Tulajdonképpen mit várt? Hogy Sasuke majd könyörögni fog?

Talán igen, de miért is tenné? Van barátnője, vele pedig határozottan szakított. Talán csak a birtoklási vágy ösztönözte arra, hogy elijessze Itachitól, de miért is törődne vele? Nincs köztük már semmi, és Sasuke volt az első, aki megpróbált továbblépni. 

Semmi közük már egymáshoz, és semmi köze hozzá, hogy ő mit csinál! Sakura próbált dühösen gondolni rá, de nem ment. A szíve mintha bilincsben verdesett volna. Kegyetlenül fájt, mert úgy érezte, Sasuke jogtalanul börtönözte be magának. Szabadulni akart tőle és mindattól a fájdalomtól, amit átélt az elmúlt hetekben, amikor azt látta, hogy Sasuke és Karin milyen boldog együtt.
Elég volt!

Visszament a szobába. A minibárból kivett egy üveg pezsgőt és Itachi felé nyújtotta.

- Felbontanád?
- Persze, de nem úgy tűnsz, mintha ünnepelni akarnál. Történt valami?
- Semmi, csak úgy gondoltam, ez a mai nap komoly határ az életemben. Szeretném, ha emlékezetes lenne.
- Rendben, ide azzal a palackkal! – mosolygott rá a férfi.

Itachi nem is bánta, hogy kicsit lassítottak. Az előbb teljesen elveszítette a fejét, és amikor Sakura a fürdőbe futott, meg is ijedt, hogy ráijesztett a szenvedélyességével. Sakurának fogalma se volt arról, hogy mennyire vágyott rá, és milyen erőfeszítésébe került eddig viszonylag türelmesen viselkedni.

Ügyesen felbontotta a pezsgőt és töltött mindkettőjüknek. Komolyan nézett Sakurára, amikor odanyújtotta neki a pezsgőspoharat.

- Ugye tudod, hogy nem akarlak semmi olyanra rávenni, amit te nem szeretnél. Ha meggondoltad magad, szólj – kérte kicsit szomorúan, mert a lány arca nem tükrözte már a korábbi önfeledt vidámságot, hanem fájdalmasan mosolygott miközben koccintottak.

Sakura végre kiszakadt az önsajnálatból és felnézett rá. Elcsodálkozott, mennyire aggódik érte Itachi. Ő tényleg rendes, és jót akar neki.
- Nem gondoltam meg magam – felelte azonnal, tétovázás nélkül, és a szemeibe újra visszatért az élet. – Voltam már fiúval, sejtem, mi fog történni – eresztett meg végre egy huncut vigyort, és egy húzásra eltüntette az italt.
- Oh! – lepődött meg őszintén a férfi. 
- Ne kérdezősködj, kérlek – simított végig a száján a lány gyöngéden, hogy lelakatolja. Aztán kivette a kezéből a poharat és az övével együtt letette.

Itachi az ágy szélén ült. Lenyűgöző látvány volt széles vállaival, izmos, férfias testével, a hátán szétterülő éjfekete hajzuhatagával. Sakurának mégsem ezek tetszettek benne a legjobban, hanem az őszinte tekintete. Hagyta, hogy kiolvasson belőle mindent, és nem szégyellte, hogy kicsit fél a következményektől, de mégis határtalanul akarja, hogy együtt legyenek. Sakura pedig úgy döntött, eloszlatja a kétségeit és megadja neki mindazt, amit adhat magából.

Hajnalig szerették egymást, órákkal később pedig újra gyöngéd cirógatásra ébredt. Itachi nem tudott betelni vele. Nem reggeliztek, nem ebédeltek, épp csak arra maradt idő, hogy gyorsan bepakoljanak és elérjék a hazafelé induló gépet. A repülőn az ujjaik egymásba fonódva nyugodtak, aztán megérkeztek, és a repülőtéren a kezük szétvált.

- Miért érzem úgy, hogy megint elzárkózol előlem? – kérdezte Itachi komoran.
- Mert ennek így kell lennie. Sohasem voltam még ilyen boldog, senki nem bánt még ennyire kedvesen velem, de pont azért, mert fontos lettél, nem keverhetlek bajba.
- Én pedig senkit se szerettem még így…

Sakura megállt a bőrönddel és megrendülve nézett az éjfekete szemekbe. Hirtelen eltűnt körülöttük a tömeg, megszűnt a lárma és csak ketten voltak egy apró szigeten, ahol egyre szűkösebb volt a hely, egyre kevesebb a levegő, legalábbis Sakura mellkasát valami nagyon fojtogatta.

- Addig nem akartam mondani, míg meg nem történik köztünk a dolog, nehogy azt hidd, hogy így akarlak ágyba csalogatni, de most már tudnod kell. Biztos hülyének tartasz, hogy tanár létemre belezúgok egy diákba, de te annyira más vagy, sokkal komolyabb, mint a többiek. Szereted az irodalmat és gyönyörű vagy… - Itachi magához húzta és kétségbeesetten csókolni kezdte.

A lány nem csókolt vissza, hanem csak állt ott megdermedve, a szeméből pedig potyogni kezdtek a könnyek.

Itachi végül elengedte. Nem kellettek hozzá szavak, hogy megértse, mi játszódik le a másikban. Zsebkendőt nyújtott Sakurának, eggyel pedig a saját arcát törölte meg, aztán elindultak a kijárat felé. 

Karin kíváncsian várta szobatársát. Biztos volt benne, hogy jó helyezést ér majd el, de csak a szokásos sztoikus nyugalommal közli majd, hogy nyert, mintha nem lenne abban semmi különös. Kitakarított, még virágot is hozott, és egy befőttesüvegben kibiggyesztette az íróasztalára. Az anyukája tett be sütit, hátha sikerül kivételesen elcsábítani vele Sakurát is, így azt is kipakolta ízlésesen elrendezve a virág mellé. Hamarosan nyílt az ajtó. Azonnal repült, hogy a győztes nyakába ugorjon, de Sakura helyett Ino dugta be a fejét.

- Mit keresel itt, te malac? – förmedt rá a betolakodóra. Utálta, hiszen korábban Sasuke vele is kikezdett, bár kivel nem… Mindenesetre eszébe se volt beengedni a szőkeséget.
- Kussolj! Én leszek az új szobatársad.
- Tessék?
- Bocs, Karin, de átköltözöm. Itt az engedély – bukkant fel Sakura is. Az arcáról nem lehetett leolvasni semmit, csak azt, hogy jobb, ha senki nem kérdez semmit. Csendben pakolni kezdett, aztán haladósabbra vette és már nem is hajtogatta össze a ruháit, csak belegyűrte egy sporttáskába, a fürdőben pedig egy szatyorba hajigálta a dolgait és köszönés nélkül lelépett.

Karinnak annyira rosszul esett, hogy szólni se tudott, csak tehetetlenül bámulta a kiköltözés, utána pedig a beköltözést.

- Szóval tényleg igaz?
- Mi? – nézett gyanakvóan Inomalacra.
- Hogy a falad ki van tapétázva Sasuke-kun képeivel. Hogy ez mennyire szánalmas! – nevetett gúnyosan a szőke.
- Fogd be! Inkább menj el az igazgatóhoz és mondd neki, hogy csinálja vissza ezt az egészet. Kizárt, hogy kibírjak veled akár egy éjszakát is – mondta Karin undorodó arckifejezéssel.
- Sajnálom. Kivételesen tényleg őszintén, de pont az igazgató utasított a cserére. Én se akartam idejönni, bár Hinata se volt valami főnyeremény, főleg mostanában. Visszataszító nézni, mennyire szerelmes.
- Pedig itt ugyanazt fogod bámulni – vágta rá a vörös flegmán, de Ino csak jót kacagott rajta.
- Nem fog ez sokáig tartani, Tubicám! Sasuke hamar rád un, vagy talán már meg is tette, csak te olyan ostoba vagy, hogy észre se vetted.
- Sasuke sohasem csalna meg – felelte Karin indulatosan, de az emlék, amikor rámászott a fiúra és mégsem sikerült lefeküdniük egymással, mert annyira meglepte a rámenős viselkedéssel barátját, erőszakosan nyomakodott az elméjébe. Rádöbbentette, hogy rajta kívül talán könnyen akadhat olyan lány, akit viszont Sasuke szíves-örömest ágyba vinne.

Ino csak nevetett, gonoszul. Élvezte, hogy milyen könnyen meg tudta ingatni a másik magabiztosságát. Talán nem is olyan rossz ez a szobacsere!


Hinata nem kérdezett semmit, csak csendben tudomásul vette, hogy megszabadult végre az unok szőkétől és kapott helyette egy antiszociális rózsaszínt.

- Megmutatnád, mit vettetek pénteken? – kérdezte Sakura, miután kipakolta a holmiját és elővette a könyveit.

Hinata odaadta a füzeteit és lediktálta az oldalszámokat, ahonnan készülni kellett. Sakura egy rövid köszivel le is tudta a beszélgetést és azonnal beletemetkezett a tanulásba.


Itachi meg se próbálta palástolni, mennyire csalódott. Fölballagott a lakásába és egyszerűen csak ledobta a nappali közepén a csomagjait. Felhívta az igazgatót, röviden beszámolt a versenyről, majd sietve elköszönt. Nem volt kedve cseverészni. Hirtelen ötlettől vezérelve visszament a bejárati ajtóhoz és kulcsra zárta, a kulcsot pedig benne hagyta. Nem maradt már ereje arra, hogy Sasuke hülyeségeit hallgassa. 

Rágyújtott az utolsó szál cigire, amit még talált, töltött magának egy kis bort, és poharával végigheveredett a kanapén. Próbálta végiggondolni az elmúlt időszakot, mert kibogozhatatlan gubancként élte meg az események láncolatát, és nem értette, mi miért történt vele. Hogyan vetemedett arra, hogy beleszerelmesedjen egy diákjába, miként süllyedt odáig, hogy elcsábította, és miért fáj az, hogy a lány józanabbul kezeli a helyzetet, mint ő. Nyilvánvaló volt, hogy az iskolában ennek már nem lehet folytatása, pedig bízott valami csodában, valami elfogadható, köztes megoldásban. Sakura pedig már akkor tudta, hogy elválnak útjaik, amikor a pezsgővel koccintottak és szomorú szemekkel felajánlotta magát. Akkor miért tette? Oké, volt már fiúval, de nem hinné, hogy ennyire könnyen kapható lenne, még akkor sem, hogy tudja, titokban mivel foglalkozik. Nem, ahhoz túl félszeg volt, a mozdulatai tétovák, és érezte, hogy most tanulja még, hogyan kell egy férfit szeretni. Gyakorlatilag ő tanította!

Itt valami nem volt rendben. Persze, nehéz volt elfogadni, hogy szerelmet vallott és visszautasították, de biztos volt benne, hogy nem csak azért, mert Sakura nem szereti viszont. Kell, legyen itt más is, amit eddig nem vett észre.

Sasuke dühösen dörömbölt az ajtaján.

Vagy van valami, amit eddig nem akart észrevenni…

Mégis kinyitotta az ajtót, és nem azért, mert Sasuke hangos volt. Amikor nyílt a zár és az öccse a lendülettől szó szerint a karjaiba pottyant, haragosan a falnak préselte. 

- Volt valami közted és Sakura között?

Sasuke eléggé meghökkent, mert ő is ugyanezt akarta kérdezni Itachitól, de a bátyja olyan dühösen bámult rá, hogy inkább csendben maradt. Annál is inkább, mert nem szívesen osztotta volna meg vele a titkát.

Itachi nagyon megrázta. Kezdett a dolog eldurvulni, de rendületlenül hallgatott. Elképzelni se tudta, mit művelne vele a bátyja, ha őszintén elmesélné, hányszor és hogyan feküdtek le Sakurával, ráadásul védekezés nélkül. Aztán pedig dobta a lányt, mivel megharagudott rá, bár pontosan maga se tudta, miért. A vége a legszebb, mintha ovis lenne: innentől direkt előtte romantikázott Karinnal, hogy bosszantsa. 
Itachi ezeket hallva valószínűleg széttépné, amilyen hangulatban van.

- Rendben. Azzal, hogy nem tiltakozol és értetlenkedsz, hanem halálra rémülten hallgatsz, mindent elismertél – engedte el végre a testvére. Aztán, mint akinek hirtelen eszébe jut valami, visszalépett és egy iszonyatos pofont adott az öccsének. 

Sasuke lecsúszott a földre és arcát tapogatva zavarodottan bámult fel bátyjára. Itachi haragos tekintete új volt neki és félelmetes, megijesztette, az pedig még jobban, hogy fogalma se volt arról, mi következik még, mert tuti, hogy nem ússza meg ennyivel. 

Itachi a kanapéhoz sétált és végigterült rajta. Sasuke csak a kanapé karfáján átlógó lábait látta, de a hangját így is tisztán hallotta, pedig már nem kiabált.

- Egyikünknek se volt könnyű élete. A szüleink utazhattak volna kevesebbet és törődhettek volna velünk egy kicsivel többet. Nem így volt, amit őszintén sajnálok, főleg miattad. Kicsi voltál és szükséged lett volna arra, hogy melletted legyenek. Miután meghaltak, igyekeztem gondodat viselni, de most már elég volt. Ideje, hogy felelősséget vállalj magadért, innentől leveszem rólad a kezem. 
- Miért mondod ezt így hirtelen?
- Mert sohasem fogod megtanulni, hogy a tetteidnek következményei vannak, ha mindig ott állok a hátad mögött és megoldom helyetted a problémáidat. Én se voltam sokkal idősebb, amikor vállaltam, hogy felnevellek. 
- Hálás vagyok és nem is akartam soha visszaélni ezzel.
- Te folyamatosan visszaélsz ezzel. Mit csináltál most is? Dörömbölsz az ajtón, mint egy hisztiző gyerek. Nem gondolod, hogy ez számomra kellemetlen, mert hallják a kollégák, és izgatja őket, vajon a kis Sasukénak megint mi baja? Megmondjam nekik esetleg? Szeretnéd, ha azon csámcsognának az iskolában, hogy féltékenységi jelenetet rendeztél Sakura miatt, miközben neked barátnőd van?
- Féltékenységi jelenet? 
- Igen, végre felfogtam, mi a csuda bajod van! Fogalmam sincs, mire alapozod, hogy beleszólhatsz mások magánéletébe. Az, akinek barátnője van, ne foglalkozzon más lányokkal, oké? Mert ez esetleg Karinnak nagyon rosszul eshet.
- Honnan veszed, hogy én féltékeny vagyok?
- Csütörtökön a figyelmeztetéseid és pénteken az a hülye telefonbeszélgetés elég bizonyíték rá, csak én egészen eddig nem raktam össze a dolgot. Most jöttem rá, és komolyan mondom, hogy ez a viselkedés az ostobaságod csúcsa. Semmi közöd se hozzám, se Sakurához, és ha még egyszer megpróbálsz beleszólni a dolgaimba, fogom a cuccom és itthagylak. Megértetted? Most pedig menj, és ne mászkálj át egy jó darabig.

Ha üvöltve mondja, Sasukénak lett volna oka a felháborodásra, de így döbbenten bámulta a kanapé végéről lelógó lábakat, és nem kellett hozzá látnia, milyen képet vág Itachi, így is tudta, hogy valamiért nagyon szomorú. 

Ahhoz képest, hogy totál felbőszülve tört be a testvéréhez, most úgy kullogott el, mint egy megszidott kiskutya, fülét-farkát behúzva. Amikor kilépett az épületből és lesétált a lépcsőkön, éppen Sakurába botlott. A lány bőszen magyarázott valamit az igazgatónak, miközben hevesen mutogatott. Az igazgató végül firkantott valamit egy papírra és odaadta neki. Sakura megköszönte, belekapaszkodott a bőröndjébe és húzni kezdte a kollégium felé. Ott ment el mellette, de egy pillantásra se méltatta, mintha Sasuke láthatatlan lett volna.

Talán az is elviselhetőbb, ha fintorog rá vagy haragszik, de hogy átnéz rajta… 
Tudni se akarta, mi történt közte és Itachi közt, mert nyilvánvaló, hogy történt, a bátyja pedig össze van törve, Sakura pedig szintén szomorú, még ha nem is akarja mutatni. Ennyire már ismerte. A szenvtelen álarcon árulkodóan átütött a fájdalom. És ő nem kérdezhette, mert eljátszotta nála az egyetlen esélyét.

Visszament a szobájába és hassal elterült az ágyán. Sose érezte még magát ennyire nyomorultul. Ha Itachi elmenne, ha nem csak fenyegetőzne, hanem valóban itthagyná, nem is tiltakozhatna. Hány évet pazarolt már rá, amit ő azzal hálált meg, hogy a végletekig idegesítette. A bátyjának mindenben igaza volt, de azért nem kéne, hogy ezzel fenyegesse.

Most megint önző. A bátyjának minden joga meg volt hozzá, hogy élje a saját életét, hogy elmenjen, boldog legyen – nélküle. Már ő se kisgyerek… talán. Eddig azt hitte, nem az, de Itachi nélkül meglepően védtelennek érezte magát.

Jelzett a telefonja, Karin üzent, hogy lenn várja, sürgős. 

Az lenne a normális, ha melegséget érezne ilyenkor a szívében, úgy, ahogy Naruto mesélte, milyen Hinatával. Kedvelte Karint, hiszen nem véletlenül járt vele, de egyre kínosabbnak tűnt, hogy nem azt érzi vele kapcsolatba, mint amit valószínűleg kéne. Elhatározta, hogy ezt az egyet jól csinálja, több lányt már nem csap be, de olyan nehéz volt akarata ellenére türelmesnek lenni, figyelmesen, kedvesen viselkedni. Erőt vett magán, hiszen ő erőltette ezt az egészet, szóval lesétált hozzá, de őszintén szólva, nem szívesen.

Uh! Karin nem nyújtott valami szép látványt. Amint kilépett a kollégium ajtaján, barátnője máris a nyakába ugrott és úgy bömbölt a mellkasába bújva, mintha meghalt volna valakije. 

- Hé, itt egy zsebkendő. Ne a pólómba töröld magad - próbálta távolabb tolni magától, mert érezte, hogy átázott rajta a ruha.
- Bocs, de úgy kivagyok – hüppögte a lány, és Sasuke pólója helyett végre a zsebkendőt használta.
- Gyere, üljünk le a lépcsőre! – Sasukénak nem volt kedve ölelkezni, jobban érezte magát úgy, ha most tisztes távolságban maradnak. – Mi történt, miért bőgsz ennyire? – kérdezte nem túl nagy lelkesedéssel. Eléggé bosszantotta, hogy nem elég a maga baja, ennek tetejében még Karin is panaszkodni akar. Végül legyűrte ellenérzését és igyekezett érdeklődő arcot vágni, a lány pedig ezt egyből biztatásnak vette és zúdulni kezdtek belőle a szavak: 
- Én tudom, hogy nem voltunk valami jóban, de akkor is rosszul esik. Képzeld, Sakura átkérte magát egy másik szobába – mondta feldúltan.

Sasuke egyből elvörösödött, mert úgy érezte, ez miatta történt. Csak nem lelepleződtek?
Kizárt!Ha Sakura mondott volna róluk valamit, Karin biztos nem rohan hozzá sírva, hanem leordítja a fejét, de ez akkor is kínos volt.

- Összevesztetek? – próbált puhatolózni.
- Nem, dehogy. Éppen arra vártam, hogy megérkezzen a versenyről. Gratulálni akartam, mert biztos jó eredményt ért el, mert ő mindenben csak a legjobbak között lehet, és hoztam sütit meg virágot, és mesélni is akartam neki rólunk, meg beszélgetni, erre Ino érkezett a táskáival, Sakura meg csak addig jött be, míg összepakolt és úgy lépet le, hogy rám se nézett. Hát ezt érdemlem? – Sasuke most tényleg megijedt. Ösztönösen magához húzta Karint, de nem azért, hogy őt vigasztalja, hanem hogy magának támaszt találjon. Sakura nagyon haragudhat.
- Úgyis folyton panaszkodtál rá, hogy idegesít. Talán Inóval jobb lesz – mondta nem túl meggyőzően.
- Viccelsz? – Most Karint tolta el őt, hogy a szemébe nézhessen és hitetlenkedve bámult a fiúra. – Te lehet, hogy elfelejtetted már, de én egyáltalán nem, mikor nemrég Inót szédítetted az egyik bulin. Szerintem azt hiszi, ez számít valamit, vagy nem tudom. Mindig is beképzelt liba volt, most pedig úgy beszélt velem, mint egy kutyával, és máris azzal idegesített, hogy biztos megcsalsz.

Sasuke még vörösebb lett. Minden lánynak ragasztót kéne nyomni a szájába!

- Honnan vette ezt a hülyeséget? – kérdezte természetellenes vékony hangon.
- Nyugi, nem hittem neki, de azért rosszul esett. Én nem fogom kibírni vele, inkább kinn alszom a parkban.
- Egyszerűen ne vegyél róla tudomást.
- Az nehéz lesz. 
- Ugyan! Csak irigy rád, ne foglalkozz vele.
- Tulajdonképpen igazad van – derült fel végre Karin arca. – Nem véletlen, hogy velem jársz, nem pedig vele. Neki is meg volt az esélye, így van? – nézett bele reménykedve a fekete szemekbe.

Sasuke ezt egy kicsit másképp látta, de inkább nem szólt bele.

- Itt van még egy zsepi, fújd ki az orrod, töröld meg a szemed, és menj vissza. Még tanulnom kell, holnap majd találkozunk – borzolta meg a kusza vörös tincseket és fölsegített a lányt a lépcsőről. Karin futó puszit nyomott a szájára és mosolyogva integetett neki, míg el nem tűnt az ajtó mögött.

Karin szereti, őszintén. Épp ezért választotta, de épp ezért egyre nehezebb, hogy hazudjon neki és magának is. Ő nem ezt akarta eredetileg, és nem is értette, mit gondolt, amikor elkötelezte magát. Hogy talán elég egy kapcsolathoz, ha csak az egyik teszi bele a szívét? Naiv ötlet volt.

Most még nyomorultabbul érezte magát, pedig Itachi haragja és Sakura közönye épp elég rúgás volt már mára neki. Így is végigidegeskedte a hétvégét, ami a történtek tükrében óriási hülyeség volt, hiszen igaza van a bátyjának. Neki semmi köze hozzá, hogy Tokióban mit csináltak. 

De azért kurvára rossz érzés rágondolni, hogy valami olyasmit, ami neki fáj.

Oké, ezt valahogy meg kell oldani, mert megbolondul.
Felelősség… Hogy kezdjen neki? Hogy tegyen kedvére Itachinak? Mivel békíthetné meg? Mit kéne csinálnia, hogy ne legyen szomorú? És mit kéne csinálni, hogy ő se legyen szomorú?

Jó lett volna beszélgetni, megkérdezni a bátyját, de visszamenni nem mert, inkább elővette a tankönyveit és a legutóbb feladott kötelezőolvasmányt.