már többször is próbálta kinyögni, de az utolsó pillanatban mindig megijedt, és a lelke megnyugodott, hogy a lila hajú sem engedte végigmondani. Bár nem értette, miért, de talán úgy érezte, nem készültek még fel rá.

'De a tegnap este után ezt nem lehet tovább halogatni.' Jegyezte meg magában Naruto, és a gondolatra ismét szélesen elvigyorodott. Az ablakhoz lépett, s lassan kinyitotta azt. A friss levegő meglepően hűvös volt, de így csak még jobban esett forró arcának. 'Majd ma. A bálon.' Boldogan mosolygott, ahogy szétnézett a tájon, de ennek helyét töprengő, kétkedő kifejezés vette át. Ugyanis csúnya, szürke felhők takarták el a Napot, így az utca csak sápadt fényt kapott. A fákat ütemesen suhogtató szél pedig gondoskodott arról, hogy a levegő jól érezhetően lehűljön. 'A fenébe...' Gondolta Naruto, miközben elgondolkozva meredt a házuk fölött lassan gomolygó sötétszürke felhőre. 'Esni fog...'

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés