Mikor Hinata hazaért, szinte azonnal beviharzott a szobájába, és hanyatt vetette magát az ágyán. De nem bírt sokáig mozdulatlan maradni. Két tenyerével kitakarta a szemét, de egy pillanat múlva tovább futtatta azokat a homlokán, és még följebb, míg hófehér ujjai el nem vesztek a lila tincsek között. Szemét összeszorította, ahogy próbálta kizárni fejéből a gondolatokat, sikertelenül. Egy mély sóhaj után felült az ágyon, s ahogy lábait keresztben összehúzta maga alatt, jobbjával feszülten a hajába túrt.
 

- Naruto... - Suttogása tőr módjára döfte át a szoba csendjét.
 

Képtelen volt, egyszerűen képtelen volt feldolgozni a délután történteket. Hogy lehet ez? Mennyi titkot kell még megtudnia Naruto ködös múltjáról? Hány kapocs létezésére fog még fény derülni, hogy egyre szorosabb lánc tekeredjen a lelkeik köré...? Először még csak az állás a cukrászdában. Aztán Konoha, mint közös szülőföld. A szívszorító titok, mely lelibbent Kushináról. És most ez... Hinata újabb mély sóhajjal próbálta lehiggasztani dübörgő szívverését. De hiába. Érezte, vére még mindig úgy pulzál az ereiben, mint ahogy azt egész délután tette, mióta elhangzottak azok a végzetes mondatok.
 

"Itt ismertem meg őt. Hinata volt a neve."
 

A lány a lábába vágta öklét, s összeszorított fogai hűen tükrözték a lelkében forrongó indulatokat.
"Miért? Miért pont ő? Miért pont most...?!" "Ezen a helyen... találkoztál egy Hinata nevű lánnyal?" 
Körmei mélyen a tenyerébe vágtak, ahogy visszaemlékezett. Miért remegett akkor annyira a hangja? Miért nem tudta megőrizni a higgadtságát, ahogy máskor? Persze, ez nem volt igazi kérdés. Mióta Naruto berobbant az életébe, teljesen másként viselkedett. Legalábbis, amikor a szőke fiú a közelében volt.
Tisztán látta maga előtt Naruto kétségbeesetten elkerekedett kék szemeit, érezte az ingébe görcsösen kapaszkodó ujjakat. Azok is remegtek...
 

"Igen! Itt... Itt találkoztam vele. Biztos vagyok benne. Én... - Beharapta a száját, és olyan hangon folytatta, amit Hinata még soha nem hallott tőle. - Sakura, áruld el! Él Hinata nevű lány Konohában, ugye?!"

Dobbanás. Sőt, dübörgés. Elég csak visszaemlékeznie a szőke szavaira, hogy jeges zsibbadtság bénítsa meg a tagjait.

"Találkoznom kell vele! Nem tudom, mi történt, de... Már a tény, hogy eszembe jutott a neve, azt mutatja, hogy valami fontos lehetett! Kérlek, áruld el, találkozhatnék vele?"
 

Remegés. Ó, ha ezt a bátyja látná. A mindig büszke és hűvös Hyuuga Hinata most reszkető tagokkal ül az ágyán, félve a holnaptól... Félve az igazságtól. Félt azt mondani neki, hogy nem él Konohában senki, akit Hinatának hívnak. Elég megkérdeznie egy jött-ment akárkit, hogy kitudódjon az igazság. Túl ismert a Hyuuga név.
Félt azt mondani neki, hogy igen, a Hinata nevű lány itt él, és bármikor találkozhatnak. Hisz akkor mindenképp Sakurának kellett volna átvennie a szerepét. De ha ők ketten tényleg találkoztak valamikor, Naruto előbb-utóbb észrevette volna, hogy a két "Hinata" nem egyezik. Félt hallgatni. Félt beszélni. De leginkább, félt őszinte lenni.
 

"I-igen. Hinata... Hinata itt él." Rekedt volt a hangja, mintha napok óta nem beszélt volna. De nem tudott uralkodni a testén, ahogy az elméjén sem. "De most elutazott a családjával. Nem tudom, mikor jönnek vissza."
 

Hazugság. Á, igen. Abban már profi. Ha hazugságból meg lehetne élni, még ha most szegény paraszt lenne, sem kéne aggódnia a jövője miatt. Álnokság, átverés, árulás... Lassan már meg is feledkezik arról, mit jelent a szó: Őszinteség.
 

"Tényleg?" A kék szemek nagyra nyíltak. Az arca is ki volt pirulva. "Akkor... Akkor tudok majd beszélni vele. Talán... eszembe juttatja azokat a dolgokat, amiket elfelejtettem."
 

Bezzeg ez az őszinte, tiszta teremtés... A szőke hajával tényleg olyan, mint egy kis angyal. Annyira ártatlan a szeme, az arca, a lénye... Mintha a "bűn" fogalmát távolról sem ismerné.
És ez a lény vele akar lenni... Őt választotta... Aki hozzá képest, maga a "Megrontás"...
 

"Köszönöm, Sakura!" Hogy tudott úgy mosolyogni? Nevetni? Miért nem vette már észre, hogy ő csak kihasználja? Bárcsak sose jött volna Konohába... Akkor nem kellene újra csalódnia a szülővárosában. 
"Hé... Jól vagy? Eléggé... sápadtnak tűnsz." Miért aggódik érte? Nem is szabadna törődnie vele. Ó, de ha tudná az igazat, máris nem így állna hozzá! 
 

"Persze. Semmi bajom." Miközben a lány felállt, gondosan kerülte a másik pillantását. Testével akaratlanul is elfordult tőle. "Gyere, menjünk." Hazudott. Ismét, és újra. Hinata a kezébe temette arcát, s ordítani szeretett volna tehetetlenségében.
 

'Szánalmas vagyok.'

                                                                     *

Naruto izgatottan járkált fel-alá a szobájában. Többször próbált leülni, és higgasztani magát, de valami megmagyarázhatatlan kényszer hatására újra- és újra fel kellett pattannia. Egész délután szétszórt volt, szinte zizegett, nem találta a helyét... Három fagylaltkelyhet és két poharat tört össze, míg egy másikat úgy, hogy nekiment Matsurinak, aki emiatt elejtette a kezében tartott tálcát. Jiraiya teljesen kikelt magából, jól lekapta a tíz körméről, és, afeletti félelmében, hogy a fiú még több kárt tesz, visszazavarta őt a lakásba.  Na nem mintha Naruto annyira bánta volna. Tudta jól, hogy az öreg még egyszer jól le fogja hordani, de... Egy kicsit muszáj volt egyedül maradnia a gondolataival.
 

- Hinata... - Suttogta a hirtelen beálló csendbe.
 

Minél többször ízlelgette száján a nevet, annál inkább erősödött a benne lévő érzés. Igen, teljesen biztos volt abban, hogy találkozott már vele. De hiába ismételgette a nevet, mint valami mágikus igét, több minden nem jutott az eszébe. Még a lány arcát sem tudta felidézni. Halványan látta maga előtt ugyan a sziluettjét, de az szinte teljesen beleveszett a mögötte levő tájba. Mégis, boldog volt, hogy egyáltalán ennyi az eszébe jutott. És ezt Sakurának köszönheti. 'Sakura...' Naruto arca elkomolyodott, ahogy visszagondolt a lányra. Annyira döbbentnek tűnt, mikor elmondta neki, hogy emlékszik! Persze, ő maga is megdöbbent, és nyilván nem volt könnyű feldolgozni a hirtelen jött új információt. De Sakurát ez miért rendítette meg így? Csak az lehet a magyarázat, hogy Sakura jól ismeri ezt a Hinata nevű csajt. Lehet, hogy jó barátja, és ezért volt számára is meglepetés. Hiszen... Hiszen azt mondta neki, találkozhat vele! Tudott arról, hogy elutaztak. Akkor biztosan jó kapcsolatban vannak egymással, nem igaz? A szőke kicsit elszomorodott a gondolatra, hogy nem találkozhat azonnal Hinatával. Habár igaz, most egy hetet végig kell dolgoznia, de elhívhatta volna a Vörös Rókába a lányt, és tudtak volna ott beszélni... Vajon Hinata emlékszik rá? És ha igen, eszébe tudja juttatni azokat a dolgokat, amiket elfelejtett?

Naruto ekkor vette észre, hogy már hosszú percek óta bámul kifelé az ablakon. Fogalma sem volt, mivel üthette el az időt eddig, mert ahogy ránézett a focilabda formájú faliórájára, az már hét órát mutatott. 
Az ő ablakából nem nyílt valami szép kilátás. Jiraiya ilyen téren fukar volt, mert azt a szobát adta ki neki, ami a főút mellett van, így kitéve a fiút a buszok és autók zajának. Próbáltál már úgy aludni, hogy közben a füled alá recsegnek a járművek, és orrod megtelik a kipufogógáz szagával? Nem kellemes, az biztos. És még az ablakot sem zárhatod be, különben a melegbe rohadsz bele. A gondolatra akaratlanul is észrevette, milyen fülledt a levegő a szobájában. Úgyhogy kinyitotta az ablakot, aztán kikönyökölve azon, tovább folytatta a bámészkodást. Látta, hogy jó pár biciklis szeli az utat, bár ez, végtére is, teljesen érthető volt. Így, estefelé nem tűzött úgy a nap, ellenben még világos volt, és nem éledtek az idegesítő szúnyogok, meg egyéb rovarok.  A szemben lévő szomszédja házából viszont őrületes lárma hallatszott. Zenét hallgathattak, de olyan hangerővel, hogy Naruto tisztán hallotta a dübörgő basszust. Legszívesebben átment volna hozzájuk, hogy elkiabálja nekik véleményét az ilyen magaviseletről, de nem akart máris "ellenségeket" szerezni magának, hisz nem olyan rég érkezett még csak a városba. Márpedig, valahogy az egész nyári szünetet ki kéne bírnia itt... Lemondó sóhajjal vette tudomásul, hogy itt már csak az segíthet, ha bezárja az ablakot. Már nyúlt is volna a kallantyú után, de olyan jó volt a friss levegőt szívni, hogy végül nem tette meg. Kezeit a fülére szorította, ahogy kikönyökölt, s kék szemeit a ház mellett lévő nagy fára fordította. 'Még öt perc... Csak amíg kitisztul a fejem. Addig kibírom.' Érdeklődő tekintettel figyelte, ahogy a járdán egy ősz hajú férfi könyvet tartva a kezében sétáltatta nagyra nőtt németjuhászát. A jelenség már csak azért is érdekes volt, mert a férfi fél arcát valamilyen fura, maszkszerű anyag takarta. Talán valamilyen bőrbetegsége van?

Nehezen, de elszakította tekintetét a férfiról, és igyekezett visszatérni az eredeti gondolatmenetére. Hol is tartott? Aztán villám módjára rázta végig tagjait a felismerés. 'Hát persze... Hinata. Ha amint visszajön, találkozhatnék vele, talán sikerülne...' A mondatot azonban még gondolatban sem tudta befejezni, mert hirtelen rájött valamire. A szemei nagyra nyíltak, ahogy hirtelen kihúzta magát, aminek eredményeképp jól beverte a fejét az ablak keretébe. A fejét dörzsölgetve elnyomott magában egy szitkot, de aztán halványan elmosolyodott új felfedezése miatt. Hiszen, ha nem téved, akkor ő már találkozott Hinatával! Sőt, BIZTOSAN találkozott vele. Hisz az a barnahajú ficsúr épp azért hordta le a minap, amiért beszélgetett vele! 'Az a rózsaszínhajú csaj volt. Most már tuti.' Naruto önkéntelenül is elvigyorodott. 'Ő az egyetlen, akinek nem tudom a nevét, és a jelöltek listáján van. És ez megmagyarázná annak a baromnak a viselkedését.'
 

Naruto igyekezett felidézni magában a lány arcát, s nagy vonalakban sikerült is - a közepesen hosszú, rózsaszín haja, és a huncut zöld szemei elég jellegzetessé tették gazdájuk vonásait. Vajon a lány felismerte őt? De nem, sajnos valószínű, hogy nem. Mert, akkor nyilván mondott volna valamit nem? Legalább egy utalás, vagy akármi. Hiszen, Naruto még a nevét is elmondta neki! Ha ő emlékezett Hinata nevére, akkor biztosan a másik is tudta az övét, nem igaz? Talán elfelejtette. Elvégre, minimum tizenegy éve találkoztak. Ez olyan hatalmas idő, ami simán megengedi, hogy elfelejtkezz valakiről, akit csak párszor láthattál. 'De akkor én miért emlékezem?' törte a fejét Naruto, miközben jobb könyökét a párkányra helyezte, s tenyerével támasztotta meg arcát. 'Ha nekem, aki részleges amnéziában szenvedek, eszembe jutott a neve, az nem kis dolog. Valami biztosan történt közöttünk.'
A szőke fiú felsóhajtott, s szemeit érdektelenül futtatta végig a kinti tájon. 'Remélem, hamar hazajön... És betéved a cukrászdába. Beszélnem kell vele.' Ugyanakkor... Azt is remélte, hogy egy másik személy is betéved oda. Egy csillogó, lila hajú alak, akinek szemei lilábbak, mint az ibolya, s akinek bőre olyan, mint a legfehérebb porcelán... A szíve sajdult meg a gondolatra, hogy egy hétig nem mehet el vele sehova, s csak futó mondatokat válthat vele munka közben. 'Miért nem akarom elengedi?' kérdezte magától, s lelki szemei előtt megjelent az arc, amit fejből le tudott volna rajzolni bármikor. Az a halvány félmosoly, amitől, már a gondolatra is megdobbant a szíve. 'Tényleg kezdek beleszeretni...?'

Ábrándozásából furcsa csönd zökkentette ki. Valahogy... NAGYON csend volt. 'Hát persze, a szomszédok!' Esett le neki, s tekintetét a szemben álló házra függesztette. Valóban, az addig dübörgő zene most teljesen elhalt, s Naruto már annyira hozzászokott a zajhoz, hogy szinte bántotta fülét a hirtelen beállt némaság. Hamarosan az is kiderült, hogy miért lett csönd. A ház ajtaja kinyílt, s a kerítés mögül egy kövérkés, vörösesbarna hajú alak lépett ki. Egyik kezében egy zacskót tartott, amiből folyamatosan lapátolt valamit. Vélhetően chipset a szájába. Miután azonban kinyitotta az ajtót, megállt, s a testével kitámasztva azt, várakozón nézett a háta mögé. Feltehetően vendég volt nála, akit most kikísért. Mikor azonban vendége, egy lusta tekintetű, sötét hajú alak zsebre dugott kézzel kilépett az ajtón, s a gömböchöz fordulva mondott neki valamit. Naruto rögtön felismerte őt, mivel a cukrászdában beszélgetett már vele.
 

- Shikamaru...? - Motyogta, de a másik természetesen nem hallotta meg. 
 

A sötét hajú háttal állt neki, de nyilvánvalóan beszélt valamit, s közben lassú mozdulatokkal vakargatta a fejét. A dundi fiú pedig nagy folyamatossággal bólogatott. Közben persze megállás nélkül tömte magába a harapnivalót. Shikamaru aztán befejezhette a beszédet, mert barátiasan megveregették egymás vállát, majd kezet fogtak, és a sötét hajú útnak indult. Amint megfordult, tekintetét az égre emelte, s szemmel láthatóan elveszett a fehér, pamacsos felhőkben. Naruto önkéntelenül is felkuncogott. Ezek szerint nem csak neki szokása az eget pásztázni. Igen ám, de ahogy Shikamaru lassan levette tekintetét a felhőkről, pillantása megakadt a szemben lévő ház emeletei ablakán, ami mögül a szőke fiú figyelte őt. A mosoly rögtön lehervadt Naruto arcáról, s a távolság ellenére érezte, hogy a tekinteteik összekapcsolódnak. Nyelt egyet, s bizonytalanul felemelte kezét, ezzel intve a másiknak. Shikamaru egy percig némán nézte őt, arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Aztán visszaintett neki. Naruto, miközben leeresztette kezét, látta, hogy a kövérkés srác Shikamaruhoz fordult, és beszél neki valamit. A barna válaszolt, de közben végig Narutót nézte. A szőke sejtette, hogy most azt magyarázza el neki, ki is ő, és honnan ismeri.
Úgy érezte magát, mintha kukkoláson kapták volna, noha az eszével tudta, hogy ilyenről szó sem volt. Mégis jobbnak érezte visszahúzódni. Kezét az ablak fogantyújára tette, s lassan behúzta azt, majd lenyomta, míg meg nem hallotta azt a jellegzetes kattanást. Már lépett is vissza, hogy elfordulván az üvegtől folytassa a semmittevést, mikor észrevette, hogy a két fiú határozott léptekkel megindul a háza felé. Naruto nem sejthette, hogy Ino elmondta a két fiúnak, hogy mire is készülnek Sakuráékkal és a fiúk most nyílván kíváncsiak lettek arra a bizonyos balfékre.
 

'He?' Pislogott nagyot, miközben tekintetével követte a fiúkat. Azok egyre közelebb kerültek, mígnem teljesen eltűntek a szeme elől. Naruto visszalépett az ablakhoz, de már úgy sem látta őket. Lenyomta a fogantyút, s újra kihajtotta az üveget, épp abban a pillanatban, ahogy éles csörrenés rázta meg a házat.
Lepillantván látta, hogy a fiúk a kerítés előtt állnak, és Shikamaru leveszi kezét a csengőről. Az ablak nyitódását viszont ők is meghallhatták, mert mindketten felnéztek, és a sötéthajú barátságos kifejezéssel az arcán kiáltott fel a szőkének.
 

- Szia! - Köszöntötte azon a hangon, amit Naruto már jól ismert, hála a jegeskávéknak. - Lejössz?
 

- Pe-persze! - Szólt vissza, s kissé idegesen zárta vissza az ablakot. 'Mit akarhatnak?' töprengett, miközben lesietett a lépcsőn. Bármennyire is nem akarta, erősen dobogott a szíve. Elvégre, Sakurán kívül még nem ismert senkit. Persze, Shikamaruval beszélt egyszer-kétszer, két kávé között, de... Teljesen más volt azt a munkahelyén tenni, és más így, privátban. Leérvén a nappaliba átvette a cipőjét, majd, hogy nyugalomra intse magát, vett egy mély levegőt. Aztán felöltötte a legbarátságosabb mosolyát, amit ebben az ideges percében képes volt produkálni, és kinyitotta a bejárati ajtót.

                                                                  *


Hinata lassan a szájához emelte bögréjét, és beleivott annak fehér tartalmába. A tej nem tartozott a kedvencei közé, de jelenleg ez volt az egyetlen behűtött ital a házában. Márpedig, ő mindenképp valami hideget akart inni. A délután folyamán nehezen, de sikerült végre lenyugodnia. Fejében már nem a "miért" kérdés cikázott, sokkal inkább a "hogyan" és a "mikor". 'Mivel Naruto hat éves kora előtti dolgokra nem emlékszik...' Gondolta, miközben újabbat kortyolt a tejből. 'Akkor nekem is az az előtti időkben kell gondolkodnom.' De persze, mondani könnyebb volt, mint csinálni. Hinata hiába járatta az agyát, semmi idő és hely nem jutott eszébe, ahol találkozhatott volna a szőkével. Sőt, nemegyszer megfordult a fejében az is, hogy Naruto talán csak hülyeségeket beszélt. Meghallotta a "Hinata" nevet valahol, mivel cukrászdában dolgozik, nem tűnt lehetetlennek, és valahogy pont abban a percben jutott eszébe. Talán semmi köze nem volt a valósághoz. De ahogy a lány tovább gondolta, mindig rá kellett jönnie, hogy itt bizony többről van szó. Bármilyen kibúvót próbált is keresni, nem tagadhatta azokat az érzéseket, amik időnként rátörtek. 'A hintánál, a felhőnézés közben, ott, a mezőn... Tényleg olyan érzésem volt, mintha...  Mintha már megtörtént volna.' A bögre hangos koppanással jelezte találkozását az asztal lapjával, de Hinata nem törődött vele. Kezével a hajába túrt, mint sokadjára aznap. 'Én miért nem emlékszem?' Összeszorította a fogait, és várta a csodát, de az Isteni szikra nem érkezett meg. 'Ha Ő emlékszik, én miért nem!?' Hinata végigpörgette magában az összes információt, amit első hat évéről tudott. De sajnos, nem sok ilyen volt. Az első négyet át is ugrotta, pólyás korából tényleg nem emlékezett semmire. Halványan rémlett neki a hatalmas buli, mit hat éves korában rendeztek a szülei Neji tiszteletére, aki akkor, tizenegy évesen bekerült többéves képzésre a város legnevesebb középiskolájába; az évi többszöri látogatások nagybátyjuknál, aki Nejivel együtt a legjobb szórakozását Hinata heccelésében találta meg; a beiratkozás elemibe, s így az a szörnyű beiskolázási elbeszélgetés az igazgatónővel, Tsunadéval... De más nem jutott eszébe. Semmi olyan esemény, ahol esetleg találkozhatott volna Narutóval. De akkor miért...!? Ha egyszer ő...

Gondolata közben azonban megdermedt. Szemei kinyíltak, ahogy lassan megemelte bal kezét, s hüvelykujját maga elé tartotta. A konyhai lámpa fénye barátságos árnyékot vetett a halvány, fehéres forradásra. 'Hát persze...' Jutott eszébe Hinatának. 'Hat éves voltam, amikor betegen elszöktem itthonról, és ezt a forradást szereztem. Amikor összevesztem Nejivel. Ami után napokig kórházban feküdtem... És...' Nem tudott ellenállni a késztetésnek, és nyelt egyet, noha szárazabbnak érezte torkát, mint a Szahara sivatag. ' Aminek részleteire nem emlékszem.' A szülei, a bátyja mindig emlegették neki az esetet, de ő soha nem fordított neki különösebb jelentőséget, hisz nem is emlékezett az egészre. Lehet, hogy pont EZ volt az? Az a nap, amikor megismerte azt a bolond idiótát? Hogy aztán mind a ketten elfelejtsék...? 'Neji!' Kiáltott fel magában, s életében először töltötte el a név olyan érzéssel, mintha fuldokló látná maga felé repülni a mentőövet. 'Ő el tudná mondani, mi történt. Legalább annyit, mit tettem, vagy mondtam, miután hazakeveredtem. Attól talán nekem is eszembe jut...' Felpattant az asztaltól, és felsietett a szobájába. Az asztalhoz lépve előhúzta mobilját, és már nyitotta volna meg a telefonkönyvet, mikor észrevette, hogy a kijelző teljesen sötét. 
 

- Francba! - Nem tudta elnyomni a szitkot, miközben az egyik fiókból előkapta a töltőjét, és feldugta rá a telefont.
 

Újra próbálkozott a bekapcsolással, de semmi eredmény. Tehát totálisan le van merülve. Várnia kell, míg legalább egy kicsit feltölt. Hinata mélyeket lélegzett, hogy ne vágja a falhoz a készüléket, és inkább az ágyához lépett, amíg még képes volt visszafogni magát. Aztán ledőlt rá, s karjait összefonva a tarkójánál várta, hogy teljen az idő. 'Neji...' Most először fordult elő, hogy kétségbeesetten vágyott arra, hogy hallja bátyja hangját. 'Sosem hittem volna, hogy egyszer ezt mondom, de most csak te tudsz segíteni nekem...'

                                                                      *


- Mi a fene, Naruto? Biztos, hogy sosem játszottál még korábban?
 

- Jaja! - Vigyorodott el a szőke, s elégedetten vette szemügyre a teljesen lecsupaszított területet. A gép egy pillanat múlva leengedett, s új bábukat állított fel. A szőke kezeit a tarkójához téve elégedetten nyújtózkodott egyet, miközben megindult újdonsült barátai felé. A dundi srác elismerően füttyentett.
 

- Nem semmi. Született tehetség vagy.
 

- Ehehhe, köszi, Chouji - Villantotta rá a mosolyát Naruto, aztán barátságosan oldalba lökte a fiút. - De te is jól játszol.
 

- Ugyan. - Miután meglátta Naruto pontjait magasan a többiek fölött villanni a képernyőn, újra folytatta a nyammogást. - Shikamaru a jó benne, nem én.
 

Az említett csak megvakarta a fejét, majd a golyókhoz lépett. Ujjait belemélyesztette a lyukakba, majd megemelte a skarlátpiros labdát, és egy lendítéssel elgurította. A golyó hangosan görögve szaladt végig a pályán, majd hangos csattanással érte el célját. A bábuk sorra dőltek el, csak egy maradt a helyén.
 

- Ti sokat szoktatok tekézni? - Érdeklődött Naruto, miközben helyet foglalt Chouji mellett a padon.
 

- Nem jellemző - Mondta a fiú, s egy újabb chipset tömött a szájába. - Én inkább nézni szeretem, bár elvagyok vele. Shikamaru nagyon jó, viszont többnyire lusta játszani.
 

- Ez nem lustaság - Sóhajtotta az említett, s megállt a két ülő fiú előtt. - Csak nem látom értelmét annak, hogy szabadidőmben egy labdát hajigáljak, mikor megannyi más dologgal üthetem el az időmet. Kellemetlen, de ez van.
 

Naruto felkuncogott. Nagyon jól érezte magát a fiúkkal, és igazi felüdülés volt Sakura után másokkal is barátkozni. Félreértés ne essék, nem mintha unta volna magát a lánnyal, de... Jól esett másokkal is ismerkedni. A hirtelen érzelmi kitörés ismét elárasztotta testét.
 

- Srácok, tényleg köszi, hogy elhívtatok. - Mondta, aznap már sokadjára. - Komolyan, nagyon jól esett, hisz nektek csak egy idegen vagyok.
 

- Voltál. - Javította ki Shikamaru, miközben kezeit visszacsúsztatta a zsebébe. - Sőt, még az sem teljesen, hisz már párszor beszéltünk.
 

- Igen, de... Tulajdonképpen miért hívtatok el? - Tette fel a kérdést, ami már egy ideje motoszkált a fejében. Chouji csak mosolygott egyet a kérdésen, de a sötét hajú teljesen komolyan nézett a szőkére.
 

- Egész nyáron itt fogsz dolgozni, ugye? Gondoltam, jó ötlet ismerkedni. Amellett, szimpatikus volt a fejed. Naruto elvigyorodott, de nem szólt semmit. Határtalanul boldog volt, hogy ez a két fiú máris a bizalmába fogadta őt. 
 

- Lassan mennünk kéne. - Szólalt meg Chouji, miközben a képernyőt figyelte, ami ekkor villózni kezdett.

- A meccset Naruto már megnyerte, és a tekepálya-bérlésünk is lejár öt perc múlva.
 

- Hmmm... - Hümmögött a szőke, miközben előhúzta a mobilját. De amint meglátta a kijelzőt mutatott időt, hangosan felkiáltott. - Basszus! Már negyed tíz!? A Hegyi-kéjenc ki fog csinálni... - Shikamaru kérdőn húzta fel a szemét.
 

- Hogy ki?
 

- Hát a Hegyi... Úgy értem, Jiraiya. Tudod, a Vörös Róka igazgatója. Ő a nevelőapám, és most nála lakok. - Magyarázkodott Naruto.
 

- Á, vagy úgy! - Bólintott a sötét hajú. - De nyugi, tizenöt perc alatt nálatok vagyunk. Nekem kellemetlen, de többet kell sétálnom hazáig...

A fiúk összeszedték cuccaikat, és elhagyták a tekepályát. Akárhogy is félt az örege haragjától, Naruto nem bánta meg, hogy eljött a srácokkal. A boldogság szinte szét akarta repeszteni a mellét. De ahogy kiléptek az immár sötétedő útra, s megcsapta arcát a kellemesen hűvös esti levegő, eszébe jutott még valami, amit már egy ideje meg akart kérdezni újdonsült barátaitól. Úgyhogy gyorsan eléjük lépett, s miközben háttal lépkedett tovább, komoly arccal kérdezte tőlük:
 

- Hé, ti itt laktok. Akkor, ugye ismertek egy bizonyos Hinatát? - Látta, hogy Chouji keze megáll félúton a szája felé, de Shikamarun semmilyen változás nem látszott.
 

- Ja, ismerjük. Mi van vele?
 

- Ööö, szóval Sakura mesélte, hogy... - Egy pillanatra megakadt, és kérdőn nézett a fiúkra, de végül arra jutott, biztosan ismerik Sakurát is. - Szóval mesélte, hogy Hinata most elutazott a családjával. Nem tudjátok véletlenül, mikor jön vissza? Az a helyzet, hogy nagyon fontos dolog miatt kéne beszélnem vele.
- Shikamaru és Chouji összenéztek. Naruto arra gondolt, talán arról akarnak meggyőződni, a másik mit tud ezzel kapcsolatban, de sajnos, egyikük arca sem volt túl reménykeltő.
 

- Sajnálom, nem tudjuk. - Shikamaru egyenesen Naruto szemeibe nézett, de egy perc után lehunyta azokat, ahogy megvakarta a nyakát. - Mi arról sem tudtunk, hogy már elutazott. Sakura az, akivel sokat beszél. Ha visszajön, biztos ő fogja megtudni először, szóval tőle kérdezd.
 

- Á... Értem. - Naruto bólintott, aztán megfordult, s immár normálisan lépkedett az úton. - Azért köszi.
 

- Nincs mit. - Chouji a szőke fiú mellé lépett, és kérdőn nézett rá.
 

- Jól ismered Sakurát? - Narutót meglepte a kérdés, és akarata ellenére is elvörösödött. Gyorsan elfordította a fejét, és remélte, hogy a kezdődő sötétség miatt a fiúk nem veszik észre zavarát.
 

- Hát igen, mondhatjuk úgy is. Ő... - Zavartan nyelt egyet, aztán folytatta. - Ő volt az első barátom, akit itt, Konohában ismertem meg. És... elég sokat jártunk el mindenfele.
 

- Tényleg? - Chouji hümmögött egyet, majd újabb chipset kapott be. - És mit gondolsz róla? - Naruto levegőt venni is elfelejtett, úgy meglepődött a kérdés hallatán. 
 

- Te-tessék? - Érezte, hogy arca éget, s zavarában a hangja egészen sipítóssá vált. De azt gyorsan helyre rakta. - Hogyhogy mit gondolok róla?
 

- Hát... Ő egy eléggé... Zárkózott csaj. Nem igazán enged másokat közel magához. - Mondta lassan a dundi fiú, miközben az utat nézte maga előtt. - És nem épp az a barátkozós típus. Ezért elég furcsa, hogy, elmondásod szerint, ennyit van veled.
 

- Tényleg? - Naruto elgondolkodva nézett maga elé. - Nem tudom, hisz korábban nem ismertem. Bár kezdetekben én is éreztem, hogy mintha egészen hűvös lenne, de... Én úgy érzem...
 

Elhallgatott, és érezte, hogy arca még mélyebb színt ölt. Azt akarta mondani "úgy érzem, kedvel engem", vagy "szeret velem lenni", de mindkettő annyira pökhendinek hatott... Nem merte kimondani. Kínosan néma csöndben lépkedett, és a folytatáson törte az agyát.
 

- Szeretsz vele lenni? - Shikamaru kérdésére megfagyott benne valami, de a következő pillanatban meleg folyam árasztotta el. A fiú hangja nem volt megrovó, vagy gúnyos, hanem egészen kedves, szinte lágy.
 

- Ühüm. - Bólintott Naruto, nem törődve az arcát ellepő pírral.
 

Ezután csöndben mentek tovább. Jó pár perc eltelt, mire a szőke rá mert nézni társaira és látta, hogy azok halványan mosolyognak. Shikamaru észrevette, hogy figyelik, és odafordította a tekintetét. Naruto csak egy percig nézett a sötét szemekbe, aztán elkapta pillantását. Szótlanul tették meg az utat hazáig. Mivel Naruto és Chouji lakása egymással szemben volt, az út közepén álltak meg. A szőke kicsit kellemetlenül érezte magát, és nem tudta, mit is kéne mondania. De Shikamaru megoldotta helyette a problémát.
 

- Máskor is elmehetnénk valahova. - Mondta, és elmosolyodott. Naruto először látta igazán mosolyogni. És megállapította, hogy az nagyon jól áll a fiúnak.
 

- Szerintem is. - Szólt közbe Chouji, és Naruto felé nyújtotta dundi ujjait. - Örülök, hogy megismertelek.
- Naruto nem bírta tovább, elvigyorodott. Erősen megszorította a felé nyújtott kezet, majd Shikamaruét is.
 

- Én is nagyon örülök! - Szívből jövően mosolygott, és önmagában már előre elképzelte, hogyan olvas be Sainak a "gonosz konohaiak"-at illető meglátásáról. - És boldog lennék, ha még sokszor eljárnánk.
 

Végül elbúcsúztak, és ki-ki ment a maga helyére. Naruto felment a szobájába, és kinyitotta estére az ablakot. Mivel délután már lezuhanyozott, nem volt kedve újra elmenni, így csak átöltözött. Csak mikor behuppant az ágyába, jött rá, mennyire álmos is. 'Fárasztó nap volt...' Gondolta, de a következő percben már nem gondolt semmit. Aludt.


 

*

Hinata mélyeket lélegzett, miközben határozatlan léptekkel járt az utcán. Fogalma sem volt, merre megy, de nem is gondolkozott ezen. A Nap sugarai beragyogták az utat, s szemét folyamatosan össze kellett húznia, hogy ne vakuljon bele a fénybe. Még csak kora délelőtt volt, nem sok ember járt az utcákon. Ő mégis úgy döntött, hogy tesz egy sétát. Az talán lenyugosztja valamennyire az idegeit.
Este végül nem tudta felhívni bátyját, mert valahogy elaludt a nagy várakozásban. Nagyon zavarta a dolog, de azzal magyarázta, a tegnapi nap épp elég kimerítő volt ahhoz, hogy ezt megengedhesse magának. Reggel kilenc körül ébredt föl, ami szokatlan volt. Ekkor általában már rég ébren szokott lenni. Miután felkelt, kissé kótyagos volt még, ezért elment pótolni a tegnap esti zuhany hiányát. Felfrissülve lépett ki a fürdőszobából, s az egész telefonos dolog csak akkor jutott eszébe, mikor pillantása véletlenül az asztalán fekvő mobiljára tévedt. Persze, amint eszébe tódúltak a dolgok, rögtön ugrott oda, és már kapcsolta is be telefonját. Ujjai sebesen táncoltak a gombokon, míg nem lenyomta a kis, zöld gombot, és füléhez szorítva a készüléket, várta, hogy felcsendüljön bátyja gúnyos hangja. De egy pillanattal később meghallotta azt a hangot, amit még a testvérénél is jobban utált. "A hívott szám jelenleg nem kapcsolható. Kérjük próbálja meg később a hívást..." Hinata dühösen lenyomta, s vagy öt percen át még próbálkozott vele, mikor aztán elfogyott a türelme. Dühében fogcsikorgatva vágta földhöz a mobilt, ahogy azt már annyiszor megtette képzeletben. A készülék földdel való találkozását mutatta, hogy darabjai kétfelé pattantak, de a ricsajra Hinata magához tért. Felkapta a darabokat, és megnyugodva állapította meg, hogy csak a háta pattant le. A fiú visszacsúsztatta azt a helyére, aztán tehetetlenségében úgy döntött, megy, és jár egyet. 

Úgyhogy most itt van, és megy, amerre a lába viszi. A mobilt persze nem hozta magával, mert félt, hogy egy újabb sikertelen hívás után talán ezúttal tényleg tönkre teszi, így otthon hagyta, és reménykedett benne, hogy amint hazaér, bátyja már elérhető lesz. 'Hülye Neji...' duzzogott magában, és arrébb rúgott egy kavicsot. 'Ilyenkor, mikor kellenél, bezzeg nem vagy elérhető...' Hinata hirtelen megmerevedett. Ahogy kikanyarodott az utcából, amin épp járt, tekintete a nem sokkal mellette lévő, hatalmas, fehér épületre siklott. Annak tetején nagy, csicsás, világító betűkkel a "Vörös Róka" felirat díszelgett.
'Mi a francnak jöttem ide?!' Dühöngött magában, de bármennyire is nem akarta, a lábai egyre csak vitték a cukrászda felé. 'Nem megyek fel hozzá!' Mondogatta, ahogy megközelítette a lépcsőt 'Csak megnézem őt...' Úgyhogy nehezen, de megállj parancsolt lábainak, s felnézett a teraszra. Matsurit rögtön megpillantotta, de azt a bizonyos fiút, aki őt érdekelte volna, nem találta... Hátrébb lépett, hogy a terasz hátsó részeire is ellásson. S akkor végre meglátta a félreismerhetetlen, aranyszőke fürtöket. Naruto az egyik asztalnál ült, s önfeledten nevetgélve beszélgetett az egyik vendéggel. Hinata kíváncsi volt, ki lehet az, aki ilyen mosolygásra készteti a szőkét, ezért még hátrébb lépkedett, és próbált olyan szöget találni, ahonnan rálát annak arcára. Talán mikor meglátta az őszes fehér hajat, már akkor riadóztatnia kellett volna magát. De nem esett le neki. Csak mikor a férfi letette az asztalra az addig maga előtt tartott könyvet, és így láthatóvá vált az arca, melynek nagy részét, szokás szerint, sötét maszk takarta el a kíváncsi szemek elől...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés