Apró, piros autó kapaszkodott fel a kacskaringós erdei úton. Lélegzetelállító látvány terült utasai elé minden egyes kanyarnál, mert a tavaszi erdő színpompás ruhába öltözött, de ők inkább beszélgettek, nem a tájat csodálták, ugyanis a kocsiban elég feszült volt a hangulat.

- Tudom, hogy utálod ezt a helyet, de ez az utolsó éved itt. Nem adhatod fel – mondta az édesanya kérlelő hangon. Aggódó tekintete kereste a makacs, zöld smaragdokat, kamasz lánya ellenben dacosan meredt előre, nem akarta ezt a vérszegény érvelést újra - ki tudja, hányadszor - hallani. Végül mindig teljesítette szülei kívánságait, de ez nem jelentette azt, hogy jó képet is vágott hozzá. Neveltetése persze megkövetelte, hogy tiszteletet tanúsítson, ezért most is inkább hallgatásba burkolózott, minthogy megbántsa őket, pedig belülről fortyogott az elkeseredett dühtől. 
- Kislányom, ez egy nagyon erős gimnázium, és egyedül itt engedik, hogy ennyit hiányozz. Ha szeretnéd megvalósítani az álmaid, csak ebben az iskolában lesz rá esélyed – próbálkozott az apja is, mire a lányban elszakadt a cérna, és tehetetlenségében majdnem elbőgte magát. Önuralmának hála, sikerült visszafognia kibuggyanni készülő könnyeit, egyedül keze remegése árulta el zilált lelkiállapotát, mint az elmúlt években oly sokszor, ha a munkájáról vagy a jövőjéről beszélgettek. Na persze, az álmai! Az ő álmai és jövője. Most komolyan, kit akarnak ezzel álltatni? Dehogy foglalkozott ezzel, hiszen jelenje se volt.
- Nyugi, nem csinálok cirkusz. Minden úgy lesz, ahogy szeretnétek – mondta látszólag beletörődve, pedig belül hevesen tiltakozott. Amint feltűnt az intézmény díszes bejárata, a gyomra apróra zsugorodott, és legszívesebben sírva könyörgött volna, hogy azonnal vigyék haza. 


A patinás épületegyüttest óriási park vette körül. Mivel a kollégium messze esett a főbejárattól, a portás megengedte, hogy behajtsanak az autóval, pedig Sakura legszívesebben már a kapuban elköszönt volna. Idegesen kémlelte a parkot, és nagyon remélte, hogy nem lát ismerőst. 

- Kicsim, megint ugyanabban a szobában leszel? – kérdezte az apja kedvesen. A lány csak lemondóan sóhajtott és magában tartotta véleményét. Borzasztóan rosszul esett neki, hogy ennyire nem figyelnek rá. Már ezerszer elmondta otthon az iskola szigorú szabályrendszerét, mely többek közt azt is tartalmazta, hogy az elsőben elfoglalt szoba, öltözőszekrény, osztálytermi pad, fogas, vagyis minden, amit itt birtokol, három évig csak az övé, de úgy látszott, teljesen feleslegesen koptatta a száját - megint.
- Igen, idén is a harmadikon lakom majd Karinnal – morogta végül kelletlenül, és bízott benne, hogy az emlegetett szobatárs még nem érkezett meg, mert abból csak újabb kínos szituáció kerekedett volna.
- Viszem a bőröndöket, ti anyuval csak gyertek utánam – paskolta meg a fejét az apja, mint kisgyerekkorában. Látszott, mennyire nem akarja tudomásul venni, hogy a lánya idegei már pattanásig feszültek, hiába mosolyogtak erőltetetten mindannyian.


A kinti kellemes meleg után szinte dermesztő volt a vastag, ódon falak közé belépni. A pedáns tisztaságú társalgóban Sakura osztályfőnöke, Kurenai sensei várta a diákokat, hogy a gólyákat elkalauzolja, a felsősöknek pedig átadja a kulcsokat. Mosolyogva üdvözölte Sakurát és a szüleit, majd gyorsan lerendezték az adminisztrációs dolgokat, hogy mihamarabb lepakolhassanak. 


- Itt semmi nem változott – mondta nevetve Sakura édesanyja, ahogy beléptek a tágas, két ágyas szobába.
Persze nem a gazdátlanul árválkodó heverőkre és az ablak előtt sorakozó íróasztalokra gondolt, hanem a falon lévő plakátokra. Karin fekhelye fölött legalább tíz együttest vagy színészt ábrázoló poszter díszelgett, közte pedig szétszórva tucatnyi kisebb-nagyobb nyomtatott fénykép volt kiragasztva a szerelméről, Uchiha Sasukéről. - Még mindig nem jöttek össze Sasuke-kunnal? – jött a szokásos kérdés. Sehol egy közös kép, a srác minden fotón egyedül szerepelt, valószínűleg a tudta nélkül, mert jobbára focizás közben, vagy különböző iskolai rendezvényeken lett lekattintva.
- Sasuke nem szereti a kötöttségeket. Mindig van valaki, aki pár napig szórakoztatja, de Karin még nem került nála sorra.
- Milyen kiábrándító! Azt hittem, rendes kölyök. Olyan helyes!


Sakura meg se lepődött anyja reakcióján. Persze, ha tudná, hogy ebben az iskolában minden csak látszólag olyan szép és jó, mint amilyennek tűnik, biztos nem áradozna így, dehát őt is, és az apját is elvakította a büszkeség, hogy Sakura ilyen jó nevű intézménybe kapott ösztöndíjat.

- Most már menjetek. Tudom, hogy még sok a dolgotok – kezdte a búcsúzást szomorúan. 

Lekísérte a szüleit az autóhoz, utoljára még megölelték egymást, aztán könnyeivel küszködve integetett utánuk, míg el nem tűntek.


A lányok kollégiumával szemben vidám, élénk sárgára festett épület terpeszkedett barátságos, nagy ablakokkal, széles erkélyekkel, virágokkal. Itt laktak az iskolában tanító tanárok és azok a dolgozók, akiknek gondot okozott a mindennapos utazgatás, így csak hétvégenként jártak haza. 


Az egyik teraszon reggelihez volt terítve. Egy fiatal fiú tologatta morcosan a tányérján sorakozó falatokat, míg a bátyja rá nem szólt.


- Sasuke, ne játssz már az étellel, és légy szíves ne unatkozz ennyire pofátlanul a társaságomban – kérte türelmesen.
- Mit vársz? Téged csak a munkád érdekel, engem viszont nem izgat az irodalom – jött a nyegle felelet.
- Másról is beszélgethetnénk!
- Miről, a lányokról? – csattant fel a fiatalabbik. - Bocs, de téged csak olyan korúak vesznek körül, akik miatt büntetnének, vagy kétszer olyan idősek, mint te, szóval nem sok mesélnivalód lehet. Úgy élsz, mint egy szerzetes.
- Sasuke, ne velem foglalkozz! Inkább nézz magadba és döntsd el végre, hogy mit akarsz. Ha ilyen siralmasak lesznek a jegyeid az utolsó évben is, nem vesznek fel egy egyetemre sem, akkor pedig mihez kezdesz?
- Tanítani biztos nem fogok. Attól azért jobban szeretnék keresni – válaszolt a másik szemtelenül, bár a bátyját nem lehetett ennyivel kihozni a sodrából, hanem meglepő nyugodtsággal folytatta.
- Nem is a megélhetés miatt mondom! Mindketten szép vagyont örököltünk, de attól még muszáj dolgozni. Szeretném, ha választanál magadnak valami rendes szakmát, valami olyat, amit szeretsz, mert a szórakozás csak rövidtávon elégíti ki az embert, de hamar kiég tőle. Kell, hogy valami célt adjon az életednek. 
- Látod, ezért unlak! Egyfolytában ezt szajkózod, mint valami begyepesedett vénember, pedig huszonöt se vagy. Nekem egyetlen célom van, mégpedig az, hogy véletlenül se legyen olyan unalmas az életem, mint neked. Köszönöm a reggelit!


Uchiha Itachi csak pár évvel volt idősebb öccsénél, mégis úgy érezte, hogy fényévekre járnak egymástól. Nem a szüleik elvesztése miatt vált Sasuke ilyenné, már jóval korábban megváltozott. Dacolt és harcolt állandóan, mintha ellenséget látott volna mindenkiben. Itachi utolsó esélyként jelentkezett a Konohai Különleges Elit Gimnáziumban, hogy egyengetni tudja az életét, mert gyanította, hogy ezzel a magatartással egy középiskolában se húzná sokáig. Testvére itt is próbára tette a tanárai türelmét, de a bátyjára való tekintettel elnézően bántak vele, és ez szerencsére visszafelé is igaz volt. Azért a maga módján Sasuke is igyekezett, hogy ne hozzon szégyent rá, de a természetét nem tagadhatta meg. 


Sakura már éppen indult volna vissza a szobájába, mikor feltűnt a szemben lévő épület bejáratánál Uchiha Sasuke. Eszébe se volt köszönni neki, ezért úgy csinált, mint aki nem vette észre, és a lépteit szaporábbra fogta. Sasuke se volt éppen beszédes kedvében, de roppantul felbosszantotta, hogy egy lány ilyen pofátlanul figyelmen kívül hagyta. Dühösen bámult utána.


Sakura hátközépig érő rózsaszín tincsei fényesen csillogtak a napfényben. Az iskolában mindig úgy nézett ki, mint egy aggszűz, mert szoros fonatban hordta, de most ki volt engedve, és a fiúnak önkéntelenül is eszébe jutott, hogy festhet, amikor csak ez a szépséges hajzuhatag takarja a hófehér vállait. Tekintete elidőzött a lány farmerba bújtatott formás fenekén, vékony derekán, és meglepődött, milyen törékeny az alakja. Valahogy Sakuráról mindig az volt a benyomása, hogy erős lány, mert rezzenéstelen arccal ülte végig a tanórákat, és egyáltalán nem reagált a folyamatos élcelődésekre. Az osztályban mindannyian utálták, de hogy miért, hirtelen Sasuke se tudta volna megmondani. Mindenesetre elhatározta, hogy a szemtelenségéért bűnhődni fog.


Estére az összes haver megérkezett. Sasuke átvitte a holmiját a kollégiumba, utána irigykedve hallgatta a többiek otthoni élményeit. Naruto, a szobatársa, megint nagy pakkokkal érkezett, mert rengeteg süteményt küldött az anyukája. Az emeletükön lévő szobákból mindenki hozzájuk sereglett. Miközben tömték magukba a finomságokat, egymást túllicitálva sztorizgattak. A fiúk egyre pikánsabb kalandokkal álltak elő, miközben Sasuke csak mosolygott rajtuk, hisz tudta, hogy ezek a történetek ártatlan hazugságok csupán. A gimnáziumba járó diákok legtöbbje gazdag, befolyásos családból származott, és a szüleik kínosan ügyeltek arra, nehogy csemetéik rangul alul házasodjanak, emiatt csak bizonyos körökben ismerkedhettek a fiatalok, ott pedig a lányok erényére még a vagyonnál is jobban vigyáztak. 


Hirtelen beugrott neki Sakura, aki ritka kivételként ösztöndíjjal került az iskolába. Biztos volt benne, hogy azért jött ma olyan korán, nehogy a többiek meglássák azt az ütött-kopott tragacsot, amivel a szülei hozták. A fiú gonoszul elmosolyodott.

- És te, Sasuke-kun, mi jót csináltál, míg mi otthon szórakoztunk?

Hatásszünetet tartott, és egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy ő is hazudik valami orbitálist, de meggondolta magát. Úgy döntött, nem süllyed a többiek dedós szintjére. Majd akkor mesél, ha tényleg lesz mit.


Másnap mindannyian kinn dideregtek az udvaron. Az évnyitó úgy zajlott, mint minden évben, ők pedig ugyanúgy unták a hosszú beszédeket és fáztak, mint tavaly, meg tavaly előtt, mert hiába sütött a nap, még nem volt ilyenkor nagy ereje. A fiúk azért mégis találtak maguknak érdekes látnivalót. Eléggé értékelték a lányokon feszülő vékony blúzokat. Egy szőke hajú srác árgus szemekkel bámulta a tőle nem messze álldogáló leányzó dús domborulatait, ráadásul a melltartó se tudta elrejteni, hogy szegény lány majd megfagy. 

- Naruto, mindjárt elcsöppen a nyálad – pöckölte homlokon szobatársa, hogy visszatérítse a valóságba.
- Hülye vagy, Sasuke? Ezt miért kellett? 
- Mert az igazgató lánya, ezért jobb, ha nem stírölöd ennyire feltűnően. Az apja épp ide lát.
- De azok a…
- Igen, mindannyian észrevettük, hogy nyáron megint nőttek, de attól még ne vetkőzz ki ennyire magadból. Majd este a bulin megvizsgálhatod közelebbről.
- Nahát! Hogy neked milyen aljas tanácsaid vannak, de azért megfogadom! – villantak boldogan a kék szemek, és Naruto máris tervezgetni kezdte, hogy kerülhetne közelebb Hyuuga Hinatához, az iskola legdúsabb keblű leányzójához.


Sakura alig pár lépésre állt, ezért tökéletesen hallotta a párbeszédet. Legszívesebben elhányta volna magát, de uralkodott az érzésein, megpróbált inkább a soron következő feladatára koncentrálni. Hamarosan szólították, ő pedig magabiztos léptekkel indult a pódium felé, pedig tudta, hogy mindenki összesúg a háta mögött. Gyűlölte ezt az alaktalan búgást, a csendes mocskolódást.


A haja szoros copfba volt fonva, a szoknyája egyedül neki volt szabvány hosszúságú, mert minden lány az iskolában legalább néhány centivel felhajtotta. Nem sminkelt, a blúza inkább volt bőnek mondható, alatta pedig sportmelltartót viselt, hogy elöl laposabbnak tűnjön. Mindent megtett, hogy kerülje a feltűnést, mégis, vagy talál éppen ezért, a többiek gúnyos szavai mindig megtalálták. 


Neki kellett köszönteni az elsősöket, és tanulásra buzdítani a végzős osztályokat. Maga írta a szöveget, napokig dolgozott rajta, hogy annyira klisés legyen, olyan sok elcsépelt közhelyet puffogtató, hogy a tanárai elégedetten bólogassanak. 

Beszélt az itt megszerzett tudás fontosságáról, és a jövőről, meg persze arról, hogy az iskolában töltött évek mennyire meghatározóak. Olyan meggyőzően szónokolt, hogy lassan maga is elhitte, amit mondott. Teljes átéléssel és lelkesedéssel szavalta a mikrofonba, hogy az itt szövődött barátságok és szerelmek talán egy életre szólnak, aztán önkéntelenül is elhallgatott, mert feltűnt neki a hirtelen beálló csönd. A tömeg korábbi búgás abbamaradt, és sok-sok szempár bámult rá döbbenten, mintha valami marslakó lenne. Zavartan nézett végig magán, hogy van-e rajta valami furcsa, majd a mellette ülő tanári karra tekintett, akik ugyanolyan csodálkozva figyelték. Nem értette, mi történt. Kezdett kétségbe esni, hogy talán butaságokat mondott, mikor végre talált egy kedvesen mosolygó arcot. Az irodalom tanár hirtelen felállt és hangosan tapsolni kezdett, mire a többiek is felocsúdtak a bénultságból és csatlakoztak. A tanárokat követték az elsősök, később a másodikosok is, csak azok álltak ott értetlenül, akik ismerték Haruno Sakurát.

- Neked biztos emlékezetesek lesznek ezek az évek! Az a sok barátnő, meg az egymást taposó fiúk… Micsoda őszinte szavak! Köszönjük, Sakura! – vihogott Karin az arcába, mikor visszament a helyére.


Már rég megtanult átnézni rajta és a többieken, akik most is gúnyosan bámultak rá. Nem számítanak! Úgy gondolta, ők nem számítanak, csak a szülei, és az a néhány ember, akik kiállnak mellette.

Hálásan gondolt kedvenc tanárára, Uchiha Itachira, aki megint megmentette a megszégyenüléstől. Bárcsak mindenki ilyen lenne!

Az első órák a házi rend felolvasásáról, a felelősök kiválasztásáról, és az órarendek összeállításáról szóltak. Szerencsére megint megbújhatott Hinata mögött, mert a csinos lány kellően elvonta a fiúk figyelmét, a szünetekben pedig zenét kapcsolt és könyvet vett elő, hogy kizárja a külvilágot. 


A harmadik szünet zsibongását látogató zavarta meg. A lányok kuncogva fogadták a terembe lépő fiatal tanárt, míg a fiúk kíváncsian találgatták, mit keres itt Sasuke bátyja.

- Sakura! – szólította meg a sensei gyanútlanul a rózsaszínt, aki még akkor se reagált, amikor közvetlenül mellette állt. – Sakura! – érintette meg a vállát gyöngéden, mire egy pillanat alatt apró ujjak kulcsolódtak a csuklójára, és olyat szorítottak rajta, hogy benne rekedt a lélegzet. – Bocsánat, én csak… – hebegte zavartan, mire Sakura pipacspiros arccal felpattant és sűrű bocsánatkérések közepette hajlongani kezdett előtte. 


A tanár őszintén megdöbbent a körülöttük felharsanó gúnyos röhögésen. Ösztönösen megragadta a lány csuklóját, hogy kimenekítse a kínos helyzetből. Bele se gondolt, mit csinál, egyszerűen csak kihúzta a folyosóra és ott kezdett a mondókájába.
- Sakura, említettem már előző félévben neked azt az országos szavalóversenyt, amit április végén Tokióban tartanak. Foglalkoztál vele a szünetben? Írtál rá valamit?

Sakura még mindig az előző incidensnél tartott. Zaklatottan bámulta tanára kezét, vajon megsérült-e, mert tisztában volt vele, milyen hevesen reagált. Tudta, hogy nincs sok ereje, éppen ezért tanult aikidózni, hogy képes legyen megvédeni magát, bár nem pont a kedvenc tanárán akarta kipróbálni.

- Verseny? – dadogta még mindig pirosan. - Igen, persze. Írtam egy verset, de nem tudom, jó lesz-e.
- Meghallgatnám órák után. Gyere a tanári elé kettőre és hozd magaddal. Segítek kijavítani, ha szükséges. 
- Rendben – bólintott a lány bénultan, majd visszatámolygott a terembe.
- Oh, sensei! Akar valamit? – utánozta Kiba, az egyik legutálatosabb osztálytársa az iménti jelenetet, és Narutót használva látványosan megcsavarta a szőke karját, aki erre hangosan méltatlankodni kezdett, mire a többiek megint nevettek. Tisztára, mint az óvodában!
- Mi vagy te, halálosztó? – kapcsolódott be Karin is, és provokálón elállta az útját, hogy valami választ vagy reakciót csikarjon ki belőle.
- Engedj – szólt rá Sakura csendesen, és az ajkai olyan keskenyre préselődtek haragjában, hogy a másik inkább önként arrébb lépett. Nem Sakura erejétől félt, hiszen a rózsaszín legalább fél fejjel alacsonyabb volt nála és jóval vékonyabb is, de a szemeiben égő makacs tűz nagyon ijesztőnek hatott.


Mint akinek minden mindegy, gondolta Sasuke a furcsa jelenetet nézve. Zavarta, hogy a testvére ennyi figyelmet szentel ennek a beképzelt fruskának, aki nem tud, sőt, valójában nem is akar beilleszkedni az osztályközösségbe. Mintha a saját bolygója elég volna számára, ahol egyedül ábrándozhat mindenkit kizárva. Sasuke gyűlölte a magányt, épp ezért nem értette, hogy választhatja valaki önként ezt a fájdalmas száműzetést.


Hamar elröppent az első nap. Sakura villámgyorsan elintézte az ebédet. Csak bekapott pár falatot az ebédlő egy félreeső zugában és már rohant is, hogy átnézze a versét. Nagyon izgult, tetszik-e majd a senseinek, hiszen olyan sokáig rágódott rajta, megírhatja-e így, ennyire őszintén a gondolatait benne.

Javított rajta még pár vesszőt, aztán eljött az idő, és indult vissza az iskola épületébe, hogy megmutassa a művét.

- Menjünk be egy terembe, hogy ne zavarjanak bennünket – javasolta tanára mosolyogva, ő pedig dobogó szívvel követte.


Bízott ezekben az őszinte, barátságot sugárzó éjfekete szemekben. A férfi órái mindig lenyűgözték, olyan átéléssel tudott tolmácsolni minden művet. Sokat mesélt a szereplők érzéseiről és az alkotók életéről, hogy a diákok is megértsék, az írók mit miért vetettek papírra. Sakura áhítattal itta minden mondatát, és minél jobban megismerte az irodalom eme csodálatos birodalmát, annál többször vetemedett vers vagy rövidebb-hosszabb novellák írására. Persze titokban, hiszen kinek is dicsekedhetett volna vele.


Zavartan állt fel a dobogóra, míg tanára az egyik pad tetején foglalt helyet és kíváncsian várta az előadást. Itachi fel volt készülve, hogy valami gyerekded irományt hall majd, hiszen attól, hogy Sakura gyönyörűen szavalt és házi feladatként lenyűgöző fogalmazásokat írt, még nem biztos, hogy értett a versíráshoz. Nem is volt célja a versenynek, hogy azonnal mély tartalmú művek szülessenek. A zsűri csak azt szerette volna, hogy a diákok megnyíljanak, és a saját gondolataikat megtanulják megfelelően közvetíteni a közönség felé.


Sakura megköszörülte a torkát és belekezdett. Olyan sokszor átnézte már a sorokat, hogy nem is volt szüksége papírra, pedig hosszú vers volt, épp olyan sokáig tartott, hogy a hallgató lelkét tökéletesen összefacsarja és belehalljon ezekbe a szomorú érzésekbe. 


Nyomasztó csend telepedett rájuk, amikor befejezte, Itachi pedig úgy bámult rá, mintha most látná először. Aztán váratlanul megmozdult. A lány nem értette, hogy termett hirtelen mellette és miért kapta el a karját, miért tűrte fel róla a ruhát és miért bámulta zaklatottan a csuklója hófehér bőrét, mintha keresne valamit rajta. Zavartan húzta el tőle a kezét és várta a bírálatot, de a tanár elfordult és háttal neki csak annyit dünnyögött: 

- Jó lesz. Most elmehetsz.

Uchiha Itachi soha nem bonyolódott mások magánéletébe, főleg a diákokéba nem szándékozott, hiszen neki is megvolt a maga baja, de most nagyon letaglózta ez az egész. Mikor Sakura kiment a teremből, még néhány percig szótlanul támasztotta a padot és csak arra kapta fel a fejét, hogy az öccse szólongatja.

- Mi történt veled? Állsz itt egyedül, mint egy hülye, és észre se veszed, hogy beszélek hozzád. Nem tetszel nekem, Itachi – jegyezte meg Sasuke megdöbbenve.
- Én se tetszek magamnak – válaszolt a testvére idegesen, aztán próbálta gyorsan rendezni ezer felé csapongó gondolatait. – Baj lenne, ha hónap végén pár napra egyedül hagynálak? Versenyre vinném az egyik diákot – váltott könnyedebb hangnemre, és játékosan megborzolta Sasuke haját.
- Mintha egy ekkora iskolában egyedül tudnék maradni – morogta az öccse sértődötten, mert zavarta, hogy Itachi úgy bánik vele, mint egy ostoba kiskölyökkel. Elrántotta a fejét és lazán hátraszólt: - Legalább kimozdulsz ebből a kriptából. Szórakozz jól, sensei!


Este hétkor már teljes hangerővel dübörgött a zene a lufikkal és lampionokkal díszített tornateremben. Karin izgatottan készülődött, a sokadik ruhát próbálta magára, de végül mind a földön végezte. Sakurára sandított, aki szokás szerint az ágya végében kuporgott valami ostoba nyelvkönyvvel, a fülében fülhallgatóval, hogy esélyük se legyen beszélgetni. Egy pillanatig, de tényleg csak egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy megkérdezi tőle, szerinte melyik szoknyát válassza, de előre tudta, milyen haragosan bámulna rá szobatársa, ha tanulás közben zavarni merné. Fintorogva fordult el tőle, hogy kivegyen a szekrényéből egy újabb áldozatot, ami végül ugyancsak a padlón kötött ki. 


Sasuke már legalább egy órája táncolt. Hosszú volt a szünet, igazán hiányzott neki a társaság, ezért élvezte, hogy végre kibulizhatja magát. Legújabb partnere, egy szőke osztálytársa, Ino, csillogó szemekkel követte mindenhová, mint egy idomított kiskutya. Unalmas! Lassú szám következett, szerencsétlen pedig ösztönösen csimpaszkodott volna a fiú nyakába, hogy összesimuljanak, erre Sasuke egyszerűen lerázta magáról.

- Szomjas vagyok, innom kell valamit – hazudta szemrebbenés nélkül, hogy ne kelljen magyarázkodnia.
- Hoznál nekem is egy üdítőt? – búgta a lány szerelmesen.
- Persze! 

Persze, hogy nem! Sasuke gondolatban jót mosolygott az ostobaságán. Ino legközelebb akkor látta viszont, amikor épp egy másik szőke csajt bolondított a mosdók előtt.

- Ezt most miért kellett? – háborodott fel Naruto pár órával később haverja gonosz húzásán. Tizenegy is elmúlt már, mikor végre befejeződött az évnyitó parti és mindketten hullafáradtan ágyba dőltek.
- Ígértem én valakinek is valamit? – vonta meg a vállát Sasuke lazán, mintha egyáltalán nem értené, miért haragszik rá a másik. Ő elégedetten gondolt vissza az estére, hiszen remekül szórakozott, bár egy bizonyos személyt azért hiányolt. A reggel látott formás feneket újra megnézte volna egy egészen rövid szoknyába bújtatva, de tudta, hogy az az idegesítő lány soha nem jönne el egy ilyen rendezvényre, főleg nem miniben. Jobban is tette! Ha most mégis erre vetemedett volna, biztos, hogy nagyon megbánja. Sasuke egész nap azon agyalt, hogyan alázhatná meg a többiek előtt, mert még mindig nem tudott túllépni reggeli sértettségén. 

- Ez akkor se szép dolog – makacskodott tovább Naruto, aztán rájött, hogy már csak magának beszél. Barátja úgy döntött, nem folytatja tovább ezt a meddő vitát, inkább aludni próbál. 


Itachi még fenn volt, ráadásul nagyon is éber volt. Egy jó erős konyak társaságában forgatott egy olyan külföldi divatmagazint, melyre életében nem bukkant volna, ha az igazgató úr a kezébe nem nyomja délután. Szólt neki, hogy szeretné versenyre vinni az egyik tanulót, de úgy érzi, valami gond van a lánnyal. Válaszul az igazgató ezt adta neki. Az újság a tizenharmadik oldalnál már magától szétnyílt, valószínű, hogy Hiashi sensei is gyakran lapozott ide. Egy fiatal lány pózolt ezen a helyen merészen, már-már provokálóan kihívóan egy szál bikiniben. Az erős smink és a kacér mosoly miatt Itachi először alig ismert rá, aztán fegyelmeznie kellett magát, hogy a fotókat ne férfi szemmel bámulja, hanem felelősségteljes tanárként, hiszen egy fiatal tanítványáról volt szó, aki jó szerével még gyerek. Bár... 

Ő tényleg próbálkozott, erősen próbálkozott. Komolyan! Mégis fából kellett volna lennie, ha azt akarja, hogy higgadtan reagáljon a látottakra. Elcsigázva dobta félre az újságot.


Borzalom volt belegondolni, mi történne, ha ez a kép a diákok kezébe kerülne.