Sasuke:

-  Mi a fene…? – hagyta el szám a meglepett kérdés.

- É...én nem tudom, d…de ez az izé, egy dobozban volt… a hálószobában! – jött a válasz, míg én a kígyót mustráltam. Majd rögtön rájöttem mit is kell tennem, hirtelen megfordultam tengelyem körül, majd az ajtó felé indultam. – Ugye most nem akarsz itt hagyni? – állított meg a riadt kérdés.

- Csak maradj veszteg – válaszoltam, majd kiléptem a házból. Utam egyenesen a nappalimba vezetett, ahol jelen pillanatban a mobilom pihent. Gyorsan tárcsáztam a segélyhívót.

- Jó napot, a b… szomszédom házában egy ismeretlen kígyót találtunk – még időben gondoltam meg magam, és nem barátot, vagy esetleg barátnőt mondtam. – Szeretnénk, ha küldenének egy szakembert – daráltam gyorsan, majd még elmondtam a címet is. Azt ígérték öt perc… És csodálatos módon be is tartották. Alig tettem le a telefont, és már szinte rögtön csöngettek is. Rohanva engedtem be. Egy fehér szkafanderbe öltözött férfi volt, aki még be is mutatkozott, de mivel nem érdekelt a neve, nem is figyeltem rá.

- A legfelső emeleten… Siessen, mert a nő bent van a házban, és egy széken áll… - mondtam. Szerencsére értette a célzást, és meggyorsította lépteit.

- Hol voltál? – szegeződött nekem a kérdés, mihelyst beléptem a nappaliba, de nem foglalkoztam vele.

- Itt van a kígyó – jelentettem, majd arrébb léptem, hogy a férfi is láthassa. Szemem sarkából éppen láttam, ahogy Sakura kíváncsian oldalra dől, hogy szemügyre vehesse az idegent. Ám ez nem volt túl jó ötlet, mivel a túlzott súlyáthelyezésből egyenesen adódott a székkel való borulás. Éles sikoly szelte ketté az eddigi csendet, majd egy tompa puffanás. Az esésben csak annyi szerencse volt, hogy a lány nem a kígyóra esett, ám ebből adódóan elé huppant… Vészes közelségben. A felismerést egy újabb magas cé követte.

- Ne mozduljon! – mondta a szakember, ám ez láthatóan nem valósult meg, mivel szomszédom reszketett akár a kocsonya. – Ne mozogjon! – parancsolta ezúttal erőteljesebben a fehér ruhás. Sakura arcán egy fajta dühhullám vonult végig, de nem szólalt meg. Épp levegőt vett, és szólásra nyitotta a száját, amikor is megtörtént, aminek egyáltalán nem kellett volna. A sziszegő dög épp a lány fedetlen bokájába vájta fogait. Számat ideges fújtatás és felháborodott hördülés keveréke hagyta el. Az agyam elborult, de a mellettem álló egyre csak bámulta a férget, amint Sakura bokáját harapdálja. Gyorsan és indulatosan, minden ésszerűséget kizárva cselekedtem. Gyorsan becaplattam a konyhába, majd a legnagyobb késsel kivonultam a nappaliba.

- Ezt nem teheti! Először be kell vizsgálnunk és… - sorolta tovább az érveit, amik egyáltalán nem tudtak meghatni. Sőt egyre jobban felment bennem a pumpa.

- Nem várom, meg míg kifundálja, hogy mégis mi ez… Mi van, ha addig meghal? – tettem fel a költői kérdést, majd egyszerűen a dög közelébe léptem, és levágtam a fejét. Nem túl esztétikus megoldás, és Sakura biztos dühös lesz, amiért összevéreztem a padlóját, de nem érdekelt.

- Maga teljesen megőrül! Ezzel lehet, hogy csak rontott a helyzeten!

- Nem fogok arra várni, hogy maga csodálja azt a dögöt… Itt van, viheti darabokban, kivizsgálhatja, vagy meg is mondhatja, hogy mi ez. Vagy tudja mit, tegye a dobozba, a többit pedig bízza rám! – szólaltam fel erélyesebben a megszokottnál, majd kitessékeltem a férfit a házból és az képébe vágtam az ajtót.

- Sasuke… - hallottam meg, ahogy szomszédom erőtlenül próbál beszélni. Láthatóan nem volt teljesen magánál. A feje jobbra-balra dülöngélt, pupillája teljesen összeszűkült, és képtelen volt fókuszálni.

- Beviszlek a kórházba – feleltem, majd óvatosan karjaimba vettem. Ez láthatóan nem tett jót, de nem tudtam mást kitalálni.

- Jó… - nyögte, miközben a dobozt és a benne lévő kígyócafatokat felkaptam. Aztán egyenesen rohantam le a lépcsőn, ki az utcára. Szerencsénkre, épp egy nő szállt ki a taxijából. Gyorsan oda rohantam, miközben Sakura ujjai görcsösen szorongatták a felsőm. Óvatosan beültettem, majd bemásztam mellé.

- A legközelebbi kórházba, amilyen gyorsan csak tud! – dörrentem a sofőrre, aki látván a rózsaszín hajú állapotát rögtön a gázra taposott.

A kórházban nagy volt a nyüzsgés, doktorok és nővérek jöttek és mentek. A lánnyal a kezemben, rögtön a recepcióhoz rohantam.

- Miben segíthetek? – kérdezte nyugodtan a nő, mire én csak idegesebb lettem.

- Megmarta egy kígyó, fogalmam sincs milyen, és elvesztette az eszméletét. Út közben egyre nehezebben vette a levegőt… - hadartam, mire a recepciós a telefonjáért nyúlt.

- Kérem, menjen fel a másodikra, ott várni fogják! – utasított. Kapkodva teljesítettem a parancsot; liftre nem várva rohantam fel a másodikra. Szerencsémre rögtön jött egy nővér és egy orvos.

- A kígyó? – szegezte nekem egyből a nővér. Megtermett asszony, olyan ötven év körüli, hanghordozása parancsoló jellemre utalt.

- Itt van – mondtam, miközben igyekeztem úgy odaadni, hogy Sakurát ne ejtsem le. A nő nem kérette magát, kikapta a kezemből, majd elviharzott mellettem. Meglepetten pislogtam az orvosra, aki egy fiatal, korombeli férfi volt.

- Csak hozza utánam, a nővér addig megpróbálja kideríteni, milyen méreg kerülhetett a barátnője szervezetébe. – Azzal sietősen megindult előttem. Egy vizsgálóba vezetett, majd egy asztal szerű ágyra mutatott, ami fehér zizegős papírral volt beburkolva. A szobában terjengett a fertőtlenítő szaga.

- Nem igazán a barátnőm… - mondtam kisebb fáziskéséssel, mire a doki meglepetten pillantott rám.

- Tegye le! – utasított, miközben egy szekrényben kezdett kutatni. – Ha nem igazán a barátnője, akkor biztos valami rokon, ugye? – faggatózott, majd a lányhoz lépett.

- Nem mondanám… Maradjunk annyiban, hogy egy barát – adtam meg a leghelytállóbb választ. Hisz még magam sem tudom milyen a kapcsolatunk, nemhogy egy vadidegen orvosnak meséljek róla.

- Kérem, kint várakozzon! – adta meg a végszót, majd látványosan az ajtó felé pislogott. Idióta orvosok… - morogtam magamban. Mi az, hogy nem maradhatok bent, mikor én hoztam be? Soha nem tudtam megérteni az orvosokat, és azt a szabályt, hogy család vagy hozzátartozó látogathatja a súlyos betegeket… Remélem Sakura nem lesz súlyos beteg, mert akkor ki kell találnom valami hozzátartozós szöveget, amire jelen pillanatban nincs energiám.

Fáradtan ültem le egy fehér padra, egy kávéautomata mellett. Fejem óvatosan hátradöntöttem, miközben végiggondoltam a nap eseményeit. Reggel még egy másik kontinensen voltunk, most meg itt ülök egy kórházban; aggódhatok a szomszédomért, akit lényegében én mentettem meg egy csúszómászótól.

- Elnézést! – rázta meg valaki a vállam, mire meglepetten néztem az engem bámuló alakra. – Ön Haruno Sakura hozzátartozója? – kérdezte a nővér, aki a kígyót vitte analizálni.

- Mondhatni… - feleltem, miközben felálltam. – Hogy van?

- Jobban, de az orvos, majd tájékoztatja. Kérem, kövessen! – Fásult lomhasággal követtem, majd ismét megpillantottam a dokit, aki már faggatott szomszédommal kapcsolatban.

- Szóval mégis csak hozzátartozó? – kérdezte gunyoros mosollyal.

- Soha nem tudhatja – válaszoltam ironikusan. – Na, de hogy van?

- Jól, a mérget sikeresen azonosítottuk, így az ellenszert is hamar megkaphatta.  Hamarosan magához kell térnie, és ha mindent rendben találunk, nem lesz semmilyen visszaesés vagy hasonló, akkor akár három-négy nap múlva haza is engedhetjük.

Sakura csukott szemekkel feküdt, mikor beléptem hozzá. Orcája halvány rózsaszínben pompázott, míg bőre szinte egybeolvadt a hófehér ágyneművel. Arca nyugodt volt, pillái csak néha-néha rebbentek meg; biztos álmodik. Halkan az ágya mellé húztam egy széket és leültem. Már jócskán éjszaka volt, mindemellett a mai nap hosszabb volt, mint amilyennek terveztem. Ezen felül kisebb csatát kellett vívnom a nővérekkel, és szomszédom orvosával is, hogy maradhassak. Legvégül mégis a barát taktikát kellett alkalmaznom, ami láthatóan nem véletlenül a filmek kedvence, mert tényleg hatásos.

Halk motoszkálás rántott vissza a valóságba, mikor is társam óvatosan mocorgott. Pár pillanat volt az egész, majd ismét békésen pihent. Hihetetlen, hogy olyan békés, azok után amiken ma keresztül ment. Nem tudom meddig figyeltem rezdületlen arcát, meddig bámultam az órát, mert egyszer csak arra ébredtem, hogy valaki a nevemen szólít.

- Sasuke! Ébresztő… - fáradtan emeltem fel fejemet az ágy széléről és szegeztem tekintetem a kíváncsi smaragdokra.

- Mi van? – kérdeztem egy hangos sóhaj kíséretében, majd kusza tincseimbe túrtam.

- Mi történt? És nem fogok meghalni? – kérdezte halkan, de hangjába több kíváncsiság vegyült, mint egy öt éves kisgyerek hangjába, mikor a szülinapi ajándékai felől érdeklődik.

- Nem, nem fogsz meghalni, és behoztalak a kórházba, amibe bele is egyeztél. Mindezek mellett tudnod kell, hogy… - de nem fejeztem be, mert a kórterem ajtaja kivágódott, és egy nővérke rontott be.

- Végre felébredt, és maga is – itt rám nézett. – A doktor úr hamarosan megvizsgálja, aztán jövök megint, és átkötözöm a sebet.

- Rendben – mosolygott Sakura.

- Addig vegye rá a barátját, hogy menjen haza, mert már tegnap óta itt gubbaszt… És elég nyúzottnak tűnik – csipogott tovább. Elég idegesítő hangja van, és talán még idegesítőbb, hogy mindent elmondott, amit én nem akartam…

- A barátom… persze – motyogta megilletődve. A nővér csak elmosolyodott, majd kiment a szobából. – Szóval a barátom? – nézett rám kérdőn.

- Csak hozzátartozó maradhatott bent… így muszáj volt kitalálni valamit… Ez volt a legkézenfekvőbb, főleg mivel az orvosod előtt már kijelentettem, hogy nem vagyok családtag… sőt a barátot is tagadtam – magyarázkodtam össze vissza, Sakurát láthatóan nem hatotta meg, csak meglepetten bámult rám.

- Értem… - nyögte, miközben felült. – És mit mondott, meddig kell bennmaradnom?

- Három-négy nap…

- Akkor nem tudok felkészülni az előadásokra… Mi lesz így az ünnepi műsorokkal?

- Majd megoldjuk, de én most megyek. Szólok Tsunadénak, aztán majd benézek még. – Megtorpantam. – Szerinted elmondjam Narutoéknak?

- Lehet, jobb lenne kihagyni őket… Már ha lehet, találj ki valamit, hogy megharapott egy egér… vagy mit tudom én. Légy kreatív! – utasított, mire bólintottam.

Sietősen léptem ki a kórházból, majd fogtam egy taxit és egyenesen a színházba mentem. Tsunade mindig bent van, így reméltem, hogy most is az irodájában találom. A színház bejáratához vezető remek lépcsősort sietősen tettem meg, majd célirányosan az igazgatói iroda felé vettem az irányt. Nem tévedtem, bent volt, ám nem egyedül.

- Sasuke, hát te? – kérdezte meglepetten, miközben pár papírt megpróbált észrevétlenül a fiókjába csempészni.

- Csak beszélnünk kellene… Négyszemközt! – hangsúlyoztam, miközben az említett felesleges harmadikra néztem.

- Hihetetlen, milyen kellemetlen vagy – nyögte, miközben nyújtózott egyet. – Úgyis indulni készültem. Nyugodtan rám bízhatod… figyelni fogok! – mondta még Tsunadénak, majd kilépett a szobából.

- Szóval mi olyan fontos, hogy hétvégén zavarj? – kérdezte unottan, majd egy adag papírt kezdett mustrálni.

- Semmi komoly, csak Sakura szobájában volt egy kígyó, ami nem mellesleg megmarta. Most épp kórházban van, de gondoltam nem árt erről az apróságról tudni! – Meglepetten emelte tekintetét rám. – Ja, és mindemellett van szám szerint két ismeretlen hódolója, akik tudják a telefonszámát, illetve az egyik tudta az ausztriai tartózkodási helyünk vezetékes telefonjának számát… De semmi komoly, tényleg! – mondtam indulatosan. Pár pillanatig nem válaszolt semmit, majd hirtelen a telefonjáért nyúlt.

- Gyere vissza… Most! Igen. – Nem beszélt sokat, mégis vészjóslóan csengett a hangja.  –Amint visszaért, elmeséled neki is a történeted… - parancsolt rám.

- Kinek? Shikamarunak? Mégis miért kéne neki bármit is elmesélnem, egyébként is Sakura megtiltotta, hogy a barátai tudomást szerezzenek róla – ellenkeztem racionálisan.

- Már pedig el fogod Shikamarunak mesélni! Nem kell aggódnod, nem véletlenül volt itt… - mondta, majd sóhajtott egyet. Ujjait összefonta, majd könyökét megtámasztotta az asztalon, közelebb hajolt hozzám, így álla kezén pihent. – Shikamaru nem sokkal a Sakurát ért támadás után került a társulathoz. Ami cseppet sem véletlenül történt, ugyanis a Nara család híres arról, hogy testőrséget vállal.

- Mi? – bukott ki belőlem a kérdés.

- Jól hallottad, Sakura miatt vettem fel, és miatta tanulta ki a színészkedést. Mindig igyekszik követni a lányt, és minden lépéséről jelent nekem. Tudom, mit reggelizik, hol kávézik, kinek a vállán alszik el egy buliban, vagy éppen kivel vitázik éjnek évadján. Egyedül most nem követte, mikor is veled ment Ausztriába. De így is minden nap felment a szintetekre, összeszedte a halom virágot és levelet, még Sakura lakásához is van kulcsa, hogy bent tudjon ellenőrizni mindent – sorolta a tényeket, melyek hihetetlenül megleptek, arcomon mégsem jelent meg egyetlen érzés sem. Még a „kinek a vállán alszik el” résznél is igyekeztem pókerarcot vágni. – Ezért is meglepő, hogy az a kígyó bekerült a szobájába. Valószínűleg az egyik titkos hódoló kifigyelte a védelmi szolgálatunkat – mondta fanyar humorral. – De egy a lényeg, erről senki nem tud, csak te! Sakurának egy szót sem szólhatsz… Mert mihelyst megtudná, rögtön kicsapná a hisztit és addig akadékoskodna, hogy végül kénytelen lennék elküldeni Shikamarut.

- Gondoltam…

- De te segíthetsz nekünk – bökött rám mutató ujjával. – Sakura gondolom, megbízik benned… - találgatott, miközben ajkait mosolyra húzta. Ha tudná mennyire mellé lőtt… Talán még a nyaralásunk alkalmával megbízott bennem, de a limóban történtek után legszívesebben saját kezűleg fojtott volna meg. – Szóval te leszel az első számú informátor, aki mindent továbbít nekem vagy Shikamarunak!

- Hát ha elmondja, hogy mi van… - feleltem nemtörődöm stílusban, pedig valójában igen is érdekelt a téma. Pár perces csend telepedett ránk, majd befutott a kis kettősügynökünk is, akinek ismételten elmeséltem a sztorit. Tsunade neki is elmesélte elméletét, majd utunkra bocsátott. Az épülethez vezető lépcsősoron ballagtunk, mikor égető vágyat éreztem egy szál Black Stone után.

- Kérsz? – kérdeztem undokul, miközben kivettem a gyújtómat.

- Kösz – felelte Shikamaru, majd kivett egy szálat. – Hihetetlenül kellemetlenek ezek a nők – mondta, mintegy csak magának, mégis éreztem, hogy nekem szánt mondat volt.

- Ja… - reagáltam, majd további utunkon csendben sétáltunk.

Mielőtt ismét visszamentem volna a kórházba, hazamentem egy gyors zuhanyra és ruhacserére. Aztán még benéztem Sakurához, mivel a kulcsa még mindig nálam volt. Szerencsére semmi dobozt, semmi levelet, vagy esetleg virágot nem találtam. Így kissé megnyugodva indultam vissza a lányhoz. Útközben Fortuna kegyeibe fogadott,  nem futottam össze senkivel, így még a magyarázattal várhatok.

A kórházban nem kis meglepetésemre Shikamaru nevetgélt szomszédommal, aki épp egy csokor virágot szorongatott. Cseppet sem udvariasan törtem a meghitt légkörbe.

- Á, Sasuke! – nézett rám Sakura tettetett vidámsággal. – Épp meséltem Shikamarunak, hogy milyen béna vagyok… - Értetlenül néztem, így folytatta a magyarázkodást. – Tudod a hülye patkány, ami tegnap megharapott.

- Ja, igen… Mikor sikítozva rohangásztál, majd mikor bementem csak annyit látok, hogy szorongatod a bokád. Tényleg vicces volt – válaszoltam maró hangsúllyal, ami láthatóan megbántotta, de nem érdekelt. A Nara srác is kíváncsian vonta fel szemöldökét, mire nem tettem semmit, csak ledobtam magam a szoba legtávolabbi sarkában lévő fotelba. – Beszélgessetek nyugodtan! - mondtam szimpla közömbösséggel.

Nem sokáig maradt végül a kettősügynökünk, szerencsére vette a lapot, hogy nem kívánatos vendég. Legalábbis számomra nem az. Miután könnyes búcsút vett pinkytől, az villámló tekintettel meredt rám.

- Ezt most miért kellett? – kérdezte dühösen, mire csak egy halk sóhaj volt a válasz.

- Patkány? Komolyan? Ennél szarabb ötlete még egy ötévesnek sincs… - vetettem szemére cinikusan, bár őszintén nekem még ilyen ötletem se volt, de erről neki nem kell tudnia.

- Hát bocs, hogy egy kígyómarás után nincs jobb ötletem… Amúgy is az orvos elmondta, hogy valami idegbénító mérge volt annak a dögnek, úgyhogy szerencse, hogy idejében beértünk a kórházba… Lehet, ha egy fél órával később jöttünk volna, akkor nem tudnék mozogni, úgyhogy kérlek, ne most oktass ki a remek ötleteidről, egyáltalán nem vagyok vevő rájuk! – dühöngött, miközben gyilkos tekintettel meredt rám. Nem feleltem, csak csendben ültem és bámultam ki a fejemből. Hosszú percekig feszült köztünk a merev csend, ami mondhatni fullasztó volt, de egyikünk sem volt hajlandó megtörni. Míg végül egy harmadik igazán idegesítő személy oszlatta el a ködként tekergőző némaságot.

- Á látom a párocska újra együtt! – lépett be vigyorogva a doki. Legszívesebben behúznék neki, de nem tehetem, hisz mégis csak orvos.

- Jó napot doktor úr! – köszönt illedelmesen szomszédom. – Mit mond, meddig kell még maradnom! Már unom, pedig csak alig egy napja vagyok itt.

- Tudja mit – kezdett bele lelkesen – egy feltétellel akár most rögtön hazaengedem, mivel a szervezete semmilyen allergiás reakciót nem mutatott. – Sakura szeme felcsillant, mire én is figyelmesebb lettem. – Hazamehet, de csak úgy, ha valaki mindig lesz maga mellett egy teljes hétig. Mondjuk a barátja, egy hétre összeköltöznek. Ön nem megy dolgozni, míg barátja figyel magára! Na, mit szól? – Ereimben megfagyott a vér, míg a lány arcán megkeményedett a mosoly. Na, erre vajon mit felel?