~ Mindenek előtt szeretnék én az író szólni az olvasóimhoz. A történet eddig a pontig (pontosabban az ezt megelőző részig) teljes kuszaságban haladt. Én magam sok részt szeretnék újra írni, ha tehetném, de inkább mégis hagyom a régi történetet, és annyi szálat, amennyit csak el lehet, szeretnék elvarrni. Mostantól próbálok sokkal jobban odafigyelni a történet haladására, dátumokra és időpontokra, valamint a lehető legjobban átgondolom majd, hogy ki kinek a barátja, ismerőse, és ellensége. Rengeteget hibáztam, és nem tudom ígérni, hogy ezek után nem fogok, de mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy a sztori minél inkább egész és teljes legyen. Kellemes olvasást ehhez, és az elkövetkező részekhez is :)

Pitypang ~

Sakura:

A wekkerem csörgésére ébredtem. Az ott állt az éjjeli szekrényen, komótosan, ráérősen időzve hét óránál. Az ablakon beszűrődő reggeli fény simogatta az arcomat, és sokkal több kedvet adott a felkeléshez. Lassan nyújtózkodtam, és felültem. Frissen mosott ruha illata csapta meg az orromat, és eszembe jutott az a ruhaadag, amit még Sasuke hozott be nekem tegnap este a fürdőszobából. Körbetekintettem a szobán. A világos falakon, a krémszinű padlón, és a gyönyörű baldachinon, amely körülölelve engem csüngött fentről. A baldachin gyűrődései között kicsi orchidea alakú műanyag virágok lógtak, ezzel még csodálatosabbá téve az amúgy is gyönyörű álmot. Kibújtam a meleg paplan alól, és odasétáltam az ablakhoz. Odakint melegen sütött a nap, holott kora reggel volt. Kinyitottam az ablakot, hadd szellőzönn a szoba, és a sarokban álló szépítkező-asztalomhoz léptem. A rengeteg kis fiók felett akasztókákon hajpántok és fésűk lógtak, így nem tudtam megállni, hogy ki ne próbáljam mindet. Mire mindet végigjártam, a hajam már annyira puha és sima volt, hogy szinte átfolyt az ujjaim között. Boldogan léptem a szekrényemhez, és kaptam elő az új iskolai egyenruhámat, mert a régi már feslett volt, és kinőttem. Boldogan kaptam fel, majd raktam egy csatot a hajamba, és smink után kezdtem kutatni a kis fiókokban.

Bár mindent találtam, ami egy pazar sminkhez kellhet, de mivel nem tudtam sminkelni csak egy kis szájfényt kentem fel, és a többit majd megtanulom használni. A tükörbe nézve egy teljesen más lány pillantott vissza rám. Az a Sakura, akit ott láttam, mintha nem is én lettem volna. Láthatóan nem is keveset szedtem fel magamra az elmúlt egy hétben, hisz sokkal formásabbak a lábaim és a derekam. Az arcom már nem volt annyira beesve, mint korábban, és a smaragdok boldogan csillogtak. A hajam fényesebb, a körmeim pedig sokkal egészségesebben néztek ki. Boldogan léptem ki szobám rejtekéből, és vettem az irányt a konyha felé, hogy bekapjak valamit reggelire. Odalent jó szokásához híven Itachi ült, miközben újságot olvasott, mellette pedig egy bögre kávé állt.

-Jó reggelt.-köszöntem neki energikusan.

-'Reggelt!-köszönt vissza a nélkül, hogy felnézett volna az újságból.

A pulton egy díszkosárban almát és körtét találtam, szóval felkaptam egyet egyet, és megmostam őket.

-Azt reggelized?-sandított oda Itachi.

-Aha, miért?-haraptam bele a körtébe.

-Nem akarsz valami tartalmasabbat?-mutatott a hűtőre.

-Nem igazán.-ráztam meg a fejemet egy újabb harapás közben-Hogy van a fejed, tegnap Deidara eléggé megtépett.-újra mosolyognom kellett az emléken.

-Fáj.-jelentette ki, majd a bögréjét a mosogatóba téve egyedül is hagyott.

Leültem az asztalhoz, és megcsodáltam az újságot.

További nyomozások folynak a Need Streeten talált raktárban. -olvastam a címet, és nem tudtam megállni, hogy ne olvassak tovább.

A múlt héten felfedezett raktárat rendőrök és kommandós csapatok fésülik át, drog, és további túszok után kutatva. Nem meglepő, hisz a napokban három bombát is találtak, amelyet a tűzszerészek a kiérkezés után rögtön hatástalanítottak, valamint további cellákra bukkantak, amelyekben túszokat találtak. A raktár tulajdonosa elmondta, hogy mit sem tudott a bűnözők tevékenységeiről, ám a férfi mégis előzetes letartóztatásba került, miután az egyik drogdealer kihallgatásán elmondta, hogy a férfi többször is járt náluk, árut és drogot vett, majd távozott. A napokban adták ki a sajtóközleményt is, valamint a Konohai rendőrök egyikét is sikerült rávennem egy interjúra.

-A raktárban rengeteg drogot találtunk, többek között marihuánát, kokaint és LSD-t is. A raktárban található faládákban továbbá rengeteg fegyverre bukkantunk, és a raktár melléképületében pedig három tucat bujkáló embert is.

A rendőrfőkapitányságon pedig megtaláltam az egyik volt kollégámat, akitől szintén megtudtam egyet s' mást.

-Kiderült, hogy a Konoha alatt húzódó raktárkomplexum több alsó szintet is tartalmaz, valamint egy ismeretlen hosszú alagútrendszert is találtunk, amely létezéséről még maguk a banditák sem tudtak. Most országos körözést adtak ki a bűnözőcsoport többi tagja ellen, akik kis csoportokba verődve rejtőzköznek országszerte. Jelenleg négy csoport hollétéről tudunk biztos adatokat.

A cikk ezzel véget is ért, alul pedig a raktár képét láttam csatolva, amely olyan sok kínt okozott számomra, holott összesen ha négy órát tartózkodhattam ott. Nem tudom, az idő nagy részében ki voltam ütve. A történtek után Sasukéval és Itachival leültünk, és mindent megbeszéltünk. Hogy hogyan történt minden. Hogy hogyan ütötték le Sasukét, és hogyan hívta az apját, aki pedig felhívta Itachit. Mindeközben pedig rájöttem, hogy Deidarának és Sasukénak köszönhetem az életemet, a rendőrségről és a kommandós-csapatról már nem is beszélve, akiket a rendőrök hívtak. Sokat köszönhetek nekik, és annak a lánynak, akinek szintén az életemet köszönhetem. Moegit sokáig tartják a kórházban, elhatároztam hát, hogy ismét meglátogatom, holott már egyszer voltam egy villámlátogatáson, de az sajnos nem tartott sokáig, és éppen csak hogy meg tudtam neki mindent köszönni.

-Akár ma is elmehetnék.-suttogtam magam elé.

-Hova?-hallottam egy mély hangot a hátam mögött.

Sasuke állt a konyhában, és éppen a kávéfőzővel babrált, mint minden reggel. Fekete rövidujjú inget, és egy szürke, koptatott farmert viselt. A haja, mint mindig, pedánsan felzselézve, a csuklóján pedig egy kék madzag.

-Jó reggelt.-köszöntem mit sem törődve a kérdéssel.

Amint végzett a kávéval, leült a bögréjével mellém, és kivette a kezemből az újságot.

-A kórházba akarsz menni?-pillantott fel az újságból.

-Igen, meglátogatom Moegit. Három hétig bent akarják tartani, gondolom jól jönne neki a társaság.-vontam meg a vállamat.

-Veled menjek?-kérdezte hirtelen, mire nem tudtam megállni, hogy ne piruljak el.

-Nem kell, egyedül szeretnék menni, mindenkitől megilyed. Nem is csodálom...-lehajtottam a fejemet.

Nem szerettem volna sírni, egyszerűen csak szerettem volna kicsit belegondolni a dologba. Sok dologban hasonlítunk Moegivel, mégis mintha ég és föld lennénk. Mind a kettőnknek az a sors jutott, amit senki ember fia nem kívánna még a legádázabb ellenségének sem. A mi sorsunk az, hogy mi legyünk a társadalom számkivetettjei, azok, akiket az emberek csak kihasználnak, és eldobnak. Azok, akik nem tapasztalhatják meg, milyen az, ha valaki gondoskodik rólad, és szeret téged. Azok, akiken mindenki átgázol, és azok, akiket a környezete nem képes elfogadni. Én képes voltam kitörni ebből, és valamelyest helyre tenni az életemet, és mostmár talán Moeginek is sikerül. Bár még csak tizenhárom éves, sokat látott, és korán meglátta a függöny mögötti életet, a függönyre pedig a tökéletes világ képét festették. Felnőttnek mondhatja magát, és képes lehet saját döntéseket hozni. Bár vannak szülei, nem tudom, hogy tudnak-e arról, mi is van a lányukkal, vagy hogy egyáltalán élnek-e még. Szomorú gondolat.

-Gyerekek, beviszlek titeket az iskolába, de akkor siessetek, elkések a munkából.-lépett be hirtelen Fugaku a konyhába.

A kezében egy kis termosz volt, benne pedig kávé. Épp a nyakkendőjét igazgatta, majd mikor végzett gyorsan felkapott egy almát a kosárból, megtörölte az ingje ujjával, és mire visszatértem az emeletről a cuccaimmal, már csak egy csutka volt a kezében. Úgy tűnik a reggeli készülődés az Uchiháknál mindig rohanásba fullad, mert szinte villámsebességel rohantunk a garázsba, és ültünk be Fugaku Skodájába. Sasuke ült az anyósülésen, én pedig hátul ültem. Még a biztonsági-övvel bíbelődtem, mikor Fugaku padlógázzal száguldott ki a garázsból, és a felhajtó felett szinte repülve mentünk a suliba. Kissé ijesztő volt, ám mikor megállt a pirosaknál, és megadta az elsőbbséget az autóknak, megnyugodtam.

Két perc sem telt bele (én annyinak sem éreztem) és már az iskola előtt álltunk. Kipattantam, és a hátamra véve az iskolatáskát igazítottam meg a szoknyámat, nehogy felcsússzon. Kivételesen egyáltalán nem éreztem félelmet, ahogy a Konoha Hight épületére pillantottam. A citromsárga épület tekintélyt sugárzó nagyságával minden környék beli iskola fölé magasodva villogott, én pedig mindig börtönömként tekintettem minden egyes ablakra és ajtóra. De mióta utoljára itt jártam, más ember lettem. Már ösztönösen tudom, mit mondjak Karinnak és Inonak, ha rám akarnak mászni, és tudom, mit feleljek, ha az újság felől kérdeznek engem.

-Mehetünk?-nyújtotta a kezét Sasuke, amit örömmel el is fogadtam.

Még ha nem is látszok magabiztosabbnak, legalább meg fognak bámulni, ha a suli új "istene" mellett látnak engem. Nem azt mondom, hogy csak ezért fogtam meg Sasuke kezét. Biztonságban érzem magam mellette, még akkor is, ha már más ember vagyok. Az ember mindig szereti a biztonságot és egy olyan ember közelségét, aki fontos számára.

Ahogy felfelé mentünk a lépcsőn, néhány diák máris összesúgott a hátunk mögött, de én úgy tettem,mintha meg sem hallottam volna, mit sutyorognak, ahogy Sasuke is. A folyosón már többen voltak, jól meg is lettünk bámulva, de engem ez sem tudott idegesíteni. Megálltam a szekrényemnél, és elköszöntem Sasuketől.

-Vigyázz magadra, az első két órában nem látjuk egymást.-súgta a fülembe, majd hogy nehogy bárki is azt higgye, hogy súgott nekem valamit, adott egy puszit.

Nem tudtam mit mondani, szóval csak bólintottam, és már fordultam is vissza a szekrényemhez. Eszembe sem jutott, hogy míg én számítás-technikára megyek, addig ő fizikára. Most kevésbé éreztem magam biztosnak a dolgomban, de nem futamodhatok meg. Elegem van már belőle, hogy a gazdag, tehetős lányok céltáblája vagyok, és ha valamit megtanultam, az az, hogy a szónak nagy ereje van.

Ahogy a könyveimet rendezgettem a szekrényben, valaki hirtelen nekilökött a szekrénynek. Pont mindig minden nap, ám elhatároztam, hogy ez a nap más lesz.

-Láttalak az újságban pinky.-nevetett gúnyosan Karin-Gondolom önszántadból mentél oda, rájöttél, hogy odavaló vagy.-továbbra is gúnyosan vihogott.

Mintha elszállt volna minden önbizalmam, úgy akartam átadni magam ismét a fájdalomnak és a kínnak, ám rájöttem, hogy ha mégis ezt teszem, akkor ez örökké így fog menni. Gyerünk Sakura, most, vagy soha!

-Nem tudom elolvastad-e a cikket, vagy csak a képek érdekelnek.-feleltem ugyan abban a hangnemben, mint ő-Csak mert ha olvastad, akkor tudnod kellene, hogy nem volt túl sok kedvem odamenni.

Láthatóan váratlanul érte az ellenállás, és a mögötte álló Ino felvihogott. Mellette egy másik vörös lány állt, tűzpiros hajjal, és sötét bőrrel.

-Hú, halljátok ezt? Pinky kinyögött két mondatot!-fordult hátra a barátnőihez-Megtanultál beszélni?

-Eddig is tudtam, csak nem gondoltam, hogy érteni fogod, amit mondok. Vagy ribanc nyelven ismételjem meg?-nem is tudom, honnan jött ez a hirtelen bátorság, mindenesetre ha ez az adrenalin, akkor ajánlom mindenkinek, az egész világ legjobb drogja.

Karin és Ino tátott szájjal álltak előttem, én pedig megeresztettem feléjük egy elégedett mosolyt.

-Kinek képzeled magad pinky?-taszított rajtam egy hatalmasat Ino, amitől összecsuklottak a lábaim, és a földre kerültem.

Most már többen is körénk gyűltek, és néztek minket. Nem akartam most feladni, hisz végre itt az esély, hogy valamilyen tekintélyt szerezzek magamnak. A csöngőig még fél óra volt, ugyan is az első órák fele elmaradt minden második héten, amikor a tanári karnak is engedtek ennyit.

-És ti?!-álltam fel kieresztve a hangomat-Amióta az eszemet tudom, ti csak engem tudtak szekálni! Kinek képzelitek magatokat hogy elítéljetek, mikor semmit sem tudtok róla?!-most már nem kiabáltam, hanem minél közelebb hajolva Karinhoz sziszegtem a képébe minden egyes szót.

Látszott, hogy köpni-nyelni nem tudnak a meglepetéstől, hogy végre a saramra álltam. Karin csak állt ott, bambán, és látszólag valami megfelelő választ keresett. Azt akartam, hogy enyém lehessen az utolsó szó, és ha kell ezért addig küzdök, ameddig csak kell.

-Sok oka van.-válaszolta Ino.

-Igen? Éspedig?-keresztbe font karral álltam kettejük előtt.

Most már a nézelődő diákok gyűrűjében álltunk, és mindenki Inot és Karint nézte.

-Kezdve azzal, hogy lenyúltad Sasukét.-suttogta Karin alig hallhatóan.

-Nem én tehetek róla hogy nem bukik a ribikre.-feleltem gúnyos mosollyal-Nem mellesleg én nem viselkedtem úgy, mint egy kur@a.-itt már látszott, hogy kicsit túl messzire mentem, és kezd Karin agya is elborulni.

-Hanem hogy? Az ágyadba csaltad?-Ino még mindig hidegvérrel nézett engem, és örömmel konstatálta, hogy a tömeg felhördül.

-Az a te reszortod.-feleltem még mindig gúnyosan. Ne feledd Sakura, most vagy soha-Kíváncsi vagyok, előtte a bátyja is átment-e rajtad, láttam, amit láttam.

Itt már biztos, hogy elértem a célom, mert Ino agya is borult, és csak Karin választotta el őt tőlem, aki most egy lépéssel közelebb lépve hozzám, hirtelen gúnyos nevetésbe kezdett.

-Tudjuk, az Akatsukival lógsz.-itt a tömeg ismét felhördült, bár én ennek csak örültem-Neked van képed ezt mondani, mikor már a fél Akatsuki átgurult rajtad?-oké, itt talán már az én agyam borult, ha már ilyen borulós ma a nap.

-Barátok vagyunk. Nem mellesleg mi rá a garancia, hogy nem rajtad kötöttek-e ki véletlenül?-a tömeg pedig csak hüledezett és hörgött, amin én jelenleg nagyon jót szórakoztam.

-Talán az, hogy nekem van annyi eszem, hogy nem lógok vadállatokkal.-felelte csípőre tett kézzel.

-Hm, akkor biztosan tévedek, de nekem Kisame azt mondta, hogy te vagy az ex-csaja. Nem sok Karin nevű, vörös csaj rohangál Konohában.

Karin arca hirtelen egy paradicsom színét vette fel. Nem is olyan régen hallottam, hogy Kisamenak volt nem is olyan régen egy vörös hajú csaja, akit Karinnak hívtak, de három hét után dobta, mert idegesítő volt.

-Soha sem hallottam még ezt a nevet.-felelte.

-Melyiket?

-Hoshigaki Kisame!-ordította Karin torka szakadtából.

-Akkor honnan tudod a vezetéknevét?-kérdeztem karba tett kézzel.

Karin egóját igen csak súlyos sérelem érte, ami nekem természetesen csak a javamat szolgálja. Piros fejjel tűnt el a tömegben, és a lehető legtávolabb próbált menni a folyosótól. Így már csak Ino maradt, egyedül. Így már sokkal fairabb-nak találtam a helyzetet.

-Remélem büszke vagy magadra pinky.-nézett Karin után Ino.

-A történtek után ez volt a minimum, nem gondolod?-kérdeztem gunyorosan. Úgy tűnik, ma ez lesz az én stílusom.

-Nem vitatkozok hülyékkel, inkább megkeresem Karint.-próbált menekülni Ino, mert úgy tűnt, a barátnője nélkül sehova, és semmit nem mer tenni. Viszont elhatároztam, hogy enyém lesz az utolsó szó, így még utána kiáltottam:

-Vissza se gyere, nem vagyok rád kíváncsi.-ezzel pedig elégedetten fordultam vissza a szekrényemhez.

Hirtelen annyira abszurdnak tűnt az egész, amit tettem, hogy hirtelen nem is tudtam a sokktól mire gondolni, csak egy dologra: SIKERÜLT! Az adrenalin még mindig dolgozott a testemben, ám az utolsó percekben már nem arra támaszkodva nyertem csatát, hanem a bátorságra, amit éreztem magamban. Visszaadhattam a sérelmeim egy részét, és végre én is a porig alázhattam őket, pont, ahogy ők csinálták velem.

-Ez hihetetlen volt, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer szembeszállt velük!-ugrott bellém egy pandakontyos csaj.

A haja barna, a szeme pedig olyan sötét, mintha csak Sasukeé lenne. A haja két kontyba volt fogva, az arcán pedig boldog mosoly terült szét. Még soha sem láttam őt errefelé, habár igen csak feltűnő jelenségnek számított. A kezében egy jegyzetfüzet, az ujjai között pedig egy tollat fogott.

-Ki vagy te, még nem láttalak?-hirtelen az emberekkel is sokkal közvetlenebbnek éreztem magamat, és sokkal több bátorságot éreztem, pedig az adrenalin már régen elpárolgott.

-A nevem Tenten, a suliújságnál vagyok önkéntes.-még mindig széles volt a mosolya.

-És rólam akarsz cikket írni?-a jegyzetfüzet felé mutattam.

-Ja nem, a 10.b osztályterem felújításáról írok cikket. Bár ami most történt, az nagy volt.-a szemében felragyogott egy újságíró érzéke, miszerint erről is fog írni, nem csak az iskola felújítási munkálatairól. Nem vagyok újságíró, de az a kutyát sem érdekelné.

-Írj csak, már mindenki tudja.-legyintettem szórakozottan.

Régóta tudta már az egész iskola, hogy milyen csődtömeg vagyok, ám azt már jóval kevesebben tudják, hogy ki vagyok és honnan jövök. Ha jobban belegondolok, eddig csak az Uchiha család tudta...

-Tényleg?! Az jó lenne.-ismét a kezében volt a toll, és hevesen írni kezdett-Mond, készíthetek veled interjút?-kérdezte felpillantva a füzetből.

-Igen, de ma nem érek rá, a kórházba megyek.-feleltem, miközben becsuktam a szekrényemet, és a hónom alatt a könyveimmel elindultam a folyosón. Tenten pedig mint egy lelkes pincsikutya követett engem, néha meg-megállva, ha egy-egy fontosabb mondatot írt.

-Láttalak az újságban.-kezdeményezett beszélgetést.

-Tudom, szerintem már egész Konoha erről beszél.-feleltem, mire kacagni kezdett.

-Holnap megkereslek, oké?-már félig le is kanyarodott jobbra, amerre a fizika terem, és a némettanár "kínzószobája" volt.

-Oké, szia!-még után kiáltottam, ám már nem biztos, hogy meghallotta.

Boldogan, és felszabadultan indultam a számtek osztály felé, ahol már biztos elkrzdődött a tanítás. De nem tudott érdekelni...

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2015.01.07. 16:29 Rika Szia! Nagyon tetszett a fejezet, örülök, hogy ilyen hamar feltetted és el tudtam olvasni. :) Tetszik, ahogy Sakura bátrabb lett és szembeszállt Karinékkal. Sasuke és Sakura kapcsolatára lennék kíváncsi, ugyanis ebben a fejezetben nem esett olyan sok szó róla. Kíváncsian várom a folytatást, remélem, hamar hozod! Puszi, Rika