Fogalma sincs, mire nyitotta ki a szemét. Az egyik percben még aludt, a következőben már a sötét mennyezetet figyelte a feje fölött. A szobában már derengett a fény, de az álom még nem hagyta el teljesen, mert jó pár másodpercbe beletelt, míg tudatosult benne, hol is van. Ebben jórészt az segített, hogy a néma csöndet folyamatos, halk szuszogás törte meg, s a mellkasát valami nagyon birizgálta. Mintha csak akkor ébredt volna tudatára annak is, hogy egy meleg test nyomódik az övéhez. Lila szemeivel óvatosan lefelé sandított, de csak egy borzas fejet látott, ami a mellkasával azonos tempóban emelkedett föl és le. Aztán minden eszébe jutott.
 

'Istenem...!' Gondolta, s a szíve hirtelen kétszeres tempóban kezdett dobogni. Szemei immár teljesen felpattantak, de teste mozdulatlan maradt, hogy a hirtelen ébredése meg ne zavarja a másik álmát. De ugyanakkor, érzékei mintha a sokszorosukra fejlődtek volna. Egyszerre megújult erővel érezte a meleg leheletet a bőrén, és a jobb karjára nehezedő sújt. Nyelt egyet, ahogy megsimította a szorosan hozzábújó fiú hátát, aki egyet szusszantva édesdeden aludt tovább. Amikor ujjait szórakozottan végigfuttatta a gerinc ívén, Naruto megborzongott, s egyszerre szorosabban ölelte át a Hyuugát. Kicsit összegömbölyödve szuszogott, miközben egyik lábát, melyet Hinatán pihentetett, feljebb húzta. A lila hajúban benne rekedt a levegő, ahogy Naruto a mozdulat miatt hozzádörzsölte térdét nőiességéhez, s ugyanakkor érezte a fiú férfiasságát a combjához nyomódni. Lehunyta a szemét, s vett egy mély lélegzetet, hogy csillapítsa magát, aztán óvatosan megmozdult. Mivel azonban Naruto semmi jelét nem adta, hogy akár egy ágyúbomba is felébresztené, némileg lenyugodva bontakozott ki az öleléséből. Vigyázva lecsusszant az ágyról, s azonnal fel akart állni, de a békés arc, melyre égi fényeket vetett az ablakon beszökő halovány fény, arra késztette, hogy egy pillanatra még elgyönyörködjön benne. Letérdelt hát a fölre, karjait összefonta az ágy szélén, s lila pillantását a szuszogó arca helyezte. 

A máskor vakítóan szőke tincsek most egészen sápadt színűnek látszottak a reggeli szürkeségben, s mégis, az egész fiút valami bódító aura vette körül. Hirtelen az egyik kéz elemelkedett a lepedőről, s valamit keresett maga mellett, de mikor csak a párnát érte el, újra visszazuhant az ágyra. A kék szemek résnyire kinyíltak, és álmos bambultsággal meredtek a megdermedt lányra, de aztán megnyugodva újra lecsukódtak. Hinata kieresztette a benn rekedt levegőt, s megbabonázva meredt a nyitott ajkakra, melyek puhán itták be a levegőt, a csíkokkal díszített arca, melyen mintha még mindig ott virítottak volna az éjszaka pírjai. Pír...

'Igen...' Hinata nyelt egyet, s ahogy elméje hirtelen adagolni kezdte az elmúlt éjjel képeit, bőrét melegedni érezte. Egy pillanat alatt visszatértek orrába az illatok, testén újra érezte a forró simogatások emlékét, hogy a szeme elé vetített zavarba ejtő képekről már ne is beszéljünk.
'Lefeküdtem Narutóval!' Furcsa, mert, noha könnyű volt kimondani, még akkor is, ha csak gondolatban tette. Elfogadni, de inkább felfogni már sokkal kevésbé. Egyszerre érezte a boldog megelégedést és megnyugvást a mellkasába költözni, valamint a kétségbeesés és félelem sötét kezeit a nyakára fonódni. És még valamit, ami hideg karomként markolt a szívébe. 'Szeretkeztem vele!'

Egészen máshogy képzelte el az első együttlétét. Kezdjük rögtön azzal, hogy egy jómódú fiúval esett volna meg. Aztán úgy gondolta, reggel felébredvén arcát érezné a fiú mellkasának nyomódni, mire finoman felkelne partneréről, és egy gyors reggeli csók után kivonulna a fürdőbe. Hinata tisztában volt azzal, hogy nem egy különösebben érzelmes lány, így sosem várta a nagy, mindent elsöprő szerelmet. Neki egyszerűen csak egy nyugodt fiú kellett, aki elviseli a hűvös természetét, és nem akaszkodik rá. Elfogadja, hogy annyi időt tölt vele, amennyit, nem koslat a nyomában, nem vonja kérdőre, hol járt, és kivel. Megfelelő a vagyoni háttere, jól az állása, jó az ágyban és Hyuugához méltó fiúgyermeket "csinál" neki. Ezekből a feltételekből azonban csak az utolsó előtti látszott teljesülni. "Jó az ágyban." És mégis... Hiába borult fel az egész "tervezete", Hinata egy csöppet sem volt ideges emiatt. Annak ellenére, hogy egy évvel, sőt, egy hónappal ezelőtt még semmi ilyesmit nem tudott volna elképzelni, most mégis valami boldogan feszegette a mellkasát. Naruto egy örökké nyüzsgő pojáca, egy szeleburdi és végtelenül idióta srác, akinek noha helyén a szíve, az értelmi szintjéről még vitatkozhatnánk... És mégis. Sose hitte volna, hogy egyszer lesz valaki, aki képes ilyen érzelmeket kiváltani belőle. Ilyen hevesen, ilyen őszintén... Ilyen lehengerlőn. A "csodálatos" szegény szó arra nézve, amit Hinata az elmúlt éjszakával kapcsolatban érzett. Mintha nem csak ő, de az egész életre való felfogása megváltozott volna. Sőt, ő maga is. Vagy talán, ő a leginkább. Olyan érzések törtek felszínre benne, amikről nem is tudott, hogy megvannak benne. Olyan érzések, amelyek először éreztették vele, hogy ő is csak ember. De ugyanakkor tudta jól, hogy ez a mámor csak egy illúzió. Egy illúzió, melyet akarva-akaratlan, de ő hozott létre, s ennél fogva neki is kell majd eloszlatnia. Ők ketten egy álomban éltek, mióta csak találkoztak, s ez az álom ma ér véget. 
 

'Hát eljött ez a nap is...' Gondolta Hinata, miközben szemeit az ablakra fordította. Az ég halványkék színben játszott, de a földön ülve mást nem látott. 'Péntek van. A bál napja... Az igazság napja.' Mintha az elmúlt hetek egy ördögi játék részei lettek volna, melyek egyszerre voltak édesek és keserűek... Az illúzió körülfonta már a lényét, s ő annyira belefeledkezett a "szerepébe", hogy szinte már elfeledkezett arról, miért is alakult így ez az egész. S noha már régen eldöntötte magában, mit fog tenni, hogy Narutót megkímélje, amennyire csak tudja, önmagában vajmi kevés erőt érzett. Tudta, hogy bárhogyan is zárul a mai nap, a szőke fiú nem fogja könnyek nélkül megúszni. Könnyek nélkül, melyek miatta szakadnak.
De vajon meddig játszotta a szerepét? A szenvedélyes ölelkezésük még a játék része lett volna? Sakura csak annyit mondott neki: bolondítsa magába a fiút. Egy szóval sem mondta, és nem is várta el Hinatától, hogy lefeküdjön vele. De ő mégis megtette. És egy cseppet sem bánta meg. Miért? Ennyire behálózta volna ez a szőke fiú? Hogy eldobja miatta a az elveit, a jól megtervezett jövőjét, és olyan dolgokat tesz, amiket korábban sosem tudott volna elképzelni sem? Ennyire megváltozhat valaki mindössze két hét alatt? Úgy tűnik, igen. Bár, hazudott. Noha boldog vágyakozással adta át magát a szenvedély lángjainak, mégis vegyes érzések uralkodtak benne. Bánta, hogy megtették, mert tudta, így már esélye sem lesz bocsánatot nyerni. Talán ha tegnap sikerült volna bevallania. Talán... De most már reménytelen. És ugyanakkor, pont ezért örült. Szomorú, fájdalmas boldogság, de mégis az. Ha többé a szőke látni sem akarja majd, szó nélkül el kell fogadnia. Mert ez jár neki. De ennek az éjszakának az emlékét senki nem veheti el tőle. Ha soha többé nem is fog mosolyogni, ha többé nem is láthatja azokat a pajkosan csillogó, őszinte kék szemeket, az emlékeiben akkor is tovább fog élni. Ahogy az ölelései, a csókjainak íze is... Hinata lassan felállt, s arcán egészen szokatlan kifejezéssel vetett egy pillantást az ágyon fekvő fiúra. Szinte már gyengéd pillantással tekintett végig a meztelen testen, melyet lágy, ezüstös fénybe vont a reggeli fény, a kézen, mely azon a helyen nyugodott, ahol korábban még ő feküdt. Akármit is hoz a holnap, kettejük között örökké ott lesz az a szál, amit senki nem tud majd soha elszakítani. A féktelen boldogság közepette egymásnak adták a szüzességüket, hogy így együtt indulhassanak el a felnőttek útján. Többé már valóban nem gyermekek, s az első lépést együtt tették meg a nagybetűs életben. Egymás kezét fogva, s egymásra mosolyogva.

Nehezen, de elfordította tekintetét a fiúról, s az ajtóhoz lépett, majd megnyomta a kilincset. Megnyugodva állapította meg, hogy a zár nem nyikorog, így halkan kiosont a szobából, s aztán a fürdőt keresve sorra járta a szobákat. Szerencsére nem kellett sokat keresgélnie, harmadik próbálkozásra meg is találta. Úgy gondolta, Naruto biztos nem bánná, úgyhogy nyugodt szívvel lépett be a zuhanyfülkébe.
A meleg vízcseppek jóleső borzongás kíséretében futottak végig a testén, hogy aztán halk kopogással csapódjanak a földnek. Hinata leemelt egy tusfürdőt, és alaposan átdörzsölte magát, mivel az akciójuk után azonnal beestek az ágyba, nem takarították le magukat, s ezért hasfalán és combján elvétve még mindig ott volt rászáradva az ő, és Naruto élvezetének bizonyítéka. Akármennyire is nem akarta, de érezte, hogy arca ég a gondolatra, s ahogy felpillantván a zuhanyfülke üvegében meglátta magát, kénytelen volt észrevenni: egészen vörös az arca. De annak örült, hogy hamarabb felébredt: noha kialvatlannak érezte magát, de legalább Naruto nem látta meg őt ilyen ábrázattal.  Miután lezuhanyozott, magára tekerte az első narancssárga törülközőt, amit talált, s aztán felmosta a követ. Amikor kilépett a fürdőből, ott jártáról immár csak a meleg pára tanúskodott. Visszament Naruto szobájába, s meglepődve vette észre, hogy ott időközben egészen világos lett. Összeszedte a ruháit, és nekilátott az öltözködésnek. Már a felsőjét húzta magára, amikor a háta mögött halk nyöszörgésre lett figyelmes, s ahogy megfordult, Naruto fel is ült az ágyban. Kezeivel álmosan dörzsölgette szemét, s annyira édesen nézett ki, hogy a Hyuuga akaratlanul is elmosolyodott. De a mosoly azonnal az arcára fagyott, ahogy Naruto álmos hangon megszólalt.
 

- Sakura...? - Hinata lehunyta a szemeit, de aztán újra kinyitotta, s odalépve az ágyhoz leült annak szélére. 'Holnap már nem fogsz ezen a néven hívni...' Gondolta szomorúan.
 

- Jó reggelt.
 

- Mmm. - Narutónak végre sikerült kidörzsölnie a csipát a szeméből, úgyhogy kezét a szája elé téve ásított egyet, aztán nyújtózkodott, s egészen felélénkült tekintettel nézett a másikra.
 

De aztán hirtelen tágra nyíltak a szemei, s az ölébe kapta tekintetét. Ahogy felfedezte önnön meztelenségét, zavartan felkiáltott, majd felkapta a földről az első ruhadarabot, ami a kezébe került. Nevezetesen egy zöld dzsekit, és a derekára csapta. Arca égővörösre gyúlt, ahogy szinte már ijedten nézett a Hyuugára, de az a zavartságát látva csak újra elmosolyodott. Nem állta meg, hogy ne hajoljon közelebb, és suttogjon a másik fülébe kaján fél mosollyal az arcán.
 

- Szerinted nem láttam még eleget belőled?
 

Naruto, ha lehet, még vörösebbre nyúlt, de csak bevágott egy durcás arcot, és elfordult. Hinata ezt látván még szélesebben mosolygott, majd finoman megragadta a szőke arcát, s maga felé fordította. Annak jóformán még reagálni sem volt ideje, a lila hajú máris birtokba vette az ajkait. Nem telt bele két másodperc, és Naruto lehunyta a szemeit, hogy aztán boldogan viszonozhassa a lány gyengéd csókját.
Pár perc múlva elváltak egymástól, s Naruto korábbi haragja mintha soha nem is lett volna. Hirtelen aztán összevonta a szemöldökét, és Hinata nyakához hajolt. A lány megborzongott, ahogy a szőke beleszimatolt az érzékeny területbe.
 

- Ez az én tusfürdőm illata! - Jegyezte meg csodálkozva, és hatalmas, kék szemeit a lányra szegezte.
 

- Igen. Ha megbocsátasz, használtam a fürdőt.
 

- Persze... - Mondta halkan Naruto, és két rózsaszín folt jelent meg az arcán. Ahogy zavartan félrenézett, Hinata legszívesebben azonnal folytatta volna a tegnapit, de jelen helyzetében az a legrosszabb lett volna. Így hát csak felkelt az ágyról, nem törődve Naruto őt követő értetlen pillantásával.
 

- Sakura?
 

- Ne haragudj, de most mennem kell. - Hinata látta, hogy Naruto elszontyolodik, ezért odahajolt, és kedvesen beleborzolt a szőke üstökbe. A fiú kivételesen szó nélkül hagyta. - Szeretnék még maradni, de el kell intéznem pár dolgot. Valójában azon kívül, hogy beszél Sakurával, nem volt tennivalója. De nem akarta, hogy Jiraiya esetleg hamarabb érjen haza, és itt találja őt. Sőt, már az is elég lenne, ha látná őt a lakása közelében. Elég csak rákérdeznie Narutótól, és máris borul a kártyavár.
 

- Persze, menj csak. - Mondta a másik, de bús arca ellent mondott nyugodt szavainak. Aztán újra Hinatára nézett. - Ma még... Öö... - A Hyuuga arcára halvány mosoly kúszott, minek következtében a szőke ismét elvörösödött. 'Olyan aranyos!' Gondolta Hinata, s maga is meglepődött ezen.
 

- Szerintem már épp eleget vásároztunk, ugye? - Felelte a ki nem mondott kérdésre. - Mint mondtam, el kell intéznem pár dolgot, de este persze megyünk a... bálra, úgyhogy átjövök. Vagyis... - 'Idióta!' Hordta le magát. 'Nem jöhetek át érte, Jiraiya biztosan itthon lesz.' - Nem, inkább találkozzunk a Művészetek Házánál, háromnegyed nyolckor. Odatalálsz? Vagy meg tudsz kérni valakit, hogy kísérjen el? - Naruto szemlátomást nem nagyon értette a dolgot, de bólintott. Hinata lelkét továbbra is égették az elkövetkezendő este képzelt, de sajnos valós rémképei, ennek ellenére valamelyest megnyugodott.
- Jó, akkor ott találkozunk. - Egy pillanatnyi gondolkozás után odahajolt Narutóhoz, és futó csókot nyomott a feje búbjára. - Akkor megyek.
 

- Vá-várj! - kiáltott Hinata után, aki ekkorra már az ajtóban állt. Gyorsan felpattant az ágyról, és a lány mellett termett. - Kikísérlek. - Egy pillanat néma csend. Aztán Hinata sokat mondó fél mosollyal nézett végig a meztelen szőkén.
 

- Így?
 

Naruto is lenézett, de aztán gyorsan felkapta fejét, s égő fülekkel vonta össze maga előtt a karjait. De mikor rájött, hogy ez mit sem ér, inkább az ágyéka felé kapott velük. Hinata egy pillanatig elégedetten szemlélte a füle hegyéig elvörösödött fiút, de aztán nem bírta ki. Mellé lépett, kezeit a fiú csuklóira fonta, majd elvonta azokat az ágyékáról, s finoman a falnak szegezte. Naruto felnyögött, ahogy a Hyuuga a nyakához hajolt, s lágyan szívogatni kezdte bőrét, míg ezzel egy időben térdét a férfiasságának lökte. Pár pillanatig a szőke fiú édes nyöszörgése töltötte be a szobát, aztán Hinata a szájához hajolt, s nyelvét a puha ajkak közé csúsztatta. Naruto készségesen nyitotta ki száját, hogy a lány mind jobban elmerülhessen benne, majd nyelvükkel őrjítően lassú, ugyanakkor végtelenül érzéki játékba kezdtek. Mikor aztán Hinata már elég keménynek érezte az ölének nyomódó testrészt, egy elégedett mosollyal szakította el száját a fiúétól, és hirtelen hátrébb lépett. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne támadja le azonnal a másikat, de sikerült megálljt parancsolnia az ösztöneinek. Helyette élvezettel figyelte, ahogy Naruto hirtelen lejjebb csúszik, majd megijedve kezeivel támasztja ki magát, amivel korábban Hinata szegezte a falnak. Nagyra nyílt, kék szemeivel vetett egy rémült pillantást ágaskodó férfiasságára, majd Hinatára, aki az ajtónak dőlve, karjait összefonva a mellkasa előtt állt, s elégedetten szemlélte "művét".
 

- Tee...! - Kiáltotta aztán felháborodva és tűzpirosan a szőke, de vélhető szitokáradatát nem tudta befejezni, mert Hinata figyelmeztetőn az ajkai elé emelte mutatóujját.
 

- Ssh. - Megfordult, lenyomta a kilincset, és tett egy lépést, majd hátranézett. - Na, nem jössz kikísérni?
 

Naruto szemlátomást majd felrobbant a dühtől és zavartól. Az ágyról hirtelen felkapott egy párnát, s az ajtó felé vágta, de Hinata még épp idejében zárta be azt, hogy ne a fején landoljon. A mosoly nem hervadt le arcáról, miközben lesétált a lépcsőn, s elhagyta a lakást, de még akkor sem, amikor a saját otthona felé vette az irányt. Talán ezért nézte meg őt néhány ember, aki az utcán járt-kelt. Még ha csak látásból ismerték is, azzal mindenki tisztában volt: egy Hyuuga, aki a kora reggeli órákban mosolyogva járja az utcákat, nem mindennapi látvány.


 

*

- Sssz! -Hinata bosszúsan felszisszent, ahogy hangos koppanást jelezte lába találkozását a kemény vasrúddal.

Elcsikorgatott fogai között pár nem túl szalonképes mondatot, aztán a zseblámpát a földnek szegezte, hogy annak fényével megnézhesse, mivel került közelebbi ismeretsége a cipője. A hosszú vasrúd mellett még számos hasonló pihent, mögötte pedig szürke dobozok sokasága. Tekintetét elvette a poros polcokról, és a lámpával megvilágította a falakat, a kapcsolót keresve. Amint rátalált, lépett előre párat, majd ujjaival lenyomta a hűvös műanyagot. A plafonon kissé lassan, de felgyulladt a régi lámpa, vöröses fénybe vonva a helyiséget. Egy finoman pattanó hang után a zseblámpa fénye kialudt, s Hinata kiegyenesedve nézett szét maga körül.

Nagyon rég járt utoljára a pincében. Sosem szerette, mert annyira nyomasztó volt a sötét helység, a poros szekrények és dobozok, a sarkokban rezdülő pókhálók. Ablakot, ki tudja miért, nem vágtak, így semmi fény nem hatolt be, s egyetlen szellőző rács hivatott megkönnyíteni a lélegzést. Vajmi kevés sikerrel, így a levegő fullasztóan nyomott volt. Hinata undorodva nézett körül, aztán letette a zseblámpát az egyik polcra, és a biztosíték felé lépett. Valójában semmi gond nem volt vele, de reggeli közben kivételesen benyomta a tévét, s a meteorológus abban épp arra hívta fel a figyelmet, hogy a frontváltás miatt vihar várható az elkövetkezendő napokban. Hinata először nem foglalkozott vele, de mikor már a tíz óra is eljött, s az ég még mindig szürkés volt, a sápadt fényről nem is beszélve, úgy döntött, inkább ellenőriz mindent, nehogy az esetleges vihar kiüssön majd valamit. Valahol az egész mégis ironikus volt. Mintha az időjárás tudta volna, mi fog történni ezen a napon. Mintha csak az esti bálra készült volna fel...
Sajnos hiába jött haza, egyetlen perc nem volt, amikor az egész ügy kiment volna a fejéből. Már csak azért sem, mert alig ért haza, Sakura jelent meg az ajtóban, hogy átnyújtsa neki a jelmezét. Szerencsére sietnie kellett, ezért csak a kezébe nyomta, majd hozzátette, hogy menjen este időben, hogy még belerakhassák a mikrofont, aztán el is húzott. Na nem mintha Hinata annyira marasztalni akarta volna. A csomagot csak ledobta az ágyára, de nem volt gusztusa kinyitni. Inkább elment enni, s a befejeztével már jött is le ide. Miközben ellenőrizte a vezetékeket, eszébe jutott, hogy talán le kéne kapcsolnia mindent, de aztán feleslegesnek tartotta. Majd akkor, ha villámlik, és dörög. Fölösleges lekötnie mindent, ha talán csak futó zápor lesz. Úgyhogy visszazárta az érdes faajtót, ami halk kattanással jelezte, hogy visszailleszkedett a helyére, majd megfordult, s a lépcső felé indult. 

De aztán hirtelen megállt a helyiség közepében. 'Hogy eddig nem jutott eszembe!' Gondolta, miközben lassan ismét körülnézett, de ezúttal egészen más szemekkel pásztázta a sarkokat. 'Itt voltam akkor is. Vajon...' Lassú léptekkel elsétált az egyik fémállvány mellett, s cipője nyomán finom port vert a föld. 'Vajon hová bújtam el?' A lámpa pislákolni, s halkan zúgni kezdett, így adva a lány tudtára, hogy bizony eljárt felette az idő. De a Hyuugát a legkevésbé sem érdekelte. Megkerülte a tégla és cserépdarabokat, amik valószínűleg még az építkezés után kerültek oda. A szeme aztán megakadt az egyik sarkon. Egyik oldalon magasra tornyozott dobozok, másikon egy betört ajtajú szekrény zárta körül. Ha a dobozokat elé húznák, észre sem lehetne venni. Egy gyermek számára... tökéletes búvóhely... Nem bírta ki. Közelebb lépett, majd behúzódott a sarokba. Éppen hogy csak befért, de nem nyomták az őt körülvevő dolgok. Megfogta a dobozokat, s húzni kezdte maga elé. A hirtelen felszálló por a szemébe ment, és köhögnie is kellett, de ennek ellenére elszántan tologatta őket. Nem mintha nehezek lettek volna, de a mennyiségük figyelemre méltó volt. Amikor az utolsó is a helyére került, Hinata a földre süppedt, s felhúzta maga előtt a lábait. Immár teljes sötétségben volt, mindössze a szekrény és a dobozok közti vékony rés kötötte őt össze a külvilággal. Lehunyta a szemeit, karját a térde köré fonta, s fejét a hideg vakolatnak támasztva mélyen beszívta a jellegzetes szagú levegőt.

Hangosan felköhögött, s érezte, hogy undorító váladék szalad fel a torkán, de rögtön visszanyelte. A szeme bekönnyezett a köhögéstől, és a csípő portól, de esze ágában sem volt kimenni. Ez tökéletes búvóhely. Itt nem találnak rá. 'És különben is.' Gondolta. 'Miért az én szobámat kéne rendbe raknom? Csak nézzenek itt körül, inkább nekik kéne takarítaniuk.' Szemét a dobozok és a szekrény közötti vékony résre szegezte. Már csak azzal kéne kezdenie valamit, és tényleg senki nem találná meg. Akkor aztán kereshetnék, és megbánnák, hogy így lekapták... Hirtelen gondolt egyet, s könyökével erősen beleütött a szekrény oldalába. Az hangosan nyikkant egyet, majd a tönkrement ajtó kitárult, pont eltakarva a rést. A rajta lévő lyuk jóval az ő feje fölött magasodott, így Hinata immár teljes sötétségben ült. Noha félt a sötétben, szilárdan elhatározta, hogy nem fog kimozdulni. Bátorságát bizonyítandó nyugodt arckifejezéssel dőlt neki a hideg falnak, s percekig némán ült ott. De hirtelen egy pókot látott az arca felé ereszkedni. Torkából néma sikoly szakadt ki, ahogy kihúzta magát, de kezét véletlenül nekilökte a dobozoknak...

Hinata szemei felpattantak. 'Emlékszem...' A szíve a torkában kezdett dobogni. Mégis csak volt értelme lejönni ide! 'Ugyanígy ültem itt... Csak jobban elfértem...' Gondolt egyet, s hogy még hasonlatosabbá tegye a helyzetet, nekilökte könyökét a szekrénynek. Akárcsak az emlékében, az ajtó hangos nyikorgással kinyílt, s kitakarta a rést. Az idő múlását csupán annyi jelezte, hogy a faajtón virító lyuk már a homlokánál volt, így aligha használhatta volna ezt ismét búvóhelynek. De hát, most nem is az számított... Vett egy mély lélegzetet, s próbálta felidézni, mi történt ezek után, de vajmi kevés sikerrel. Teltek a percek, de semmi nem történt. Kezdett ideges lenni, s már lökte volna szét az egész kócerájt, hogy kimenjen, és "friss" levegőhöz juthasson, mikor furcsa borzongás futott végig a testén. De a földön támaszkodó jobb kézfejéről kiindulva. Felemelte a kezét, s megvillant a szeme, ahogy egy hatalmas, fekete pókot látott átmasírozni rajta. Orrán át kifújta a levegőt, majd egy határozott mozdulattal jobbra vágta a karját, hátha így megszabadul a kellemetlenkedőtől. De csak annyit ért el, hogy jól nekiütötte kezét a mellette lévő dobozoknak. Furcsa, úgy emlékezett, több hely volt... A pók valószínűleg azonnal kinyuvadt, de ez nem volt probléma. Az már sokkal inkább, hogy a dobozok vészesen inogni kezdtek...

Hinata felkiáltott, s kezeit maga elé emelte, épp azelőtt, hogy valami keményet érzett volna a fejének csapódni. Szemeit összeszorította, de a várt megszédülés elmaradt. Egy pillanatig mozdulni sem mert, aztán lassan kinyitotta a szemét. Azonnal meg is bánta, mert vastag porfelhő szállt a levegőben, mely így már nem csak a tüdejébe, de a szemébe is utat talált. Könnyezve, fuldokolva rúgta szét maga körül a dobozokat, melyek hangos csattanással terültek el a földön. Kezeivel megtámaszkodott a földön, ahogy előrebukott, s igyekezett kiköhögni magából a sok port, de az rendesen a torkára szaladt, s ott marta, kaparta. Végül nagy nehezen sikerült összeszednie magát annyira, hogy feltápászkodjon, s szétnézzen. Szinte az összes doboz elnyúlva pihent a földön, tartalmuk mellettük szétszórva. 'Remek!' Dühöngött magában, ahogy az apró, ismeretlen tárgyakhoz lépett. 'Apa nagyon kiakad, ha ezt meglátja.' Bosszúsan kezdte visszapakolni a cuccokat a dobozokba, mikor szeme megakadt egy égnek álló lábon. Pontosabban, mancson. Kíváncsian fogta kezébe a puha lábat, s teljesen kiemelte a dobozból...

- Áú!
 

Hinata akaratlanul felkiáltott, ahogy a doboz nekicsapódott halántékának, de aztán elnémult. Szemei egészen elkerekedtek a felismeréstől. 'Pont így történt...' Ez alkalommal nem fuldokolt és köhögött, de izgatott kíváncsiságtól hajtva kicsapta a lábát, így a dobozok hangos csattanással terültek szét körülötte. Azonnal felpattant, s tekintetét végigfuttatta a szétszóródott tárgyak között. 'Fölösleges.' Súgta az esze, de a testének már régen nem az parancsolt. 'Hallottad. Neji kidobta.' Mégsem tudott megálljt parancsolni magának. De egész testében megdermedt, ahogy jó háromlépésnyire elgurulva egy puhának és bolyhosnak tetsző, sötét valamit vélt felfedezni... A szíve kétszer akkora sebességre kapcsolt, ahogy szinte odaugrott, s a kezébe vette a valamit. Egy plüss volt.  A lila egyfejű sárkány. A kezei megrándultak, ahogy maga elé emelte a játékot. Az puha volt, s Narutóéval ellentétben nem fakult ki annyira. Két sötét szemében hideg fénnyel meredt a Hyuugára, s koráról, valamint megviselt sorsáról csak az tanúskodott, hogy a nyakát jó pár finom, alig észrevehető, de szoros öltés tartotta a testéhez. 'Hogy lehet ez?' Futott végig Hinata agyán, ahogy forgatgatni kezdte kezében a plüsst. 'Ki varrta meg? És hogy került ide vissza?' De az összes kérdését elfelejtette, ahogy eszébe jutott valami. Szemei összeszűkültek, s mellkasában akaratlanul benn tartotta a levegőt, ahogy egy hirtelen mozdulattal megfordította a sárkányt. Tekintete automatikusan a jobb mancsára siklott, de azon csak puha, piszkosfehér párnácskák voltak. A balon viszont...
 

"Drága kis Hinatának, szeretettel: Kushina"  Dobbanás. És még egy. Hinatának nyelnie kellett, noha a szája teljesen kiszáradt.

A nevem! Az én nevem van rajta! 

Ez a játék... Kétség sem férhet hozzá, ez annak a párja, ami Narutónál van. Mondhatni, testvérek... De hogy került ide vissza? Ha egyszer Neji kidobta...?

Akkor ez az enyém, ugye? De jó! Vajon anyáék miért nem hozták fel nekem? Miért volt itt a pincében? 

"Drága kis Hinatának"... A lány szíve összeszorult. Kushina tényleg ennyire szerette volna őt? Ennyire? Ha tudta volna előre, hogy a jövőben mit fog tenni az ő fiacskájával... Kushina...

Rögtön megyek, és megmutatom Nejinek! De... Valamit nem értek... Ki az a Kushina? 


 

~***~

- Nejiii! - Kiáltott fel hosszan ahogy meglátta bátyját, s boldogan loholni kezdett felé. - Nézd!
Testvére a visító hang hallatán megfordult, s hosszú, lófarokba kötött haja meglibbent a levegővel. Csodálkozó, de egyben megrovó pillantással nézett húgára, aki egy pillanat alatt előtte termett.
 

- Na végre. Hol jártál, hugi? - Hinami ekkor lépett ki a konyhából, s szeme megakadt a két gyerkőcön. Először szinte már megkönnyebbülten elmosolyodott, de az az arcára fagyott, ahogy feddőn hajolt oda a kisebbhez.
 

- Hinata! Hogy nézel ki? - A nő odahajolt hozzá, s dörzsölgetni kezdte az arcát. - Egy merő kosz vagy, hogy a ruháidról már ne is beszéljek! Az egy dolog, hogy elbújsz, de mégis hova...
 

- Anya, hagyjál! - Nyafogott Hinata, s miután lerázta magáról a kezeket, hátrébb lépett. De aztán rögtön boldog vigyor terült szét az arcán. - A pincébe bújtam, mert gonoszak voltatok, de nézzétek, mit találtam! - S előhúzta az addig háta mögött rejtegetett plüsst. De egyáltalán nem azt a reakciót kapta, amit várt. Senki nem szólt egy dicsérő szót sem csak jóformán megdermedt a levegő. Nem értette, miért, de nem foglalkozott vele különösebben.
 

- Az van ráírva, hogy "Hinatának", látjátok? - Mutatta fel a bal mancsot, s fel sem tűnt neki, ahogy Hinami lesápad. - Tök jó, nem? De... de ki az a Kushina?
 

- Hinata!
 

Hiashinak mindig is erőteljes hangja volt, de ekkor szó szerint mennydörgött. A lány összerándult, és félve tekintett apjára. 'Mi a bajuk?' Segélykérőn nézett Nejire, de bátyja is anyjukat figyelte, aki remegő szájjal állt előttük, s hófehér arccal meredt a plüssre. Aztán egyetlen szó nélkül sarkon fordult, és reszkető lábbal eltűnt a konyhában. Hiashi vetett egy utolsó, lesújtó pillantást Hinatára, aztán követte feleségét.
 

- Hinami...
 

Hinata semmit nem értett. 'Mi történt velük? Miért reagáltak így? Miért nem mondanak semmit?' De kérdéseire senki nem válaszolt. Leszegett fejjel lépett el bátyja mellett, és visszament a saját szobájába. Ott aztán lehuppant az ágyra, s eldőlt rajta, miközben szorosan magához ölelte új barátját.
 

- Úgy látom, nem tetszettél nekik... - Suttogta maga elé szomorúan.

Fogalma sincs, mennyi ideig feküdt így, de egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Neji és apjuk hangja szűrődik be a szobába. Nem hallotta, és nem is érdekelte különösebben, miről beszélnek, de Hiashi hangja egyszer csak elhalt, s a következő pillanatban Neji lépett be a szobába. Hinata félve ült fel az ágyán, tartva a következményektől. Megértette volna, ha amiatt dühösek rá, mert elbújt a pincében, és összekoszolta magát. De hogy a sárkány miatt... Nem, egyszerűen nem értette.
 

- Neji... - Motyogta halkan, és felnézett testvérére, de az a szokásosnál is kifejezéstelenebb arccal viszonozta pillantását. - Mit csináltam rosszul? - Neji nem szólt semmit. Hideg szemeit öccsén pihentette, majd lassan a puha kezek ölelte sárkányra fordította. Hinata kezei megrándultak, s szorítása erősebbé vált a játékon. - M-mi bajuk vele? - A hangja szinte visított, de nem érdekelte. - Hiszen az enyém! Rá van írva a nevem! Akkor miért nem kaptam meg?!
 

- Hol? - Hinata mindig megborzongott bátyja mély hangjától. - Hol van rajta a neved?
A lány elszánt tekintettel fordította fejére a sárkányt, s testvére orra alá dugta.
 

- Látod? - S meglengette a játékot. - Ott, a bal mancsán.
 

- Hm. - Neji egyetlen szót sem szólt, csak hirtelen megragadta az előtte táncoló lábat, s egy határozott rántással kitépte húga kezei közül. Hinata felkiáltott, s a sárkány után kapott, de már későn.
 

- Hé! Neji! - Kiáltott, s hadonászni kezdett, de bátyja két ujjával erősen meglökte a homlokát, így visszahuppant az ágyba. - Ne, állj meg, add vissza! Az enyém! - Mintha nem is hallotta volna, testvére nyugodtan sétált az ajtóhoz, s kilépett rajta. Hinata egy pillanatig dermedten feküdt az ágyban, aztán felpattant, és a fiú után viharzott. - Neji! Állj meg, nem hallod?! Neji! - Hangos kiáltása süket fülekre talált. Annyira nem értette, hogy mi folyik itt, hogy miért viselkedik mindenki ilyen furcsán, és hogy miért vették el tőle a játékot, hogy már könnyek feszegették a szemét. - Neji!!! - Szó szerint nekiszaladt bátyja testének, s megpróbálta kiragadni kezeiből a sárkányt, de a fiú ügyesen kitért előle, s a magasba emelte a játékot.
 

- Hinata, menj vissza a szobádba. - A hangja őrjítően nyugodt volt.
 

- Nem! - Kétségbeesetten kapott a játék felé, de csak az egyik farok tüskéjét sikerült végigsimítania. - Miért veszed el? Add vissza!
 

- Nem lehet. Menj vissza a szobádba. - Ekkor szakadt el a cérna. Hinata már ténylegesen sírt, arcán a tehetetlen düh könnyei csordultak végig.
 

- Miért csinálod ezt?! Neji...
 

Heves érzelmei talán még bátyját is meglephették, mert egy pillanatra megállt, s döbbenten nézte síró húgát. A lány pedig kihasználta dermedtségét, és végre sikerült elkapnia a sárkányt. Erősen megrántotta, de az sajnos nem szabadult ilyen könnyen Neji erős ujjai közül. Tehetetlen dühében nagyot dobbantott a lábával, és rángatni kezdte a játékot. Úgy szorította a kezei közt, mintha az élete függne tőle.
 

- Hinata fejezd be! - Szólt rá immár erélyesebben Neji, s megpróbálta visszaszerezni a sárkányt. - Ez csak egy játék! Millió meg egy ilyet kaphatsz.
 

- De nekem ez kell! - Vágott vissza azonnal a kislány, és kijelentését megerősítendő újabbat rántott a bolyhos lábakon. - Mi a bajotok vele?! Miért veszed el?! Miért...
 

- Csak...

Hinatában teljesen felment a pumpa. A vér szinte elöntötte az agyát. Miért akarják mindenáron elvenni tőle?! Hiszen az övé! Neji nem véletlenül tanította meg olvasni. A neve világosan ott van a bal mancson, és az is, hogy attól a Kushina nevezetű személytől kapta. De miért kellett a pincébe száműzni, ahelyett, hogy nekiadták volna? És most miért akarják mindenáron megfosztani tőle...?!
 

- Neji!!! - Kiabált, s hirtelen testvére karja felé kapott, majd erősen belemélyesztette a fogait. Hallotta, hogy Neji felszisszen, és szabad kezével keményen a hajába markolt. Hinata fájdalmasan felnyögött, mire bátyja azonnal kihúzta karját a fogai közül. A kisebb dühösen rántott egy hatalmasat a játékon, de aztán megdermedt, ahogy fülsértő, ám sokat sejtető reccsenés járta át a szobát. - Neji, engedd el, elszakad! - Fakadt ki kétségbeesetten, ahogy meglátta a sárkány nyakát díszítő rést. Alatta jól látszódott a puha bélés. - Ne, kérlek, engedd el! Kérlek!
 

Neji azonban nem engedte. Jeges tekintetét a Hinatáéba fúrta, amit erre újra elleptek a könnyek. 'Miért csinálod ezt...? Neji...' Hinata összeszorította a fogait, és miközben teljesen magához szorította a plüss lábait, minden erejével rántott rajta egyet. Magában imádkozott, hogy bírja ki még ezt a kicsit... Aztán ő majd megvédi... De egész teste megdermedt, ahogy óriási reccsenés itta be magát a fülébe. Szemei nagyra nyíltak, de még nem is volt ideje felfogni a történteket, érezte magát hátrafelé repülni. Hangos csattanással terült el a padlón, ahogy korábban a dobozok a pincében, s az egész világból csak a karjai közt szorított puha testet érzékelte. Szemei nagyra kerekedtek, ahogy meredten bámult maga elé, majd pillantását lassan az ölébe vezette. A sárkány ott feküdt. Pontosabban, a teste. A lila lábak felé meredtek, de a feje nem volt sehol. Még mindig meredten felnézett, és látta, hogy Neji szintén a földön ül. A levegőben, közöttük puha, fehér vattadarabok szálingóztak, mintha csak havazna.  A könnycseppek némán gurultak le a sápadtfehér arcon, a lila szemek pislogás nélkül bámultak maguk elé, de kérdéses volt, hogy egyáltalán látnak-e valamit. Lassan, nagyon lassan Nejire nézett, de az elfordította fejét. Ahogy Hinata lejjebb tekintett, szíve fájdalmasan rándult egyet, ahogy a sötét gombszemek szomorúan csillogva tekintettek rá.
 

- Ne... - Suttogta megtörten, s ő maga is alig ismerte fel a hangját.
 

Neji jól hallhatóan vett egy mély levegőt, aztán felkelt. Arcán semmilyen változás nem látszódott, ahogy lassan húga felé indult. Megállt előtte, majd lehajolt, s felemelte öléből a sárkány másik felét. Az apró kezek ernyedten hullottak a földre, a nagy, lila szemek üresen meredtek maguk elé. Látta, ahogy Neji, kezében a kettészakadt sárkánnyal, lassú mozdulatokkal elsétál. A szívébe pedig új érzés költözött. Egy egészen új.
 

- Utállak...
 

A halk hangot hallván Neji visszafordult, és húgára nézett, de az lehajtotta a fejét, így lila tincsei az arcába hulltak. 'Miért, Neji?!' Mindig is felnézett a testvérére. Mindig. Csodálta, és bár sosem vallotta volna be neki, de olyanná akart válni, mint ő. A bátyja volt a példaképe. De most egyszerre elvesztette ezeket az érzéseket, s helyükre tátongó üresség, csalódottság került. Mintha az, akire egész eddigi életében felnézett, hirtelen elárulta volna... És, valamilyen szinten, pontosan ez történt. Hinata felszegte fejét, s nem érdekelte, hogy arcán patakokban folynak a könnyek. Keményen Neji szemeibe nézett, aki szemlátomást megzavarodott a dühösen csillogó szemektől.
 

- Utállak, Neji! - Ordította, majd egy ugrással felpattant. Kis kezei ökölbe szorultak, s teste remegett a dühtől. - Utállak!!!
 

Nejinek arcizma sem rándult, de a szemeiben valami fény megváltozott. Ám Hinatát ez egy csöppent sem érdekelte. Hátat fordítva beviharzott a szobájába, és hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Aztán az ágyára borult. Sosem érezte még magát ennyire kirekesztettnek. A szülei, a testvére, mindenki őt hibáztatja... És még csak azt sem tudja, miért! Nem értett semmit... És ez fájt a legjobban. Arcát a fehér párna közé temette, és keservesen felzokogott.

                                                                   *

- Hová mész, kislány? - Kérdezte felvont szemöldökkel a buszvezető. Hinata nem lepődött meg. Noha már betöltötte a hatodik évét, nem gyakori, hogy ilyen idősen egyedül közlekedjenek. Szerencséjére, mindig el tudta bűvölni az embereket.
 

- A bátyámhoz, uram. - Felelte rögtön tisztelettudóan, s közben nagy szemekkel nézett az öregúrra. - Dolgozni ment, de otthon fejeltette az ebédjét, úgyhogy utána viszem. - S a hatás érdekében megemelte vállát, ezzel felhívva figyelmét a hátán pihenő zsákra. Alakítása egyértelműen bevált. A férfi megpaskolta a feje búbját, majd egy gombnyomással bezárta az ajtókat.
 

- Jól van, ügyes lány vagy. De vigyázz magadra.
 

- Persze, uram. - Bólintott komoly arccal. - Köszönöm.
 

Aztán elfordult, és az idősebb emberek ábrándos, és amolyan "felfallak-olyan-aranyos-vagy" - féle pillantásától kísérve megcélozta a legtávolabbi széket. Miután leült, erővel elfojtott egy elégedett mosolyt, aztán kinézett az ablakon. Valójában fogalma sem volt, hova akar menni. Egyszerűen csak eldöntötte, hogy otthagyja őket. Ha ennyit számít ő nekik, ám legyen. Majd kereshetik, de addigra már csak hűlt helyét fogják találni. Szomorúan nézte a tájat, az ismerős házakat, melyeket lassan ismeretlenek váltottak fel. Ráadásul, az idő múlásával egyre több fa jelent meg. Hinata már nem tudta, merre vannak, de nem is érdekelte különösebben. Nem számít, hova megy, csak el innen, messze. Unalmában a busz mellett elszáguldó autókat kezdte figyelni. Sosem érdekelték különösebben, de buszozás közben mindig élvezte figyelni az embereket, akik az autókban ültek. Általában mindig integetett nekik, és a kedvesebbek rendre visszaintettek neki, mosolyogva. De most nem volt hangulata hozzá. Mikor megálltak az egyik megállóban, egy fehér-piros autó sietett el mellettük. Hinata épp hogy csak egy pillantást tudott vetni rá, de mikor meglátta, kik ülnek benne, azonnal felkapta a fejét.
Az a szőke fiú... Igen, őt látta korábban! Könnyű volt felismerni, mert a haja szinte vakított, és emellé még ráadásul rikító narancssárga pólót viselt. Még amikor a buszmegállóban állt, akkor látta őt a régiségkereskedő üzlete előtt. Csöppet sem volt feltűnő, ahogy kezeit és orrát az üvegnek tapasztva állt a kirakat előtt, és vágyakozva, meredten bámult valamit. Hinata igazán nem akarta figyelni őt, vagy ilyesmi, de kábé vele egykorú lehetett, és valahogy nagyon viccesen nézett ki, ahogy szó szerint rátapadt az ablakra. Már akkor is ott állt, amikor ő odaért a megállóba, s végig egyetlen perce sem mozdult el. Hinata már ott tartott, hogy megszólítja, mi tetszik neki ennyire, mikor hirtelen egy hasonlóan szőke hajú férfi jelent meg mellette.
 

- Apa! Nem vehetnénk meg azt? - A hangja kedves volt, és egyáltalán nem nyafogós, inkább őszintén kérdő. Rámutatott valamire az üveg mögött. - Nagyon tetszik. - A férfi az ujj irányába nézett, aztán egy hosszú percig nem szólalt meg. Hinata ekkor jött rá, hogy már régóta bámulja őket, ezért gyorsan az utat kezdte figyelni maga előtt, de a fülét nem zárhatta be.
 

- Sajnálom kicsim, de nem. Na de gyere, menjünk, keresztapa már vár!
 

Hinata nem állta meg, és oldalra sandított. Látta, hogy a férfi játékosan beletúr fia rakoncátlan hajába, mire a gyerek azonnal elmosolyodott, és bólintott. Kézen fogva sétáltak el. A busz ezek után szinte rögtön meg is érkezett, így Hinata nem foglalkozott tovább az esettel. De most, hogy látta őket elszáguldani a busz mellett, újra eszébe jutott a kis jelenet. A szíve mélyén kicsit féltékeny volt a fiúra. Na jó, nem is kicsit. Ő sosem volt ilyen bizalmas viszonyban az apjával. Sőt, abban sem volt biztos, hogy az apja szereti őt. Mindig is Nejit emlegette büszkén, de Hinatáról soha egy szót sem ejtett. Egyáltalán, van valaki a családban, akiről bizton állíthatná, hogy szereti őt? A mai nap történtek után már nem volt biztos benne. Hirtelen valami veszettül kaparni kezdte a torkát. A szája elé kapta a kezét, és köhögni kezdett, hogy megszabaduljon az érzéstől, de nem sok sikerrel. A szeme bekönnyezett a nagy erőlködéstől, s nagyokat nyelt, mire végre sikerült valamennyire elmulasztania. 'Otthon hagytam a gyógyszereket' Jutott eszébe, s egy pillanatra megijedt. De aztán elmúlt. 'Csak megfáztam. Nem lesz nagy bajom. Nélküle is meggyógyulok.' Kezdte egyre jobban unni a hosszú buszocskázást. És valószínűleg a sofőrnek is szemet szúrna, ha csak a végállomáson szállna ki, úgyhogy felállt, s odasétált a legközelebbi ajtóhoz. Felvette legártatlanabb ábrázatát, s nagy, kérlelő szemekkel pillantott a mellette álló nénire. Látta, hogy az szinte elolvad a pillantásától, és azonnal megnyomja a jelző gombot, majd megsimította Hinata arcát. A lány rühellte ezt, de jobbnak látta nem kimutatni, ezért tettetett kedvességgel elmosolyodott.

A szél felkapta haját, ahogy a busz elsüvített mellette. Köhögnie kellett a kipufogógáztól, de szerencsére hamar elmúlt. Körülnézett, és meglepődve állapította meg, hogy nagyon kiérhetett a városból, mert fákkal körülölelt utak látszódtak, s csak alig egy pár ház. 'Innen érdekes lesz hazakeveredni.' Gondolta, de aztán rögtön eszébe jutott, hogy neki bizony eszében sincs visszamenni. Tűnődve sétált az utcán, mely a buszmegállótól nyílt, s tekintetét folyamatosan a fák között járatta. Milyen szép! Itt szívesen ellakna. A levegő is sokkal frissebbnek érződött, mint otthon. Sőt, mintha még az ég is kékebb lett volna. Hosszú ideig sétált, míg szeme megakadt egy nagy, sárgás mezőn. Érdeklődve vágott át egy sor bokorban, és aztán megállt a mező szélén. 'Hatalmas!' Ez volt az első jelző, ami az eszébe jutott. Mélyet szippantott a levegőből, s megállapította, hogy annak vadfű illata van. De nagyon kellemes volt. Virágok nem nyíltak sehol, mégis gyönyörű volt az egész. Hinata felnézett, s elámult azon, mennyire kék az ég. Elmélyülten járta körbe a helyet, néha elidőzött egy-egy sziklánál, amin furcsa növények nőttek, vagy egy dombosabb helyen. A fák is egyre jobban vonzották magukhoz. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, és újra átvágva a bokrokon ezúttal a magas, zöld levelű fák közé lépett. Hallotta a madarak csiripelését, s ahogy felnézett, a lombok között átszűrődött a napfény. Csodálatos volt! Annyira, hogy Hinata, amíg ott sétálgatott, elfelejtkezhetett minden bajáról. Kezét szórakozottan futatta végig a fák törzsén, élvezte a tenyerét bizsergető érdes felületet. De egyszer csak megakadt a szeme valamin. Ahogy két fa között kinézett, ismét a sárgás mezőt látta, de ezúttal egy olyan részét, amit korábban nem talált meg. Körülbelül öt méterrel előtte a föld megemelkedett, de szinte teljesen meredeken. A tetejét valami jól láthatóan szúrós gaz fonta körül, de mögötte virágok nyíltak. És nem is akármilyenek! Égkék, és rózsaszín, meg halványlila... Csak színfoltokat látott belőlük a távolság miatt, de gyönyörűek voltak.
Keze megállt a fa törzsén, amit éppen végig akart simítani, s szemével igyekezett befogadni a látványt. Tényleg csodaszép volt. Szinte érezte, ahogy eggyé válik a természettel. Eddig csak a mesekönyvekben, meg a filmekben látott ilyen tökéletes helyet. A szülei mindig azt mondták, hogy "tökéletes" hely nincs is. De Hinata sosem hallgatott rájuk. Tudta, hogy a szülei örök természetgyűlölők. 'Talán ha elhoznám őket ide, még ők is meggondolnák magukat.' Gondolta halvány mosollyal az arcán, de az rögtön lehervadt, ahogy eszébe jutottak a nemrég történt dolgok.

Egész testében megdermedt, ahogy vidám nevetést hallott valahol maga előtt. Az esze azt súgta, hogy lépjen vissza azonnal, de a teste nem mozdult. A szemei aztán elkerekedtek, mikor egy alak jelent meg a virágok közt. 'Ő az!' Gondolta döbbenten, ahogy felismerte a szőke üstököt. 'Az a fiú a régiségkereskedőtől!' Éber tekintettel követte a srác minden mozdulatát. A gyerek szemlátomást nem vette őt észre, de ez érthető, hiszen rengeteg fa ölelte körül a mezőt, ő pedig épp kettő között bújt meg. A narancssárga póló villant egyet, ahogy viselője leguggolt, és virágokat kezdett szedni. 'Egy fiú miért szed virágot?' Gondolta felhúzott szemöldökkel Hinata, és akaratlanul is előrébb tolta a fejét, mintha ezzel csökkenthetné a közöttük lévő távolságot. 'Neji mindig azt mondja, hogy virágot csak lányok szedhetnek. A fiúk maximum vehetik őket. A lányoknak.' De valahogy nem tudta elítélni a szeme előtt lévő gyereket. Annyira odaillett a virágok közé, mintha csak oda született volna. Biztos sokat lehetett a szabadban, mert kezei, melyekben egyre nagyobb lett a csokor, egészen barnák voltak. Ahogy közeledett a meredek rész széléhez, Hinata erős késztetést érzett, hogy odaszóljon neki, "Vigyázz!", de visszanyomta. Inkább árgus szemekkel figyelte, ahogy a fiú szemügyre veszi a tüskés bozótot, majd leguggol előtte, s újabb virágot szakít. De most, hogy közelebb került hozzá, Hinata észrevette, hogy nevetésnek nyoma sincs az arcán, s helyette szomorú mosolyra húzódnak az ajkai. 'Mi lehet vele?'
A fiú talán megérezte a pillantását, mert hirtelen felnézett. Ahogy égkék szemei a lilába fúródtak, Hinata megdermedt, s akaratlanul hátrébb ugrott. De a szőke sem lehetett másként, mert azonnal felpattant, és hátrálni kezdett. Hinata csak annyit látott, hogy a fiú hirtelen meginog, hangosan felkiált, majd előre bukik. Vélhetően megbotlott valamiben, mert gurulni kezdett lefelé, s ahogy a meredek részhez ért, jobb fogódzó híján megmarkolta a tüskés gazt. Hinata hallotta a fájdalmas kiáltását, s valami pirosat látott végigcsordulni a srác kezén. 'Vér...?'

A teste végre képes volt megmozdulni. Kirohant a fák közül, épp abban a pillanatban, hogy a tüskés növény egy része gyökerestül kiszakadt a földből. A szőke fiú rémülten felkiáltott, s összevonta maga előtt a kezeit. Aztán hangosan felnyögött, ahogy földet ért. De Hinata még hangosabban, hiszen saját testével fogta fel az ütést. A levegő a tüdejében rekedt, ahogy a másik gyerek a testének csapódott, aztán erős köhögő roham jött rá, de legalább egyben volt. Hunyorgó szemekkel nézett fel.
A szőke fiú lassan kinyitotta szemeit, és szétnézett. Amikor észrevette az alatta fekvő Hinatát, megnyikkant, és felemelkedett, legalább annyira, hogy az ölében üljön, és ne rajta feküdjön. A hatalmas, égkék szemekből könnyek buggyantak ki. A lila hajú először meglepődött, hogy valaki annyira megijedhet, hogy sírva fakadjon, de aztán észrevette a másik tenyeréből csordogáló vörös anyagot. 
 

- Idióta. - Jegyezte meg, miután feltámaszkodott, s levetette válláról a hátizsákját. Örült, hogy előre gondolkodott, s tett be kötszert. Most jó hasznát fogja venni.
 

A fiú elkerekedett szemekkel nézte, ahogy előhúzza a hófehér fáslit, meg a vattát, és szó nélkül hagyta, hogy az ölébe húzza a tenyerét. Szemlátomást annyira megdöbbent Hinata hirtelen megjelenésétől és az egész helyzettől, hogy képtelen volt a beszédre. De miután a Hyuuga a fertőtlenítővel átitatott vattával dörzsölni kezdte a tenyerét, felszisszent.
 

- Ááá! - Beharapta a szája szélét, és mérges pillantást lövellt a lányra. - Mit csinálsz!?
 

- Fertőtlenítem a sebed. - Felelte amaz teljes nyugalommal, miközben fel sem pillantott. - Ha fáj, máskor vigyázz jobban. Idióta.
 

- Ne hívj idiótának! - Csattant fel a szőke, s éles hangjára Hinata felpillantott. Sosem látott még ilyen kék szemeket. - Uzumaki Naruto a nevem!
 

'Naruto.' Ízlelgette magában Hinata a nevet. Szép név. És illik hozzá. De ezt persze nem mondta meg neki is. Megrántotta a vállát, aztán figyelmét újra a sebre fordította.
 

- Tőlem. 
 

Naruto keze megrándult az övében, ami vélhetően az idegesség jele volt. Persze, tudta Hinata, hogy hagy maga után némi kívánnivalót a modora, de hát istenem! Naruto nem tűnt olyannak, mint az öreg nénik, akiket egy-egy szép pillantással el tud varázsolni. Akkor meg minek erőltesse magát? De azért magában elmosolyodott. Csak sikerült beszélnie vele, hm? Pár óra alatt most látja harmadjára. Ez azért jelent valamit, ugye? Fehér ujjait a frissen letisztított vágásra szorította, mire az megrezzent, de elégedetten állapította meg, hogy a vérzés szinte teljesen leállt.
 

- Hinata vagyok. - Mondta végül halkan, anélkül, hogy a kék szemekbe nézett volna. De így is érezte magán a másik pillantását. Jó volt...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés