Aranypenna

Ha szeretnéd nálunk megosztani a történeted, akkor küldd el nekünk e-mail-ben! Mielőtt bármit is küldenél,  kattints:

 
 
 
Szerkesztők Aimi és Emilly
Elérhetőség: aranypenna.info@gmail.com
Nyitás 2016.03.18.
Téma anime fanfiction
Régi designok megnézem
Grafika Ninaa
Kódok LindaDesign | GlamourFactory

 

 
Írói kisokos
1. Alapok, helyesírás, párbeszédek helyesírása, lektor
2. Szóismétlések, szereplők gondolatainak szövegbe ágyazása
3. Vesszők

 

 
 
Jiraiya Tolla
Szabályzat
Kulcsok 2017
Történetek 2017

 

 
Társoldalak





 
Kedvenc linkek



 
Ennyien jártatok itt:
Indulás: 2012-03-04
 

37. fejezet

Eközben a démonok birodalmába behatolt valaki, akit a zöldfülű tanoncok, nem vettek észre. Nem hiába őket osztották be mindig a kapu őrzésére, mivel nem mertek többet rájuk bízni. Ők tartoztak a leggyengébb démon klánokhoz, ezért nem sok megbecsülést kaptak. Szinte úgy bántak velük, mint a rabszolgákkal. Könnyen feláldozható báboknak tekintette őket a vezetőség, ezért nem volt egy életbiztosítás az életük. 
A betolakodó olyan halkan, nesztelenül járt, nyom nélkül, hogy szinte bárhová szabad bejárása volt. Ahogy egyre több időt töltött a birodalomban, a démonok elitjeit is bevetették, hogy a nyomára leljenek. Hamarosan rá is találtak, és körbe kerítették. 
 – Vezessetek Utakatához! Beszélnem kell vele. Nii Yugito a kétfarkú macskadémon vagyok. 
A többi démon továbbra sem mozdult, még mindig ellenségként kezelték. De akkor buborékok jelentek meg, és a barna hajú férfi sétált nyugodtan oda. A sereg azonnal kettévált, hogy szabad egyenes utat teremtsen feljebbvalójuknak. 
 – Mintha azt mondtad volna, hogy soha többé nem jössz vissza. A leggyengébb démonok közé tartozol, ezért hogy elkerüld az itt rád váró halált elmenekültél. 
 – Beszélnem kell veled. 
Utakata beletúrt a hajában, és nem törődően nézett a nálánál sokkal idősebb nőre. Nagyot sóhajtott, majd intett a szőke macskanőnek, hogy kövesse.

Egy fogadóba ültek be inni, mivel az ilyen helyeket pont az ilyen beszélgetésekre találták ki. A felszolgáló nő, azonnal hozta a szakés tálat a két vendégnek. Utakatához azonnal két nő ült, akiknek lenge ruhájuk minden megmutatott, ami a férfiaknak kellett. Kényeztették, masszírozták őket, és persze bármit megadtak a férfiaknak. Az volt a munkájuk, hogy szórakoztassák a fogadó férfi vendégeit. 
Az egyik nő teletöltötte szakéval a buborékhasználó poharát, míg a másik masszírozta a vállait.  Yugito undorodva nézte a jelenetet, minden férfit szemétnek tartott. Akkor is félre kacsingatnak, amikor vár rájuk a szerető feleségük. 
Az üvegért nyúlt, és töltött magának italt, amit egyből lehúzott. 
 – Orochimaru még mindig vadászik azokra a társainkra, akik angyalok, csak beléjük pecsételték a démonokat? 
 – Ők nem a társaink. Milyen szégyen lenne, ha egy kalap alá vennének azokkal. Mi eleve az állatokkal a belsőnkbe születtünk meg...csak szerencsétlen angyalokon végeztünk néhány kísérletet, hogy megtudjuk, hogyan fogadja be a testük a szörnyetegeket. A kilencfarkú tárolójával szerencsére nincs több gondunk, mivel elintézték. Még maradt az egyfarkú mosómedve, és a nyolcfarkú ökörpolip. 
 – Hogy mondhatsz ilyenek?! Ártatlanokon végeztek kísérletet... 
 – Hm...Azért beszélsz így, mert te is olyannak érzed magad, mint ők. Hiszen téged mindig is kitagadtak.
Yugito erre felpattant, rácsapott az asztalra, és vicsorogva nézett farkasszemet a vele szemben ülő férfival. Utakata nem ijedt meg a nőtől, mivel pontosan tudta, hogy sokkal erősebb nála. Bármikor végezhetne vele. Aztán a nő felfigyelt a hirtelen támadt csendre. A fogadóbam minden vendég őt figyelte vérszomjasan. Jobbnak látta távozni, ezért kirohant onnan, és azonnal átváltozott macska alakjába, hogy minél gyorsabban elhagyhassa ezt a szörnyű helyet. Azt hitte ennyi idő elteltével megváltoztak itt a dolgok, de hatalmasat tévedett. A világon semmi sem változott. 
Épphogy csak elérte a kaput, macskateste egy óriási fekete kígyó szorításába kerül. Alig kapott levegőt, az a kígyó a szuszt is ki akarta nyomni belőle. Bármivel próbálkozott, nem járt sikerrel, a karmai meg sem közelítették a pikkelyes testet. A fehér kígyó farkasszemet nézett vele, és a kék nagymacska felismerte a sárga szemeket. Igen jól ismerte. Utakata unottan sétált el mellettük, mintha mindennapos látnivaló lenne. Felnézett a két démonra,  mélyen beszívta a levegőt, majd kifújta. 
 – Szégyen és gyalázat, hogy Yugito simán bejutott ide. Elpuhultál Orochimaru! Az idő téged is meglágyított! 
Az áldozatát szorongató pikkelyes a fejét a nálánál sokkal kisebb kis légypiszokhoz fordította.

 – Egy bolha ne kritizáljon engem! Hiszen elég régóta nem használtad a teljes démoni erődet. Inkább az a szánalmas, hogy démon létedre az angyalokat védelmezed! Nyomát sem látom a könyörtelen gyilkosnak, aki kiérdemelte a tetoválást! 

Utakata erre összeráncolta a homlokát, és azonnal átváltozott szörnyeteg alakjába. Óriási fehér nyálkás csigaszerűséghez hasonlított, aminek hat farka volt. 
 – Elárulom, miért nem használom régóta a teljes erőmet: Mert mai napig nem akadt egy komolyabb ellenfelem, aki ellen mindent be kellett volna vetnem. 
-

 –  Túlságosan el vagy szállva magadtól, ez fogja okozni a halálodat !

 – Hallgassatok el! Bármit is tervezel, Orocimaru mindenképpen megvédem Yugito úrnőmet!

Matatabi fenyegető hangja elhallgattatta a két másikat. Ritkán fordult elő, hogy az állatok mindenki szeme-és füle hallatára gazdájuk védelmére keltek. De most egy feldühödött macska haragjával kerültek szembe, nem pedig a szánalmas Yugitoval. A kétfarkú macska egy óriási tűzgolyóval akart lesújtani rájuk, de a kígyó időben észrevette, és rácsavarodott a szájára. A macska veszettül próbálta lerázni magáról az őt szorító szörnyeteget. Mikor a kígyó belemélyesztette méregfogát, akkor is minden erejével szabadulni próbált. Ekkor savtenger jelent meg a földön, ami megégette a mancsait. A kétfarkú macska fájdalmasan felnyávogott, és nyomban visszaváltozott Yugitová, aki zuhanni kezdett a levegőben. A kezei és a lábai csúnyán megégtek, ezért sehogy se tudott volna biztonságosan megérkezni a földre. „ A macskák mindig a talpukra esnek”, de most szégyent hozott a macskákra. 
Mielőtt becsapódott volna Utakata fogta meg, hogy megmentse a nő életét. Orochimaru gúnyos mosollyal az arcán nézett végig a szőke hajú nőn. 
 – Csak a hülyék állnak ki a náluknál erősebbekkel. – mondta Utakata, aki hozzájuk közeledő hosszú hajú férfira nézett. 
Habozás nélkül átadta neki, és bevitték a fogdába. A birodalomban szigorú törvények voltak, és akik megszegték őket, azokra csúnya idők jöttek.

 

Két nap elteltével Sasuke is ellátogatott ide, amint értesült a szabályszegésről. A börtönben mindenféle kínzóeszköz  volt mtalálható, de ezek használata volt a legkíméletesebb. A vallatásra szakosodott személyek jöttek, azok nem riadtak vissza semmitől. Mindenáron kiszedték az információkat a foglyokból. 
Utakata éppen Yugito vallatását kezdte el, amikor hallották az ajtó nyitódását. A vasajtó olyan nehéz volt, hogy csak a jól kiképzett katonák tudták kinyitni. Sasukének persze nem jelentett akadályt, és vörös szemeivel a megbilincselt nőre nézett, akinek hosszú szőke haja eltakarta az arcát. 
 – Ide jöttél, annak ellenére, hogy tudtad, hogy nem fogsz élve kijutni.

 – Amióta eljöttem innen vadásznak rám, megkönnyítettem a dolgotokat. Megvetetlek titeket! Sasuke-sama elfogadtam a sorsomat, sokáig próbáltam menekülni előre, de nem sikerült...
 

Egy órával később Utakata vérfoltos sötétbarna öltözetében, és fekete felsőtest, alkar és lábvédőjében ment ki a fogdából. Régen sokszor elvégezte ezt a munkát szemernyi lelkiismeret furdalás nélkül, de a mostani miatt nagyon elgyötört volt. Sasuke jelent meg előtte, aki még bent volt a fogdába, amikor kiment. 
 – Megbántad, hogy elvállaltad a feladatot? 
 – Nem. 
Sasuke elégedett volt a válasszal, pont ezt várta a buborékhasználótól. 
 – Örömmel látom, hogy sikeresen elvégezted a feladatot Utakata. – mondta Orochimaru, aki a közelben várakozott, és csak arra várt, hogy elvégezze a barna hajú férfi rábízott feladatot. Utakata gyilkos pillantást vetett rá, amiért őt ellenőrizte.

 

Eközben a holtak birodalmában minden személy áttetsző volt, hiszen nem volt fizikai testük, csak könnyű lelkük, akár egy tollpihe. 
A holtak birodalmát egy óriási kapu zárta el az élő világtól, ahová senki se léphetett, kivéve azt, akinek az a feladata volt, hogy az átjáróra vigyázzon. Az ajtót belűről hangos dörömbölés rázta, ami a kaput körülvevő falakat is megrepesztette. Azon nyomban megjelent a semmiből egy hosszú világoskék hajú férfi, akinek sötétebb árnyalatú szeme volt. Nem tétovázott, a lelke 
azonnal elhagyta a testét, és hipp-hopp, a kapu túloldalán találta magát. Már vártak rá, ami azt jelentette, hogy eljött az idő.  Yahiko és Konan egyenesen a kapu őrzőjére néztek, aki közelebb lépdelt hozzájuk. 

 - Helyteleníted a döntésemet Dan, a túlvilág kapujának őrzője?  
 - Yahiko-sama, mi már hallottak vagyunk. Nincs helyünk többé az élők között. 
 - Ez pont te mondod?  Halott létedre az élők világában élsz vígan, mi pedig itt raboskodunk az örökkévalóságig. – mondta mérgesen Konan. 
Dan lesütötte a szemét, nem tudott erre semmit mondani, mivel ez volt az igazság. Ő is csak a képessége miatt lehetett az élők világába. Régen meghalt egy csatában, és a szeretett asszonya karjai között halt meg. Sok évezrednek kellett eltelnie ahhoz, hogy végre ott hagyhassa a túlvilágot, és a kapu őrzőjévé válhatott. Sajnos meg volt az ereje, hogy halála után is járkáljon az élők között. Nagyon sok időnek el kellett telnie, mire képessé válhat az ő klánjából valaki újra feltámadni.
 - Szóval mindenáron vissza akarsz térni? Nem tudlak lebeszélni…rendben, te képes vagy újra feltámadni, és mivel nálam is erősebb vagy, így nem okoz gondot neked az sem, hogy Konan-samát is magaddal vidd. 
Yahiko bólintott, majd mosolyogva nézett a szerelmére. Átkarolta, és magabiztosan mentek a kapuhoz. Mielőtt kiléptek volna rajta, Dan megszólalt: „Ne feledjétek, hogy ti már akkor is hallottak vagyok. Soha nem tudtok úgy élni, mint régen, mikor éltetek. Ezt a klánomban hol szerencseként-hol átokként emlegették…személytől függ.”
Majd a szerelmesek kiléptek a kapun.

 

Újra az élők világába voltak, újra élhettek. Átélhették újra az érintések valódi finomságát, és a csókok ízét. Szellemként nem lehetett ennyire átérezni. 
 - Uchiha Madara a legkeményebb harcos volt a démonok között… A képességei páratlanok voltak, ezért minél gyorsabban újra a holtak birodalmába kell jutatni. Nekünk kell elvégeznünk ezt a feladatot Konan, mivel minket nem tud megölni, hiszen már hallottak vagyunk, és újra a túlvilágra kerülünk automatikusan. 
 - Tudom Yahiko. Nem hagyhatjuk, hogy azok vesszenek Madara keze által, akik most élnek. Neked annyiban jobb, hogy képes vagy bármikor újra feltámadni, de én nem…Nem akarom, hogy ismét külön legyünk… - mondta Konan sírós hangon, miközben szipogott, és a földet nézte. 
Yahiko magához ölelte a papírhasználó nőt, és mélyen beszippantotta a kellemes illatát. 
 - Mindig együtt leszünk, ha te nem maradsz az élők világába, akkor én se! Visszafogok menni azonnal a túlvilágra, hogy ismét melletted lehessek. Örökre együtt leszünk! 
Konan bólintott, és hatalmas kő esett le a szívéről. Teljesen megnyugodott, már nem félt attól, hogy újra elválnak egymástól, mivel a szerelme most mondta neki, hogy mindig mellette fog maradni. Igen hosszú ideig nem lehetettek együtt, és nem akarta, hogy ez megismétlődjék. 
Azt kívánta bárcsak megállna az idő. Most, amikor Yahiko ölelő karjai között volt. 

Még nincs hozzászólás.