Naruto halványan mosolygott magában, miközben behúzta a sporttáskája cipzárját. De a mosoly helyét durcásan összehúzott ajkak vették át, ahogy sokadszori próbálkozás után sem sikerült teljesen lezárnia a táskát. Először azt hitte, csak beakadt az anyagba, de lassan kénytelen volt beismerni, hogy talán kicsit túl sok mindent pakolt be. Fáradt sóhajjal nyitotta hát újra ki, és vizsgálódva szemlélte meg a ruha és játék kavalkádot. Mit ne vigyen magával? Végül úgy döntött, talán nem lesz szüksége mind a tizenhat csomag instant ramenre. Majd megkéri Temarit, hogy főzzön neki frisset. Gaara úgyis sokat mondta, milyen jó szakács a nővére. Miközben kipakolt, a gondolatra aztán újra el kellett mosolyodnia. Nagyon várta már, hogy újra lássa a barátait. Igaz ugyan, hogy a vörös hajú nem volt valami beszédes alak, de valahogy mindig jól megértették egymást Narutóval, még szavak nélkül is. Kíváncsi volt már, mi történt vele és Kankuróval azóta, hogy elváltak. 'Vajon sikerült bekerülnie a képzőművészetire?' Gondolta, a barna hajú végzősre gondolva.

Mikor végül sikerült bezárni a táskáját, s fölállva megemelte azt, valahogy nem lepődött meg, hogy még mindig nehéz. 'A fene...' Morgott magában, miközben a vállára kanyarította, de úgy érezte, ha ezt sokáig kell vinnie, a gerince súlyos alakváltozáson fog átmenni. 'Valahogy sosem tudtam jól összepakolni...'
A kilós táskával az oldalán lemászott a lépcsőn, majd amint odaért a bejárathoz, egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében dobta le az ajtó mellé. Fájós vállát kezdte masszírozni, de aztán ijedten ugrott egyet, ahogy a jól ismert hang megszólalt a háta mögött.
 

- Biztos, hogy szükséged van ennyi holmira? - Még beletelt pár másodpercre, hogy Naruto szíve újra normálisan dobogjon.
 

- Megőrültél!? - Kiáltotta szemrehányóan miközben megfordult, s dühösen nézett a kedélyesen mosolygó, fehér ősz hajú alakra. - Miért hozod rám a szívbajt?
 

- Azt hittem, a kollégium után már megszoktad. - Egyértelműen látszott, hogy az öreg magában jót mulat. Karjait lazán összefonta a mellkasa előtt, ahogy mosolyogva figyelte fogadott fia durcás arcát. - Meddig maradsz Sunában? - Naruto még dühösen fújtatott egyet, de lassan kezdett megenyhülni.
 

- Este már jövök vissza... - Mondta, de aztán felcsillant a szeme. Ijesztő hirtelenséggel vigyorodott el, miközben kezével megvakarta a fejét, aztán a tőle telhető legédesebb arckifejezéssel nézett az öregre. - De ha megengeded, hogy...
 

Nem volt szükség arra, hogy befejezze. Jiraiya jóízűen felnevetett, aztán közelebb lépett a fiúhoz, és barátságosan megborzolta annak haját. Naruto morogva a fejéhez kapott, és igyekezett rendbe szedni az égnek álló, szőke tincseket, de mellkasát melegség járta át, mint ahogy mindig, amikor ezt csinálta az öreg. Akárhogy is alakult az élete, Jiraiya volt az, aki mindig mellette állt, és aki mindig éreztette vele, hogy fontos a létezése. Apja, barátja, és a családja, egyetlen személyben.
 

- Régebben jobb volt... - Morogta halkan Jiraiya. - Most már túl magas vagy. - Naruto szó nélkül hagyta a megjegyzést. Egyrészt örült, hogy az öreg már nem tekinti gyereknek, de... Egy része félt attól, hogy ha felnő, nem maradhat tovább mellette, és akkor egyedül marad. Jiraiya aztán hirtelen egészen vidám hangon szólalt meg. - Nos, ma vasárnap van, nem kéne dolgoznod. De ha tényleg ennyire szeretnéd... - Nyomott egy barackot a borzas fejre, majd nem törődve a méltatlankodó nyögéssel, elmosolyodott. - Ott alhatsz.
 

- Tényleg?! - Naruto mintha el is felejtette volna korábbi baját, csillogó szemekkel, és nevetésre álló szájjal nézett fel az ősz hajú öregre. - Ott alhatok velük?! - Jiraiya mosolyogva bólintott, majd színlelt feddő hangon lengette meg mutatóujját.
 

- De legkésőbb dél körül itthon legyél! Délelőtt nem nagy a forgalom, Matsuri is elboldogul a vendégekkel, de utána ne hagyd cserben.
 

- Mm! - Bólintott boldogan a szőke, és széles vigyort eresztett meg. - Köszönöm, Hegyi-kéjenc! Látod, tudsz te rendes is lenni, ha akarsz!
 

- Hééé, kölyök! - Újabb barack landolt volna a fején, ha nem tér ki gyorsan előle. - Vigyázz a szádra, mert visszavonom! És milliószor megmondtam, hogy ne hívj így!
 

Naruto nevetett. Szívből jövő kacaja betöltötte a szobát, s Jiraiya mosolygó szemekkel nézett a fiúra. 'Milyen hamar megnőtt...' Gondolta, s jellegzetes vigyorát látva akaratlanul is az apja jutott eszébe. 'Annyira hasonlít rád, Minato. Mintha csak téged látnálak...' Naruto nehezebben szedte a levegőt a nagy nevetéstől, miközben lehuppant a táskájára, s onnan nézett föl a férfire. De zavartan ráncolta össze a homlokát, mikor meglátta az öreg hirtelen elkomolyodott arcát.
 

- M-Mi az? 
 

- Nem lesz magányos nélküled? - Arckifejezése nem változott, ahogy Naruto értetlen szemeibe nézett. - A barátnőd.
 

- Barátnőm? Milyen ba... - Az égkék szemek hirtelen kinyíltak, ahogy megértette, mire gondol a férfi. Olyannyira értette, hogy a következő pillanatban a füle tövéig vörösödött. De azért elszántan védekezett. - Ho-hogy érted!? Az itteni barátaimnak semmi bajuk azzal, hogy elmegyek, és ba-barátnőm meg nincs! Nem tudom, honnan vetted, ho-hogy én...
 

- Nyugi. - Jiraiya mély hangja olyan nyugodt volt, hogy Naruto hadonászó kezei akaratlanul megálltak a levegőben, ő maga pedig elhallgatott. - Megvannak a kapcsolataim. A korábbi lánnyal való történtekről is tudok. Naruto erre aztán már igazán tűzvörösre gyúlt. Visszahuppant a táskájára, és elfordult, hogy még véletlenül se kelljen az ősz hajú szemébe néznie, de égőpiros füle így is elárulta.
 

- Ho... Hogyan...? - Habár az előbb éles volt a hangja, olyan hirtelen csendesült el, hogy Jiraiya szinte megsajnálta.
 

- Tudod, van egy Kakashi nevű régi barátom. - Naruto akaratlanul is felkapta a fejét. Kakashival beszélgetett nemrég a Vörös Rókában! - Az ő "legnagyobb riválisa"... - A férfi ezt eléggé felhangon mondta. - Gai pedig egy bizonyos Rock Lee nevezetű fiúnak tanít thai-bokszot.
 

Narutónak hirtelen minden vér kifutott az arcából, holott az előbb még pont az volt a problémája, hogy túl sok tolult belé. Lee beszélt a mesterének a róla történtekről? Az pedig továbbadta Kakashinak, és így az öregének...!? A szőke hirtelen kemény dühöt érzett a fekete hajú fiú iránt. 'Miért kellett kibeszélnie!? Most ők mind tudják, hogy... Hogy én...' Akaratlanul is nyelt egyet, és továbbra sem mert Jiraiya szemébe nézni.
 

- Öhm... Én... - Próbálkozott valami gyenge kis magyarázattal, de igazság szerint fogalma sem volt, mit kéne mondania.
 

- Hé, nyugi, kölyök. - Látta, hogy a férfi elé lép, és a következő percben már érezte nagy tenyereit a vállára feküdni. - Azt hiszed érdekel egy cseppet is, hogy miért mentetek szét azzal a lánnyal? Nem az én tisztem faggatózni. Ha így döntöttél, nyílván megvolt rá az okod. Te attól még ugyanaz a fiú maradsz, Naruto.
 

Naruto összeszorította a száját. A rátörő érzések olyan erősek voltak, hogy kis híján könnyeket csalt a szemébe, s hirtelen elárasztotta a szeretet keresztapja iránt. Óvatosan felpillantott az oly jól ismert arcra, s elmerengett az azon tanyázó vidám, bízató mosolyon. Végül félénken viszonozta.
 

- Köszi, Hegyi-kéjenc. - A férfi csak vidáman mordul egyet.
 

- Ugyan. Legalább nem kell féltenem tőled a barátnőimet, most, hogy szemet vetettél valakire. - Naruto felnézett a hirtelen kiegyenesedő férfira, s a látványtól kis híján kipukkadt belőle a nevetés. - Jiraiya ugyanis szinte eszelős vigyorra húzta a száját, miközben perverzen csillogó szemekkel meredt a szőke fiúra. Kicsit előrehajolt, miközben nagy tenyereivel valami láthatatlan dolgot markolászott a levegőben. 
- Láttad már őket, ugye? A cukrászdában? Olyan kis helyesek és gömbölyűek!... - Naruto még mindig kacarászott, miközben felállt, s ismét a vállára kanyarította táskáját. De mintha még az is könnyebbnek tűnt volna.
 

- Na gyere, te perverz öreg... - Mondta vidáman, mire Jiraiya elhallgatott, és kiegyenesedett. Arcáról ijesztő hirtelenséggel tűnt el a kis pirosság, de a mosolya még mindig rajta virított. - Elmegy a vonatom, és Temariék aztán várhatnak. - Naruto kilépett a házból, s az ősz hajú öreg követte. A fiú úgy érezte, mintha mázsás tehertől szabadult volna meg. Az örege tudta! Tudta, és továbbra is szereti őt. Akkor olyan nagy bűn nem lehetett a szakítás, igaz? 
 

- Azért megkérdezhetem, hogy ki az? - Naruto hátranézett, bele, egyenesen az őt pásztázó szemekbe. Ahogy felfogta, mire vonatkozik a kérdés, kissé elpirult, de érezte, hogy lehet őszinte a férfival.
 

- Haruno Sakura... - Mondta egészen halk hangon, s zavarát leplezendő inkább újra előre fordult.
Jiraiya azonban nem úgy reagált, ahogy várta. Szinte megdermedt a levegő, s aztán egészen komoly hangon szólalt meg.
 

- A Haruno kiscsaj? Hmm... - Nem volt túl bíztató a hümmögés. - Vigyázz azzal a lánnyal. Mindig valami baj van körülötte, és nincs túl jó híre a városban.
 

Naruto ezt nem nagyon akarta elhinni, de azért bólintott. 'Hogy Sakurának nincs jó híre? Pedig egyáltalán nem az a bajkeverő típus... Inkább néz ki olyannak, aki rendet teremt.' Végül úgy döntött, nem foglalkozik vele. Akárki akármit mond, Sakura olyan, amilyennek ő megismerte. És talán... megszerette.



Hinata fáradt sóhajjal vetette le magát a padra. Karjait a háttámlára fektette, miközben fejét hátrahajtva adta át magát a nyugalomnak. Fölötte a tiszta kék ég terült el, melyekbe bele-belelógott egy-egy zöld faág, a madarak csiripeltek, a levegő pedig a vadon nőtt füvek és növények jellegzetes illatát árasztotta.
A Hyuuga lány egész délelőttje azzal telt, hogy különböző helyeket járt be a városban, hátha megint ismerősnek talál majd valamit. Ugyan erősen kételkedett a dolog sikerességében, hisz az a bizonyos deja vu érzés csak olyankor támadt fel benne, mikor Naruto is a közelében volt, de úgy gondolta, egy próbát megér.

Mivel a belvárosban teljesen érzéketlen volt minden iránt, önmagában elkönyvelte, hogy biztosan nem ott találkoztak. Mindent végiggondolt, és meg kellett állapítania, hogy csak akkor kapta el az a furcsa érzés, amikor természet közelben voltak. Így hát a külvárosi részeken sétálgatott, fák között, és mezőkön, parkokban és az egyetlen mesterséges tó mellett, miközben igyekezett teljesen átadni magát a környezetnek. A várva várt hatás azonban elmaradt. Az emlékeit továbbra is sűrű homály fedte, de még az a bizsergető érzés sem járta át a tagjait. Ha nincs vele Naruto, tényleg képtelen emlékezni?
Bár teljesen haszontalan azért nem volt. Noha minden a feledés homályába veszett, a sok séta a természetben megtette hatását. Feszült idegessége lecsillapodott, és szinte már békés nyugalom vette át annak helyét, ami igencsak ráfért a lelkére az elmúlt napok történései után. Néhány egészen boldog órára megfeledkezhetett minden bajáról, s újra annak a lánynak érezhette magát, aki egykor volt, mielőtt a szőke srác szó szerint berobbant volna az életébe, érzelmi lavinát indítva maga után.
Később aztán eszébe jutott, hogy talán ugyanazokra a helyekre kéne újra elmennie, ahol együtt voltak. Első útja a hintához vezetett. Vasárnap lévén teljesen üres volt a park, úgyhogy némileg megnyugodva lépett az ülés mögé. Picit meglökte, s mivel senki nem ült benne, a hinta magasra szállt előtte. Hinata párszor még megismételte, de a negyedik lökés után rájött, hogy tulajdonképpen mit is csinál, és zavart-mérgesen ellépett. 'Mi ütött belém?!' Dühöngött magában, ahogy emlékek híján visszaindult a buszmegállóba 'Én, Hyuuga Hinata állok egy parkban, és lököm az üres hintát, ráadásul halványan mosolyogva?!' De léptei hirtelen elhaltak. Mintha valami felsőbb hang sugallta volna, megállt, s automatikusan felnézett a jobbján. Egy fa előtt állt. De nem akármelyiknél, ezt jól ismerte. Ez volt az a fa, ahova Naruto és ő korábban fölmásztak. És ahol... elcsattant az a bizonyos szájra puszi. Bár ez nem épp az az emlék volt, amit Hinata keresett, mégsem állhatta meg mosoly nélkül. Ha akkor tudta volna, hogy az a fiú ennyi bajt fog a fejére hozni... De nem, mégsem bánta, hogy megismerte őt. Sőt. Lassan már elképzelni sem tudta volna az életét Uzumaki Naruto nélkül. 'De már nincs sok időm hátra.' Gondolta, ahogy fejét elfordítva továbbindult. 'Tenten múlt pénteki bejelentésével együtt volt nyolc nap. Vagyis, a következő péntek lesz a jelmezbál estéje. Akkor... a maival együtt hat nap.'
Hat nap... És aztán vége lesz ennek a rémálomnak. A kérdés már csak az, milyen módon...

A park után Hinata a mezővel próbálkozott, ahol a felhőket nézték Narutóval. Furcsamód, most egy csöppet sem vonakodott lefeküdni a fűbe. Csak elnyúlt, igyekezve, hogy ugyanott, és ugyanabban a pózban legyen, ahogy korábban tette, majd a kék eget kezdte pásztázni a szemével. A békés nyugalom újra megszállta, s az érzés hatására le kellett hunynia a szemeit. Hosszú percekig csak feküdt, és átadta magát az érzésnek. De aztán felpattantak a szemei. 'Megint dúdoltam...' Gondolta döbbenten, s valóban, a hirtelen beálló hasító csend arra engedett következtetni, hogy egy pillanattal ezelőtt még finom zaj volt. Hinata szíve akaratlanul is dobogni kezdett. 'Talán ez a dal valami kapocs...?' Újra lehunyta a szemeit, és igyekezett felidézni a dallamot, de ezúttal teljesen tudatosan. Bár nem szeretett különösebben énekelni, szép, lágy hangja volt. Eleinte csak össze-vissza hangok hagyták el csukott száját, de aztán lassan kezdett kialakulni a hangzásvilág, s ezzel együtt, egy kész kis dallam. Hinata legszívesebben felujjongott volna, ahogy ráismert. 'Igen, ez volt az!' De nem tette. Helyette inkább újra kinyitotta a szemét, és a feje fölött elvonuló felhőket figyelte, miközben tovább dúdolt. A lassú dallam végtelenül egyszerű volt, nem is értette, miért esett ilyen nehezére felidéznie. Ráadásul, meglepően rövidke volt, de mégsem volt képes elszakadni tőle. Újra, és újra nekikezdett. Az egyszerűsége ellenére volt benne valami szomorú és mégis bíztató melegség, ami magával ragadta, és szinte kényszerítette a folytatásra.  'Mi ez a dal?' Töprengett magában, miközben lassan felállt, s a besétált a fák közé 'Narutónak is ismerős volt, bár ez nem jelent semmit. Egy dalt bárhol lehet hallani, nem kellett ahhoz korábban találkoznunk.' De azért eldöntötte, hogy otthon majd előkeresi a régi CD-it. A tenyere bizseregni kezdett, ahogy elért arra a helyre. Kezét rögtön fektette a fa törzsére, ahogy kilesett mögüle, s szemei szinte éhesen itták be a tájat. 'Igen, ez az a bizsergés...' A tüskés bokrokra nézett, és a mögötte nyíló virágokra. Korábban a látvány mindig a befejezetlenség érzését keltette benne. A várakozásét. De most már tudta, mire várt. Szemei szinte kivetítették elé a mezőn virágot szedő Naruto képét. Ő volt az, aki hiányzott a képből. Hinata még közel egy órát töltött el azon a helyen, de semmi új nem jutott az eszébe. Mivel Kushina sírjához pedig nem érezte a jogot, hogy elmenjen, így hát visszatért a városba. És most itt ül, a Vörös Róka előtt növő fák alatt a padon, és várja, hogy csoda történjen. A délelőttje eredmény nélkül telt el, s az egyetlen felhasználható dolog, amit "visszakapott", az a dallam. Bár erősen kételkedett benne, hogy bármiféle nyomra vezetné, de ha megtalálná valahol az eredeti számot, talán eszébe jutna valami. És így, talán közelebb kerülhetne Narutóhoz.


 

*

Naruto békésen látott neki megágyazni. Temari korábban előkeresett neki plusz ágyneműket, majd Kankuro segítségével félretolták Gaara íróasztalát, így ő a vörös hajúval alhatott egy szobában. Bár a lány sokszor kért elnézést, amiért nincs elég ágy, de Naruto egyáltalán nem bánta. Mindig is imádott a földön aludni, s hogy ezt a barátja mellett tehette meg, egészen különleges hangulatba hozta. 'Mintha egy pizsamaparti lenne, vagy hasonló.' Gondolta vidáman.

A mosoly egész nap nem szakadt le az arcáról, onnantól kezdve, hogy megérkeztek a Sunai pályaudvarra. Kankuro és Gaara kijöttek eléjük a peronhoz, és Naruto boldog kurjantás kíséretében ugrott a nyakukba. Kankuro nevetve veregette meg a vállát, míg Gaara csak halványan mosolygott barátja hevességén. De Naruto tudta, hogy a másik kettő is boldog, amiért újra láthatja őket. Temari korábban felhívta őket, hogy készüljenek, mert egyel többen jönnek. Méghozzá, a szőke fiúval bővülve, amivel jól kivívták a fivérek döbbenetét. Miután megvoltak az üdvözlések, Temari bemutatta a barátját Gaarának is. Shikamaru később, mikor senki nem figyelt, félrehúzta Narutót, hogy a véleményét kérje, miért nem tetszik ő a vörösnek, de a fiú megnyugtatta, hogy Gaara már csak ilyen hűvös személyiség.
Miután megérkeztek a házukba, Naruto nagyra kerekedett szemekkel járta körbe a lakást. Shikamaru már járt itt korábban, úgyhogy ő csak elterült a nappaliba fektetett kanapén, de a szőke fiú szinte itta a sok tárgy látványát. Minden szoba annyira visszaadta tulajdonosaik tulajdonságát, hogy a vigyor nem tudott leolvadni az arcáról.  Miután mindenki kipakolt, beültek Kankuro nemrég megszerzett autójába, és bementek a belvárosba. Ott aztán első útjuk egy étterembe vezetett, mivel a három órás étel nélküli utazás jócskán megviselte a fiatalok gyomrát.  A kocsit aztán egy parkolóban hagyták, s szinte egész nap a várost rótták. A három testvér először megmutatta Suna legszebb helyeit a fiúknak, majd elmentek a helyi múzeumba. Shikamaru és Gaara egészen hosszan elbeszélgettek az egyik legértékesebb kiállított tárgyról alkotott véleményükről, ami egy homokkőből készült egyedi díszítésű sakktábla volt. Naruto kicsit unta a helyet, de inkább leharapta volna a nyelvét, minthogy ezt megmondja a barátainak. De Kankuro és öccse már elég jól ismerték őt ahhoz, hogy erre ne is legyen szükség, s a következő útjuk a vidámparkba vezetett.

Naruto itt már tényleg önmagát adhatta. Gyermeki vidámsággal ugrált egyik-másik játék között, a hullámvasúttól kezdve a körhintáig mindenen. Gaarát senki nem tudta rávenni, hogy akár egybe is hajlandó legyen beleülni, kivéve Narutónak, aki nagy nehezen rábeszélte őt az óriáskerékre.
A fülkékbe négy embert tudott ülni, úgyhogy kétfelé váltak. A fiúk hagyták, hogy Temari Shikamaruval mehessen "enyelegni" az egyikbe, bár ahogy elnézte kettejük arcát, Naruto inkább mondta volna azt, hogy Temari szétveri a barnát az unott közömbössége miatt. Ugyanakkor, a szőke sejtette, hogy amint hármasban marad barátaival, azok egy bizonyos kérdést fognak feltenni... S nem is csalódott. Amint a kabinjuk fölemelkedett, a mellette ülő Kankuró felé fordult.
 

- Na mesélj. Mi a helyzet azzal a Sakurával?
 

Naruto érezte, hogy melegedik az arca, ezért kinézett az ablakon. De mivel épp az egyik tartó mellett mentek el, a táj mellett látta a kíváncsi fiú arcát visszatükröződni. Gaarára sandított, aki kifejezéstelen szemekkel nézte őt, de érezte, ő is tudni szeretné. 'Végül is, miért ne beszélnénk?' Tette fel a kérdést magában, ahogy feljebb csúszott az ülésen. 'Ismernek engem, a barátaim, és elfogadtak. Úgyhogy...'
 

- Minden rendben. Sai túlreagálta, ahogy megmondtam. - Naruto előbb Gaara, majd Kankuro szemébe nézett. - Kicsit hűvös ugyan, de figyelmes és... kedves. - Elhallgatott, ahogy hirtelen nem tudott mit mondani, de idegességében átváltott fecsegésre. - A Vörös Rókában találkoztam vele először, tudjátok, ahova mentem dolgozni. Egy picit megszívattam, de egyáltalán nem kezelte rosszul, sőt, utána mosolygott is, és úgy vettem észre, elég népszerű a fiúk körében, bár ő nem igazán törődik velük. Sikerült rábeszélnem az öregem, hogy pár napig elengedjen korábban melóból, úgyhogy csomó ra-randira tudtunk menni... Mármint, ő is elvitt mindenfelé, meg aztán voltunk strandon, teniszeztünk, elkísért a-anya... Szóval voltunk mindenfele, és...
 

- Szereted?
 

Naruto mintha hirtelen megnémult volna. Lassan felemelte a fejét, és az őt pásztázó hideg kék szemekbe meredt. Nyelve hegyén volt a kérdés, hogy "Tessék?!", de tudta, nem a hallásával volt baj. Fél szemmel Kankuróra sandított, de az ugyanolyan meredten nézte öccsét, mint Naruto. Nyilván nem számított arra, hogy az ilyen nyíltan felteszi a kérdést. A szőke érezte, hogy arca ismét melegedni kezd, s erősen fontolgatta, hogy megválaszolatlanul hagyja a kérdést. De ahogy a vörös hajú szemébe nézett, tudta, érezte, hogy az csak pusztán barátságból kérdezi.
 

- A... Azt hiszem.
 

Gyorsan elfordította a fejét, de az ablak üvegén meglátta visszatükröződni Kankuro elégedetten mosolygó arcát. Érezte, hogy tűzvörösre gyúl, ezért igyekezett teljesen belemerülni az alatta fekvő város látványába, de valahogy nem sikerült.
 

- A szemeid. - Naruto önkéntelenül is felemelte a fejét, és Gaarára nézett. Annak arca semmit sem változott, de hideg kék íriszei egészen lágyan figyelték őt. - Most már csillognak. - Kankuro kérdő tekintettel járatta pillantását közöttük, de Naruto rögtön megértette. Annyira, hogy meleg bizsergés öntötte el a mellkasát. Halvány mosolyra húzódott a szája.
 

- Lehet...
 

A körhintán több szó nem esett aztán közöttük. Mikor kiszálltak, Narutón egészen boldog, és szabad érzések suhantak végig. Végtelenül könnyűnek érezte magát, aki bármit megtehet. A vidámparkozás egészen délutánig tartott, úgyhogy onnan már hazamentek. Ott aztán beszélgettek, míg Shikamaru nem közölte a többiekkel, hogy most már menniük kell az állomásra. Narutónak csak ekkor jutott eszébe, hogy még nem is mondta a többieknek, hogy náluk alhat. Kissé félve mondta nekik, hogy egyébként Jiraiya megengedte, hogy maradjon még egy napot, persze, ha őket nem zavarja... De a fiúk és Temari nagyon örültek. Shikamaru ellenben vakargatni kezdte a fejét.
 

- Most menjek haza egyedül? Anyám, ez annyira kínos...
 

Végül felhívta ő is az apját, hogy megkérje, had maradjon. Tízpercnyi rábeszélés után az örege engedett. Annak örömére, hogy mindketten náluk alhattak, Kankuro és Temari kitalálták, hogy bográcsozzanak az udvaron. A beszélgetés így este tizenegyig tartott, mikor Shikamaru már nagyon ásítozva közölte, hogy ő most már vonul aludni. Így persze, mindenki be is ment. Temari szobájába a lánnyal együtt bevonult Shikamaru, Naruto pedig Gaarához került. Kankuro mondta, hogy jobb szeret egyedül aludni, mert igencsak forgolódik, és nem ritka, hogy horkol. Ezzel megnyugtatta a szőke növekvő lelkiismeret furdalását. És most itt van Gaarával, és a helyüket igazgatják. Naruto önfeledten boldognak érezte magát, és a mait élete egyik legszebb napjának tartotta. Teljesen más volt az otthonukban lenni a barátaival, mint ugyanezt a kollégiumban tenni.
 

- Jó éjt, Gaara. - Köszönt el végül egy boldog mosollyal, ahogy becsusszant a takaró alá. Ő feküdt belül, míg a vörös hajú az ajtó mellett, de barátja még éber szemekkel feküdt. 
 

- Mm. - Naruto vigyorogva hunyta le a szemét, de a kimerítő nap után nem kellett sok idő hozzá, hogy a békés szuszogása töltse be a szobát.

                                                                  *

- Micsoda?! - Hasított egy női hang a levegőbe. Mit sem törődve a csissegéssel, megbotránkozva kiáltott fel. - De hát ez... Ezt nem tehetik! Hogy engedhetted?!
 

- Hallgass már, Temari! - Mondta halkan egy vészjóslóan nyugodt hang. - Még a végén felébreszted őket. - A nappaliban csak ez a két alak ült. Mivel egyetlen olvasólámpa égett, sziluettjüket alig lehetett kivenni a sötétben, de úgy tűnt, őket ez egyáltalán nem zavarja.
 

- De... - A lány halkabban beszélt tovább, de hangja továbbra is megrendültségről árulkodott. - Akkor is! Ezt nem engedheted meg! Mit ártott nekik Naruto? Miért akarják ezt csinálni?
 

- Mert Narutót, egy hiszékeny, átverhető, idióta balféknek tartják. - Shikamaru hangja semmilyen érzelmet nem tükrözött. Egy hosszú percig néma csend volt. Aztán Temari szinte suttogva szólalt meg.
 

- De... Te is benne vagy? Te is meg akarod szégyeníteni őt? - Shikamaru hosszan meredt maga elé a földre. Aztán egyenesen barátnője szemeibe nézett.
 

- Nem. Azt nem tagadom, hogy tudtam róla és kíváncsi voltam. Bár nem én kezdeményeztem, és soha nem is vettem részt benne, de nem is állítottam le őket. Úgyhogy felelős vagyok.
 

- Shika...
 

- De...! - Emelte fel a hangját, így a másikba fojtva a felháborodott kiáltást - Én csak pártatlan szemlélődő voltam, Choujival együtt, és Ino is kiszállt. Már nem akarjuk, hogy bármi közünk legyen a dologhoz. Mióta megismertem őt... - Bökött a fejével az ajtó felé. - Egyre többet gondoltam arra, hogy be kéne fejezniük és beszéltem Inóval. Elvégre, a fiú tényleg nem tehet semmiről. De te adtad meg az utolsó lökést.
 

- Shikamaru... - A hang egészen megtörtnek tűnt. - És most mihez akarsz kezdeni? Elmondod neki? De Gaarától úgy hallottam, teljesen belebolondult Saku... Akarom mondani... Hinatába. Ha elmondod neki, összetörheted a szívét. De... De azt sem engedhetjük, hogy tényleg megszégyenítsék mindenki előtt! Ha megteszik, itt és most megesküszöm, hogy a testvéreimmel kitapossuk a belüket!
 

- Nyugalom. - Shikamaru mintha magában mosolygott volna. - Erre, azt hiszem nem lesz szükség. Vagy te nem vetted észre? Pedig azt mondják, a nőknek jobbak a megérzéseik ilyen téren...
 

- Miről be... - A hang elhalt. Aztán egészen elváltozva tért vissza. - Ja! Úgy érted...?
 

- Igen. - A fiú mintha a plafont kezdte volna nézni, így a lámpa fénye már egyáltalán nem érte el az arcát. - Nem tudom, mi van közöttük, de azt biztos, hogy Hinata nem közömbös Naruto iránt. Te is láttad, hogyan néznek egymásra. Ráadásul a minap a cukrászda mellett... - Shikamaru felsóhajtott. - Nem, nem hiszem, hogy közbe kéne avatkoznunk. Ha így folytatják, Hinata maga fog véget vetni az egésznek.
 

- És ha mégsem? - Temari hangja szomorúan csengett. - Akkor kénytelenek leszünk mi leállítani őket. Vagy ennyire bízol Hyuuga Hinatában? - Hosszú percekig csak a tücskök ciripelése hallatszott a nyitott ablakon keresztül. Aztán Shikamaru a lány arcába nézett.
 

- Én bízom benne. A kérdés csak annyi, ő is bízik-e eléggé magában.

A pár szótlanul meredt maga elé. A résnyire nyitott ajtó mögött megbúvó jégszínű szempár pedig kifejezéstelenül figyelte őket, miközben a hófehér ujjak lassan a kilincsre fonódtak, s hang nélkül bezárták az ajtót. Így, hogy már a nappaliból sem jött be a kevéske fény, csaknem teljes sötétség ült a szobában. Egyedül a Hold világított be az ablakon, szokatlan és ijesztő fényeket vetve az éberen ülő fiúra. Az arcáról semmit nem lehetett leolvasni, s szemei is kifejezéstelenek maradtak, ahogy óvatosan a mellette fekvő, békésen szuszogó fiú fölé hajolt. Egyik kezét megtámasztotta a szőke tincsek mellett, míg másikkal átnyúlt az elterült test fölött, s a levetett ruhák közt kezdett tapogatózni. Ahogy ujjai alatt érezte a keresett tárgy hűvös érintését, a hideg kék szemek egy pillanatra mintha elégedettséget fejeztek volna ki.  Ahogy azonban felemelte a készüléket, akaratlanul előrébb dőlt, s a kezével, amin támaszkodott, véletlenül meghúzott pár aranyszín hajszálat. Először fejezett ki az arca igazi érzelmet, mikor méltatlankodó morgás hallatszott, s az alatta fekvő test megmozdult. A fiú gyorsan hátraemelkedett, de zsákmányát nem eresztette kezéből. Aggódó tekintettel figyelte az oly jól ismert, bajuszcsíkos arcot, ahogy az égkék szemek lassan felnyíltak, s álmos bambultsággal meredtek az övéibe.
 

- Gaara...? - A fiú kieresztette az egy percre benne ragadt levegőt, s ujja hegyével finoman kisimított egy tincset a bágyadt szemekből.
 

- Nincs semmi baj, Naruto. - A hangja halk volt, de teljesen tiszta, mintha nem is az éjszaka közepén jártak volna. - Aludj nyugodtan.
 

Az említett mintha parancsszót hallott volna, azonnal lehunyta a szemeit. Gaara még egy percig csendben figyelte őt, aztán tekintete a kezében tartott telefonra siklott. Szemei újra hideg kifejezéstelenséget tükröztek, ahogy megemelte a készüléket, és lassan nyomogatni kezdte a gombokat.


 

*

Hinata dühösen fújtatva dőlt neki az oszlopnak, amin a "Hatos peron" felirat díszelgett. Noha még csak reggel kilenc óra volt, a nap már magasan sütött az égen, egyenesen a lila hajú lány homlokára. Ha legalább azért kéne itt döglenie a melegben, mert Narutót várja haza! Akkor nem lenne ennyi baja.
De az volt a gond, hogy nem őt várta. Korábban, még valamivel nyolc óra előtt elment a Vörös Rókába. Tudta, hogy Naruto csak kilenckor kezd, de reménykedett benne, hogy talán bemegy hamarabb is, és akkor még tudnak beszélgetni egy kicsit. Ha más nem, hát elmesélhetné, milyen volt Sunában.
De a fiú nem volt benn. Sőt, mikor Matsuritól rákérdezett, hogy mikor szokott bejárni a fiú, a lány közölte, ma hiába várja, mert az igazgató azt mondta, a barátainál aludt, és csak később várható haza. Hinata morgott egy sort, de nem tudott mit tenni. Mivel Matsuri nem tudta, mikor ér haza Naruto, így inkább csak kért egy darab papírkát.
 

"Hívj, ha megjöttél, és találkozhatunk." - Firkantotta rá, és magában jól megfeddte a szőkét. 'Fogadok, eszébe sem jutott, hogy engem felhívjon!' Gondolta magában kicsit mérgesen, de úgy igazán nem tudott haragudni rá. Már épp írta volna rá a papírra, hogy "Sakura", mikor a zsebében megrezdült a telefonja. Letette a tollat, és előhúzta a mobilját, majd felvont szemöldökkel nyitotta meg az smst.  "Gyere a pályaudvaron a hatos peronhoz. A vonat kilenckor ér be." A szám ismeretlen volt. 'Ki lehet az?' tanakodott Hinata. Bár nem tudta, a hatos peronnál milyen vonat közlekedik, de egyetlen ismerőse sem volt, akinek a napokban kellett volna visszatérnie Konohába. Sőt, egyáltalán elképzelni sem tudta, ki küldhette neki az üzenetet. Természetesen megfordult a fejében, hátha nem is neki szándékozták küldeni, de... Jobb dolga nem volt, így aztán hagyta Matsurit a fenébe, és kiment az állomásra.

Az órájára nézett, ami pont kilencet mutatott. De még fel sem emelte a fejét, mikor meghallotta a vonat tűkölését. Bármennyire is nem akarta, a közönyös arca ellenére némi izgalmat érzett magában. Vajon itt lesz-e az, aki iderendelte őt? A vonat hangos csikorgással állt meg, s Hinata végigfuttatta tekintetét a sok ajtón, melyek lassan kinyíltak. Mivel hétfő reggel volt, elég sok ember szállt le a mozdonyokról, akik vélhetően munkába igyekeztek. Ebből kifolyólag a nagy többség húsz fölötti férfi és nő volt, de elvétve akadtak fiatalok is. Hinata automatikusan a fiatalokat kezdte figyelni, hisz nem tudta elképzelni, hogy egy felnőtt üzent volna neki. Egyetlen ismerős arcot sem látott azonban. A kábé vele egykorúak egyetlen pillantást sem vetettek az oszlopnak támaszkodó lányra. Akiknek rokonaik, ismerőseik várták őket, odamentek hozzájuk, de a többség már ment is lefelé az aluljáróba. Sok tekintetet érzett végigsiklani magán, de egyik sem állapodott meg rajta. Kivéve egyet. A fiú a mélyvörös hajával azonnal kitűnt a tömegben. Ijesztően lassú mozdulatokkal szállt le a vonatról, aztán megállt a vágány előtt, s karjait összefonva a mellkasa előtt, lassan körbejáratta a tekintetét. Mikor aztán a sötéten kihúzott, hideg kék szemei megpillantották Hinatát, egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük, aztán a fiú lassan megindult a döbbent Hyuuga felé.
 

'Ki ez?' Gondolkodott magában Hinata, miközben gyorsan felvette a szokásos közönyös arcát. A fiú egyáltalán nem volt ismerős neki, de annak lassú, megfontolt léptei valamiféle különös, erős aurát kölcsönöztek neki. A szemkontaktust egy pillanatra sem szakította meg a lánnyal, aki nem tudta mire vélni a hideg tekintetet. Végül az alak aztán megállt előtte.
 

- Hyuuga Hinata? - A hangja mély volt és tiszta, de a nevet mintha megvető felhanggal ejtette volna ki. Hinata szemei megkeményedtek.
 

- Ki vagy? - A vörös hajú alak mintha halványan elmosolyodott volna, de a mosolyában nem volt semmi jókedv.
 

- Naruto barátja vagyok. - Hinata zsebében fekvő kezei megrándultak, de a fiú semmi jelét nem adta, hogy észrevette volna. - A nevem Gaara.
 

'Gaara?!' Hinatának csak egy pillanatra volt szüksége, hogy rájöjjön, hol is hallotta ezt a nevet. 'Ő lenne Temari öccse? Ő aki egy kollégiumban lakik Narutóval? De... Mit akarhat?'
 

- Honnan tudtad a számom? - A fiú mosolya rémisztően hideg volt.
 

- Naruto telefonjából.
 

Látta, hogy a fiú mereven figyeli minden apró rezdülését, ezért igyekezett nem mutatni semmilyen érzelmet. De a következő pillanatban érezte, hogy a szíve kihagy, és a testére jeges zsibbadás ül.
'Hinatának hívott! Tudja, a igazi nevem!' A lila szemek akaratlanul is kitágultak, s szinte már félve pillantott a vörösre. 'De Narutótól nem tudhatja! Hisz az ő telefonkönyvébe nyilván "Sakuraként" vagyok beírva! Talán... Shikamaru elmondta nekik...?' Erősen kellett kényszerítenie magát, hogy nyugodtnak tűnjön, de apró remegése nem kerülte el a fiú figyelmét.
 

- Látom, érted. - A jégszín szemek egyenesen az övéibe fúródtak, szinte már kegyetlen közönnyel. - Nem, Naruto még mindig nem tudja az igazat. Én is csak egy véletlennek köszönhetem. Shikamaru csak Temarival szándékozott megosztani a titkotokat. - Hinatát kiverte a hideg víz. Érezte a hideg, fojtó kezeket a nyaka körül, de a kezek immár ehhez a kemény, hideg tekintetű fiúhoz tartoztak.
 

- Shikamaru más, mint te, és a barátnőid. Látom rajta, hogy ő nem fogja bántani. Ahogy Ino sem, a hallottak alapján. És azt is mondta, szerinte te sem fogod. - Egy pillanatra elhallgatott, és egyetlen pislogás nélkül fúrta tekintetét a kitágult lila szembogarakba. - De nekem nem kötelességem bíznom benned. Úgyhogy előre megmondom... Ha bármilyen módon fájdalmat okozol a barátomnak... - Jelentőségteljesen elhallgatott, s Hinatát szinte megbéklyózták azok a hideg szemek. - Az összes csontodat összeroppantom. Az pedig egy kicsit sem fog érdekelni, hogy lány vagy.
 

Hosszú percekig csak néztek egymás szemébe. Hinata nem tudta, mit mondhatna. 'Ennyiért utazott le Konohába? Hogy ezt megmondja nekem? Ilyen fontos neki Naruto?' Megpróbálta a fiú érzelmeit kiolvasni az arcából, de az, csakúgy, mint a szemei, teljesen kifejezéstelenek voltak. Végül sikerült túltennie magát a sokkon. Hinata elnyomta magát az oszloptól, s immár félelem nélkül, határozottan nézett a jég kék szemekbe.
 

- Nekem pedig nem kötelességem bármit is mondanom neked. - Látta, hogy a hideg szemek összeszűkülnek, de határozott hangon folytatta. - De azt garantálom, hogy Narutót senki nem fogja megszégyeníteni.
 

'Azt sajnos nem ígérhetem, hogy nem fogok fájdalmat okozni neki...' Gondolta szomorúan, de nem szakította meg a szemkontaktust. 'De megtalálom a módját, hogy leállítsam Sakurát.' - Gaara még hosszú percekig figyelte őt, mintha csak szavai hitelességére akarna bizonyságot találni. Hinata állta a tekintetét, és teljesen komolyan is gondolta, amit mondott. Nem fogja engedni, hogy bántsák Narutót. 
 

- Ne feledd szavad... - Mondta végül Gaara, majd lassan megfordult, s elindult az aluljáró felé. Szemlátomást befejezettnek tekintette a beszélgetést, s elindult a Sunába menő vonat peronja felé. 
De pár lépés után megállt, s a válla fölött hátranézve még egyszer utoljára a lila szemekbe fúrta tekintetét. - De az enyémet sem!
 

"Ha bármilyen módon fájdalmat okozol a barátomnak... Az összes csontodat összeroppantom." Hinata némán bólintott. Egy ideig még nézte a távolodó fiút, aztán lassan hazaindult. 'Miért, Shikamaru? Mit mondtál nekik?' töprengett magában, miközben lépegetett. 'Honnan tudtad, hogy nem akarom bántani őt?' Visszagondolt a fiú halvány mosolyaira, és a korábbi tanácsára. Mellkasát szokatlan érzések járták át. 'Ha ennyi mindent tudsz, azt is megmondhatnád, mit kéne tennem...'



Hinata otthon fáradtan feküdt az ágyában. Noha még csak tíz óra felé járt, úgy érezte, egy tapodtat sem bír tenni sehova. Egyfolytában az a Gaara fiú, Shikamaru és Naruto járt az eszében. Mit kéne tennie? Mi lenne a helyes? Hogyan tudná a legkevesebb fájdalmat okozva megvédeni a őt...? De válaszokat, sajnos, nem kapott. Ráadásul, még Nejivel sem tudott beszélni. Igaz, utoljára csak előző este próbálkozott, de akkor megint foglalt volt. Tényleg ennyit beszélne valakivel, vagy csak rányomja a telefont? Mintha csak Isteni szóra történt volna, megcsörrent a telefonja. Hinata egy picit reménykedve nézett a kijelzőre, de mikor meglátta a nevet, csak fáradt sóhaj hagyta el az ajkát.
 

- Jó reggelt, Hinata! - Hallotta Sakurát vidáman köszönteni, amint füléhez emelte a mobilját. - Figyelj, az a helyzet, hogy...
 

- Ne most, Sakura! - Szakította félbe nem túl kedvesen. - Egyáltalán nem vagyok jó hangulatban. Később beszélünk.
 

- De... - Nem várta meg, hogy a másik reagáljon, csak lenyomta a telefont.
De alig dobta le maga mellé az ágyba, az újra megcsörrent. Bosszúsan emelte újra a füléhez.
 

- Mondtam, hogy majd később felhívlak.
 

- Persze, én meg a pápa vagyok! - Sakura hangjából eltűnt a vidámság, s helyette inkább bosszús volt. - Figyelj, nem tudom, miért vagy ilyen hangulatban, de jó lenne, ha át tudnád vánszorogtatni ide a hátsód, mert...
 

- Szia!
 

A telefon ismét landolt. 'Bárkit csak őt ne...!' Gondolta magában, ahogy tenyerével eltakarta a szemét. 'Nem akarok tőle hallani semmit.' Dühödten vágta öklét az ágyba, ahogy újra megcsörrent a telefon. 'Miért nem ért a jó szóból?!' Dühöngött magában. Lenyomta azt a nyavalyás zöld gombot, és a füléhez tartotta, majd immár csöppet sem kedvesen kiáltott bele.
 

- Az Isten verjen már meg, világosan megmondtam, hogy hagyj béké...
 

- Hé, nyugi, húgocskám... - Hinatában benne ragadt a sok szitokáradat, amit éppen készült a telefonba vágni. Ehelyett szemei kitágultak, keze megremegett, s a szája szinte kiszáradt, ahogy meghallotta a gyűlölt, de oly régen hallani vágyott, mélyen zengő hangot. - Mégsem kellett volna, hogy visszahívjalak?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés