Itachi bizonytalanul lépdelt a lány után. Nagyon fáradt volt, mégis úgy érezte, minden sejtje él és lüktet. Egyfolytában azt mondogatta magának, hogy nem szabad másra gondolnia, csak hogy meg kell védenie Sakurát, nehogy a titka kiderüljön, különben az osztálytársai pokollá teszik az életét. 


Teljesen elmerült a kusza érzések forgatagában, amelyek azóta gyötörték, amióta meglátta azokat a fotókat. Amióta szembesült vele, hogy a diákjai zsenge koruk ellenére mennyire nőiesek tudnak lenni, mi több, képesek teljesen elvenni az ember józan eszét. Most nem is volt szükség arra, hogy bármiféle táska az útjába kerüljön - mivel azt se nézte, hova lép -, hirtelen úgy összegabalyodott a lába, hogy tehetetlenül zuhant előre. Sakura a zajra megfordult és a következő pillanatban már alatta feküdt. Nahát, micsoda mennyország! Itachi nagyot sóhajtva a puha mellek közt pihentette arcát, míg a lány dadogva meg nem szólalt:

- Ta-tanár úr… a tolla nagyon szúrja a hasamat.

A tollam… Hahó, ideje lenne felkelni. Agy bekapcsol, újraindul. 

- Bocsáss meg, úgy sajnálom. – Baszdki, még hazudok is! Itachi vérvörösen kászálódott le Sakuráról, aki vele ellentétben hófehér volt. 

- Nagyon fáj a karom – suttogta elhalóan.

Itachi értetlenül bámult rá egy darabig, miközben még mindig ott térdelt felette, mert lehetetlennek tűnt elszakadnia ettől az édes illattól, aztán lassan, nagyon lassan feltűnt neki, hogy gyakorlatilag letarolta a másikat, aki elég szerencsétlenül a pad szélének esett.

A pillanatok alatt feldagadó testrész – nem, nem a nadrágjában, hanem Sakura könyöke – máris bekékült, a lány pedig iszonyú fájdalmas arcot vágott, mint aki mindjárt elájul. 

- Ez vérzik is – állapította meg Itachi nagy bölcsen, mikor végre felfogta a helyzet súlyosságát. 

- Nem! Nem maradhat nyoma! – rémült meg a lány, és ha kicsit szédelegve is, de felállt, aztán futásnak eredt. 


Ez nem lehet igaz! Hétvégén fotózás, és ha a keze így marad, akkor úszik a munka. Ibiki ideges lesz, a szülei pedig… csalódottak. 

Sakura rohant a mobiljáért, hogy mihamarabb felhívja a menedzserét. Karin szerencsére a szobában volt, mert ő a kulcsot a nagy ijedtségben természetesen otthagyta a teremben, a táskájában. Gyorsan kivette a szekrényből a telefont és bezárkózott a fürdőbe. A könyökéből már nem csepegett, hanem folyt a vér, amit a kezébe akadó zsepikkel törölt le a furcsa szögben lógó másik karjáról. 

- Halló, értem tudnál küldeni valaki? Sajnálom, tényleg nagyon sajnálom, de megsérültem, itt egy nagy seb a könyökömön és nagyon fáj az egész karom. Orvoshoz kéne vinni, hogy hétvégére ne látszódjon a helye.
- Szerencséd van, éppen a közelben vagyok. Húsz perc és ott leszek, addig szólj az igazgatónak.
- Rendben. 

Sakura utált szívességet kérni, és tudta, hogy a kórházi számlák is őt terhelik majd, de ez a munka nagyon fontos volt. Ha tetszene a katalógus megrendelőinek, akkor állandó megbízást kaphatna, ami folyamatos bevételt jelentene. Muszáj volt tehát eltüntetnie ezt a csúfságot magáról.


Karin éppen tanulni próbált, amikor váratlanul kicsapták az ajtót. Nem volt egy ijedős fajta, de megállt benne az ütő, amikor Sakura, mint egy szélvész, berontott a szobába, majd a telefonjával eltűnt a fürdőben.

- Ez vér? – akadt meg Karin a szeme a padlót csúfító vörös tócsán. 

Nehézkesen feltápászkodott az ágyról, hogy közelebbről megszemlélje, mikor majdnem elsodorta egy újabb vendég.

- Sakura? – torpant meg Itachi tanácstalanul, miután berontott és majd fel lökte lendületében a tányér szemekkel csodálkozó vöröst.

Karin a másodperc törtrésze alatt összevágott az agyában egy fullextrás romantikus jelenetet, ahol a baromi helyes irodalom tanár szerelmesen fut a sérült lány után, hogy megmentse. Éppen a gyengélkedőn csókolóztak vadul, miután gyöngéden bekötötte a lány karját, és közben gőzerővel húzták a hegedűsök az andalító zenei aláfestést, mikor rájött, hogy még mindig a szobában vannak, tanára pedig választ vár. 

- Sakura? Bezárkózott oda – mondta végül bambán, mert még mindig a hatása alatt volt a saját maga általa kreált jelenetnek.
- Itachi, mit műveltek? – tört be egy újabb látogató.
- Sa-Sasuke? – cincogta Karin körülbelül két oktávval magasabban. – Mit- mit keresel te itt? – kérdezte talpig vörösödve zavarában. 
- Sakura! Azonnal nyisd ki az ajtót! – kopogott be Itachi türelmetlenül.
- Sensei? – lepődött meg a rózsaszín benn, és egyből elfordította a kulcsot a zárban. – Már jobb, bár nagyon zsibbad. A me… vagyis apám egyik barátja hamarosan itt lesz értem és elvisz a legközelebbi kórházba, hogy ellássanak. 
- Menjünk le a gyengélkedőre, addig is elállíthatnánk a vérzést! – Karin fejében megint megszólalt a hegedű, és mintha lassított felvételen nézte volna, ahogy Itachi után suhog a hosszú, hollófekete haja és óvatosan megérint Sakura karját, ölbe veszi – ez mondjuk nem történt meg, mert csak magával húzta, pedig romantikusabb lett volna – és kiterelte a fürdőből.
- Melyikőtök alszik itt? – rázta ki az ábrándozásból Karint a döbbent kérdés.
- Tessék? – nézett hátra értetlenül, aztán észrevette, hogy Sasuke éppen farkasszemet néz a róla készült fotók sokaságával. – Az az ágy… - Karin úgy érezte, menten megsemmisül a szégyentől.
- Én alszom ott. Talán baj? – vágott közbe Sakura.

A következő pillanatban három csodálkozó szempár meredt rá hitetlenkedve, ő pedig úgy döntött, eddig bírta. Fogta magát és elájult.

Egyenletes rázkódásra ébredt. A hátsó ülésen feküdt és felismerte menedzsere Maseratiját. 

- Ezt nem hiszem el! Megmondtam már ezerszer, hogy ne ugrálj, ne vagánykodj, mert ez lesz a vége! – A dühös hang alapján már biztos volt benne, hogy tényleg vele van. 
Ibiki három éve volt a menedzsere, de a modora csöppet se lett kedvesebb az elmúlt idők során. 

- Kérlek, fejezd be! – nyöszörgött a lány, mert nem volt kedve az indokolatlan szidalmakat hallgatni, épp elég volt a fájdalom, ami a karjába nyilallt.
- Szerintem eltört. Tudod mit jelent ez? Begipszelik és kiesel a munkából több hónapra. Hogy lehettél ilyen felelőtlen? 
- Én csak egy verset akartam elmondani.
- Hogy, talán egy trapézon lógva? Hallottam, hogy tavaly is te nyerted az iskolai atlétika verseny, aikidózol, meg néha arra vetemedsz, hogy lovagolsz. Gondolsz te ilyenkor rám egyáltalán?
- Nem élhetek vatta közé csomagolva. Már így is annyi mindenről lemondtam – védekezett a lány, de tudta, hogy felesleges érvelnie, Ibiki most úgyis annyira dühös rá, hogy meg se hallja.

Konoha volt a legközelebbi város. A sürgősségi osztályon várniuk kellett, pedig Sakura a délutáni napsütés ellenére csillagokat látott a fájdalomtól. Egy szőke, nagyon csinos doktornő vette végül kezelésbe, és Sakura nagy megkönnyebbülésére végre megszabadította Ibikitől.

- Nem családtag? – kérdezte a férfit szigorúan.
- Nem, de én… - A doktornő nem engedte, hogy végigmondja, hanem egyszerűen kitessékelte a vizsgálóból.
- Bocsánat a viselkedéséért – szabadkozott helyette Sakura. – Igazából a menedzserem, és most nagyon aggódik, mert ha ez a sérülés nem gyógyul be hamar, akkor nem tudok dolgozni. 
- Nem akarlak elkeseríteni kislány, de ez minimum valahol elrepedt. A röntgen után majd többet is tudok mondani, egyelőre pedig kapsz egy kis fájdalomcsillapítót.

Két órával később jóval kellemesebb hangulatban autókáztak vissza az iskolába. Sakura karja ugyan tényleg megrepedt, és a könyökén négy öltéssel össze kellett varrni, viszont a doktornő megadta Ibikinek a telefonszámát, így a férfival madarat lehetett volna fogatni. 

- Majd keresünk neked valami olyat, amit ebben az állapotban is el tudsz vállalni. Apád nem késhet egy részlettel sem, szóval muszáj lesz intézkednem.
- Köszönöm.
- Ugyan, én is jól élek belőled, bár még nagyobbat kaszálhatnánk, ha itthon is dolgoznál. Az utazások rengeteg költséggel járnak.
- Míg iskolába kell járnom, én nem akarom, hogy felismerjenek. 
- Miért? 
- Mert a lányok irigyek lennének, a fiúk pedig azt hinnék, hogy mindenre kapható vagyok. 
- De mint tudjuk, ez nincs így, pedig ha csak a melltartódtól megszabadulnál, máris több nulla villogna a fizetésed végén. Jól gondold meg!
- Ibiki!
- Oké, csak emlékeztettelek rá. 
- Megtennéd, hogy a kapuban kiteszel? Kerüljük a feltűnést.
- Azt hiszem, nehéz lesz azok után, ahogy a kollégiumból kihoztalak, de legyen, ahogy akarod.


Itachi úgy érezte, ez az egész egy isteni figyelmeztetés volt, hogy szedje össze magát. Idegesen ácsorgott az erkélyen, miközben egyik csikket nyomta el a másik után.

- Te cigizel?
- Sasuke, ne beszélj hülyeségeket! Életemben nem dohányoztam – szólt hátra az öccsének türelmetlenül.
- Dehát látom!
- Mégse ihatok fényes nappal, valamit meg muszáj csinálnom, annyira bánt ez az egész.
- Elmondod, hogy tulajdonképpen mi történt?
- Persze, nem nagy ügy, de nem hittem, hogy ekkora bajt okozok – sóhajtott testvére elcsigázottan. - Olyan szétszórt voltam egész nap, nem aludtam valami jól, és amikor Sakurával a versenyről akartam beszélni, egyszerűen megbotlottam és magammal sodortam őt is. Annyira szerencsétlenül esett, én pedig először észre se vettem, hogy így megütötte magát, csak mikor elfutott és láttam, hogy a kezéből dől a vér.
- Ennyi? 
- Igen, miért, mit vártál?
- Csak annyira zaklatottak voltatok mindketten, ezért kérdeztem.
- Ki ne lenne zaklatott, ha éppen eltöri egy diákja karját!
- És az a tag, aki elvitte, tulajdonképpen kicsoda? Az biztos, hogy nem az apja!
- Az apja egyik barátja. Kicsit furcsának tűnt nekem is. Elég jó viszonyba lehetnek, ha így sietett hozzá.


Hirtelen mindkettőjükben felmerült valami szörnyű gyanú, de egyikőjük se akarta említeni. Itachi elhatározta, hogy kifaggatja az igazgatót, Sasuke pedig úgy döntött, hogy kezébe veszi a dolgokat, mert kezdett a helyzet egyre zavarosabbá válni. Főleg a bátyja miatt aggódott, mert alig ismert rá, teljesen megváltozott.


A kollégium szobája nagyon elárvult, amikor minden hívatlan látogató kitódult, hogy lekísérje a sebesültet. Karin bénultan bámult a távozó luxuskocsi után. Az apjának is voltak jó autói, de ez a Maserati teljesen letaglózta. Zaklatottan ballagott vissza a harmadikra, utána pedig ösztönösen elfordította a kulcsot a zárban maga után, annyira sokkolta korábban Itachi, Sasuke és végül annak a magas, sebhelyes arcú, öltönyös férfinak a váratlan megjelenése. 

- Ezt nem hiszem el! – suttogta maga elé megsemmisülve, amikor felidézte magában Sasuke döbbent tekintetét. Már nyúlt volna, hogy leszedi az összes képet, de az utolsó pillanatban megállt. Egyszerűen nem vitte rá a lélek, hogy leszaggassa szerelmét a falról. – Karin, hogy te mennyire ostoba vagy – mormolta elkeseredetten, aztán a kedvenc kispárnájába temette arcát.

Hat óra is elmúlt már, amikor nyílt az ajtó és visszatért a szobatársa.

- Felhoztam a vacsorád – intett Karin az íróasztalon díszelgő tányér felé. Választ persze nem várt, hanem engedelmesen befordult a fal felé, hogy még a pillantásával se zavarja a másikat.

Szívesen megkérdezte volna Sakurától, hogy van a karja, és hogyan sérült meg, de tudta, hogy a rózsaszín nem szeret beszélgetni, így azzal teszi neki a legjobbat, ha békén hagyja. A szégyen viszont még mindig mardosta, és nem győzött hálásan gondolni Sakurára, amiért abból a kínos helyzetből kimentette őt. 

Sakura tehetetlenül lóbálta a karját, amit a könyökénél vastag kötés díszített, alatta pedig a csuklójáig begipszeltek. Nem bírta behajlítani, a fájdalom miatt nem is akarta, de így, egy kézzel még levetkőzni se tudott. Fogalma se volt, Ibiki ebben az állapotban milyen munkára fogja küldeni, de bízott a vén rókában, aki sohasem adta fel, míg valamilyen lehetőségben pénzt szagolt.

A tányéron friss saláta volt és grillhús. Sakura elcsodálkozott, hogy Karin így ismeri, és nem valami zsírban tocsogó hamburgert hozott neki. Még szerencse, hogy a bal karja sérült. Kézbe vette a villát és gyorsan, állva, mint a lovak, belapátolta a vacsorát. 

Ezzel megvolna, de most zuhanyozni kéne. 

Nagyot sóhajtva szobatársa felé sandított, aki úgy feküdt a falnak fordulva, mintha a kivégzésére várt volna. 

- Karin, mindketten tudjuk, hogy az adósom vagy. Nem kell a történtek miatt hálásnak lenned, sőt, megkérnélek, hogy eztán se nagyon beszélj hozzám, de segítened kell, míg le nem veszik rólam ezt a gipszet. Értve vagyunk? – mondta szigorúan. 

Karin megkönnyebbülve fordult felé. Azt hitte, magyarázkodnia kell majd, esetleg hosszasan hálálkodni, de így még egyszerűen megúszta. Tulajdonképpen attól félt a legjobban, hogy Sakura leszedeti vele a posztereket, de úgy tűnt, hogy a délutáni incidens csöppet se érdekelte a rózsaszínt.

- Fürödni szeretnék – parancsolta helyette, és állt a szoba közepén, mint egy baba, akit öltöztetni, vetkőztetni, fésülni kell. Karin pedig ugrott, mert életében nem tett még neki senki ekkora szívességet.

Sakura éppen a fürdőszobában volt, amikor kopogtak a szoba ajtaján.

- Jó estét, tanár úr – engedte be Karin zavartan a látogatót. 
- Szia! Elnézést, hogy megint rátok török, de érdeklődni szeretnék, hogy van Sakura.
- Máris elkészül, mindjárt szólok neki.

Az apró fürdőszobából illatos gőzfelhő szökkent ki, amikor egy pillanatra kinyílt az ajtaja. Itachi tényleg nem akart benézni, de mégis sikerült valahogy. Úgy érezte, hamarosan el fog kárhozni a pofátlan viselkedése miatt. Sakura igazából még nem tartott sehol. Sikerült lezuhanyoznia, de a törölközés már nehezen ment. Karin, mint egy gondos anya, gyorsan végigdörgölte és villámgyorsan ráhúzgálta a ruháit, mert nem akarta, hogy Itachinak sok ideje maradjon a posztereket vizsgálgatnia a falán. 

- Mit akar már megint? – morgott magában a rózsaszín, mert fáradt volt, és nem szívesen mutatkozott a tanára előtt ilyen lengén. 

Mikor kilépett, a haja még nedvesen terült szét a hátán. Bőréből intenzíven áradt az ismerős cseresznyevirág illat, Itachi pedig tág pupillákkal bámulta a vékony hálóingben, ami alatt ingerlően kirajzolódtak formás mellei és törékeny alakja. 

- Szia! Mit mondott az orvos? – kérdezte, de még magának is furcsa volt a saját hangja.

Sakura köszönt, egy pillanatig tétovázott, majd leült Karin ágyára és beburkolózott a heverő végén lévő pokrócba. Csupasz lábait gondosan maga alá húzta és egy szemvillanással jelezte Karinnak, hogy meghal, mert a takaróját a szaga alapján körülbelül elsőben moshatta ki utoljára. 
- Az orvos szerint nem tört el szerencsére, de el van repedve, így begipszelték két hétre, hogy rögzítsék, a könyökömet pedig összevarrták. 
- Nagyon sajnálom – válaszolta a tanár bűntudatosan, immár sokadjára, és engesztelésül két könyvet nyújtott a betegnek.
- Ez mi? – kérdezte Sakura megélénkülve. Ép karját kíváncsian nyújtotta az ajándékokért. Míg ő a könyveket nézte, Itachi a fehér vállát, amelyről a mozdulat miatt lecsúszott a takaró és a hálóing keskeny pántja is, így fedetlenül tárulkozott elé. 
- Elhoztam a másik két kötetet, amelyet ma az osztály leszavazott. Gondoltam, te azért szívesen elolvasnád. A férfit rabul ejtette a zöld smaragdok boldog csillogása. Ha Karin nem köszörüli meg a torkát, talán le is ül a lány mellé, hogy együtt átlapozzák a két regényt, bár kép igazából egyikben se volt.
- Sakura, kicsit vizes lett a hajad. Hozom a hajszárítót – szólt közbe Karin, mert kezdte furcsának érezni a másik kettő között kialakuló hangulatot.
- Én pedig megyek is, nem akarlak zavarni benneteket – szabadkozott Itachi, és gyorsan elköszönt, aztán nagy léptekkel indult Kakashi senseihez, hogy kérjen tőle még egy doboz cigit.

A fiúk emeletén nagy volt az izgalom. Kiba büszkén mutogatta az apjától elcsent naptárat, amelyen fürdőruhás lányok pózoltak mindenféle drága autók mellett. Az utolsó oldalon még ruha se volt a leányzón, hanem hátulról volt lekapva olyan szögben, hogy érzékeltessék a meztelenségét, mégse látszódjon semmi lényeges. A naptárat mindenki látni akarta, ő pedig diadalmasan lapozgatta. Végül volt olyan nagylelkű, hogy minden szobának tépett ki belőle egyet-egyet, de persze az utolsó képet meghagyta magának.

Sasuke elégedetten mosolygott. Ha a korábban mesélt történetek igazak lettek volna, akkor nem gerjednének így a fiúk ezekre az ártatlan képekre, hanem mindenki levezetné otthon a barátnőjén a feszültséget. Némileg azért megnyugodott, hogy ők sincsenek jobb helyzetben, mint ő. Hiába szédítette a lányokat, egy bizonyos határt sohasem mert átlépni, mert féltette a testvérét. Miatta nem akart botrányba keveredni.

Többször is átgondolta a délután látottakat. Bár először szégyellte magát, hogy azt hitte, Itachi képes lenne leteperni egy diákját, magában arra jutott, hogy valóban előfordulhatna. Nincs köztük akkora korkülönbség, és a bátyja is férfiból van. Miért ne tetszhetne meg neki bárki a lányok közül, hiszen az iskolában nincs más választék. Persze a testvérét tartotta az erkölcsösség mintaképének, de hát ő is emberből van, és Sasuke nagyon remélte, hogy maradtak még érzései.



A viharos kezdés ellenére elég nyugodt hetük volt. Sakura nagyon utálta, hogy Karin segítségére szorul, de becsülte a lányt, mert nem élt vissza a türelmével. Talán csendesebb is lett, elmaradtak a reggeli drámázásai. Olyan korán kelt, mint a rózsaszín, és igyekezett a tőle telhető legjobban kiszolgálni. 

Mivel Sakura ismerte, nem csinált ügyet abból, hogy a ruhái még vasalás után is gyűröttnek néztek ki, a haja pedig már a második szünetben kibomlott. Némán tűrte, igaz nagyon csitítani kellett magát, mert neki ezek a dolgok elemi szükségletet jelentettek ahhoz, hogy biztonságban érezze magát. Egy jó pszichológus alaposan kielemezte volna, miért is ragaszkodott ezekhez a napi szintű szertartásokhoz, hogy miért nyugtatta meg, ha mindent tervszerűen, a jól megszokott kerékvágásban zajlott. Nagyon utálta a meglepetéseket, vagy azokat a helyzeteket, amelyekre nem volt felkészülve. Vesztére aztán pénteken, az utolsó óra után egy pont ilyenbe botlott. 

Már jó módszere volt arra, hogy pakolja be a táskájába egy kézzel a holmiját, mikor hirtelen felbukkant még két segítő kéz. Sasuke huppant mellé. Nem szólt semmit, csak egy mozdulattal elsüllyesztette a könyveket a padról, utána a vállára kapta a rózsaszín hátizsákot és nyújtotta a kezét, hogy felsegítse Sakurát. 

Sakura gyanakodva méregette. Természetesen felállt egyedül, figyelmen kívül hagyva a fiú gesztusát.

- Beszélhetnénk? – kérdezte végül Sasuke, hogy megtörje a köztük beálló egyre kínosabb csendet. Nem hitte volna, hogy ilyen nehéz dolga lesz, mert általában elég csak kezdeményeznie, a lányok máris az ölébe hullanak, de most nem volt se pirulás, se zavart szempilla remegtetés, csak a néma kérdés a zöld szemekben, hogy ez a hülye vajon mit akar?