Tulajdonképpen Sasuke se tudta, hogy mit akar. Annyit rágódott az elmúlt napokban, olyan sokszor gondolt a testvérére és a saját, buta bosszújára, hogy végül belefáradt és egyszerűen tette, amit az ösztönei diktáltak. Az első adandó alkalommal, amikor kettesben maradtak, a teste magától mozdult, és mire észbe kapott, már pakolta Sakura könyveit a padról, utána pedig beszélgetni hívta. 

- Éhes vagyok. Jó lesz ebéd közben?

- Jó – hagyta a lányra, és kicsit meg is könnyebbült, mert úgy gondolta, míg esznek, lesz ideje összeszedni a gondolatait. 


Valahogy természetesnek vette, hogy viszi a táskáját, azon viszont kiakadt, hogy ő pirult el, amikor összesúgtak mögöttük. Tény, hogy nem mindennapi párost alkottak, hiszen Sakura a tanárokon kívül senkivel se állt szóba, Sasuke pedig, nos hát, a helyzet úgy alakult, hogy életében nem cipelte egy lánynak se a táskáját. A buliban szórakozni, vagy a suliban hülyíteni a hülyíthető csajokat, az más tészta volt, de ettől komolyabban senki felé se mutatott érdeklődést. Most se mutat- nyugtatta magát – egyszerűen csak kideríti, mi ez a furcsa aura, ami Sakurát körbeveszi, és arra is kíváncsi volt, miért változott meg a bátyja ennyire, mióta a tanév elkezdődött. 


Végre leértek az ebédlőbe. Sasuke nem is emlékezett rá, hogy ilyen messze van az osztályuktól. Talán azért tűnt hosszúnak, mert baromi kínos volt lépdelni némán egymás mellett, miközben folyamatosan bámulták őket. A rózsaszín hátizsák mintha égette volna a vállát, ráadásul összefutottak Inóval. Mikor a szőkeség meglátta őket, sírva rohant a mosdóba. 

Hülye lányok!

Eddig sose érzett lelkifurdalást, hiszen valóban nem ígért senkinek semmit, ezért nem értette, hirtelen miért kezdi zavarni, hogy annyi lány sírt már miatta.


Sakura olyan nyugodtan sétált mellette, mintha észre se vette volna, milyen feltűnést keltenek. Az ebédlőben Karin szaladt elé, és készségesen felpakolta a tálcájára a kért kajákat, aztán letette oda, ahová a rózsaszín mutatott. Pontosan a középső asztalt választotta. Sasuke megértette, hogy direkt csinálja, ezzel még kínosabb helyzetbe hozva őt, de már nem tudott kitáncolni ebből, muszáj volt végigcsinálni, ha elkezdte.

- Tulajdonképpen csak azt akartam kérdezni, hogy mit érzel irántam – vetette be végül kényszeredetten a szokásos csábító mosolyt, amikor ő is választott, és letelepedett vele szemben az ebédjével.


Mivel a lány nem válaszolt, csak értetlenkedve ráncolta a homlokát, kénytelen volt pontosítani a kérdést.

- Szóval láttam a képeket a faladon, és azt gondoltam… vagyis azt akarom kérdezni, hogy miért…

- Sasuke, ismered a bostoni fojtogató esetét? – vágott közbe Sakura.


- Nem – jött végképp zavarba a srác. 

- Tudod, amikor a rendőrség elkapta, és házkutatást tartottak a lakásában, a hálószobája fala ki volt tapétázva az áldozatai mosolygó arcképeivel. Sok hullát ez alapján tudtak azonosítani – Sakura olyan nyugodtan harapott a salátájába, mintha az időjárásról beszélgettek volna, de közben nehezen állta meg, hogy el ne nevesse magát. Sasuke úgy ült vele szemben, mint aki mindjárt rosszul lesz. 



Sakurának sietnie kellett, mert Ibiki hamarosan itt volt érte, úgy tervezte, ebéd után egyből csomagol, hogy főnöke ne várjon rá, de azt nem is sejtette, hogy előtte még ilyen mulatságban lesz része. 


- Kellemes hétvégét! – köszönt el a döbbent fiútól, aki a hallottak után enni is elfelejtett. 


Velencébe utaztak ezúttal, hogy egy híres tervező maszkjait reklámozza. Pazar munka volt, igényes körülmények között, profi stábbal, ráadásul jól is fizetett. Elég egzotikusan hatottak a különleges darabok az arca mellett, remek fotók készültek, de a városból sajnos nem sokat látott. Rohamtempóban kellett dolgozniuk, hogy vasárnap estig visszaérjen az iskolába. 


Ibiki megint kirakta a kapu előtt. Hangosan zörgött a bőröndje kereke a csendes éjszakában, ahogy végighúzta a betonon egészen a kollégiumig, de nem volt ereje felemelni. Úgy volt vele, hogy csak nem hallatszik fel a szobákig. A portás és a tanárok tudták, hogy engedélye van a késői érkezésre, távozásra, ezért nem állították meg sehol. Türelmetlenül rángatta a nehéz csomagot, mert legszívesebben már ágyban lett volna, de senkire se számíthatott, aki segíthetett volna cipekedni, éppen ezért lepődött meg nagyon, amikor hirtelen a sötétben ráköszöntek. 

- Szia, de későn jöttél – üdvözölte vidáman az irodalom tanára.

- Igen, kicsit elhúzódott a mai nap – dadogta zavartan.


- Talán kirándulni voltatok a családoddal?

- Nem, dolgoztam, vagyis segítettem a szüleimnek, és csak most végeztünk – makogta Sakura elpirulva, mert utált hazudni.


- Értem – hagyta rá Itachi, és felkapta a bőröndjét, hogy segítsen felvinni a lépcsőkön, majd be is csöngetett az épületbe, mert éjjelre a kollégium bejáratát mindig zárták. 


Kurenai sensei úgy tett, mintha nem lenne abban semmi, hogy fiatal kollégája bőszen cipelgeti az egyik diákja holmiját, bár eléggé meglepődött, hogy hogyan találkoztak ők össze ilyen késő éjjel. Mindenesetre nem érdekelték a pletykák, nem is volt kedve töprengeni ezen. Gyorsan elköszönt Itatchitól, és bezárta utána az ajtót, majd beírta, hogy Sakura is megérkezett, aztán visszament az ügyeletes tanároknak fenntartott szobába.


Karin ébren várta Sakurát és csillogott a szeme az izgatottságtól.

- Látom, hogy mondani akarsz valamit, de előbb essünk túl a szokásoson – mondta a rózsaszín fáradtan.

Karin türelmesen segített, aztán alig várta, hogy lefeküdjön a másik, ő meg mesélhessen. 

- Képzeld, beszéltem Sasukéval kétszer is – mutatta ujjain büszkén a jelentős számot. - Pénteken odajött hozzám, hogy hallottam-e a bostoni fojtogatóról, és azt kérdezte, szoktál-e furcsán viselkedni, ma pedig én kerestem meg. Elmondtam neki, hogy otthon utánanéztem a fojtogatónak, de már nem érdekelte, hanem azt üzente neked, hogy nagyon-nagyon beteges a humorod. Te érted, mire gondolt? 

- Talán. Talán majd egyszer el is mesélem, de mára ennyi, oké? – fojtotta belé Sakura a lelkesedést, mert alig tudta nyitva tartani a szemét. Azon azért elmosolyodott, milyen vicces fiú ez a Sasuke, és mekkora örömöt okozott Karinnak már ezzel a két beszélgetéssel is. Szép dolog a szerelem, már ha valaki tudja, hogy milyen. 



Megint hétfő. Hiányzott neki a futás, mert attól mindig felébredt. Úgy tűnt, Karin hazavitte a ruháit és valaki mással vasaltatta ki, mert azok legalább tisztességesen lógtak sorban a fogason. Még az a csoda is megesett, hogy a sajátjait is rendesen kimosatta, és azok is ott sorakoztak rendben a szekrényében, amire első óta nem volt példa. A pokrócot pedig lecserélte. Egy bolyhos, rózsaszín nyuszisat hozott helyette, ami csöppet se illett hozzá, de legalább tisztának tűnt, és Sakura sejtése szerint jóval illatosabb volt a korábbinál.


Az osztályban a szokásos zsibongás fogadta. A fiúk megint ökörködtek, míg pár lány az egyik sarokban susmorgott. Míg a fiúk jó közösséget alkottak, valahogy a lányok mind-mind olyan magányosnak tűntek, kis szigeteket alkottak, és a csoportok sohasem beszélgettek egymással. Sakura úgy gondolta, ez mind Sasuke miatt van, hiszen az osztálytársnői miatta rivalizáltak egymással. Ino lenézte Karint, Temari és Tenten a jó ég tudja, mikor vesztek össze a szőkével, de az biztos, hogy az évnyitó buli óta nem beszéltek. Valahogy örült, hogy kimaradt eddig az egészből, de úgy tűnt, Sasuke most őt pécézte ki magának. 

- Szia, Sakura – lépett oda hozzá magabiztos mosollyal. – Mivel pénteken nem voltál hajlandó rendesen válaszolni, úgy döntöttem, megkérdezem a haverjaimat. – Srácok! Szerintetek az mit jelenthet, ha egy lány kitapétázza a falát a fényképeimmel?

A következő pillanatban már diadalmasan lobogtatta az óriási képet, ami Sakura és Karint szobájában készült, természetesen arról a falról, amit Karin gondosan őrizgetett.


Sakura agyában egy pillanat alatt felment a pumpa, de próbált higgadt maradni, inkább csak Karinért aggódott, hogy csalódottságában el ne árulja magát.

- Mi ez? – sereglettek oda a többiek Sasukéhoz kíváncsian.

- Sakura, elmesélnéd nekünk, hogy mit látunk? – kérte Sasuke tenyérbe mászó vigyorral.


- Nem.

- Na, hol az a nagy szád? Pénteken még olyan beszédes voltál – nógatta a srác gúnyolódva.


- Tényleg tudni akarod? – Sakura kezdett igazán bepöccenni.

- Igen, ne kímélj! Vallj be mindent őszintén, hadd hallja az egész osztály! - Sakura nagyot sóhajtott és döntött: ha Sasuke tényleg ezt akarja, akkor megkapja.


- Kitettem a képeidet, mert azt hittem, hogy szeretlek, de mostanra rájöttem, milyen vak voltam. Hogyan is lehetne szeretni egy ilyen alattomos, aljas pondrót! Azt hiszed, szórakozhatsz mindenkivel? Nézz már körbe! Nincs az az ostoba lány, aki kétszer bedőlne neked, azért kellenek folyton az új hódítások, mert aki egyszer már kiismert, az nem kér többet belőled. Ezt pedig tedd ki nyugodtan a faliújságra és légy büszke magadra! – kiabált dühösen, mert látta, hogy a hallottakra több lány is elsírja magát.


Nem tervezte ugyan, hogy így kimondja az igazságot, de úgy tűnt, sokan egyetértenek vele.

- Mi történt itt? – lépett be döbbenten Itachi. 


Sakura tajtékzott a dühtől. Még életében nem hallotta így kiabálni. Volt egy érzése, hogy megint Sasuke keverte a bajt, ezért hozzá lépett és kivette a kezéből a hatalmas papírt. Mikor felismerte, mit lát, hatalmas pofon csattant Sasuke arcán. 


Itachi még sohasem ütötte meg a testvérét, de most annyira haragudott rá, hogy legszívesebben több pofont is lekevert volna neki.

- Üljetek le – vezényelte az osztályt, mire mindenki gyorsan helyet foglalt, csak egy-egy szipogás törte meg a halálos csendet. – Nyissátok ki a könyvet a tizenkettedik oldalon, Sasuke pedig ide ül – mutatott maga mellé. Hozd ide a padodat és papírt meg tollat. Írj bocsánatkérő levelet azoknak, akiket megbántottál. 


Sasukénak hosszú napja volt. Még a szünetekben se kelt fel, a többiek úgy hoztak neki újabb lapokat, mert a lista hosszú volt. Szinte alig akadt lány a környezetében, akit az elmúlt két évben meg ne bántott volna. Szívesebben felet volna fizikából vagy jegyzetelt volna szorgalmasan matekon, minthogy itt törje a fejét olyan dolgokon, amelyeket jobb lett volna elfelejteni. Eleinte dacosan szemezett a papírral, mert úgy gondolta, nem okozott ő senkinek se nagy kárt, aztán hátranézett Inóra, és rájött, hogy ami neki játéknak tűnt, mások számára talán jóval többet jelentett. 


A tanárok úgy tettek, mintha ott se lett volna. Itachi valószínűleg elmondta, hogy milyen büntetést kapott. Végül az utolsó csengetés után kiürült a tanterem és ő menthetetlenül magára maradt. Sosem gondolt még ezekre a kalandokra úgy, mintha hibák lettek volna. Ő azt hitte, olyan hódítások, amelyekre büszke lehet. Abban Sakurának igaza volt, hogy sohasem kopogtatott kétszer ugyanazon az ajtón, mert ösztönösen érzete, hogy csak elutasítás lenne a vége, de még így nem fogalmazódott meg benne, hogy ennyire igazságtalan, ahogy a lányokkal viselkedik. Mivel évek óta ebbe az iskolába volt zárva a testvérével, úgy érezte, ez a hely az ő nagy-nagy játszótere, és ő diktálja a szabályokat. Nem hitte volna, hogy éppen egy stréber liba dönti le a trónjáról, ráadásul azt állítva, hogy korábban szerette. 


Hogy Sakura szerette? Az a Haruno Sakura, aki még egy pillantásra se méltatta? Ha erre gondolt, végképp összezavarodott.


Neki írta a leghosszabb levelet, bár jóval sutábbra sikerült, mint a többi. Úgy érezte, a lány átlát rajta és minden során nevetni fog. Egyszerre haragudott rá és szégyellte magát, hogy miatta idáig fajultak a dolgok.

- Kész vagy? – nézett be hozzá egy órával később Itachi.

- Igen, bár lekéstem a fociedzést is.


- Arra is csak azért jársz, mert szereted, ahogy a lányok drukkolnak neked. Hallottam, mit mondott neked Sakura, és úgy gondolom, igaza volt.

- Ne kezdd már te is! – csattant fel az öccse. Minél jobban belátta, hogy jogosak ellene a vádak, annál jobban szégyellte magát, és nem hiányzott, hogy Itachi még rátegyen a bűntudatára egy lapáttal. Épp elég volt, ahogy reggel megalázta azzal a pofonnal, bár az jobban fájt, amit előtte mondtak neki. 


- Még ma add oda mindenkinek! – szólt rá a testvére szigorúan.

- Ezt nem mondhatod komolyan! – akadt ki végképp Sasuke.


- De! Addig ne kerülj a szemem elé!


Másnap Sakurát valóságos hősként ünnepelték az iskolában. Mivel a leveleket Sasuke személyesen kézbesítette, a legtöbb lány már abban a pillanatban megbocsátott neki, így a rajongótábora újra teljes mellszélességben epekedett érte. Kár, hogy őt a történtek úgy megviselték, hogy nőt se akart látni egész az érettségiig.


Sakura levelét hagyta a legvégére. Mikor másnap reggel odaadta neki, a lány lazán odasétált és átadta Karinnak. Sasuke akkor értett meg mindent, és még hülyébbnek érezte magát. Karin riadtan nézett Sasuke felé, de a fiút már nem érdekelte, hogy ő a beteges kukkoló, aki lesifotókat készített róla. Valahogy Karinról el is tudta képzelni, hogy idáig süllyed, de azért mégis érzett némi csalódást, hogy Sakurát valójában nem érdekli és nem is érdekelte soha.




Végre eltelt a két hét és Sakura visszakapta a szabadságát. A könyökén lévő seb szépen gyógyult, amikor pedig a gipsztől is megszabadult, örömében dupla adagot futott a reggeli napsütésben.


Szombat volt, a többiek hazamentek, de ő maradt, mert nem akart feleslegesen költeni az utazásra. Boldogan rótta a köröket a focipálya körül, könnyűnek, szabadnak érezte magát. Nem is sejtette, hogy a pálya széléről minden mozdulatát követik.