A Hyuuga birtokon:

Miután rendbe tetették a kastélyt, Hinatát hazahozták a Kórházból. Hiashi utasításba adta Elsának, hogy gondoskodjon Petti, Lora, és a felesége temetésének előkészületeiről. Nejit, Lisa gondjaira bízta,

Hinatát pedig Hana felügyelte. Miután mind a három szobalány ment a saját dolgára, Hiashi visszavonult lakosztálya magányába. Kivette a fiókból a levelet, amit felesége adott át neki a halálos ágyán. Egy ideig még nézegette azt, és közben halott szerelmére gondolt, majd szomorú arccal felbontotta a borítékot... Fájó szívvel ált neki elolvasni:

"Drága férjem! Ha e sorokat olvasod, az azt jelenti, hogy én már nem élek. Tudd meg, hogy nagyon szeretlek, és mindig figyelni foglak bennetek odafentről. Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. Kevés az időm, van néhány dolog, amiről feltétlenül tudnod kell. Lehet, hogy egy kicsit sok lesz így hírtelen, de kérlek, próbáld megemészteni... Amit mondani fogok, mind igaz. Én egy Fény Boszorkány voltam, fajtámból az utolsó. A Fény Boszorkányok voltak a jóság, és a szeretet szimbólumai. Mi csak jó dolgokat cselekedtünk az emberekkel, és segítettünk nekik, ha szükségük volt rá. A világon léteztek még Sötét Varázslók, de ők már rég kihaltak, így tőlük már nem kell tartani. Viszont fellelhető még pár különleges képességgel bíró Varázsló, velük azonban általában nincs nagyobb probléma. Nem igazán jellemző rájuk a gonoszság, és nincs akkora hatalmuk sem, mint ami a Sötét Varázslóknak volt. Az igazi problémát az utolsó megmaradt Sötét Boszorkány jelentette, ő volt az, aki ezt művelte velem. Ránk támadt, végzett Pettivel és Lorával, majd a harcunk alatt mind a ketten halálos sérüléseket szereztünk, és mivel minden erőnket felhasználtuk, hogy a másik fölé kerekedjünk, már egyikünknek sem maradt ereje, hogy meggyógyítsa magát. Tudnod kell, hogy a Sötét Boszorkány is állapotos volt. A gyermeke valószínűleg életben van. Mivel félek, hogy esetleg ostobaságot csinálnál, amit később magad is megbánnál, nem fedem fel a Sötét Boszorkány kilétét, hogy ki is volt ő valójában. Legyen elég annyi, hogy ismerem a kicsi apját, aki viszont nagyon jó ember. Mivel a kislány anyja kikerült a képből, hiszem, hogy az apja képes jó irányba nevelni a lányt, és nem fog az anyjára ütni. A Sötét Boszorkányoknál nincs eleve elrendelve, hogy feltétlenül gonoszok legyenek. Ha rendes, szerető szülő neveli fel a kislányt, akkor nem történhet semmi baj. Ugyanis ahhoz, hogy egy Sötét Boszorkány feltétlen gonosz legyen, bizonyos körülményeknek kell fennállnia. Ebben az esetben, ezek a feltételek nem adottak. Aki végzett velem, ő sem volt mindig gonosz. Nem akarom, hogy a bosszúszomjad esetleg a kislányon töltsed ki elkeseredésedben. Ha a lányunkat mégis sikerül megmenteni, a jövője érdekében, elmondok néhány fontos tudnivalót, és megkérnélek néhány dologra. A Sötét Boszorkányok ereje tizennégy éves korukban ébred fel, amit az édesanyjuk ad át nekik. A saját erejük pedig tizennyolc éves korukban, ami egyesül a már meglévővel, így téve őket sokkal erősebbé. Mi, Fény Boszorkányok kicsit különbözünk ettől. A mi erőnk két évvel később ébred fel, amit kaptunk. A saját erőnk ugyanúgy tizennyolc éves korban, és adódik hozzá a már megörökölt erőhöz. Hinatának viszont ahelyett, hogy hagyományos módon adtam volna át az erőmet, védő aurává alakítottam azt, és egybeolvasztottam a testével. Így nem fognak majd rá hatni az átkok, vagy a bűbájok és a különböző szerekre, vagy mérgekre immunis lesz. Addig viszont Nejinek és neked kell rá vigyázni. Amit itt leírtam neked, kérlek, ne mond el senkinek. Úgysem hinnének neked és bolondnak néznének. Az emberek nem tudnak a létezésünkről. Kérlek, hogy mindenesetre költözzetek el innen. Ne kockáztassatok, idővel elfelejti mindenki ezt az egészet. Addig viszont jobb, ha távol maradtok. Azonban kérek, hogy Hinata tizenhatodik születésnapjára térjetek vissza Avarvárosba. Onnantól kezdve, már nem érheti semmi baj, és add át majd a neki szánt levelemet is. A házat addig bízzátok pár gondnokra, míg távol lesztek. Valamint, még hátrahagytam egy neked szánt talizmánt, és mellékeltem mellé útmutatót is. Ennek segítségével képes leszel időről-időre ellenőrizni Hinatát és Nejit, hogy nem állnak-e valami befolyás, vagy átok hatása alatt. Ne aggódj, ehhez nem kell mágiával, vagy varázserővel rendelkezned, csak a talizmánomat ne veszítsd el, és a mellékelt dolgokat hozzá. Ég veled, szerelmem!"

Hiashi arcára kiült a döbbenet. Először alig akarta felfogni a levélben írtakat. Többször is végigolvasta a levelet. Hol sírt, hol dühöngött, hol kétségbe volt esve. Oly nagy veszteség érte. Annyi kérdése lett volna még. Legszívesebben most azonnal elővette volna a Hinatának szánt levelet is, és feltépte volna, hogy hátha abból még több dolgot deríthetne ki. De eszébe jutott a fogadalma, amit feleségének tett a halálos ágyánál. Megígérte neki, hogy nem fogja elolvasni a levelet, és azt át fogja adni Hinatának a tizenhatodik születésnapján. Végül úgy döntött, eleget tesz felesége minden kérésének...

Magához hívatta Lisát, és kiadta neki, hogy kerítsen néhány megbízható gondnokot hosszú távra, akik rendben tartják a birtokot és a kastélyt, amíg ők távol lesznek, ugyanis a temetés után el fognak költözni, de a birtokot nem adják el. Utána felhívta Elsát telefonon. Elmondta neki is, hogy mi a helyzet, és lehetőleg minél előrébb próbálja egyeztetni a temetés időpontját, mert nem szeretné sokáig halogatni. - A jelen körülmények között ez érthető is volt... Fél órán belül vissza is hívta Elsa, Hiashi nagyurat.

  - Hiashi nagyúr, a leghamarabb két nap múlva kerülhet sor a temetésre. Viszont, azon a napon temetnek el egy házaspárt is, akik azon az estén haltak meg a kórházban, amikor a felesége, valamint Petti és Lora. A pap kérdezi, hogy nem gond-e, ha egyben vezényli le a két szertartást? Máskülönben csak későbbi időpontot tud adni. - Hiashinak egyből egy szörnyű gondolat futott át a fejében. De szinte azonnal el is vetette, mert eszébe jutott valami, amit felesége levelében olvasott.

"Ugyan azon az estén?! Ráadásul a kórházban?! Lehet, hogy...?! Nem, nem... Az képtelenség... Ez egy házaspár. A feleségem szerint, csak a nő halt meg. Ez biztosan csak egy véletlen egybeesés..." - Rendben van, Elsa, mond meg a papnak, hogy beleegyezem. Készítsen elő mindent. Az anyagiakat majd én rendezem.

- Értettem, Hiashi nagyúr.

***

Hiashi nagyúr gyászában észre sem vette az idő múlását, ami a temetésig eltelt. Lisa és a többiek tökéletes munkát végeztek. A Hyuuga család és hozzátartozóik egy emberként gyászolták a halott szépséget, akiről kevesebbet tudtak, mint hitték volna. Valamint a két szobalányt, Pettit és Lorát. Hiashi nagyurat mardosta a bűntudat, és szomorúan fogta a síró kisfia kezét. Senki sem mondhatta volna meg róla, hogy belül a lelkében vihar dúl, fájt neki a tudat, hogy a felesége, az asszony, akibe halálosan szerelmes volt, akit az újra kelt napnak vélt, már nincs többé. Nem akarta, hogy kisfia, a lányok, a rokonok, az egész családja lássa az elgyengülését, még mindig ő volt a család feje, így erősnek kellett mutatnia magát. Eddig nem érezte sosem mennyire is nehéz a teher, amit cipel. Felelősséggel tartozni többekért és útmutató lámpásnak lenni, aki a legrosszabb pillanatokban is szikla szilárdan helytáll, de most érezte. Amint az oltárra helyezett képet nézte a feleségéről, aki kihordta a leggyönyörűbb lányt a földön, és akinek még az sem adatott meg, hogy lássa felnőni. Minden erejére szüksége volt, hogy most is az a kemény és erős vezető legyen, akinek lennie kellett. Körbenézett a családtagjain, akik mind csendben gyászoltak és szíve legmélyén ordítani vágyott. Miért vannak csöndben? Zokogjanak, adják jelét, hogy nem csak egy átkozott ismeretlen halt meg, hanem egy Hyuuga asszony! Az ő asszonya! Mellkasát elszorította a fájdalom és ismét lepillantott a mellette álló pityergő kisfiára. Aztán Hiashit elöntötte a remény, ahogy felismerte milyen csodálatos gyermekei vannak és megtette azt, amit senki sem tett meg azon a napon. Elmosolyodott és a reményre gondolva búcsúzott el lánya anyjától. Majd körbe pillantott, hogy megnézze végül is melyik családot sújtotta veszteség ugyanazon a napon, mint őt. Családtagok helyett csak három embert látott. Mind az apa régi ismerősei voltak. Két férfi és egy nő. Csendben voltak, mintha sokkos állapotban lennének és csak néha beszéltek össze, hogy mi lesz így a szegény kis Sakurával. Rémlett neki ez a név a kórházból, emlékezett rá, hogy az ő kis Hinatája mellett feküdt egy ilyen nevű apró kis tünemény. Magában elmondott egy imát a halott párért is, és megfogadta magában, hogy Hinata több embert nem fog elveszíteni. A kis Neji vállára helyezte a kezét és gyengéden megszorította, ezzel adva tudtára a kisgyereknek, hogy ott van vele és vigyáz rá. A kisfiú válaszul csak szipogott egyet, majd felnézett apjára. Ettől Hiashinak majd meghasadt a szíve, ahogy látta a gyermek arcán legördülő könnycseppeket.

- Légy erős fiam. Nekünk nem csak magunkra, hanem az egész családra vigyáznunk kell. Most sírj csak, de ne felejtsd el, nekünk erősnek kell lenni. Valamint az anyádnak tett ígéreted se felledd el... Miszerint vigyázol Hinatára.

- Igenis, apám. De nagyon hiányzik...

- Nekem is... Nekem is, kisfiam...

Óráknak tűnő percekig nézték még az oltárt, míg szép lassan távoztak a rokonaik és az a három betegesen magányosnak tűnő ember is. Csak ketten maradtak már ott a fiával és emlékeztek a boldog mosolyokra és a kacajokra, amiket az elvesztett három nő többet nem ad nekik. Miközben emlékeikbe merültek, szitálni kezdett az eső. Hiashi felsóhajtott. Úgy érezte, szerelme az égből velük sír, mert látja őket. Erőt vett magán, megfogta kisfia kezét és finoman húzva a még maradni vágyó Nejit hazavezette.

Pár hét múlva a Hyuuga család el is költözött Avarvárosból.

***

Az Avarvárosi Kórházban:

A nővérek Sakura bölcsője mellett társalogtak, aki éppen édesdeden aludt.

- Szegény kislány, vajon mi lesz most vele?

- Annyira sajnálom szegénykét. Olyan szörnyű, hogy egyszerre veszítette el a szüleit. Az adatai szerint, nincs más hozzátartozója.

- Akkor biztosan árvaházba fogják küldeni szegénykét. Imádkozom érte, hogy valakik hamar örökbe fogják. Olyan szép kislány... Valakiket biztosan boldoggá tenne, ha ilyen gyönyörű lányuk lehetne, mint Ő.

- Reméljük, hogy igazad lesz.

Még aznap kiérkezett a kórházba az Avarvárosi Gyámügyesektől pár ember. Az orvosokkal tisztázták a dolgokat. Miután megállapították, hogy Sakura egészséges, megírták a zárójelentést is, majd átszállítatták az árvaházba. A Gyámügyesek elkérték Sakura papírjait, amiket elvittek az ügyészhez kiegészítésre és a végrendelet hozzácsatolására... Az ügyész gyorsan végzett.

- Rendben, kész is vagyunk. Ezzel kijelentem, hogy a végrendeletben olvasottak szerint, kijelölök a Haruno kastély rendben tartására két gondnokot, valamint egy felügyelőt, akiket természetesen az elhunyt vagyonából fogunk fizetni. A helyzet változásáig, vagy amíg Sakura be nem tölti a tizennegyedik életévét, a mai intézkedésem marad életben, azt megmásítani nem lehet. Így a végrendeletben szereplő Sakura, vagyona és ingóságai védve vannak.

***

Néhány évvel később:

Sakura szépen cseperedett az árvaházban. Rózsaszín hosszú haja volt, zöld szemei, gyönyörű arca, helyes kis orra. A haján kívül még rózsaszínűek voltak a szemöldökei és az ajkai is, valamint a mellbimbói és később az intim szőrzete is. Bár egy kicsit soványka volt, de szépségével még így is kitűnt az árvaházban élő többi lány közül. Ezért sokan féltékenyek is voltak rá. Viszont hiába volt szépséges és kedves... valamiért mikor örökbefogadásra került sor, Sakurát mégsem választotta soha semelyik házaspár sem. Pedig minden eltelt évben egyre jobban szeretett volna kikerülni az árvaházból.

Telt, múlt az idő, Sakura minden évben egyre gyönyörűbb lett. És ahogy nőtt a szépsége, úgy nőtt a rá féltékeny lányok száma, valamint az iránta érdeklődő fiúké is... Különösen egy fiúé, akit Kabutónak hívtak. Kétfelé álló, fésült, szürke haja volt, ami a füléig ért. A szemei feketék, nagy kerek szemüveget viselt. A testalkata áltagos, hétköznapi srácnak mondható, aki három évvel idősebb volt, mint Sakura.

A többi lány sokat piszkálta Sakurát. Sokan azon voltak, hogy pokollá tegyék Sakura életét az árvaházban. Hiába próbált mindenkivel kedves lenni, és nem felhívni magára a többiek figyelmét, mégis sokan irigykedtek rá, mért ő mindig több figyelmet kapott az intézetben a kedvessége, és a szépsége miatt, amit már majdnem átoknak vélt. Mikor közeledett a tizennegyedik születésnapja, úgy érezte, hogy már nem bírja tovább. Egyetlen barátja sem volt az intézetben. A lányok egyre több és durvább gonoszságot műveltek vele. Eldugták a cuccait, megdobálták sárral, rágót tettek a hajába, ami miatt vissza kellett vágni, vállig érőre. Fellökték, rugdosták, többször meg is verték. Gúnyolták, megvetették, egyenesen gyűlölték a kis tökéletest.

A fiúk is többször megpróbálták őt molesztálni a szépsége miatt, főleg Kabuto. Sakura azonban nem akart árulkodni a többiekre, mert úgy gondolta, hogy attól csak még rosszabb lenne a helyzete. Mikor kérdezték tőle, hogy mi történt, mindig csak annyit mondott, hogy: "Elestem, megütöttem, vagy megvágtam magam valamibe." Mindig kitalált valami mesét. A fiúktól meg eddig sikerült megvédenie magát, így nem fajultak komollyá a dolgok. Bár Kabuto egyre többször és erőszakosabban próbálkozott, mióta sikerült őt egyszer erőszakkal megcsókolnia.

Sakura egyre többször sírta álomba magát. Nagy lelki sérülései voltak, és sokszor úgy érezte, hogy nem bírja már tovább. Akármit is próbált, nem tudta elfogadtatni magát a többiekkel. Néha esténként olyan gondolatok kavarogtak a fejében, amitől még ő maga is megijedt, mert pont az ellentéte volt a személyiségének. Azon járt az esze, milyen jó is lenne valahogy visszavágni a többieknek, bár lenne elég ereje ahhoz, hogy jól megleckéztesse azokat, akik annyi szenvedést okoztak neki... Bár tízszeresen fizethetné vissza azt a kínt, amit neki okoztak. Van, akiket jól megkínozna, másokat csak egyszerűen véresre verne, és egy bizonyos személyt meg is ölne.

Mikor ezek a gondolatok jutottak eszébe, mindig elfogta utána a rémület, hogy miken jár az esze, Ő sosem tenne ilyet. Mintha lenne egy másik énje, akivel egyre sűrűbben kellene megküzdenie és mindig a felszínre akarna törni. Sokszor már az is megfordult a fejében, hogy véget vet az életének.

Elérkezett Sakura tizennegyedik születésnapja. Nagy sürgés, forgás volt aznap az árvaházban. Látszott, hogy az ott dolgozók készülnek valamire. Sakura is korán kelt ma. Maga sem tudta megmagyarázni, de valamiért úgy érezte, hogy ezen a napon valami különleges fog történni vele, amitől örökre megváltozik az élete. Kiment a fürdőszobába, és elkezdte rendbe szedni magát. Készülődés közben elmerült a gondolataiban.

"Olyan furcsán érzem magam, mintha a mai nap más lenne, mint a többi. Persze ma van a születésnapom, de biztosan nem amiatt van. Ez a mostani... valahogy különbözik a többi születésnapomtól. Még sosem éreztem így magam."

Az egyik gondozó, nem sokkal azután lépett be Sakura szobájába, hogy végzett az öltözködéssel.

- Sakura, az igazgatónő kéret téged. Kérlek, fáradj fel az irodájába.

- Az igazgatónő?! Talán valami rosszat tettem? - Kérdezte megrémülve.

- Nem, semmi ilyesmi, ne aggódj... Meglepetés. De annyit elárulhatok, hogy minden bizonnyal örülni fogsz neki.

- Értettem. Azonnal megyek.

Sakura sietve rohant fel az igazgatónő irodájába. Nagyon felcsigázott volt a hallottak miatt. Titokban abban reménykedett, hogy végre valami csoda folytán megszabadulhat végre ettől a helytől. Kopogott, majd belépett az irodába.

- Jó napot, igazgatónő. Látni kívánt?

- Ó, Sakura?! Igen, kerülj csak beljebb. Kérlek, foglalj helyet. Fontos dolgokat szeretnék veled közölni. De mindenekelőtt, had kívánjak boldog születésnapot.

- Nagyon szépen köszönöm. - Az igazgatónő is helyet foglalt, majd összekulcsolta a kezeit, komoly tekintettel nézet Sakurára és elkezdte a mondandóját.

- Sakura, jól figyelj arra, amit most mondani fogok. Lehet, hogy elsőre kicsit sok lesz, és időbe telik majd, míg megemészted. De ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy a végére örülni fogsz annak, amit hallani fogsz. El is kezdeném. - Sakura érdeklődve figyelt. - Az asztalomon van egy boríték, benne egy végrendelettel a családodtól, és egy neked szánt levél is. A végrendelet szerint, ezt csakis a tizennegyedik születésnapod alkalmával adhatjuk át neked, addig titokban kell tartanunk előtted mindent. A végrendeletben az áll, hogy a tizennegyedik születésnapodon minden vagyon és ingóság, ami a szüleidé volt, azonnali hatállyal szálljon rád, és költözz be a kastélyba, amit örököltél. A szüleid igen csinos kis vagyont hagytak rád Sakura. Gratulálok, mától gazdag vagy. Holnap el is hagyhatod az intézetet és birtokba veheted a kastélyodat, amit eddig gondnokok tartottak rendben. Szóval nem kell félned, hogy holmi dohos, lepukkant helyen kell élned. Ma teszik meg a szükséges előkészületeket, és intézik el a még hátra maradt papírmunkákat. Holnaptól új életet kezdhetsz, de a mai napot még az intézetben kell töltened. Készültünk neked egy szülinapi és egyben búcsúztató ünnepséggel.

Sakura döbbent képpel hallgatta az igazgatónő szavat. Alig akarta elhinni mindazt, amit mond neki. Úgy gondolta, ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Biztos csak álmodik, és attól félt, hogy fel fog ébredni. Mikor már biztos volt benne, hogy ez a valóság, az örömtől könnybe lábadtak a szemei. Végre meghallgattattak az imái. Végre volt rá esélye, hogy a sorsa jobbra forduljon. Végre megszabadulhat a sok rosszindulatú lánytól és fiútól, csak még egy napot kell kibírnia és vége a szenvedéseinek.

- Ne sírj, Sakura. Tudom, hogy sok volt ez így egyszerre, de megtiltották, hogy a mai nap előtt, bármit is eláruljunk neked. Holnap eljönnek érted, és megváltozik az életed. Sok szerencsét kívánok neked a jövőben.

Sakura megtörölte könnyes arcát, majd elmosolyodott. Úgy érezte, mintha egy mázsás kő esett volna le a szívéről. Nagyon boldog volt. Persze elgondolkozott azon, vajon miért nem árulhatták el neki, hogy igazából hatalmas vagyona van, csak ki kell várnia egy bizonyos életkort, amíg hozzájuthat az örökségéhez. Ezzel a tudattal talán könnyebben elviselhetőbbek lettek volna az árvaházban töltött évek. Lehet, hogy jó okuk volt rá, talán a biztonsága érdekében... De annyira felszabadultnak érezte magát, hogy hamar meg is feledkezett ezekről a gondolatokról.

- Oh! Majd elfejeltem, Sakura. Itt van a levél, amit szintén a mai nap kell megkapnod. Ha minden igaz, akkor édesanyád hagyta hátra számodra. - Sakura hírtelen visszaszállt a földre, elképedt arcot vágott, és gombóc volt a torkában. Hírtelen azt sem tudta, mit szóljon a döbbenettől.

- Egy... levél? Édesanyámtól?

- Igen, tessék. Olvasd el.

Az igazgatónő átnyújtotta Sakurának a levelet, amit a lány gyorsan el is vett tőle. Mohón bontogatni kezdte a borítékot, a szíve majd kiugrott a helyéről. Kíváncsian állt neki az olvasásnak.

"Drága Sakura. Ha ezt a levelet olvasod, az azt jelenti, hogy betöltötted a tizennegyedik életévedet. Boldog születésnapot drágám. Sajnálom, hogy nem lehettünk melletted. A mai nappal viszont megváltozik az életed. Birtokába kerültél a vagyonnak, amit rád hagytunk és a kastélynak, ami az otthonodként szolgál majd. Képes leszel új életet kezdeni, valamint egyedül boldogulni a világban, hála az anyagi háttérnek. Hiszem, hogy mindennel meg leszel elégedve és boldog életed lesz. Viszont van egy nagyon fontos dolog, amit feltétlenül meg kell tenned, akármennyire furcsán is hangzik ez most. A kastélyban a második emeleten, jobbra a harmadik ajtón belül találod majd a volt hálószobámat. Ott látsz majd egy tükröt a falon. Ha egyedül vagy, meg kell majd azt érintened. De csakis akkor, ha egyedül vagy! Ez nagyon, de nagyon fontos! Tudom, hogy elég furcsának tűnhet ez a kérés és biztos össze is vagy zavarodva, de bízz bennem. Ígérem, ha mindent úgy teszel, ahogy leírtam, mindent meg fogsz majd érteni. Ha lehet, ma kerülj mindenféle konfliktust és ne ingereld fel magad. Nagyon szeretünk!"

Sakura miután végigolvasta a levelet, kicsit csalódott volt és értetlen képet is vágott. Nem tudta mire vélni az egészet. Először boldog volt, hogy anyja szavait olvassa, aztán értetlenül állt hozzá a furcsa kéréséhez, majd csalódott, hogy mindössze ilyen rövid volt az üzenet. Olyan sok kérdésre szeretett volna választ kapni. Valahogy befejezetlennek érezte a levelet. Mintha léteznie kellett volna egy folytatásnak.

- Elnézést, igazgatónő? Nem akarok tiszteletlen lenni, de... Ennyi volt az egész üzenet? Nincs véletlenül egy másik levél is? Valahogy, olyan hiányosnak érzem ezt az egészet.

- Sajnos ez minden, Sakura. Megnézték a levélben leírt tükröt, de semmit nem találtak mögötte, se a tükörben elrejtve. Nagyon különösnek találták azt a részt, ezért utánajártak a dolognak. - Sakura most döbbent képet vágott és kicsit dühös is volt.

- Elolvasták a levelet és a tükröt is piszkálták?! Ehhez nem lett volna joguk! Ez gyalázat!

- Nézd... Megértem, hogy most feldúlt vagy. De tudnod kell, hogy a szüleid halálával kapcsolatban próbáltak kideríteni néhány dolgot a nyomozók. Ezért a törvény feljogosította őket arra, hogy felnyissák és elolvassák a levelet.

- Értem... Elnézést kérek a kirohanásért.

- Nem kell bocsánatot kérned. Megértelek. Viszont most menj, pakold össze a holmidat. Utána pedig készülődj az ünnepségedre. Szeretnénk majd tisztességesen elbúcsúzni tőled.

- Úgy érti elmondták a többieknek, hogy el fogok menni?

- Hát persze, hogy elmondtuk. Miért ne mondtuk volna el? Legalább mindenki el tud tőled búcsúzni. - Sakura most durcásan, de halkan elkezdett motyogni.

- Én jobban örültem volna, ha ez köztünk marad és a többiek csak akkor tudják majd meg, ha én már elmentem innen. Most lehet, hogy így sokkal rosszabbul fog alakulni az utolsó napom, mintha nem tudtak volna semmiről...

- Sakura, kérlek, ne az orrod alatt motyogj, mert így nem értem egy szavadat sem.

- Ja, semmi... Csak hangosan gondolkoztam. - Sakura felpattant a székből és visszasietett a szobájába készülődni. Közben Kabuto szobájába egy fiú, név szerint Kidomaru sietett be.

- Hé, Kabuto! Hallottad már a nagy hírt?!

- Miről van szó?

- Ezek szerint, még nem tudod. Sakura holnap elhagyja az árvaházat, nagy szülinapi és búcsú ünnepséget rendeznek ma neki. Mindenki készülődik.

- Ó! Csakugyan? Köszi, hogy szóltál.

- Nincs mit haver. Viszont, én léptem készülődni.

- Rendben. Szevasz. - Kabuto arcán gonosz, kaján vigyor jelent meg. Magában a következőket gondolta:

"Szóval a kis tündérkém azt hiszi, hogy anélkül elmehet innen, hogy tőlem is kapna búcsúajándékot? Este olyat kap tőlem, amit egész hátralévő életében nem fog elfelejteni..."

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés