Gondolkodás nélkül rohanni kezdtem, hátha látom még azt a nyomorultat, aki ilyen szörnyűségre vetemedett. Lépteim hangosan visszhangzottak a kihalt folyosón, őrültként szaladtam le a lépcsőn és akkor torpantam csak meg, amikor kiléptem a kórház üvegajtaján és megcsapott az éjjel baljós csendje. A hold vörösen izzott. A parkból mintha tucatnyi szempár követte volna minden mozdulatom. Hirtelen megijedtem, hogy engem is elkapnak, de aztán erősebb volt a félelmem, hogy bánthatják a gyermekem, ezért határozottan nekiindultam.

A kapu előtti portásfülke kékes fényekben villódzott, mert az idős bácsi mindig tévét nézett esténként. Most a keskeny asztalra volt borulva arccal lefelé, és volt egy olyan sejtésem, hogy nem alszik, hanem leütötték. Aggódtam érte, de időm se volt megnézni, jól van-e, mert az egyik bokorból két férfi ugrott elő és durván megragadtak. Hiába kapálóztam, egy pillanat alatt befogták a számat, kiráncigáltak a kapun és behajítottak egy furgonba. 

Rémülten kapaszkodtam, amibe csak tudtam. Szerencsémre nem tervezték, hogy megint összezúznak, inkább úgy tűnt, mintha sietősre fognánk. Mintha menekülnének, de engem még egy utolsó parancsként eltüntetnének. 

Egyre biztosabb voltam abban, hogy a Vágyak Házának felgyújtása Sasuke műve. Nem égett ott, egyszerűen el se tudtam volna fogadni a halálát. Ő annyira okos, biztos voltam benne, hogy kitalált valamit, és ez az egész egy nagy terv része.

A furgon hátuljában sötét volt, semmit se láttam, de hallottam, hogy egyre sűrűbben szirénáznak mellettünk a rendőrautók. Talán ők segíthetnének! De hogy figyelmeztessem őket és hogyan fogom megtalálni Hinatát?

Füleltem, hátha hallok babasírást, de előttem a két férfi hangosan veszekedett. Megfordult bennem az is, mi van, ha már a kicsit bántották. Erre nem is akartam gondolni, és az adott reményt, hogy ott volt a nyaklánc a kiságyában mintegy figyelmeztetésként.

Abban bíztam, hogy Orochimaru így akart bosszút állni az Uchihákon, bár nem értettem, hogy képes ártatlan gyerekeket ilyen célra felhasználni. Kezdtem átkozni az eszem, hogy önként sétáltam a csapdájába. Azzal, hogy elhagytam az épületet, gyakorlatilag tálcán kínáltam magam, de úgy megrémített Hinata eltűnése, hogy egyszerűen nem tudtam gondolkodni. 

Most, néhány perc után, sikerült végre lehiggadnom. Tapogatózni kezdtem, hátha találok valamit, amit fegyvernek használhatok. A furgon lassult, egyre többet kanyargott, mintha letértünk volna a főútról és valami hepehupás tájon jártunk volna. Mikor megálltunk, egyszerűen elfeküdtem és szorosan behunytam a szemem.

Nyílt az ajtó, engem pedig megcsapott a hűvös éjszakai levegő, ami párás volt, avarillatú. Vadul kalapált a szívem félelmemben, de nem moccanhattam, pedig éreztem az egyik férfi büdös leheletét, ahogy közel hajolt hozzám.

- Elájult? – kérdezte a másik.
- Fogalmam sincs, de így legalább könnyebben játszadozhatunk vele, mielőtt elintézzük. 

Ekkor már a hányinger kerülgetett, de nem tehettem mást, minthogy hagytam magam. Hangosan röhögtek, amikor a lábamnál fogva lentebb rántottak, hogy mindketten jobban hozzám férjenek. Majdnem felkiáltottam, de visszafogtam magam és úgy feküdtem alattuk továbbra is, mint egy eszméletlen rongybaba. Próbáltam Sasukéra gondolni, aki elmagyarázta ezerszer is, hogyan viselkedjem, ha megtámadnak, de most a félelem megbénított, ahogy a matató kezeket megéreztem magamon. 

Istenem, segíts!

Hirtelen gyereksírás harsant, nekem pedig nagyot dobbant a szívem. Nem adhattam fel!

- Hallgattasd el! – szólt az egyik férfi durván, mire két undorító mancstól megszabadultam és nyertem egy pillanatnyi időt, hogy kinyissam a szemem. Igen! Ez az egy lehetőségem van, gondoltam rémülten.

A fickó már fölöttem zilált és a bugyim tépte. Szerencsére úgy el volt vele foglalva, hogy nem vette észre, mire készülök. A fürgeség! Mindig azt mondta Sasuke, hogy ez a legnagyobb erényem, és ezt használjam ki, ha bajba kerülök. Apró kezem könnyedén elsiklott a nagy melák teste mellett, aki óvatlanul mellém dobta a pisztolyát, a következő pillanatban pedig akkorát ütöttem a fejére, amekkorát csak bírtam. Nem volt időm megszemlélni a végeredményt, hanem kibiztosítottam a fegyvert és lőttem, egyenesen a homloka közé, aztán felbukkant a másik is, akinek a szívét találtam el. 

Mint egy eszelős, lerugdostam mindkettőt a kocsiról és szaladtam előre, ahol Hinatát sejtettem. Az a mocsok teljesen körbetekerte egy ronggyal, hogy ne kapjon levegőt, de még sikerült tőle időben megszabadítanom. Remegve öleltem magamhoz a kétségbeesetten bömbölő gyereket és vele együtt sírtam. 

Hirtelen fényszóró világított ránk. Rémülten buktam le, de a következő pillanatban ismerős hang szólított a nevemen.

- Sakura! Végre megvagytok – dörmögte Jiraiya megindultan, és máris vette le a zakóját, hogy betakarjon bennünket vele. - Gyere, menjünk innen, nehogy többen is legyenek – kísért a kocsijához, mikor körbenézett és látta, hogyan szabadultam meg.

Nem voltam se élő, se holt az ijedségtől, amikor átültem hozzá. Egyből bekapcsolta a fűtést és próbált megnyugtatni, de igazából nem is értettem, mit mond a sokktól.

A kórházban már rendőrök hada várt. Valaki egyből pokrócba bugyolált bennünket, én pedig kaptam egy injekciót, ami jótékony álomba merített.

Szörnyű rémálmaim voltak. Újra lejátszódtak bennem azok a nyomasztó emlékek, amit a Vágyak Házának alagsorában átéltem, amikor Fugaku kínzott, és amikor többször is próbáltak megerőszakolni. Végül arra ébredtem, hogy valaki gyöngéden simogatja a homlokom és a nevemen szólongat.

Megkönnyebbülés volt kiszakadni ezekből a borzalmas víziókból, holott tudtam, hogy ezek a szörnyű emlékek örökre az életem részei lesznek, mint ahogy azt a gyönyörű, éjfekete szempárt is örökre bevéstem magamnak, amelyik aggodalmasan kémlelt engem.

- Végre! Szörnyet álmodhattál – ölelt magához vigasztalva, én pedig sírva kapaszkodtam belé. 
- Azt hittem, meghaltál.
- Nem szabadulsz meg tőlem olyan könnyen – mormolta a hajamba, aztán csókokkal borította az arcom, a szemem, az ajkaim. – Nagyon aggódtam érted, tudod? – súgta.
- Igen, beismerem, felelőtlen voltam, de hirtelen nem jutott eszembe más, minthogy megkeressem Hinatát. 
- Nagyon rosszul végződhetett volna. Jiraiya elmesélte, hogy talált rátok. 
- Megoldottam, bár életemben nem féltem így. Nem is magam miatt, hanem miatta. – Elérzékenyülve néztem a kiságyban boldogan rugdalózó Hinatát, és azt gondoltam, hihetetlenül szerencsés vagyok. 
- Innentől semmit se kell egyedül megoldanod, soha többé nem hagylak magatokra.
- Itachi?
- Kicsit még haragszik rám. Kihagytam a döntésből, amikor arra szavaztam, hogy inkább benneteket választalak a pénz helyett. Alkut kötöttem a rendőrökkel, hogy segítek elkapni Orochimarut, és felszámolom a saját üzletünket is, ha bennünket békén hagynak.
- És akik benn égtek?
- Mikor megbeszéltük a találkozót, már üres volt a Vágyak Háza. Egyedül Orochimaru emberei közül maradt benn néhány, akik nem akarták megadni magukat a zsaruknak. Itachi nagyon sajnálta az épületet, meg persze azt a rengeteg pénzt, amit a Vágyak Háza jelentett, de egyszer ő is be fogja látni, hogy az az élet nem nekünk való, és sokkal boldogabb lesz így.
- Most hol van?
- Visszament az Akatsukihoz. Kicsit furcsa volt a Híradóban a saját halálhírünket hallani, de éppen azt akartuk ezzel megakadályozni, hogy valaki bosszút álljon. Tegnap éjjel viszont végérvényesen felszámolták az egész bandát, így nem kell megtorlástól tartanunk és újra élhetünk – mondta vidáman.
- Ennek örülök. Kicsit sok volt már ez az állandó rettegés, és hogy nem lehetek melletted.
- Nohát! Azt hittem, úgy gondolod, te csak egy vagy a sok nő közül- szemtelenkedett.
- Úgy döntöttem, én leszek az egyetlen – mondtam határozottan, és most én kerestem az ő ajkait.

Boldog gőgicsélés szakította félbe a csókunkat, Hinata úgy gondolta, ő is közbeszól. Sasuke óvatosan a kezembe adta és átölelt mindkettőnket. – Nagyon szeretlek benneteket – suttogta. 

Három nap múlva izgatottan készülődtem, végre kiengedtek bennünket a kórházból. Megköszöntem az orvosoknak és a nővérkéknek a gondoskodást, aztán Hinatával lesétáltam az épület elé. Sasuke már türelmetlenül várt bennünket. A kicsit óvatosan bekötötte a gyerekülésbe, nekem pedig kinyitotta az ajtót, hogy mellé ülhessek. Nagyon titokzatos volt egész úton, nem árulta el, hová készülünk, csak annyit mondott, vissza, Konohába.

Vegyes érzéseim voltak Konohával kapcsolatban, hiszen annyi jó és rossz emlék kötött ide, de mégis ez volt a szülővárosom. Ha választani kellett volna, valóban itt telepedtem volna le a történtek után is. Kíváncsi voltam, hol állunk meg, és kellemesen csalódtam, amikor az új városrész felé vettük az irányt. Ezen a gazdag környéken nem voltam ismerős, pedig közel esett hozzá a Namikaze Középiskola. 
- Narutóékhoz megyünk? – találgattam, de Sasuke csak titokzatosan mosolygott.
- A te neved van kiírva a kapura – döbbentem meg, amikor végre lefékeztünk az egyik ház előtt.
- Igen, és a te neved. – Ezt már nem is említettem, annyira meglepett, és olyan boldog voltam. A házból hirtelen vendégek sokasága tódult elénk. Ott volt Itachi, az egész Akatsuki, Naruto, Jiraiya és végül előlépett kedves jóbarátnőm, Hinata is. 

Repültem felé, mert azt hittem, már soha többé nem látom. Gyönyörű volt, ragyogott a boldogságtól, és amikor kibontakozott az ölelésemből, szégyellősen megfogta Naruto kezét. 
- Gratulálok! – öleltem át mindkettőjüket, aztán Sasuke is kapott egy nagy ölelést, mert sejtettem, hogy neki köszönhető, hogy végül egymásra találtak. 

Csodálatosan sikerült a nap, bár párszor Itachit elkapta a szomorkodás, hogy a megszokott luxust fel kellett adnia. Sasuke persze minduntalan megnyugtatta, hogy nyomorogni azért eztán se fognak, mert gondoskodott mindkettőjük jövőéről, de a bátyusnak jólesett kicsit sajnáltatnia magát. Az Akatsuki tagjaitól párszor én is megkaptam, hogy képes voltam így becsapni őket, de jó érzéssel emlegették fel a közös kollégiumi szobában töltött heteket, amikor még fiúnak hittek.

Este aztán mindenki szedelőzködni kezdett, Sasuke pedig, mint egy jó házigazda, miután kikísértük a vendégeket, körbevezetett a házban. Alig ismertem rá, olyan lelkesedéssel mesélt, hogyan sikerült megvennie ilyen rövid idő alatt, és azt is bevallotta, hogy már jóval korábban kinézte. Mióta megtudta, hogy terhes vagyok, úgy tervezte, hogy szeretne egy közös családi fészket, és azóta kutakodott megfelelő ingatlan után. 

Meghatottak a szavai, hiszen tudtam, mennyire ismeretlen számára az otthon fogalma, de éreztem, hogy nagyon igyekszik mindazt a biztonságot megadni nekünk, ami neki eddig sohasem adatott meg. 


Egy igazán kellemes este…

Együtt fürdettük Hinatát, utána birtokba vettem a fürdőszobát. A ház minden részlete ízlésesen volt berendezve, de Sasuke rám bízta, azt mondta, bármit átalakíthatok. Egyelőre még ezzel a boldogsággal se tudtam mit kezdeni a szívemben, hiszen pár napja még azt hittem, mindennek vége. Most pedig itt voltam a védett falak között a kislányommal és a férfival, akit szeretek.

Sasuke még az ágyneműt is felhúzta, mire végeztem. Feltűnő izgatottsággal tett-vett, aztán ő is eltűnt a fürdőben. Én még mindig a jól sikerült vendégség hatása alatt voltam, nagyon örültem, hogy mindenkit viszontláthattam, akit szeretek. 

Nyílt az ajtó, és Sasuke először a mellettünk lévő szobába vette az irányt.

- Hinata már alszik – jelentette elégedetten.
- Tudom – bólintottam mosolyogva, mert az imént takartam be.

Sasuke leült mellém a hatalmas franciaágyra és megfogta a kezem. 

- Ketten vagyunk, de nem akarom, hogy úgy érezd, bármit is várok. Elsőre nem voltam valami gyöngéd, és biztos borzalmas élmény lehetett neked, szóval megértem, ha tartasz tőlem. – Fekete szemei komolyan csillogtak, én pedig majd el olvadtam, olyan aranyos volt.
- Szerinted félek tőled? – kérdeztem vissza. 
- Megérteném, ha így lenne.

Elengedtem a kezét és odamentem az ajtóhoz, hogy becsukjam, aztán egyszerűen rávetődtem és csiklandozni kezdtem. 

- Inkább te félj tőlem! – mondtam nevetve, és kíméletlenül gyötörtem, míg maga alá nem gyűrt, hogy most visszaadja a merényletet. 

Amikor a nagy hancúrozásban már derékig felgyűrődött a hálóingem, a kezeim hátra fogta és a combjaim közé helyezkedett. Csókolni kezdett, miközben éreztem, mennyire kíván. Lassan lesimogatott rólam minden ruhát, és csillogó szemekkel gyönyörködött a testemben. Kívánatosnak éreztem magam, ahogy ő is levetkőzött és láttam, milyen keményen meredezve várja az egyesülést, de nem siette el a dolgokat. Végigcsókolta minden porcikámat és addig kényeztetett, míg többször bele nem haltam a gyönyörbe. Amikor már azt hittem, ettől nem lehetek kielégültebb, elmerült bennem és határozott döféseivel újra a csúcsra juttatott. Szerencse, hogy becsuktuk az ajtót, mert hangosan kiáltottam a nevét, és megsemmisülve kapaszkodtam belé, míg a kéj hullámai el nem csitultak. A testemben aludt el, mint egy megfáradt kisgyerek, én pedig szorítottam és tudtam, hogy sohasem fogom elengedni.