Hinatának nehezére esett túltennie magát a döbbeneten, de mikor végül sikerült, egyetlen hangos felkiáltással képes volt kiadni a napokban felgyülemlett gőzt.
 

- TE HÜLYE BAROM! - Hangosan szedte a levegőt, de a feszültség égette, emésztette belülről, hogy muszáj volt kiadnia magából. - Láttad te, hányszor kerestelek!? De nem, az Istenért sem hívtál volna vissza! Állandóan kikapcsolt, vagy foglalt, és mikor nagy nehezen elérlek, még akkor is rám nyomod azt a kibaszott telefont! Ha valami nagyon komoly baj lett volna, mit csinálsz?! Lehet, hogy engem legyilkolnak, vagy akármi, te meg szép nyugodtan lézengesz valahol a világ másik végén! Hát tudd meg, hogy...
 

- Hé, nyugi! - Mintha nem is hallotta volna húga szemrehányó, dühös kifakadását, felnevetett. - Levegőt is vegyél közben. - De nyugodt hangjától, ami a legkisebb bűnbánatot sem mutatta, Hinata csak még dühösebb lett.
 

- NEJI! - Ordította a telefonba, ám a következő pillanatban halkan duruzsoló, figyelmeztető csissegés töltötte be a fülét.
 

- Sssh... - A hang hallatán Hinatában benne ragadt a szó, s bármennyire is nem akarta, érezte, hogy lejjebb kúszik a vérnyomása. - Ne kiabálj, mert mindenkit fölversz.
 

- Tessék? - Hinata vett egy mély levegőt, s lassan visszafeküdt az ágyára. Kissé rosszul érezte magát az előbbi kirohanása miatt, noha tudta, hogy teljesen jogosan akadt ki ennyire. De talán mégsem kellene leharapnia a bátyja fejét. Különben semmit nem fog megtudni tőle...
 

- Időeltolódás, emlékszel? Lehet, hogy nálatok még csak délelőtt van, de itt már hajnal egy is elmúlt. - A lila hajú megdermedt. - Tizenhét éves fejjel azért ennyit még tudhatnál...
 

- Én is tisztában vagyok vele! Egyszerűen csak elszálltam, oké? - Vágott vissza azonnal Hinata, de legszívesebben a föld alá süllyedt volna, amiért valóban elfeledkezett erről az "apró" tényről, s ezt ráadásul még a bátyja tudtára is hozta. Mint ahogy a jóízűen kuncogó hang a telefonban azt nagyon is jól az értésére adta.
 

- Persze, hugi. - Neji hangja egyáltalán nem volt bosszús, sőt, mintha fel sem vette volna húga előbbi kitörését. - De tudod, nehéz nap van mögöttem, és fáradt vagyok. Úgyhogy vagy mondd el, miért kerestél ilyen megszállottan az elmúlt pár napban, vagy halasszuk későbbre a beszélgetést, és megyek alu...
 

- Ne! - Hinata csak egy pillanatot várt, de mivel Neji nem beszélt tovább, enyhébb hangon folytatta. - Ne. Most kell beszélnünk.

Csönd. Hinata szíve szerint azon tanakodott volna, mi jár testvére fejében, de inkább azon agyalt, hogyan is kezdjen neki ennek az egésznek. Hiszen, azt nem mondhatja, hogy "Neji, képzeld, megismertem Narutót! Ne kérdezd a körülményeket, de az a helyzet, hogy mi már találkoztunk korábban, minden jel szerint, amikor elszöktem, de elfelejtettük, úgyhogy volnál kedves feleleveníteni a részleteket?" Már a gondolatra is megborzongott. 'Na ne...'
 

- Rendben. - Neji hangja teljesen komoly volt, mintha átérezte volna a helyzet fontosságát. Persze, az is közrejátszhatott, hogy Hinata általában nem sűrűn keresgette őt ilyen hévvel. - Hallgatlak. - Ismét csönd. A lány szíve a torkában dobogott, ahogy megszólalt, de igyekezett nem zavart hangon beszélni.
 

- Öhm... Neji... - 'Remek, jól kezded!' Dühöngött magában. - Kérlek, ne kérdezz rá a körülményekre, mert nagyon bonyolult a helyzet, de... Szóval, el tudnál mondani mindent, amit tudsz arról a napról, amikor elszöktem?
 

- Tessék? - A hang a vonalban meglehetősen döbbentnek tűnt. - Miért vagy rá kíváncsi?
 

- Mondtam, hogy ne érdekeljenek a körülmények. - Váltott vissza a kedves udvariaskodásból az igazi énjére Hinata, s ennek hatására zavartsága is egészen elmúlt. - Csak válaszolj.
 

- Oké, oké - Kuncogott fel ismét Neji, mire húga felsóhajtott. 'Még mindig nem vesz komolyan.' - Pedig azt hittem, már épp eleget beszéltünk róla. És mindig is utáltad a témát...
 

- Neji! - Szólt bele fenyegetően Hinata. 
 

- Nyugi. - Neji elhallgatott, mintha csak az emlékeit akarta volna hirtelen összeszedni. - Ahogy azt te nagyon jól tudod, hat évesen szöktél el. Mint ahogy sokszor elmondtam, felvágott szájú, hisztis kislány voltál, aki mégis mindig rajtam lógott. De az volt az első nap, hogy ennyire összevesztünk. Vagyis, elnézést, TE összevesztél velem. - Hinata lehunyta a szemét.
 

- A lényeget, Neji. A lényeget.
 

- Azt mondom. - Hinata a fogát csikorgatta, mert biztos volt benne, testvére szándékosan húzza az idegeit. - Éppen nagyon durcás hangulatban voltál, mert anya utasított, hogy rakj rendet a szobádban. Amúgy is ingerlékenyebb voltál a szokottnál, mert egy ideje csúnyán meg voltál fázva, így az csak olaj volt a tűzre, hogy betegen is pakolást vártak el tőled. Mivel nem voltam hajlandó segíteni, rám is megharagudtál, és mérgedben elvonultál valahova. Csak fél órával később kerültél elő tiszta koszosan, de fülig érő vigyorral a szádon, és közölted, hogy elbújtál a pincében, mert mi olyan gonoszak voltunk. És aztán, az egyik régi, poros dobozban találtál egy, idézem, "tök jó" játékot. De az a játék... - Neji hangja hirtelen elkomolyodott. - Nem éppen olyan volt, ami véletlenül került a pincébe. 
 

'Milyen játék?' Hinata tekintetét előre, a plafonra függesztette, de szíve várakozón kezdett dobogni, azt sugallva: "Igen. Talán ez lesz a kulcs."
 

- Hogy egyszerűen fogalmazzunk, anya nagyon kiborult, és szó szerint rosszul lett. Apa alig bírta támogatni, úgyhogy megkért, tüntessem el azt a "szörnyet", ahogy ő nevezte, majd elvitte anyát az orvoshoz. Én pedig elvettem tőled azt a vacakot. Te persze nem akartad engedni, rúgtál, haraptál, kapálóztál, és közben ráncigáltad azt a hülyeséget. A többit, gondolom sejted. - Neji elhallgatott, de mivel Hinata nem szólalt meg, közömbös hangon folytatta. - Addig ráncigáltad, míg a játék elszakadt. Én kihajítottam a kukába, te pedig rám üvöltöttél, hogy "utállak", és sírva bezárkóztál a szobádba. Gondoltam, hagylak lenyugodni, és én is bementem a sajátomba. Fél óra múlva jöttem ki enni, és közben gondoltam, benézek hozzád. Már nem voltál sehol. - Neji ismét szünetet tartott, majd egy árnyalatnyival hűvösebb, és komolyabb hangon folytatta. - Azonnal fölhívtam apáékat, és keresni kezdtünk, de a város nagy, és elképzelni sem tudtuk, hova mehettél. Anya azért még külön aggódott, mert a gyógyszereket sem vitted magaddal, és ha rosszabbra fordulna a helyzet, ki segítene rajtad? Végül csak három-négyfelé találtunk rád, de a helyzet addigra már súlyos volt. Ájultan feküdtél a fűben valahol a központi park környékén, és nagyon magas lázad volt. Kórházba vittünk, de csak késő este tértél magadhoz, és még egész következő nap benn tartottak megfigyelés alatt.
 

Hinata mélyeket sóhajtott. Noha már sokszor hallotta feddésként az esetet, így, egyben, és ennyire részletesen még soha. Az egyetlen információ, amit használhatónak talált azonban csak az a kérdéses játék volt. Eddig csak annyit hallott róla az anyjától: "A bátyád tönkretette az egyik játékodat, mire te mérges lettél, és elszöktél." Hát, ehhez képest a helyzet kicsit másnak tűnt... De valamire mindenképp rá kellett kérdeznie, ha biztosra akart menni.
 

- Milyen napon történt ez? - A kérdése egészen sokáig lengett a levegőben, mintha bátyja azt szeretné megérteni, miért fontos ez. Hinata akaratlanul is visszafojtotta a lélegzetét. 'Ha most azt válaszolja, amit gondolok... Akkor semmi kétség nem marad.'
 

- Halottak napján. - A lila hajú lány kieresztette a benne lévő levegőt, de a megkönnyebbüléssel együtt mintha azonnal mázsás súly nehezedett volna a vállára. - De miért számít ez?
 

- Nem fontos. - Összeszorította a fogát, mert egy kicsit megremegett a hangja. Csak remélhette, hogy Nejinek nem tűnt föl. - Figyelj, nem tudsz arról valamit, mi történt, amíg nem voltam otthon? Mikor előkerültem, nem mondtam valamit?
 

- Honnan kéne tudnom? Nem, nem mondtál semmit. - Neji hangja kissé megrovónak hatott, vagyis, inkább olyannak, mint akinek kezd elege lenni az "idétlen" kérdésekből. - Ahogy mondtam, ájultan találtunk rád, és a tested tüzelt a láztól. Azon kívül tele voltál horzsolásokkal, és akkor került az ujjadra az a vágás is. - Hinata öntudatlanul felemelte balját, s tekintetét végigfutatta a hüvelykjén lévő apró, fehér forradáson, de nem szólalt meg. - Az orvosok azt mondták, rég be kellett volna venned a gyógyszereidet, mert a megfázás csúnyán eldurvult, azon kívül a lázgörcs szélén álltál. De ami furcsa volt, hogy nem akartál felébredni. A főorvos szerint nem testi, hanem lelki baj miatt "kapcsoltad ki magad", ahogy ő mondta, és nem akartál tudomást venni a külvilágról. De azt is hozzátette, hogy ez komoly sokkhatás, vagy lelki traumák után szokott előfordulni, különösen fiatal gyerekeknél.
- Sokkhatás? Trauma? Hinata megborzongott, ahogy belegondolt, mi köze lehetett ennek Narutóhoz.
- De mi elképzelni sem tudtuk, mi történhetett, főleg, hogy csak egy bő délutánt töltöttél csavarogva. Életemben nem kaptam akkorát, mint akkor apánktól, amiért nem figyeltem rád eléggé. Anya egyébként is rossz hangulatban volt egész nap, hiszen... halottak napja volt... Szóval, ez csak tetézte, én pedig a szemébe sem mertem nézni. Mind ott voltunk a kórházban, és csak járkáltunk, míg sikerült levinni a lázadat. De még két órába telt, hogy végre magadhoz térj, és addig csak forgolódtál az ágyadban, érthetetlenül motyogva. Az orvos szerint ez is szokásos velejárója a...
 

- Várj! - Hinata szorosabban fonta ujjait a telefonra, s igyekezett figyelmen kívül hagyni a fejében idegesen lüktető hangot. - Motyogtam álmomban? Mit?
 

- Nem mindegy? - Neji szemmel láthatóan nem értette, miért fontos információ ez, és már elege volt abból, hogy húga a leglehetetlenebb dolgokra kérdez rá. - Csak összevissza érthetetlenségeket.
 

- De mégis, micsodát? - Hinatát marhára nem érdekelte, milyen követelő a hangja. Csak az foglalkoztatta, hogy minden apró részletet megtudjon, amit csak kicsikarhat a testvéréből. Talán épp ezek az apróságok fogják elvezetni a helyes útra... Az emlékeihez. Neji felsóhajtott.
 

- Nem emlékszem nagyon. Mint mondtam, senki nem tudta értelmezni. Valószínűleg csak rémálmod volt, és ezért nyöszörögtél. - Elhallgatott, de úgy tűnik, még a telefonon keresztül is érezte húga feszült várakozását. Lemondóan sóhajtott fel ismét. - Gyakran mondtad, hogy virág, fiú, hinta... Szőke...
 

Dobbanás. Olyan erősen, hogy azt hitte, a szíve átszakítja a mellkasát. "Hinta"?! "Szőke"?! Ez nem lehet véletlen! Hinata egyszerre érezte a tudás boldogságát, és a bizonytalanság félelmét. Mi történhetett azon a napon...?!
 

- Neji. - Alig ismert rá a saját hangjára. Ennyire felkavarta volna ez a pár, még csak nem is teljesen újnak mondható információ? - Hogy merre jártam aznap, mit csináltam, vagy... ilyesmi... Ezt nem említettem? - Neji olyan sokáig hallgatott, hogy Hinata már azt hitte, elment, és otthagyta őt. De bátyja aztán nagyon lassan, mélyen, és szinte már fenyegetően szólalt meg.
 

- Egyszer mondom el, húgocskám. Úgyhogy jól jegyezd meg. - Egy pillanatnyi hatásszünet után folytatta. - Ennyit motyogtál álmodban, de a felét így sem értettük. Mondhatjuk úgy is, kómás rémálmod volt. De amikor végül lement a lázad, és felébredtél, semmire nem emlékeztél. Ezt te is jól tudod, hisz sokszor megbeszéltük már. És mivel te sem emlékeztél, így értelemszerűen nekünk halvány gőzünk sem lehet arról, hogy hol a Jóistenben tekeregtél. Még egy napig benn tartottak megfigyelésen, de már semmi probléma nem volt. Vagy egy hétig méla voltál, és elgondolkozó, de utána ugyanolyan cserfes, nagyszájú kislány, mint azelőtt. Ennyi, itt a vége, pont.

Hinata hallgatott, ahogy Neji is, miközben fejében egymást kergették a gondolatok. Bár sok újat nem tudott meg, sőt, mondhatni semmit, ha másra nem is, de arra jó volt a beszélgetés, hogy meggyőzze őt. Valóban találkozott Narutóval hat éves korában, halottak napján. Bár az az a játékos információ új volt, de a fő esemény szempontjából lényegtelennek tűnt. Csak annyi számított, hogy betegen elszökött otthonról, aztán valahogy kikeveredett arra a mezőre. Naruto aprócska emléke alapján ott találkoztak először. De utána? Mit csináltak, hova mentek? Mi történt? Valamivel el kellett tölteniük a délutánt, mert utána már a központi parkban találták meg őt. Ájultan... 'Szóval sokkhatás, és trauma, hm...' Gondolta magában Hinata, és sápadt ujjaival masszírozni kezdte a homlokát, mintha ezzel megnyithatná a szelepet, ami nem engedi hozzáférni az emlékeihez. 'Emiatt felejtettem el mindent, ugye? De mi történhetett, ami ilyen hatással volt rám...?' Aztán hirtelen megmerevedett, s érezte, pupillája kitágul. 
Hát persze! Csak ez lehetett az egyetlen dolog, ami ilyen lelki traumát okozhatott neki! Naruto halk, szomorkás hangja töltötte be a fejét.  "Minden évben visszajöttünk ide, halottak napján. Együtt mentünk ki anya sírjához." Hinata mellkasában fájó, szúrós érzés támadt, mintha valaki erősen belemarkolt volna a szívébe, hogy kitépje onnan. "Hat évesen voltam ott utoljára. Utána volt az az autóbaleset."
Vajon csak képzelődik? Nem, tényleg látta maga előtt azokat a szomorkásan csillogó, égkék szemeket.

A kék a szomorúság színe. De Naruto mindig olyan vidám... Csak a szemén látszik néha, hogy ő is csak ember, aki nem lehet örökké boldog. És mégis. Még olyankor is mosolyog. És ez fájóbb, mintha sírna.
"Elég komoly sérüléseket szenvedtem én is, örülhetek, hogy túléltem. A baleset előtt történtekre viszont nem emlékszem." Ez lenne a kapocs, ami miatt mindketten felejtettek? A baleset? Naruto részéről végtére is, teljesen érthető. Elvégre, a baleset már önmagában is elég lenne, de hogy még az apját is elveszítette ott... Nem csoda, hogy kikezdte az emlékezetét. Valószínűleg, a gyermeki agy így próbált védekezni. Nem lehet hibáztatni, amiért felejteni akart. De vele mi a helyzet? Hinata miért nem emlékszik? Ha tényleg egy sokk miatt, akkor az csakis Naruto miatt lehetett. Talán jelen volt a balesetnél? De nem, hiszen a parkban találták meg őt. És különben is, Kakashi azt mondta, az autóbaleset Konoha határában történt. De akkor mi? Puszta láz nem vihetett végbe ilyen drasztikus változásokat a szervezetében. Vagy tényleg ilyen súlyos lett volna már a betegsége? 'Nem, itt még lennie kell valaminek... Valaminek, amiről a családom nem tud. Amit csak én... és Naruto éltünk meg.'

- Hugi, itt vagy még? - Neji hangja mintha hideg zuhanyként érte volna. Kábultan ocsúdott fel a gondolataiból.
 

- Mm. - Ha Nejitől nem tud több mindent megtudni, akkor azonnal le kell tennie, és tovább kell üldöznie az emlékeit. Tudta, érezte, talán az őt és a szőke idiótát összekötő láncok nagy részének letézésére még nem is derült fény... De ő meg fogja találni mindent.
 

- Hinata, mi ez a hirtelen támadt nagy érdeklődés az eset iránt? Korábban mindig gyűlölted, ha felhoztuk előtted. - Most erre mit válaszoljon? Nem mondhatja, hogy igen, de közben megismerte azt a fiút, aki az anyja legjobb barátnőjének a fia, és akivel találkozott azon a napon... - Hinata. - Neji hangja olyan volt, mint valami lassú vízfolyás. Mély, és lágy, annak ellenére, hogy nem lehetett rájönni belőle testvére érzéseire. - Csak egyet had kérdezzek. Köze van Uzumaki Narutóhoz?
 

- Tessék?! - Hinatában benne rekedt a levegő. Ez... Hogy jutott erre a következtetésre? Pedig gondosan ügyelt arra, hogy még csak véletlenül se ejtse ki a fiú nevét... - Nem vagyok ostoba. Mióta ő megjelent Konohában, furcsán viselkedsz. Még én is érzem, noha nem vagyok ott veled, és csak párszor beszéltünk. És az sem épp jellemző rád, hogy egy pár napig nem jelentkezek, erre te megszállottan hívogatsz, és utána ilyen jelentéktelen dologról faggatózol... Nem akarsz mondani valamit? - Hinata sóhajtott egyet, de határozott hangja egyből visszatért.
 

- Nem.
 

- Értem. - Neji hangja picit mintha oldódott volna. Nyilván nem is várt mást a húgától. - Nos, már sokszor mondtam, nem vagy gyerek többé. Magadnak kell irányítanod az életed, és megoldanod a problémáidat.
 

'Magam irányítsam az életem?' Hinata arcán keserű mosoly jelent meg. 'Bár azt tehetném, amit én akarok, de a helyzet, sajnos, nem ilyen egyszerű...'
 

- Egyébként rád sem jellemző, hogy ennyire nem lehet elérni. - Szólalt meg a lány, s elégedetten állapította meg, hogy sikerült túltennie magát a korábbiakon, s a hangja immár teljesen normális. - Azt hittem, legalább kétnaponta szükségét érzed, hogy zargass és idegesíts.
 

- Ó, hidd el, nagyon hiányzott... - Vágta rá rögtön negédes hangon Neji, mire húga akaratlanul is, de halványan elmosolyodott. - De az a helyzet, hogy összegyűlt pár dolog nekem. A jelenlegi szállásadóm nemrég vásárolt egy képet, amibe teljesen beleszeretett. És mivel kiderült, hogy a művész japán származású, így megkért, hogy szerezzek be tőle még néhányat. A hónapok alatt, amíg itt voltam, mindent megtett értem, úgyhogy egy szavam sem lehetett. Így az a minimum, hogy ennyivel viszonzom. Úgyhogy az elmúlt napokban ráfeküdtem a telefonra, és izzítottam minden kapcsolatomat, hogy kedvezményes áron vásárolhassak még. Úgyhogy... - Sóhajtott fel Neji. - Mit ne mondjak, fáradt vagyok.
- Hinata arcán elégedett mosoly ült. Szerette ezeket a pillanatokat, melyek újra és újra meggyőzték őt, a bátyja is ember.  - Persze, nálatok már hajnal van. - Nem mintha elfelejtette volna, de jól esett húga orra alá dörgölni.

- Akkor nem fárasztalak tovább, dugd a fejed a párna alá.
 

- Kedves vagy, Hinata, köszönöm. - Neji halkan felnevetett, de aztán már hallatszott is az ágyon elterülő test hangja. - Akkor engedelmeddel lepihenek.
 

- Mm. - Furcsa pillanat volt. Hinatának nyelnie kellett, hogy visszaszorítsa a szájából kikívánkozó szavakat. A vonal még nem kattogott, ami annyit jelentett, hogy Neji még nem rakta le. De csak nem várja el tőle, hogy...? De mégis... Ha most csak úgy se szó, se beszéd, az lerakja, az annyira... 
 

- Nem kell kimondanod. - Hinata érezte, hogy arca mélyebb színt ölt.

'Már megint olyan egoista!' Morogta magában, s már nyitotta a száját, hogy visszavágjon. 'Miből gondolja, hogy nem épp a pokol mélyére akartam kívánni!?' De mielőtt még hangot adhatott volna nem épp szalonképes véleményének, Neji halkan belekuncogott a telefonba.
 

- Köszönöm, és neked is legyen szép napod. - A meleg hangja egy pillanatig még visszhangzott Hinata fülében, de aztán elnyomta az egyenletes időközönként megjelenő sípolás.

Hinata egy percig csak állt, kezében a telefonnal, aztán mérgesen a takaróba vágta, s lábait felhúzva nekidőlt a falnak. Szíve szerint tényleg melegebb éghajlatokra küldte volna bátyját, és fejében a legkülönfélébb sértéseket vágta hozzá. 'Hogy lehet valaki ennyire eltelve magával?!' A szeme előtt megjelent Neji önelégülten mosolygó arca, s a kép arra késztette, hogy egy erős ütést mérjen a párnájára, mielőtt elnyúlik az ágyon. De a mellkasában mégis furcsa, apró bizsergés támadt. És be kell vallani... egészen kellemes volt. Hosszú percekig feküdt még, s testvérén, valamint a tőle megtudott dolgokon gondolkodott. Bár sok új információt tényleg nem szerzett, de három dolog volt, amin elindulhatott. Először is, ott volt az a játék. Hiába szakadt el, még a segítségére lehetett... volna, ha Neji nem dobja ki a kukába. De így már esélye sem volt, hogy megtalálja. 'Ez tizenegy éve történt, azóta már biztos rá sem lehet ismerni, és a szeméttelepen rohad.' A második a központi park. Persze, ez ugyanolyan volt, mint a hinta, de Hinata ott már járt többször is, és semmi nem jutott az eszébe. Az viszont koránt sem biztos, hogy annál a hintánál járt Narutóval. Hiszen, sok hinta van a városban. Központi park viszont csak egy. A múltkor ott is sétálgatott ugyan, de csak futólag. 'De most minden egyes részén figyelmesen kell járnom.' Döntötte el a lány. És végül a harmadik, amit bár Neji nem említett, mégis csak közel érezte magához, az a dallam. Még mindig nem jött rá, mi lehet, de tényleg ismerősnek találta, és mióta összerakta magában, néha a leglehetetlenebb pillanatokban vette észre, hogy dúdolgatja.  Mivel még csak késő délelőtt volt, és a Nap igencsak forrón sütött, Hinata úgy döntött, nem fog most kimenni a parkba. Talán majd később. És mivel a játékos dolog is esett, már csak egyet tehet. Úgyhogy felkelt az ágyából, s letelepedett a földre az íróasztala elé. Kihúzta a fiókot, s némi kutakodás után meg is találta a poros dobozt. Ahogy kinyitotta, csak még több por szállt fel belőle, s Hinata alig bírta ki tüsszentés nélkül. A doboz egy jó nagy köteg kazettát, és régi CD-t tartalmazott. Hinata már évezredek óta nem hallgatta őket, már csak azért sem, mert a nagy részük még a szüleié volt. De mi köze lehet egy zenének Narutóhoz? 'Végül is, egy próbát megér.' Gondolta Hinata, s kiemelte a dobozból az első kazettát.

 

*

- Öö... Naruto. - A lány idegesen babrált az ujjaival, s arca a vörös egy egészen érdekes árnyalatát öltötte fel, miközben felpillantott az őt várakozón pásztázó kék szemekbe. - Én...
 

- Igen? - A vidám hang hallatán a lány csak még mélyebben elpirult, aztán hirtelen egy szuszra nyomta ki magából.
 

- Jó, hogy újra itt vagy! - Naruto kifejezéstelenül meredt a mélyvörös arca, ami most elfordult, de feszült zavara így is könnyen érezhető volt a levegőben. A fiú aztán elvigyorodott, s ujjaival megpaskolta a barna csillogó, puha hajat.
 

- Köszi, Matsuri. - Az említett félve nézett fel, de mikor meglátta a mosolygó arcot, maga is félénken elmosolyodott. Aztán hirtelen felkiáltott, s a köténye zsebéhez kapott.
 

- Tényleg, majdnem elfelejtettem. - A köténykéből egy kis papirka került elő, amit az apró, fehér ujjak kissé zavartan nyújtottak a szőke fiú felé. Matsuri hangja ismét halkká változott, ahogy a másik szemébe nézett. - Öö... Ezt Hinata hagyta itt neked.
 

- Hinata? - Naruto arcáról eltűnt a mosoly, s szemei nagyra nyíltak. Arcából szinte kifutott a vér, ahogy elvette a felé nyújtott papírdarabot, s remegő kezei miatt alig tudta kiolvasni azt a pár szót.
 

"Hívj, ha megjöttél, és találkozhatunk." 
 

- Korán reggel volt itt, de mondtam, hogy csak délután érkezel, úgyhogy ezt írta neked. - Mondta magyarázkodva Matsuri, akit szemlátomást megijesztett Naruto hirtelen hangulatváltozása. - Aztán jöhetett valami sürgős hívása, mert sietve távozott, de ezt itt felejtette az asztalon, én pedig gondoltam... Odaadom...
 

- Köszönöm, Matsuri. - A hangja egészen rekedt volt, de nem foglalkozott vele. Szeme sarkából látta, hogy Jiraiya mogorván nézi őt, nyilván azért, mert mióta megjött, még egy kelyhet sem tálalt fel.
Úgyhogy gyorsan a zsebébe süllyesztette a cetlit, majd felkapott egy tálcát, és az egyik terasz menti ablak felé indult.

'Hinata hazaért? És tudja, hogy keresem?' Naruto alig bírt a vendégekre koncentrálni. 'Biztosan Sakura mondta el neki.' A gondolatra melegség öntötte el a szívét. Hogy a lány semmiről nem felejtkezik el! Még ő haza sem ért, de Sakura máris gondoskodott róla, hogy találkozhasson Hinatával... 'Vajon ő emlékszik? Emlékszik arra, amit én elfelejtettem?' Sajnos erre a kérdésre nem tudott válaszolni, csak reménykedhetett abban, hogy együtt képesek lesznek fellebbenteni a fátylat, ami a múltjukat takarja. Mióta eszébe jutott, hogy ő egyszer találkozott itt a lánnyal, azóta próbált minden nap újabb emlékeket előcsalogatni, de sikertelenül. De ha beszélhetne vele... Ha újra láthatná... De hogy értette azt, hogy hívja fel? Hiszen nem is tudja a telefonszámát. 'Vagy talán...' Naruto lerakott két pohár jégkását az egyik asztalra, majd mosolyogva intett a vendégeknek, de amint elfordult, a mosoly eltűnt az arcáról. Kihúzta a zsebéből a cetlit, és még egyszer átolvasta, majd megfordította. De tévedett, a papír másik oldalán nem volt üzenet, telefonszám pedig mégannyira sem. 'Talán ki kellene keresnem a telefonkönyvből?' Tanakodott, miközben visszasétált a főépületbe, hogy felvegye a következő adag kiszállítanivalót. 'De nem is tudom, mi a vezetékneve. Mondjuk, a "Hinata" elég ritka név, kellő türelemmel biztos megtalálnám. De...'
 

Végül Naruto arra jutott, inkább máshoz lesz türelme, és kivárja a munkaideje lejártát. Ha minden igaz, Matsurinak hála Sakura tud arról, hogy később itthon lesz, és este talán átjön. Ha nem, akkor majd felhívja. Akkor egyszerre találkozhatna a lila hajúval, aki már, valljuk be, nagyon hiányzott neki, és kérhetné meg, hogy kísérje el Hinatához. Akkor mindent megbeszélhetne... Mind a két lánnyal.
Tényleg boldog volt, amiért másfél napot tölthetett Sunában, de hiányzott neki Sakura. Furcsa, mert nem is ismerte még olyan rég. De mégis... Valahogy már a teste és lelke egy részének érezte.
De azért nagyon örült, hogy újra hallhatott barátairól. Egyrészt Temarit és Shikamarut is jobban megismerhette, és mindkettejüket nagyon a szívébe zárta. Bár furcsa párost alkottak együtt, de Naruto úgy látta, nagyon boldogok. És Kankuro meg Gaara... Ők is rettentően hiányoztak neki. Egészen nosztalgikus érzése volt, amíg velük volt, mintha újra a kollégiumi időket élné. Csak Lee hiányzott már közülük. Meg persze, Sai is, de... Naruto nem volt biztos benne, hogy egyhamar viszont szeretné látni. Még túl friss volt a veszekedésük, és ráadásul még itt van Sakura is... Nem biztos, hogy a szőke képes lenne Sai szemébe nézni. Ahogy azt Kankuro elmondta, a fiú egyébként is furcsán viselkedett az utóbbi időben. Sokkal visszahúzódóbb lett, olyan, mint Naruto előtt volt. A szőkének emiatt komoly lelkiismeret furdalása támadt. Hát hiába ismertette meg Saival a barátság és a kötelékek okozta örömöt, ha azzal, hogy veszekedett vele, megint visszakényszerítette a magányba. Kankuróval viszont sokat beszélgettek délelőtt. Már csak azért is, mert amikor felkeltek, észrevették, hogy Gaarának hűlt helye, és csak egy cetlit hagyott maga után, miszerint nemsokára visszatér. Ez a nemsokára egyébként majdnem 12:55 volt, hogy Naruto kénytelen volt egy későbbi vonattal hazamenni, ha még el akart köszönni a barátjától. Márpedig, el akart.
 

Azt nem tudták kiszedni a vörösből, hogy merre járt, de sok idejük nem volt beszélni, mert a vonat nem várt, és Naruto így is csak negyed ötre ért vissza Konohába. Jiraiya jól lehordta, amiért nem volt képes délre visszajönni, noha megígérte, és máskor nem lesz ilyen engedékeny. Naruto részben megértette, de azért többször is hangsúlyozta, hogy nem rajta múlott, amiért nem tudott elindulni. A Vörös Rókában aztán sűrű bocsánatkérések közepette üdvözölte Matsurit, de a lány cseppet sem haragudott rá, amiért egyedül kellett felszolgálnia. És most itt van, zsebében a cetlivel, és a percek hirtelen csigalassúsággal telnek. 'Ötkor végzek... Már nincs több hátra fél óránál. Annyit még lazán kibírok' mondogatta magának, de mintha lelassították volna az időt. Végül csak megrázta a fejét, s elszánt tekintettel emelte fel a tálcát, majd megindult vele az asztalok felé. 'Fél óra. És aztán... talán mindent megtudok.'


- Pff... - Fújta ki a levegőt Naruto, ahogy elterült a fehér műanyag széken. A "zárva" felirat immár ott díszelgett az üvegajtón, a teraszról pedig az utolsó vendégek távoztak. A szőke fiú elnyúlt az egyik megüresedett széken, fejét hátravetette, s a fölötte pirosló napernyőt kezdte tanulmányozni. De a napsugarak még azon is átvilágítottak, így inkább lehunyta a szemét. Kezét automatikusan a zsebébe csúsztatta, s megmarkolta a benne lévő papirkát. Az szinte már galacsinná nyomódott, amennyit szorítgatta, de mégis, valahogy biztonságérzetet adott az, hogy megérinthette. Úgy érezte, mintha az a cetli lenne a kulcs az elméjének azon titkos részéhez, amit vastag lakattal zártak el. De most már csak idő kérdése, és a lakat lekerül... Hirtelen meleg szuszogást érzett meg a homlokán. Szemei felpattantak, és rémült ordítással pattant fel a székről, minek következtében valami keménynek ütődött a feje.
 

- Ááu! - Kiáltott fel, s a kemény ütés miatt könnybe lábadt szemei elé szorította a kezét. - Mi a jó francot csinálsz? 
 

- Ezt én is kérdezhetném... - Naruto azonnal abbahagyta a sápítozást, amint meghallotta a hangot. - Idióta! - Naruto elkapta kezeit a szeme elől, s boldog hitetlenkedéssel pillantott a halántékát dörzsölő lányra.
 

- Sakura! - A lány felnézett, de a következő pillanatban Naruto már neki is csapódott, és szorosan átfonta karjait a másik nyaka körül. - Úgy örülök, hogy itt vagy! - Kiáltotta boldogan, bár fejét annyira beleszorította a finom illatú, lila felsőbe, hogy maga is tisztában volt vele, alig lehet érteni a hangját. - Csak reméltem, hogy idejössz, mire végzek, de... Áá! - Felvisított, mint a gyerekek, és még szorosabban ölelte a másikat.
 

Sakura szemmel láthatóan nem tudta, hogyan kéne kezelnie a helyzetet. Végül kezét bizonytalanul a másik dereka köré fonta, s arcát a barna nyakba fúrta. Ahogy Naruto megérezte a meleg szuszogást a bőrén, jóleső borzongás járta végig a testét. De aztán eszébe jutott a másik dolog, s ennek hatására csak még szélesebb lett. Gyorsan kiszabadította magát Sakura öleléséből, s lelkesen nézett a lila színű szemekbe.
 

- Sakura, ugye te szóltál neki? Hogy keresem? Te voltál az, ugye?
 

- Tessék? - A lány értetlenül összeráncolta a homlokát, de még ez is jól állt neki. Sőt. Naruto kezdte úgy látni, nincs olyan arckifejezés, ami nem mutatna lélegzetelállítóan rajta.
 

- Matsuri mondta. Vagyis, odaadta. A levelet. Neked nem mondta? Vagyis... - Naruto annyira izgatott volt, hogy egyszerűen nem tudott összefüggően beszélni. Inkább előhúzta a zsebéből a papirkát, és Sakura orra alá dugta. - Látod? Matsuri azt mondta, Hinata volt itt reggel, és ezt nekem hagyta itt. Találkozni akar velem, látod! Sakura, ugye te mondtad el neki, mikor hazaért, hogy látni szeretném?
De Sakura egyáltalán nem úgy reagált, ahogy azt Naruto várta. A szőke azt hitte, majd kap egy kis hajborzolást, s közben a lány meleg hangon mondja neki, hogy igen, őneki köszönheti. De ehelyett a lány amúgy is fehér arca mintha még jobban lesápadt volna, s szemei egy percre nagyra nyíltak. Aztán újra felvette a szokásos megfejthetetlen arckifejezését, amiből semmit nem lehet kiolvasni, s mindezt olyan gyorsan, hogy Naruto nem tudta, nem-e csak a képzelete játszott vele.
 

- Mm. - Ennyi volt Sakura válasza. A szőke nem értette a hirtelen hangulatváltozást, de végül úgy döntött, nem törődik vele.
 

- Kérlek, Sakura, elvinnél most hozzá? Már vége a melónak, és én tényleg nagyon szeretnék beszélni vele. De nem tudom se a számát, se azt, hogy hol lakik. Úgyhogy... Elkísérnél a házához? - Szemeit nagyra nyitotta, és kérlelőn pillantott a lila szemekbe, melyek végül lassan lecsukódtak.
 

- Rendben. De először menj átöltözni. - Naruto végignézett magán, s ekkor jött rá, hogy valóban, még mindig a cukrászda egyenruhája van rajta. De boldog vigyorát akkor sem tudta visszafogni.
 

- Oké, sietek! - Szíve szerint azonnal a másik nyakába ugrott volna, de igyekezett visszafogni magát, s inkább futva megindult a főépület felé. De közben még hátrakiáltott. - Köszönöm! - Becsapta az ajtót, és már rohant is az öltöző felé, kis híján fellökve az épp onnan távozó Matsurit. Odakiáltott neki egy "sajnálom"-ot, és már csapódott is be mögötte az ajtó.



 

Hinata a kezébe vette a telefonját, s közben igyekezett csillapítani az őrült szívverését. De ujjai annyira remegtek, hogy alig tudta nyomkodni a gombokat. 'Nem lehet igaz... A francba!' ismételgette magának újra és újra. 'Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?! Gaara üzenete annyira összezavart, hogy itt felejtettem azt a hülye papírt, az az ostoba Matsuri meg odaadta neki... Ráadásul, "Hinata"-ként! Ebből hogy magyarázom ki magam?' Komolyan, legszívesebben a falba verte volna a fejét, de hát az nem lett volna méltó egy Hyuugához. Nem, ő most csak annyit tehet, hogy próbálja megőrizni a hidegvérét, és megoldani a helyzetet. Még szerencse, hogy eljött Narutóhoz, mert ha nem teszi, és a fiú esetleg mástól kér útbaigazítást "Hinata" házához... A lány beleborzongott, mi történhetett volna. "N. látni akar. Ha csengetünk, küld ki az anyukád, és mondja meg, h csak késő este érsz haza."  Megnyomta a "küldés" gombot. Ennyi. Most már csak reménykedhet a szerencséjében. Bár, az utóbbi napok kérdésessé tették, hogy van-e neki olyanja... Naruto pár perc múlva kirohant a házból, egy vidám-zöld ujjatlanban, és egy sötétebb árnyalatú zöld rövidnadrágban. Az egész lényéből úgy sütött a boldogság és a jókedv, hogy Hinata egészen megsajnálta, amiért le kell majd lohasztania.

Hinata lassan lépkedett Sakura háza felé, s közben fél füllel hallgatta, ahogy Naruto a Sunai élményeiről mesélt. De szándékosan egy hosszabb úton ment, hogy minél több ideje legyen Sakurának elolvasnia az üzenetét. 'Vajon itt lesz a vége? Vagy... még kapok haladékot?' Sötét gondolatait nem tudta kiverni a fejéből, egészen addig méláztak, míg végül el nem értek Sakura házához. Hinata nem kis félelemmel, vagyis inkább, aggodalommal nyomta meg a lakáscsengőt, aztán hátralépett, s várta az elkerülhetetlent. Szíve a torkában dobogott, s ahogy óvatosan oldalra sandított, látta, hogy Naruto egészen kipirult az izgalomtól. Fejét előretolta, s kék szemeit várakozón szegezte a bejárati ajtónak, ami egy pillanat múlva kattant egyet, és nyílni kezdett. Ha eddig nem is, Hinata vérnyomása abban a percben biztosan az egekbe szökött. A másodperc törtrésze volt csak, amíg az ajtó kinyílt, de ő mégis egy örökkévalóságnak érezte. S legalább tízmázsányi súly omlott le a válláról a sóhaj kíséretében, mikor az ajtó mögül Sakura anyjának arca bukkant elő.
 

- Tessék? - kérdezte nem éppen kedvesen, de azért mogorvának sem lehetett volna nevezni. Hinata megkönnyebbüléstől még mindig alig bírt beszélni, de gyorsan megszólalt, mielőtt Naruto még lebuktatná őket.
 

- Üdvözlöm! A lánya itthon van? - A nő mintha a magasba emelte volna a tekintetét, de arcán nem történt semmilyen változás.
 

- Nincs. El kellett mennie, és csak késő este jön haza, úgyhogy megkért, ha bárki keresné, küldjem el. - Darálta unott hangon, majd tekintetét újra a jövevényekre szegezte. - Úgyhogy, viszlát. - Azzal nem épp finoman bezárta maga után az ajtót.
 

Hinata szíve szerint elvigyorodott volna, de kordában tartotta rángó arcizmait, és Narutóra nézett, szándéka szerint, sajnálkozó arccal. A fiú boldog izgatottsága immár semmivé foszlott, és csalódottan nézte maga előtt a földet. De mikor megérezte, hogy figyelik, a tiszta kék szemek Hinatára tekintettek.
 

- De... Attól még később találkozhatok vele, ugye? - Annyira édes és szomorú volt a hangja, hogy Hinata mellkasában kattant valami a hallatán. Tudta, hogy őrültség, amit mond, de mást amúgy sem igen tehetett volna.
 

- Persze. - És finoman beleborzolt az aranyszőke tincsekbe. - Gyere, sétáljunk, aztán hazakísérlek.
- Naruto lebiggyesztett ajkai egyből felfelé kerekedtek, s mosolyogva pillantott a lila hajúra.
 

- Oké!
 

Céltalanul bóklásztak az utakon, s közben vagy egészen apró dolgokról beszélgettek, vagy csak csendben hallgattak. Bár, ez inkább csak Hinatára volt jellemző, lévén a szőke nem úgy tűnt, mintha két percnél tovább képes lenne csöndben maradni. De Hinatát nem zavarta. Naruto ilyennek volt jó.
Közben persze minden tőle telhetőt megtett, hogy borús gondolatai ne üljenek ki az arcára. Pedig volt belőle bőven. Kétség sem férhetett hozzá, hogy a saját sírját ásta meg azzal az átkozott levéllel. Örökké nem tudja halogatni Sakura és Naruto találkozását... Márpedig, akkor fog pont kerülni ennek az ügynek a végére...

Az idő, furcsamód, máris gyorsabban telt, mint a nap többi része. Hinata már azon kapta magát, hogy sajnálja, amiért hamarosan el kell válniuk. Hiába mentek a leghosszabb, legkanyargósabb, és legkerülőbb utakon, már újra a Vörös Rókánál jártak. Mivel nem tudta, merre lakik a másik, Narutónak kellett vezetnie őt. A fiú nagyon élvezte, hogy először mutathatja ő a lánynak az utat, és nem fordítva. Ahogy aztán lekanyarodtak az egyik mellékutcába, ami a város egyik legrégebben épült része volt, Naruto vigyorogva felkiáltott.
 

- Nézd, Sakura! - És maga elé mutatott. - A Hegyi-kéjenc korábban mutatta nekem ezt a házat. Mielőtt velem elköltözött volna, itt élt!
 

Hinata szemügyre vette a romladozó falú, gazokkal benőtt házat. Most már elég ramaty állapotban volt, de ha sokáig nézte az ember, felfedezhette, hogy egykor nagyon szép ház lehetett. Ráadásul jó nagy, ahogy azt a mellette lévő összeomlott garázsféleség is mutatta. De hirtelen megdermedt, s tagjain mintha jeges folyadék csordult volna végig. Szeme előtt a piszkosfehér falak hirtelen újra lágy krémszínt öltöttek, a gazok eltűntek a cserepekről, az ablakokba visszakerült az üveg. A kép szinte összemosódott, de látta a kék eget, amire felnézett, majd a lába előtt fekvő macskaköveket. Újra felnézett, de a világ hirtelen mintha nagyobbnak tűnt volna. Vagy ő ment össze...? Pár lépéssel előtte ott állt az ősz hajú öregember. Bár az arcát talán kevesebb ránc szántotta... Mindenesetre, melegen rámosolygott Hinatára, aki csak figyelte az öreget, miközben az előhúzza a mobilját, s érdeklődve beszélni kezd bele. 'Miért nem hallom, amit mond?' Gondolta Hinata, ahogy nézte a férfi némán mozgó száját 'Megsüketültem?' De Jiraiya arca hirtelen mintha jéggé dermedt volna. Vidám mosolya eltűnt az arcáról, szemei kétségbeesetten kikerekedtek, s egészen eltorzult arcon ordított a készülékbe. "Micsoda?! Minato... És Naruto is...!?" Hinata megdermedt. Mi az? Mi történt Narutóval? Érezte, arcából kifut a vér, ahogy a mellette elsikló alakra nézett. A fehér hajú öreg arcát kiverte a víz, s a keze veszettül remegett. Mintha nem is látta volna már az őt reszketve figyelő lányt. "Meghalt...?!" Hinatára jeges zsibbadás ült, s gombóc nőtt a torkába, amitől úgy érezte, menten megfullad. Szoborként állt egy helyben, miközben a férfi berohant a garázsba, s egy perc múlva már tolatott ki egy meglehetősen nagy autóval, de a kezei még a kormányon is remegtek. Egy pillanattal később már száguldott is, magára hagyva a félelemtől reszkető lányt. 'Nem lehet...' gondolta Hinata, de mintha fojtogatták volna. Nagy nehezen tett egy lépést hátra, de majdnem összecsuklott. 'Nem...' Újabb lépés. Végül nem bírta tovább. Hirtelen megfordult, s elfutott a ház mögé, majd eltűnt az ott lévő fák mögött...

- ...ra! - A hang meglehetősen messziről jött. De kié...? - Sakura! - Hinatára mintha hideg vizet öntöttek volna. Pislogott egyet, s gyorsan a mellette lépkedő fiúra nézett. Annak csodaszép, égkék szemei gyanakodva fürkészték az arcát. - Minden oké? Eléggé elméláztál. - Hinata nyelt egyet, és elfordította a fejét, de mikor rájött, hogy mozdulata elárulhatja, újra a szőkére nézett.
 

- Sajnálom.
 

Nem tudta, képtelen volt kifejteni bővebben. De Naruto, úgy tűnik, nem is várta el. Csendben haladtak tovább, de Hinata képtelen volt lehiggasztani a szíve őrült dobogását. 'Emlékszem.' Ez az egy gondolat cikázott a fejében újra és újra, miközben szeme előtt egyre csak peregtek a képek. Ott áll Jiraiya háza előtt, gyermekként. Az öregnek telefonálnak, és megtudja, hogy mi történt Narutóékkal. Hinata dermedten áll, ahogy a férfi elrohan, majd ő is beszalad a fák közé... Nem ért sokat az emlék. És mégis.
Az övé volt. S ez máris felbecsülhetetlenné tette. Ugyanakkor, Hinata fejében máris millió meg egy újabb kérdést szült. Mit keresett ő Jiraiyánál? Az oké, hogy ott hallott a balesetről, és talán... Talán ezután került át a parkba. De miért ment el az öreg házához? A kérdésekre azonban, sajnos, nem kapott választ. De bármennyire is sajnálta, azért csak elégedettség ült a szívében. Hiszen, egy lépéssel közelebb került az emlékeihez... és Narutóhoz.
 

- Megérkeztünk.

Hinata először a fiúra pillantott, aki mintha zavarban lett volna, és kerülte a tekintetét, de aztán vizsgálódva emelte szemeit a barátságos házra. Ami azonnal feltűnt, hogy jóval kisebb volt a Hyuuga háznál, de végtére is, ebben nem gazdag emberek élnek, úgyhogy érthető. De nagyon barátságos benyomást keltett. Naruto ablakát rögtön kiszúrta, mert az utcára nézett, s az üvegen színes üvegfestések virítottak. Például, egy tál ramen...
 

- Öhm... - Naruto tényleg zavarban lehetett, mert még a hangját sem találta. - Izé... Van kedved feljönni?
 

Hinatában benne rekedt a levegő a kérdésre. Hogy ő? Menjen fel Naruto szobájába? Egyik énje azonnal rávágta volna, hogy "igen, persze!", hiszen tényleg kíváncsi volt rá, milyen helyen lakik ez a kis idióta. De a másik énje... A megfontoltabb... Az már igencsak húzta a száját a gondolatra. 'Amilyen őrült módon viselkedek mostanában...' Gondolta Hinata, miközben meghozta döntését. 'Még a végén valami olyat csinálnék, amit később mindketten nagyon bánnánk...' Egy pillanatra kattant benne valami, és már vitába is szállt volna magával, mondván "Ugyan! Ő sosem tenne olyat egy ilyen fiúval!" De sajnos, be kellett látnia, ahogy az utóbbi idők tapasztalatai mutatják, már vajmi kevéssé bízhat a józan eszében...
 

- Sajnálom, de most sietnem kell haza. Még el kell intéznem pár dolgot. - Bíztatóan rámosolygott Narutóra, akinek mintha enyhült volna a zavara. Lehet, hogy csak udvariaskodásból kérdezte meg? - Majd máskor. - Ezután egy végtelenül hosszú percig csak álltak egymással szemben, és egyikük sem tudta, hogyan is kéne elbúcsúzniuk. Végül Naruto volt az, aki megtörte a kínos csendet.
 

- Hát, akkor... köszönöm, hogy hazakísértél. - Zavartan megvakarta a homlokát, s közben elvigyorodott, azzal az idióta mosolyával. De Hinata még ezt is édesnek találta.
 

A szőke vetett még egy utolsó pillantást a másikra, aztán lassan megfordult, és elindult a ház felé. De Hinata hirtelen úgy érezte, nem engedheti így el. Úgyhogy a keze után kapott, és visszarántotta.
Naruto egy pillanat alatt vörössé vált, s már nyitotta száját, hogy valamit kiáltson, de végül nem tudta megtenni, hála a száját betömő nyelvnek. Hinata még figyelte, ahogy a fiú megadón lehunyja szemeit, aztán ő is becsukta az övéit, hogy többi érzékével a csókra koncentrálhasson. Naruto eleinte dermedten hagyta, hogy a másik ízlelgesse az ajkait, de aztán Hinata böködni kezdte a nyelvét a sajátjával, így ő is mozgatni kezdte. Hosszú percekig csak álltak, s Hinata igyekezett minden pillanatát megfogni a csodának. Ahogy Naruto forró bőre a kezének feszül, miközben ő átkarolja a derekát, a puha, meleg szuszogása, a felsőjébe kapaszkodó ujjak görcsös szorítása, s a puha nyelv, ami félénken játszadozik az övével...  A csók végül lassan abbamaradt, s ajkaik lassan elváltak egymástól. Hinata kinyitotta a szemeit, de látta, hogy a Narutóéi még mindig csukva vannak, s arcát sem mozdította el. Ajkai kipirosodtak, ahogy az arca is a pipacs színében játszott, s a látvány annyira megbabonázta Hinatát, hogy nem bírta ki, s még egy apró csókot nyomott a pici szájra. Naruto erre már kinyitotta szemeit, de mikor a pillantása találkozott a másikéval, csak még vörösebb lett, s ismét félrenézett. Hinata arcára halvány mosoly kúszott fel, ahogy megragadta a szőke hajú vállait, s megfordítva finoman az ajtó felé lökte őt.
 

- Na nyomás. És jó éjt... - Tette hozzá. - Naruto még egy pillantást vetett rá, aztán megeresztett egy mosolyfélét, s eltűnt az ajtó mögött.

Hinata még pár percig mosolyogva nézte a csukott ajtót, aztán tekintetét az ablakra emelte, de a szőke buksi nem jelent meg mögötte, így hátat fordított, s ő is hazaindult. 'Pont erről van szó...' Gondolta sötéten, s a mosoly eltűnt az arcáról. 'Mellette nem tudom megőrizni a józan eszemet.' De vajon szükség van-e józanészre? Nem elég az, hogy jól érzi magát vele, és jó érzés tölti el, amikor... megcsókolja?
Végül nem derült ki, hogy meg tudta-e volna válaszolni a kérdést, mert megcsörrent a mobilja. Hinata egy apró sóhaj kíséretében húzta elő a zsebéből, és a füléhez emelte.
 

- Mondd.
 

- Na végre, Hinata! - Sakura hangja megkönnyebbültnek tűnt. - Na jó, nem kérdezem meg, mi volt ez az egész a csengővel, majd holnap elmondod személyesen.
 

- Holnap? - Hinata feje már előre is fájni kezdett. - Miért mennék át holnap? - Sakura ellenben kissé szemrehányóan válaszolt.
 

- Tudnád a választ, ha reggel végighallgattál volna. Azért kell átjönnöd, mert extra-fontos megbeszélés lesz. És hogy miért? Hát Ino helyettese miatt!
 

- Tessék?! - Hinata azt hitte rosszul hall. Ino helyettese? Nem... Ugye nem úgy érti, hogy...
 

- Bizony! - Sakura belenevetett a telefonba, de Hinatán csak hideg, rossz érzés lett úrrá. Aznap már sokadjára. - Sasuke tegnap este hazajött az afrikai nyaralásból. És miután elmondtam neki, mi a helyzet, úgy döntött, beszáll a buliba, és átveszi Ino helyét! - Nem volt túl kellemes érzés. Mint ahogy rendszerint nem szokott az lenni, amikor az embert a kivégzéséről tudósítják...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés