Egy, kettő, három, négy. Egyenletes kattogással teltek a másodpercek. A nagymutató is kitartóan araszolt tovább, majd nyolcat ütött a kopott, kalendáriumos falióra. Sasuke szerette ezt a régi szerkezetet, ez volt az egyetlen emlék, amelyet megőriztek hajdani otthonukból. Itachi eladott mindent, hogy boldogulni tudjanak, és ne kelljen hozzányúlni szüleik megtakarításaihoz. Azt későbbre tartogatta. 

Sasuke kíváncsi lett volna rá, hogy a pénz megvan-e még, vagy a bátyja azóta már messze jár vele. Nem hibáztatta volna, de azt képtelen volt megemészteni, hogy így, szó nélkül elhagyta. 

Az óra cirkalmas betűkkel hirdette a dátumot. Hányszor kívánta, hogy azt a napot mutassa, amikor a szülei hazatérnek végre a hosszú utazásról. Most ugyanígy volt vele. Reménytelenül bámulta a számokat, bár fogalma se volt, mire vagy kire vár. Folyamatosan kínozta egy gunyoros hangocska, hogy felesleges, ne reménykedjen, soha nem jön majd senki. Még a testvére sem, és menthetetlenül egyedül marad.


Sakura szitkozódva lépett a lakásba. Majdnem elcsúszott a kövön, ami nem csoda. A cipőjét használhatta volna akváriumnak is, olyan mennyiségben lötyögött benne a víz. Nem titkolt ingerültséggel vetkőzött újra, mivel a tűzlétrán kapaszkodva megint bőrig ázott. A sérültnek ( duzzogónak ) nem is köszönt, csak egy pillanatra a kanapé felé pislantott, hogy ellenőrizze, ott van-e még, aztán rutinosan ment a fürdőbe, ismét átvedlett Itachi köntösébe, gyorsan megszárította a haját és csak utána indult a nappaliba, hogy meglesse: Sasuke él-e még, vagy elpusztította az önsajnálat.

A fiú első ránézésre épp a határmezsgyén táncol, bár nem látszott belőle túl sok. Ugyanúgy kuporgott, mint eddig, csupán csupasz lábujjai kandikáltak ki árván, egyébként a feje búbjáig eltűnt a takarók alatt. Sakura sejtette, hogy nem a didergés vette erre rá erre a tetőtől bokáig burkolózásra, hanem a viharos lelkiállapot. Sasuke most már inkább reszketett az idegességtől, mint a hidegtől, valószínűleg sok volt neki is ez az elmúlt időszak. 

Sajnálta és megértette. Lerogyott mellé és hagyta, hogy szenvedjen kedvére. 

Sokáig hallgattak így, aztán az apró kezek akcióba léptek és bekúsztak a rétegek közé, míg el nem értek a fiú meztelen bőréig, hogy megcsiklandozzák. Ez hatott, a takarókupacból végre előtűnt egy sápadt, borzas, gyanúsan vöröslő szemű egyed, aki csak nyomokban hasonlított az osztályterem nagyszájú hőséhez.

- Tán megijedtél, hogy Naruto bújt melléd? – kérdezte Sakura, hogy némi életet leheljen belé, de nem értékelték a humorát. Sasuke ingerülten válaszolt:
- Naruto sose szitkozódna olyan csúnyán, mint te az ajtóban. Talán ennyire nem akaródzott visszajönni? 

Sakura kezdte kényelmetlenül érezni magát, mert a vöröslő szempár behatóan figyelte minden rezdülését.
- Csak megcsúsztam, azért káromkodtam, de egyébként az is igaz, hogy kényszerből vagyok újra itt, mivel a haverod nem volt hajlandó átjönni – hárított flegmán. 
- Nem lep meg, amekkora bunkó – mondta Sasuke, miközben határozottan látszott, hogy igenis meglepte, a bunkó jelzőt meg úgy kellett keresgélnie a szótárában, mert valószínűleg először mondta a barátjára. Nahát, nahát! 
- Miért nem mondtad, hogy összevesztetek? – kérdezte a lány gyanakodva.

Mert nem jutott eszembe ilyen jó kifogás, gondolta magában Sasuke, miközben hangosan csak dünnyögött valami elfelejtettem-szerű választ.

- Hozok ruhát – zárta le a beszélgetést a rózsaszín, miközben nehezen állta meg, hogy el ne mosolyodjon. Innentől egyértelművé vált, hogy hazudott Naruto, Hinata és Sasuke is. 

Izgalmas volt Sasuke szobájában turkálni. Felkészült, hogy a szekrény polcain halomban betömködve fogadja majd a mosott ruha és a szennyes holmik halmaza, de meglepő egységbe rendeződtek a pólók, farmerek és egyéb hacukák. A szekrény mélyén aztán megakadt a szeme valamin. Ez az este talán mégis jó lesz! Egy kupac giccsesebbnél giccsesebb alsógatya sorakozott gondosan leghátulra pakolva, hogy még véletlenül se legyen szem előtt. Biztos Valentin-napi ajándékok! Sakura eszelős vigyorgással bányászta ki őket és kiválasztotta a legdurvábbat. Egy elefánt díszelgett rajta elől, és az ormánya helyén lyukas volt. Micsoda beteges ízlése van Sasuke rajongóinak!

Komoly képpel visszavonult a nappaliba, Sasuke fejére potyogtatott egy meglehetősen unalmas szürke pizsamát, meg a Fánis gatyát.

- Öltözz fel, addig csinálok vacsorát – adta ki az utasítást, majd várta a hatást.

Sasuke sértődötten húzgálta a fején landolt darabokat, aztán óriásira nőttek a pupillái és elvörösödött. Úgy tartotta a kezében a csinos kis boxert, mintha attól esetleg egy kiadós kolerát kaphatna.

- Szerinted ez vicces? – húzta fel a szemöldökét.
- Miért, szerinted nem? – lépett vissza Sakura hozzá, és most már képtelen volt féken tartani a benne bujkáló jókedvet. Igen, megverték Sasukét, igen, haragszik rá, és a fiú is őrá, meg veszélyes is ez az egész, de akkor se bírt hazudni tovább. Ő már nem. – Azt akartam, hogy kicsit mosolyogj! – mondta megindultan, miközben odatérdelt mellé.
- Fel van repedve a szám…
- Bírod te a fájdalmat, ha megéri – lehelet ajkai közé, és puhán megcsókolta. 

Sasuke úgy kapott az édes ajkak után, mint a szomjazó. Valóban nem számított a fájdalom, Sakura viszont vigyázott rá, gyorsan váltott. Szenvedélyes csókcsata helyett apró puszikkal borította a fiú homlokát, arcát, lehunyt szemeit, közben az ölébe helyezkedett és hagyta, hogy a köntös a derekáig csússzon. Ismerős borzongás járta át, ahogy a mohó tenyerek a combjáról felkúsztak a melléig. Tudta, hogyan irányítsa a dolgokat, hogy valóban kímélje a fiút, miközben a legjobb fájdalomcsillapítót adja neki: saját magát. 

Gyors menet volt, de annál elsöprőbb. Remegve kapaszkodott szerelme vállába, miközben úgy pulzált körülötte, mintha ketten együtt lennének a világmindenség. Zihálva borultak össze, Sakurának nem maradt ereje, hogy gyorsan lekecmeregjen róla, pedig aggódott, hogy túl nehéz. Sasuke viszont úgy kapaszkodott belé, mintha attól tartana, hogy amint lazul a szorítása, szertefoszlik szerelmes ábrándja. Józanító volt a ragacsos forróság, ami köztük kezdett csordogálni és rádöbbentette, hogy megint felelőtlenek voltak. 

- Sakura…
- Nem lesz semmi baj – ingatta meg Sakura szomorúan a fejét. – Gyere, menjünk zuhanyozni – mondta fáradtan és húzni kezdte magával.

Egy jó orvos biztos tökéletesen kielemezné, hogyan hat az orgazmus az ember szervezetére - Sasuke meg valószínűleg jót aludna az előadáson -, most viszont meglepő tapasztalattal lett gazdagabb. Korábbi félelmeit, fájdalmait mintha egy mozdulattal elsöpörték volna. Nehezebben mozgott, de kellemes kábulatban, rózsaszín ködbe burkolózva követte a lányt. Meztelen testtel, kézen fogva mentek, mint valami bibliai jelenetben, és hirtelen olyan ártatlannak is érezte magát. Amikor becsukódott utánuk a fürdő ajtaja, egy új világba csöppentek, ahol kizárva minden baj, csak ketten voltak pőrén, tökéletesen őszintén, először, mióta megismerték egymást. Sakura szemeiben ugyanolyan vágy lángolt, mint a sötét íriszekben. A forró víz lemosta minden gátlásuk. Megint összefonódtak, majd Sakura újból kímélni akarta a sérült ajkakat, ezért máshol kezdte csókolni a fiút. A csempének döntötte, Sasuke pedig félig lehunyt szemekkel élvezte a puha érintéseket előbb az arcán, majd a vállán, és egyre lejjebb. Sakura letérdelt elé. Mindkettőjüknek új volt, de valahogy természetes, hogy a lány mindenhol meg akarta kóstolni szerelmét. 

Bizalmas, törékeny pillanat. Elfogadás és odaadás, szerelem és kíváncsiság. 

A zuhanyzást óvatos törölközés és szenvedélyes ágyba bújás követte. Megint összegubancolódtak, mintha csak ez az egyetlen éjszakájuk lenne, hogy felfedezzék egymást. 


Sakura nem sokat aludt. Reggelit készített és kimosta a vizes ruhákat, meg Itachi köntösét, aztán igyekezett hajnal előtt visszaosonni a szobájába, nehogy kiszúrják a tűzlétrán. A kollégiumban csendben nekiállt tanulni, mert tegnap este bizony a lecke is elmaradt. Most se nagyon koncentrált a házi feladatra. Miközben a ceruzája végét rágcsálta, buta vigyorral merengett a könyv felett. Reggel alapos vakolással tudta csak eltüntetni arcán a kialvatlanság nyomait, de nem bánta, mivel ilyen boldog még nem volt. Sasuke egész jófej, ha nem nyílik ostoba kérdésekre a szája. 

Hinata csak mindentudóan mosolygott, mikor meglátta a ragyogást az álmodozó smaragdokban. Nem kérdezett semmit, elég volt egy pillantás szobatársára, hogy tudja, se ő, se Sasuke nem szomorkodott az éjjel. Együtt indultak a rózsaszínnel iskolába, és még az időjárás is nekik kedvezett. Elvonultak a csúnya, szürke esőfelhők, és a nap vidám meleggel köszöntötte őket. 


Itachi űzött vadként járkált az igazgató szobájában.

- Nem hagyhatjuk, hogy az alvilág így kihasználja! – kiabált a főnökével, de az idősebb férfi egyáltalán nem osztotta a véleményét. 
- Míg Sakura itt tanul, ez egyfajta védettséget jelent az iskolának. Tudod nagyon jól, hogy milyen következményekkel jár szívességet tenni vagy nemet mondani a yakuzáknak.
- Ezt akkor se hagyhatjuk! Előbb vagy utóbb mást is kérnek majd, nem csak a pénzt, vagy nem csak a modellkedéssel keresett pénzt.
- Itachi, mi ebbe nem szólhatunk bele. Komolyan mondom, hogy már bánom, amiért elárultam neked Sakura titkát!
- Csak a felelősséget akartad megosztani. Egyértelmű, hogy te is félsz tőlük!
- Ez meglepő? – csattant fel a másik is. – Hisz családom van! Ott a lányom, akivel ugyanazt bármikor megtehetik! Erre nem gondolsz?
- Te nem keveredtél adósságba, és soha nem ajánlanád fel Hinatát ezeknek a söpredékeknek, hogy törleszthess és mentsd magad.
- Nem, valóban nem, inkább meghalnék, de attól még neked sincs jogod beleszólni más családok életébe. Ez Sakura baja, és hidd el, jobb, ha nem ártod bele magad, mert nagyon rosszul járhatsz!
- Nincs vesztenivalóm!
- Te teljesen elveszítetted a józan eszedet! Az öcséd már nem is számít?
- Felnőtt, vagyis hamarosan ideje lesz felnőnie. Többet nem pátyolgatom.
- Talán haragszol rá?
- Miért haragudnék? Talán azért, mert az anyám egyedül csak vele törődött, és buta pincsikutyát nevelt belőle? Vagy Sakura miatt, mert sikerült előbb behálóznia és a lány csak őt akarja? Nem, nem vagyok ennyire kicsinyes! Képes vagyok megbocsátani, de a tény az tény. Nem kell egy életen át mindent Sasuke érdekében csinálnom.
- Itachi, aggódom érted! Most is ittál, és amiket mondasz, annak semmi értelme. Menj haza, nézd meg az öcsédet, mert tegnap csúnyán megverték. Szüksége van rád!
- Majd az orvos gondoskodik róla.
- Büszkébb annál, hogy orvost hívjon. Sakura kísérte haza.
- És te miért nem küldted át a dokit, ha tudsz mindenről?
- Mert attól, hogy mindenről tudok, még nem szólok bele a gyerekek magánügyeibe. Ez az ő döntésük.
- Sakura ott is aludt?
- Kérdezd meg, ha érdekel!

Itachi villámló szemekkel állta főnöke szigorú tekintetét, majd hanyagul intett és becsapta maga után az ajtót.

Dühös volt. A hírek hallatán még dühösebb. Képtelen volt elmenni, hátra hagyni mindent, pedig a józan esze azt diktálta volna. De mióta van egy szerelmesnek józan esze? Haragosan szedte a lépcsőket. Köszönés nélkül elszáguldott Kurenai sensei mellet és csak akkor torpant meg, amikor az épület előtt meglátta a rózsaszín, röpdöső tincseket, és a boldogan nevető Sakurát.

Ki kell őt menteni a yakuzák karmaiból!

Egy pillanat alatt döntött és cselekedett. Odarohant a lányhoz, megragadta, és a kocsijába lökte. Elmosódottan mintha az öccse kiáltását hallotta volna, de nem törődött vele, gyorsan bepattant a kormány mögé, hogy eszelős sebességgel elhajtson. A diákok riadtan rebbentek el az útjából, ő pedig fékezés nélkül áthajtott a porta sorompóján. Sakura rémülten kapaszkodott mellette. 

- Hova megyünk? – kérdezte remegő hangon. A kocsi áthatóan bűzlött a cigitől és a piától. Itachi borostásan, ápolatlanul, ezzel az agresszív arckifejezéssel teljesen idegennek hatott.
- Kimentelek. Elviszlek messze innen, hogy szabad légy – válaszolta megszállottan, mire a lány elsápadt.
- Miért gondolod, hogy itt nem vagyok szabad?
- Mindent tudok rólad. Azt, hogy hová tűnsz el napokra azzal a fura fazonnal, és miért. Láttam a fotóidat, és tisztában vagyok vele, hogy nem önszántadból csinálod, hanem mert kényszerítenek.
- Ezt nem értheted! – ijedt meg még jobban a lány, hogy Itachi talán valami őrültségre készül.
- Dehogynem! A szüleidért teszed, de ennek vége. Elviszlek messze, és soha többet nem találnak rád. Élhetsz úgy, ahogy akarsz.
- Veled?
- Ha szeretnéd, akkor velem.
- Ez őrültség, ráadásul lehetetlen! Nem fogják engedni és én se akarom! Mennyivel lennék szabadabb, ha neked lennél kiszolgáltatva? – mondta Sakura kissé szívtelenül, de észre akarta téríteni a férfit, hiszen az életükkel játszottak.
- Nem várok el tőled semmit, egyszerűen csak utazzunk el, a többit pedig később majd eldöntöd – mondta tanára elkínzottan, mert érezte ő is, hol sántít a logikája. Mégsem tudott másítani az érzésein, mikor a szíve csak azt dobogta, hogy szeretné teljesen kisajátítani ezt a gyönyörű, okos lányt. 
- Baj lesz! Itachi, állj meg! Vigyél vissza!

Sakura hiába könyörgött, hiába sírt, süket fülekre talált. Hívja fel Ibikit? Nem tud segíteni. Mire megtalálná őket, már túl késő lenne. Kezdett kétségbeesni. Túl gyorsan hajtottak a szerpentinen, esélye se volt kiugrani a kocsiból, mert egyből a mélybe zuhant volna. Hamar leértek a városba, ott a repülőtér felé vették az irányt. A lány összeszoruló gyomorral figyelte, felbukkan-e az ismerős fekete autó. Mikor az egyik mellékutcából hirtelen eléjük vágott egy sötétített ablakos jármű, kifutott az arcából a vér. Centimétereken múlt, hogy nem rohantak belé. Az ablaki hirtelen lehúzódott és egy fegyver tűnt elő, majd elsült, többször is.