- Szóval semmi különös, mi? A bizonyítványt megkaptad már?
 

Hinata halkan belehümmögött a telefonba, amit vállával szorított az arcához, miközben jobbjával kiemelte az edényt a hűtőből. Kinyitotta, de ahogy az émelyítő szag megcsapta orrát, rögtön visszarakta rá a fedőt, és az egészet undorodva a kukába hajította. Szemeivel újra a hűtő tartalmát pásztázta, de arca egyre komorabb lett. Nincs semmi ehető kaja!?
 

- Ja, megkaptam.
 

Meg sem fordult a fejében, hogy esetleg bővebben kifejtse. Majd rákérdez, ha akar. Amúgy is bosszantani akarta Nejit, amiért az képes volt felverni az álmából...
 

- És? - Hinata meg mert volna esküdni, hogy fojtott, kuncogásra emlékeztető hangot hallott. - Fogadok megint mindenből színötös lettél, ugye? 
 

Hinata nem válaszolt. Komolyan, a bátyja szájából ez is úgy hangzik, mintha baj lenne! Ezek után nem mondhatja, hogy ja, persze, kitűnő, mint mindig. Elég, ha az osztálytársai strébernek tartják.
Szóval válasz helyett inkább kivett egy doboz tejet, majd ahogy kiegyenesedett, bosszúsan becsapta a hűtő ajtaját. Már megint müzlire kell fanyalodnia. Lerakta a dobozt a konyhaasztalra, aztán a szekrényhez lépett, és turkálni kezdett a zacskók között. Sajnos, elég heves mozdulatokkal csinálta, úgyhogy biztos lehetett benne, hogy bátyja is hallja. De az nem tette szóvá.
 

- Hallgatás, beleegyezés. Gratulálok, hugi. Egy újabb tökéletesen eseménytelen évet tudhatsz a hátad mögött.
 

- És? Közöd?!
 

Hinata lecsapta a tálat az asztalra, majd egy zajos mozdulattal vágódott neki a széknek, és bosszúsan öntötte bele a tejet. Annyira, hogy ki is loccsant egy kicsit. 
 

- Csak nem akarom, hogy elrontsd az életed. Már tizenhét éves vagy, Hinata! És mi különbséget érzel a mostani, és a hét évvel ezelőtti éned között?
 

Hinata elnyomott egy káromkodást, ahogy a törlőrongyért nyúlt. Közben fél vállról válaszolt vissza Nejinek.
 

- Neked meg mi közöd hozzá, hogy hogyan élem az életem? Egyébként, úgy beszélsz, mintha te nem lettél volna egész életedben kitűnő tanuló.
 

- Nem a tanulmányaimról beszélek, Hinata. Én tehetséggel születtem, nem kellett tanulnom ahhoz, hogy mindenből a legjobb eredményeket érjem el. Volt szabadidőm, amit pedig emberekkel töltöttem. Te ellenben éjjel-nappal tanulsz, és nincsenek barátaid. Mit gondolsz, hova fog ez vezetni?
 

- Na álljunk meg egy szóra! - Hinata törlő mozdulatai megálltak, s immár teljes figyelmét arra az idegesítő, egoista hangnak szentelte a telefonban. - Először is: Ennél beképzeltebb beszólásod még aligha volt! Másodszor: Képzeld, nem éjjel-nappal tanulok! Attól, hogy nem akarom kidugni a lábam a szobámból, mert félek, hogy a te ronda képedbe botlom, bocsánat, még nem lettem tanulásmániás! És harmadszor: Miből veszed, hogy nincsenek barátaim? Képzeld, vannak!
 

- Igen? - Hinata szinte látta maga előtt a bátyja gúnyos, féloldalas mosolyát. Zavartan jött rá, hogy mennyire belelovallta magát az egészbe, és ez nyilván a bátyját igazolta. Pedig nem volt igaza. - És kik azok a barátok? Akikre mindig számíthatsz?
 

Hinata gondolkodás nélkül vágta volna rá, hogy Sakura, Ino, satöbbi, satöbbi... De aztán leesett neki Neji utolsó mondatának értelme. "Akikre mindig számíthatsz." Számíthat ő mindig a lányokra? Kényszeredetten elmosolyodott. Nem, a lányok még sose tettek neki semmi szívességet. Inkább ő volt az, aki rendszeresen a segítségükre sietett, mikor azok balhét csaptak. Mint valami vészfék, amit ha meghúznak, az megoldja a problémát. A barátai voltak? Akikkel sokat van együtt, akik mindent tudnak róla, és azért szeretik, aki? Nem. Sakuráék csak a haverjai voltak. És tényleg nem volt egyetlen barátja sem.
 

- Látod? - Hinata biztos volt benne, hogy bátyja önelégülten mosolyog. - Figyelj, én nem bántani akarlak. De most nyár van. Semmire nem tudod ráfogni, hogy nincs elég időd. Úgyhogy kapd össze magad, és járj el otthonról, ismerkedj. Még egy év, és fősulira mész, úgyhogy addig változtass, és ne legyél ez a begyepesedett, szürke személy, mint most. Hinata egyetlen szóba bele tudta sűríteni minden mondanivalóját.
 

- Utállak!
 

Hallotta, hogy Neji felnevet a telefonban. Ő pedig a fogát csikorgatta.
 

- Ejnye, Hinata. Utoljára akkor mondat ezt nekem ilyen hangon, mikor hat éves korodban elszöktél. Emlékszel?
 

- Mintha el tudnám felejteni... - Morogta a lány. És igaz is volt. Ő maga nem emlékezett az egészre, mert akkor elég beteg volt, lázas, meg minden, de Neji és az anyja rendszeres időközönként emlegették az esetet. Ráadásul, a bal hüvelykujján végigfutó fehér forradás mutatta, hogy egykor csúnya vágást szerezhetett oda.
 

- Akkor is valami hasonló semmiségen kaptad fel úgy a vizet... Most nem fogsz elszökni?
 

Hinata nem reagált, csak dühtől remegő tagokkal fojtatta a kiömlött tej feltörlését. Közben lassan bátyja hangja is visszatért a szokott színébe, de határozottan érezhető volt benne a derültség. - De viccet félretéve, én teljesen komolyan beszélek. Apáék sincsenek otthon, én se... Nem unalmas egyedül abban a nagy lakásban? Ha elmennél ismerkedni, talán fel is vihetnél valakit...
 

- Neji!!! - Üvöltött Hinata a telefonba, és halvány pír jelent meg az arcán.
 

Utálta a testvérét, de amit a legeslegjobban gyűlölt benne, az az, hogy folyton szemrehányó megjegyzéseket tett neki, amiért tizenhét éves létére még soha nem volt fiúja. És így, magától értetődően, még soha nem...
 

- Mi a baj, hugi? Talán nem így van?
 

Egyértelmű volt, hogy jól szórakozik. Hinata már ott tartott, hogy rávágja a telefont, de az túlságosan... gyerekes lett volna.
 

- Fogd be! Ha épp tudni akarod, holnap találkozóm lesz valakivel.
 

- Igen? - Neji hallhatóan megdöbbent. Erre nem számíthatott. - És kivel?
 

Hinata legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Miért kellett kikotyognia? Pedig Neji volt az utolsó személy, akinek az orrára akarta kötni... Még a végén kérdezősködni kezd, és ha megtudja, hogy egy idegen pasival megy "randizni"... A gondolatra kirázta a hideg.
 

- Semmi közöd hozzá! 
 

- Ó?! - A döbbenet eltűnt bátyja hangjából. - Majd elhiszem, ha találkozom vele.
 

'Na arra várhatsz...' Gondolta Hinata sötéten, de máshogy nem reagált. Végre helyet foglalt az asztal előtt, és öntött a müzliből a tálba, majd megkutyulta, és a kanalat a szájához emelte. Testvére nyilván meghallotta a ropogást, mert a következő pillanatban színlelten drámai hangon mondta:
 

- És Hinata enni kezd, szegény bátyját pedig válaszra sem méltatja. - Aztán egy sóhaj után mosolygós hangon folytatta. - Na jó étvágyat, hugi.
 

Hinata válaszképp csak dühödten mordult egyet. Aztán rá akarta csapni a telefont bátyjára.
De az hamarabb lenyomta. Hinatának komoly önkontrollba került, hogy ne vágja a falhoz a készüléket. Folyamatosan emlékeztetnie kellett magát, mennyire nincs arra szüksége, hogy újat kelljen vennie...
Bosszúsan evett tovább. Nem sokat beszélt a bátyjával, mióta az elment Londonba, de olyankor mindig ez lett a vége. Neji sosem mesélt arról, milyen odakint, vagy hogy megy a suli. Nem, ő rendre felhívta Hinatát, hogy ha már életben nem tudja, legalább telefonon keresztül cukkolja. Mint például ma is. Még csak hajnali hat óra volt, (Na jó, annyira nem hajnali az időpont, de mindenki szeret sokáig aludni, ha már egyszer nyári szünet van) mikor csöngeni kezdett az a hülye telefon, és mivel a hívó szemlátomást nem szándékozott feladni, Hinata kénytelen volt morogva kimászni az ágyból. És aztán, részt vennie ebben az ostoba beszélgetésben. Pedig amúgy is rossz hangulata volt. A nyár tényleg tikkasztóan forrónak ígérkezett, mert már reggel is olyan meleg volt, hogy a lányról csak úgy folyt a víz, ahogy kimászott az ágyból. És még csak június eleje van! Mi lesz itt augusztusban? Miközben reggelizett, azon gondolkodott, amit Neji mondott neki. Tényleg teljesen egyedül lenne? 'Talán igen' Gondolta Hinata, ahogy újabb falat csúszott le a torkán. 'Talán csak haverjaim vannak, testi-lelki jóbarátaim nem. És akkor mi van? E miatt rosszabb ember vagyok?' Ő nem is érezte szükségét annak, hogy valaki folyton vele lógjon. Nem volt érzelgős típus. És ez a haveri kötelék, vagy mi, neki tökéletesen megfelelt.
Ami pedig a fiúkat illeti... Nem az ő hibája, hogy még egyetlen értelmes pasit sem vezetett elé a sors! A fiúk rendre elájultak a külsejétől, és a kimért modorától, de egyikük sem próbálta még behatóbban megismerni a lányt. Ezekkel kösse össze az életét...? Nem. Ő nem siet. Majd akad az útjába valaki.
Ha meg nem, akkor így járt. Azt viszont nagyon idegesítette, hogy úgy elszállt, és kikotyogta a holnapi találkozót. Ha Neji valahogy kiderítené, hogy egy vadidegen sráccal randizik... Nem, azt nem élné túl.

Erről eszébe jutott a tegnapi beszélgetés RamenBoyjal. A gondolat hatására valamicskét megnyugodott.
Habár szinte semmit nem tudott meg a srácról, azt azért el kellett ismernie, hogy van egyénisége. Vagy nem is az, inkább... kisugárzása. Igen, ami még a gépelt soraiból is csak úgy süt. Hinata tényleg kíváncsian várta már a találkozást. De nagyon nem akarta, hogy meglássák őket együtt. Még a végén kínos kérdéseket tennének fel, ami már csak azért sem lenne jó, mert akkor kiderülnie, hogy ő tulajdonképpen nem is Sakura... Egy apró hangocska mondta neki a fejében, hogy csúnya dolog, amit csinál. A fiú csak meg akart ismerkedni vele. Nem tehet róla, hogy balfék. Akkor mégis miért kell így büntetniük? Hinata még nem gondolt bele, milyenre tervezheti Sakura azt a "leleplezést". 'De hát...' Gondolta, miközben felállt az asztal mellől, hogy az időközben kiüresedett tálat a mosogatóba rakja. "Ha nagyon durván akarják, majd beszélek a fejükkel." Ekkor eszébe jutott, hogy ő ma még Sakurával is akar beszélni. Hisz meg kell tudnia RamenBoy nevét! És egyéb dolgokat is meg akart vitatni vele... Ránézett a faliórára, ami 8-at mutatott. Már biztos ébren van. Visszasétált a szobájába, és a szekrényhez lépve kiturkált belőle néhány dögös lila és fehérszínű ruhát. Ahogy jobban belegondolt, ő szinte mindig ezt a két színt hordta. Talán emiatt "unalmas"...? 'Nem számít', döntötte el magában, ahogy kisétált a szobából, le a lépcsőn, és már a bejárati ajtót kulcsolta be a háta mögött. 'Ha ebben érzem jól magam, nem érdekel mások véleménye.' Zsebre dugta a kulcsot, majd a kezeit is, és a reggeli nap fényével küzdve megindult Sakura háza felé.




Nem volt biztos abban, hogy már mindenki ébren van, úgyhogy csak meg akarta csörgetni a lány mobilját. Előhúzta a saját telefonját, és gyorsan kikereste a listában Sakurát, de mikor hívni próbálta, az sikertelent jelzett. 'Kikapcsolta volna?' gondolkozott, s közben vizsgálódó pillantásokkal méregette a lány házát. 'Vagy csak szimplán lemerült?' Végül, jobb ötlet híján mégiscsak megnyomta a csengőt. Még ő, aki kint állt, is hallotta, ahogy berreg, majd nem sokkal később egy morcos női arc jelent meg az ajtóban.
 

- Jó reggelt kívánok - köszönt illedelmesen Hinata, látván az arckifejezést. - Elnézést, hogy ilyen korán zavarok, de beszélnem kéne Sakurával.
 

- Á, Hinata. - A nő unott arccal nézett rá. - Sakura mondta, hogy valószínűleg jönni fogsz. És, hogy ha itt vagy, adjak oda neked egy levelet.
 

- Sakura nincs itthon? 
 

'Na, már megint nem gondolkodok...' Feddte meg magát gondolatban. 'Az anyja szavaiból egyértelmű, hogy nincs.'
 

- Nem egyértelmű? Elment segíteni egy ismerősének felkészülni a vizsgáira.
 

Hinata gyorsan bólintott, mire a nő sóhajtott egyet, és visszament a házba. Sakura igazán szólhatott volna, hogy nem lesz itthon! Akkor teljesen feleslegesen tette meg ezt az utat. Most honnan fogja megtudni RamenBoy nevét? Hisz holnap már itt lesz! 'Ja igen.' Jutott eszébe. 'Azt mondtam neki, még ma is fenn leszek.' Egyik lábáról a másikra állt, míg Sakura édesanyja újra meg nem jelent az ajtóban, kezében egy fehér borítékkal. Lassú léptekkel lejött a lépcsőn, és a kerítésen átdugta Hinatának. 
 

- Tessék.
 

- Köszönöm, és mégegyszer, elnézést a zavarásért! - Gyorsan a zsebébe süllyesztette a levelet, és elindult visszafelé. A hideg rázta Sakura anyjától.

Égette a kíváncsiság a bőrét, de nem nyitotta ki a levelet, míg haza nem ért. A végén még elüti egy autó, ahogy olvas! Mikor visszaért a lakásába, lerúgta lábáról a cipőket, és leült az ágyára. Hátát a falnak vetette, miközben feltépte a borítékot, és kivette belőle a papírlapot, amin Sakura kézírásával a következő szöveg állt:
 

Szia, Hinata!
Csak most jutott eszembe, hogy elfelejtettem szólni neked: Holnap és holnapután egész nap nem vagyok a városban. Tudod, hogy az egyik ismerősöm most fog vizsgázni, és most két napig segítenem kell neki a felkészülésben. A telefont pedig tilos magammal vinnem, különben szétver... -_- Szóval vérzik a szívem, de nem tudsz kapcsolatba lépni velem. Mindenesetre, sok sikert a "pasizáshoz"! Drukkolok ám! xP Ja, egyébként korábban elkértem a telefonszámát, ráírtam a lap hátára. ;)
Remélem, semmit nem felejtettem el. Akkor két nap múlva!
Sakura
 

'Méghogy semmit!?' Hinata meredten nézte a lapot. 'Legalább a nevét igazán ráírhattad volna, pancser!' Most menjen el, és járja be a várost Ino vagy Tenten után kutatva? Nem, nincs kedve ilyen forróságban bejárni a várost. Majd megoldja valahogy. Inkább megfordította a lapot, aztán előhúzta a mobilját, és bepötyögte a számot. Jobb híján RamenBoy-ként mentette el, de nagyon meg akarta már tudni a másik nevét. Végül elnapolta a problémát. Úgyis csak holnap jön meg. Addig még bármi történhet.

Hinata sokáig gondolkodott, mihez kezdjen, végül úgy döntött, kimegy fényképezni. Volt a város szélében ugyanis egy rész, amit még nem tettek tönkre a lakóházak, és Hinata szerette volna, ha ez így is marad. Szeretett oda járni, mert nem volt ott mást, csak a csönd, és a tiszta mező, fák, bokrok. A legtöbb képét ott készítette, mert a szép tájban mindig el tudott feledkezni az összes bajáról. Ráadásul, sok a fa, ami egyenlő azzal, hogy sok az árnyék. Nem is vesződött sokáig. Egy fél óra múlva már a bérletét mutatta a buszsofőrnek.


 

*

Igen, ez az az illat! Kellemesen virágos, keveredve a fű illatával! Hinata mélyet szippantott a levegőből, aztán táskáját ledobta az egyik fa alá. A mező nem üdítő zöld volt, ahogy az ember elvárná, sokkal inkább sárgás. De épp ez tette olyan különlegessé. A fekete a szeme elé emelte gépét, és lekapta a tökéletesen kék égbolt előtt átúszó fehér, pamacsos felhőket. Elmosolyodott a gondolatra, hogy Shikamaru ha itt lenne, most biztos azokban gyönyörködne... Lassan járta körbe a helyet, amit már úgy ismert, mint a tenyerét, és ami mindig tudott neki olyan új dolgokat mutatni, amiket érdemes volt megörökítenie. Mivel tényleg nagy volt a forróság, az erdősebb részek felé vette az irányt. Ahogy beért a fák közé, rögtön megérezte a lombok adta árnyék hatását felforrósodott bőrén. Folyamatosan kattintgatta a gépét, tudta, hogy otthon aztán úgyis több mint a felét ki fogja selejtezni.

Valóban a fényképezés volt az egyetlen, ami elő tudta hívni a művészi oldalát. Ilyenkor végtelenül nyugodt volt, és semmi nem tudta kihozni a sodrából. Legszívesebben lehunyta volna a szemét, hogy az egész világról megfeledkezve pihenhessen itt. Nem sok ember tudta, hogy szeret fényképezni, és még kevesebben voltak, akik látták a képeit. De azok mind teljesen le voltak döbbenve. Állításuk szerint a képek alapján meg nem mondták volna, hogy Hinata készítette őket. Teljesen más érzéseket sugároztak, mint amilyennek a lányt ismerték. Hinata visszaeresztette nyakába a gépet, s kezét megtámasztotta egy fatörzsön, ahogy kinézett mögüle. Elmosolyodott. Ez volt a kedvenc helye. A fák mögül kinézve láthatta, hogy körülbelül öt méterrel előtte egy meredek, csaknem függőleges emelkedés állt, így tőle magasabban feküdt az ismét csak sík mező. A látványt az tette szokatlanná, hogy a meredek oldalon tanyázó rengeteg, tüskés bokor mögött csodaszép virágok nyíltak. Nehéz volt megközelíteni, mert vagy a messzebb lévő kerülő úton lehetett fölmenni, vagy, vigyázva a bokrokkal, a meredek oldalon felkapaszkodni. De igazából, nem is érte meg. Hinatát nem a virágok nyűgözték le. Sokkal szebb volt a fák között megbújva figyelni a tájat. A lánynak mindig furcsa érzése támadt, mikor itt járt. Számtalan alkalommal járta körbe ezt a helyet, de mikor ide ért... Mindig ugyanaz a fa mögött hajolt ki, és ugyanazt a pontot szúrta ki magának.. Valami a szíve mélyén mindig megmozdult a látványra, mintha a hely erővel húzná, vonzaná magához. Ilyenkor megszűnt körülötte a világ, s ő szinte szobornak érezte magát, ami örökké ott fog állni a fa törzse mögül kihajolva, ahogy szemeit úgy szegezi a mezőnek, mintha várna valamire... Nem tudta volna megmondani, mikor kezdődött. Akkor járt itt először, mikor fényképezni kezdett, ami körülbelül tíz éves korában lehetett. Az akkori képei persze egy fapadkát sem érnek, de maga az érzés, ami akkorról megmaradt... Nem tűnt el. Eszébe jutott a reggeli beszélgetése Nejivel. "Már tizenhét éves vagy, Hinata! És mi különbséget érzel a mostani, és a hét évvel ezelőtti éned között?" Hinata összeszorította a száját, ahogy kénytelen volt beismerni: Gyűlölheti, utálhatja, de a bátyja az, aki a legjobban ismeri őt ezen a világon. 'De nem fogok most ezen agyalni.' Döntötte el magában a lány, aztán kilépett a fa mögül, és a mező felé indult. Ahogy elhagyta a fák nyújtotta árnyékot, mintha egy varázslat szállt volna le róla. A megfoghatatlan érzések mind kiröppentek, mintha csak azon az egy helyen volnának érezhetőek. 'Bár, ki tudja...' Hinata megemelte a gépet, és ráközelített az egyik virágra, ami szinte összefonódott a tüskés növény egyik ágával. 'Talán így is van.'


Hinata csak akkor döntött úgy, hogy ideje hazamenni, mikor a bőre már annyira égett, hogy biztos volt benne, jóval elmúlt dél. Bosszús volt, amiért ennyire belefeledkezett a tájba, hogy még az időre sem figyelt. Márpedig nem akart napszúrást kapni. Abban sajnos nem kételkedett, hogy jól leégett a válla...
A busz viszonylag hamar jött, úgyhogy aztán abban zötykölődhetett egy fél órát, beszívva az izzadságszagú, fülledt levegőt, nyomorogva a tömegben, nekinyomódva a sok áporodott testnek.
Miután hazaért, első dolga volt, hogy rohant a fürdőbe, mert már rosszul volt a saját szagától. Felfrissülten ment le a konyhába, hogy kivegyen egy üdítőt, s közben emlékeztette magát, hogy még be kell vásárolnia. Aztán visszament a szobájába, leült az íróasztalhoz, és benyomta a gépet.
Természetesen első gondolata az volt, hogy megy, és megnézi, fenn van-e RamenBoy, de már komolyan rosszul lett magától. Miért izgatja ennyire az a srác? Úgyhogy inkább ment, és megnézte, jött-e új e-mailje. De csalódnia kellett.  Még vagy negyed óráig elfoglalta magát, de aztán már nem tudott mit kezdeni. Nem halogathatta tovább, felnézett arra a bizonyos honlapra... Nem nézelődött, első kattintással ment a partnerekhez, de RamenBoy nem volt elérhető. Viszont az "üzenetek" menü vörösen villogott, úgyhogy rögtön ráklikkelt. Vajon miért nem lepődött meg különösebben, hogy RamenBoy volt a feladó?
 

Szia, Hinata! =) Tudom, hogy tegnap még azt mondtam, jó lenne, ha ma is beszélhetnénk, de az a helyzet, hogy közbejött egy fontos program. Tudod, a fiúk mind ma költöznek ki a koliból, velem együtt, aki ugye késő délután indulok Konohába, úgyhogy kitalálták, csináljunk egy búcsú bulit. Elnézünk a helyi szórakozóhelyekre, satöbbi... Sai azt mondta, ismer egy tök jó helyet, táncparkett, meg minden... Alig várom.^.^ Bár Gaa-t még kell győzködni egy kicsit, de őrá tudom, mivel lehet hatni. ;P Lényeg a lényeg, sajnálom, de már csak személyesen beszélünk legközelebb. ^.^ Fogalmam sincs, mikor tudunk találkozni, valószínűleg csak meló után. Első nap már rögtön munkába fognak. -_- Én a múltkor megadtam a számom, de te azt mondtad, a napokban veszel telefont. Sikerült? Ha igen, elküldhetnéd a számod. Ha nem, akkor pedig valami olyat, amin elérhető vagy. Hát, alig várom a holnapot! :DD Még utoljára eszek egy jó nagy tál rament. X)) Nyammi!

'Naná, hogy nem köszönt el. Milyen modor ez? Most honnan tudja meg a nevét?! Hinata fáradt sóhajjal lépett ki, és hátradőlt a székben. A plafonról lelógó aszfaltszínű lámpát kezdte tanulmányozni, miközben az olvasottakon tanakodott. Búcsú buli? Azzal a Sai-fiúval és valami "Gaa" nevezetű egyénnel? Sőt, 5 fiú együtt? Valamiért úgy érezte, nem sülhet ki túl sok jó ebből...'

Azért előhalászta a mobilját, s bepötyögött neki egy sort. Így legalább lementheti a számát.
"Jó szórakozást! HH." Eredetileg automatikusan írta volna, hogy Hyuuga Hinata, de rájött, hogy a fiú nem ezen a néven ismeri. De egyszerűen képtelen volt rávenni magát, hogy "Haruno Sakurát" írjon. Már a  HH-ból is remélhetőleg rá fog jönni, hogy ki ő. Így, hogy még RamenBoyjal sem beszélhetett, már tényleg nem tudott semmit kitalálni, amivel elüthette volna a nap további részét. Mikor eljött az este, nem tudta volna megmondani, mit csinált délután, inkább csak hamar lefeküdt. S közben arra gondolt, a másnap már biztosan több izgalmat tartogat számára.


 

*

Hinata egy laza mozdulattal bezárta maga mögött az ajtót, és elfordította a kulcsot, majd a zsebébe süllyesztette azt. Ahogy kilépett az utcára, némileg megnyugodva állapította meg, hogy valamivel hűvösebb az idő, mint az előző nap volt. 'Vagy nem is hűvösebb, inkább kevésbé forró.' - Húzta el a száját. Délelőtt tíz felé járhatott. Úgy döntött, tesz egy sétát még a déli forróság előtt, hátha eszébe jut valami, amivel leköthetné magát, míg RamenBoy nem jelentkezik, hogy végzett a melóban. Ahogy járta az utcákat, elég sok ismerősbe botlott bele, akik rendre köszöntek neki, és ő vissza is köszönt. - De azokkal, akik esetleg a hasznára is válhattak volna, Ino, vagy esetleg Tenten, velük, természetesen nem találkozott. Shinót azonban épp hogy csak sikerült kikerülnie. Mikor meglátta, hogy a tapadós fiú egyenesen felé tart, noha nem vette észre a lányt, ő gyorsan lekanyarodott az első kereszteződésnél, és futólépésben eltávolodott tőle.

Csak ment előre, gondolkodás nélkül, és csak arra eszmélet, hogy a Vörös Róka cukrászda előtt áll. A meleg miatt a legtöbb vendég a kinti teraszos, napernyővel fedett részen üldögélt, miközben fagylaltkelyhet eszegettek, vagy épp jégkását kortyolgattak. Ahogy rájuk nézett, a lány is megkívánta a hideg italt, úgyhogy rövid gondolkodás után felment a lépcsőn, és helyet foglalt az egyik üres asztalnál. Úgy ült le a székre, hogy az épületnek háttal üljön, mert így ki tudott nézni az utcára. Ha valaki olyan jönne, akivel nem akarna találkozni, akkor gyorsan elslisszolhatna. Ritkán járt a Vörös Rókába, mert utált minden édes nyalánkságot. De a jégkásájuk finom volt, különösen az ilyen forró napokon.
 

- Elnézést. - Hallott ekkor egy vékonyka hangot a háta mögött. - Mit hozhatok?
Ahogy megfordult, egy kedves sötétbarnahajú lánykát látott. Mivel a lány azon kevesek közé tartozott, akikkel jól kijött, bátorítón elmosolyodott.
 

- Á, szia Matsuri. - A lány szemmel láthatóan fellélegzett. - Itt kaptál nyári munkát?
Ahogy a lány bólintott, Hinatának eszébe ötlött, mennyire jó lett volna, ha őt is felveszik ide.    Matsurival egész jól el lett volna. 'De...' Gondolta fanyarúan. 'Ez már a múlté.'
 

- Egy kétdecis kivis jégkását szeretnék. 
 

- Rögtön hozom! - Mondta, immár bátor hangon, mosolyogva a lány, és visszasietett az épületbe.

Hinata magában megállapította, hogy aranyosan áll neki a cukrászda fehér-vörös színű, rakott egyenruhája.  Hinata derűsen figyelte, ahogy Matsuri véletlenül nekiszalad az épp akkor kilépő igazgatónak, majd vörösre gyúl, és sűrű bocsánatkérések közepette eltűnik az ajtó mögött. Hinata  vetett egy gonosz pillantást az ősz hajú öregre, aki elutasította őt és nem vette fel ide nyári munkára, majd visszahajolt az asztalhoz, s tekintetét újra az utcára fordította. Legnagyobb sajnálatára azt kellett látnia, hogy egy barnahajú fiú stíröli őt csillogó szemekkel. Már automatikusan állt volna fel, hogy elhagyja a helyet, amilyen hamar csak lehet, de tudta, hogy Kiba úgyis követné, ráadásul Matsurit is kellemetlen helyzetbe hozta volna, hisz már megrendelte az italát. Úgyhogy fogcsikorgatva visszaereszkedett, és savanyú képpel nézett a fiúra, aki most felsietett hozzá, és megállt mellette.
 

- Szia, Hinata! - Köszöntötte vidáman, mintha nem is látná a másik arckifejezését. - Leülhetek?
És mielőtt a lány reagálhatott volna valamit, már ott is ült vele szemben az asztalnál.
 

- Persze... - Morogta halkan, de a fiúnak természetesen nem esett le semmi.
 

- És hogy telik a szünet? Ritkán látlak mostanában! Vállaltál valami nyári munkát? Én...
 

És csak mondta és mondta. Hinatának már teljesen elege volt az idiótán csacsogó fiúból, de legalább addig ki kellett még húznia, míg Matsuri meghozza az italát. Azt aztán gyorsan felhörpinti, és már megy is a fenébe. Rá se nézett a fiúra, aki szüntelenül mesélte az eddigi nyári élményeit, hogy ki hova ment dolgozni, hogy hova akar ő menni továbbtanulni, satöbbi, satöbbi... Inkább kezével kitámasztotta az arcát, s a fiú háta mögött ellesve a tájat nézte, fülével pedig a háttérzajokra figyelt. 
 

- Mami! Nem tudok dönteni! - Hallott egy vékony hangot. A hang gazdája nem lehetett több öt évesnél.  - Csokis, vagy epres fagyit kérjek?
 

- Amilyet szeretnél, kincsem - Válaszolta egy kedves női hang.

A balján egy fiatal férfi a nyaralási terveit mesélte egy másik személynek, aki feltehetően a barátnője volt, mert lelkes folyamatossággal hümmögött bele a monológba. Nem messze tőlük recsegős férfihang kért egy pohár erős, fekete kávét.
 

Hirtelen csörömpölést hallott. Ellenállt a késztetésnek, hogy hátra nézzen, s magában elrebegett egy köszönetet.  Kiba ugyanis a zajt meghallván elhallgatott, és ellesett Hinata háta mögött.
 

- Naruto!!! - Hallotta felzengeni az igazgató dühödt hangját. - Mit művelsz?
 

- Sa-sajnálom! - Kiáltotta egy másik, fiatalabb hang. - Rögtön összeszedem!
 

'Na!' gondolta Hinata 'Még egy idióta. Hogyhogy mindenhol ezek hemzsegnek?'
 

Legnagyobb sajnálatára Kiba túltette magát a történteken, és folytatta a csacsogást. Hinata unottan meredt a fiú arcába, de nem is igazán őt nézte. Ujjaival lassan dobolt az asztalon. 'Csak lenne már délután.' Fohászkodott magában, s ezen még maga is meglepődött. 'Nem bírom ezt a semmittevést...'

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés