Az elhatározásom, miszerint elhagyom ezt a helyet, nem változott. Odamentem a szekrényemhez, és elkezdtem lepakolni a késeket, tőröket, amiket aztán egy kisebb utazótáskába rejtettem. Kinyitottam a fiókomat, amikben megtaláltam az összes erőkifejtő, s a többi hasonló kapszulákat, ezeket is gyorsan a táskába tettem.
Egyszer csak az ajtó csapódására figyeltem fel.Oda néztem, és Harunával találtam szembe magam. Szeme dühöt s idegességet sugárzott. Hát megtudta.
- Mit akarsz? - kérdeztem, a szemeibe nézve. Hangomon a semmilyenség érződött.
- Ez nagy hiba volt. - mondta komoran. Erre csak gúnyosan elvigyorodtam.
- Melyik? - na, ezen rendesen meglepődött. - Ahogy anyámmal beszéltem? Vagy hogy el akarok szökni? - a vigyor az arcomon egyre nagyobb lett, de mikor pont meg akart szólalni, folytattam. - Várj, tudom... - kezdtem el egy afféle "hisztérikus nevetést". - hogy ezeket nem tettem meg hamarabb? - a mosoly eltűnt, én is halál komoly voltam.
- Nem vagy normális. - suttogta maga előtt, de aztán felemelte a fejét, s ezzel együtt a hangját. - TUDOD HOGY EZ MIVEL JÁR? Az egész Alkímia meg akarna ölni...
- És? - vágtam a mondandójába. - Akkor mi lenne? Megölnétek? - kezdtem el halkan kuncogni, újra. Aztán komolyan a szemébe néztem. - Ahogyan a bátyámat? - na ez betalált. Harunán úrrá lett az idegesség. Lehet azért, mert megtudtam, vagy mert azért, mert az arcomon, a gyűlöletem, s a bosszúszomjam is érződött. Irántuk.
- Hogyan? - motyogta. Na engem meg ez idegesített fel.
- NE IS TAGADD! - kiabáltam rá, de lejjebb vettem a hangom. - Legalább hülyének ne nézz! Azt hitted, hogy soha nem fogok rájönni? Soha..
- Szerinted képes lettem volna megölni? - most jön a nyálas szöveg. - Szerettem Harut.
- Legalább már most ne hazudj. - nyugodtan beszéltem hozzá, de közel sem voltam az. - Soha nem törődtél senkivel sem, sem velem, sem Haruval. Te voltál a tökéletes gyerek anyám számára, a "tökéletes". - ejtettem ki undorral, az utolsó szót. - A tökéletes, a kegyetlen, a hidegfejű. Ugyanolyan voltál mint ő. Sohasem szerettél minket. És már ne is akard ezt elhitetni velem. - köptem a szavakat az arcába, mire lesütötte a szemét.
- Sajnálom. - suttogta, s láttam, ahogyan a könnyei utat törnek hófehér arcán. Nem hatott meg. Egyáltalán. Lehetséges, hogy még az erőmet nem kaptam meg, de én is ugyanazokat tanultam mint ő, és azokat a szabályokat, jól az eszembe véstem.
- "Azok, akik azt hiszik, hogy múltbeli hibáikat sajnálattal jóvá tehetik, nem érdemelnek bocsánatot." Elfejetetted a tanultakat, Tökéletes? - mondtam az utolsó mondatot undorodva.
- Mit tervezel? Kit akarsz megölni? - hangja kétségbeesően csengett. Csodás. Had érezze csak azt, amit én, Haru halálakor.
- Miből gondolod hogy, meg akarok ölni bárkit is? - húzódott gúnyos mosolyra a szám.
- M-miért... nem? - dadogott össze-vissza.
- De igen. - majd kárörvendően elkezdtem nevetni. Haruna már a kezét tördelte, mire megszólaltam.
- Ki ölte meg Harut? - kérdeztem rá komolyan.
- Azt hittem tudod. - nézett a szemembe. Nem válaszoltam. Vártam a folytatást. Ő sóhajtott egyet. - Uchiha Madara. - Az apánk? Elvakultan kirontottam a szobámból. Sejtettem, hogy ő volt, de ezt élesben hallani... nem a legjobb élmény. Végig szaladtam az egyik folyosón, aztán a másikon. Egyenesen apám szobájához szaladtam. Még a távolból hallottam Haruna hangját, ahogy azt kiáltja, hogy hová megyek. Gyorsan odaértem. Bekopogtam, de nem jött válasz. Aztán újra, és újra. Annyira feldühített, hogy be akartam nyitni, de az ajtó zárva volt. Ekkor villant be az agyamba, hogy lehet hogy a trónteremben lesz. Újra elkezdtem szaladni. Pont az utolsó lépcsőn szaladtam felfelé, mikor az egyik szolga, egy tálcával a kezében, nekem jött, mire kiejtette a kezéből a tálat. Aztán elkezdett nekem hápogni.
- Micsoda illetlenség, főleg az uralkodó lánya. Én szégyellnék egy ilyen gyermeket. - morogta az orra alatt. Gratulálok. Pont ilyenkor kell engem is idegesíteni.
- EL HALGASS! - kiáltottam rá. Láttam rajta a félelmet. Féljen csak. Miután elhallgatott, újra elkezdtem futni. A trónterem ajtaja előtt megálltam, s kifújtam magam. Körülbelül 10 másodpercig bámultam, a barna faajtót, mire egy órási farkas volt faragva. Majd kicsaptam az ajtót. Apám a trónon ült, a szakéját iszogatva, s körülötte a lányok "szórakoztatták". A hányinger egyből elkapott. Ennek is jól megy az élet. Mikor apám meglátott, letette az italát, s lányok is arrébb mentek. Én pedig csak, a gyűlölettel teli szememmel farkasszemet néztem, az apámmal.
- Miért? - egyetlenegy szó. Egyetlenegy. Mégis értette.
- "Az egyenértékű csere törvény az alkímiában: Ahhoz, hogy létrehozz valamit, egy azzal egyenértékű dolgot kell feláldoznod." A törvényeket neked kellene a legjobban tudnod,"lányom". - mondta, az utolsó szót, egy picit megnyomva.
- Mi lehetne egyenértékű azzal..., - hunytam le a szememet 1 másodpercre. - HOGY MEGÖLD A SAJÁT FIAD? - ordítottam el magam. Túl sok volt nekem ennyi minden egy napra. - Miért? - folytattam immáron egy picivel halkabban. - Miért hazudtál nekem? Haruna is tudta, hogy te ölted meg! - szorítottam ökölbe a kezem.
- Álljunk meg egy percre. Haruna keze is benne volt. Ahogy anyádé is. Szerinted miért nem tartózkodott senki sem, itthon, mikor meghalt a bátyád? Az egész Alkímia benne volt. Kivéve téged. - mondta, majd lehunyta egy pár pillanatra a szemét, majd újra megszólalt. - Most, hogy már tudod, mit fogsz tenni? - Na ez egy jó kérdés. A bosszúmat beteljesítem. Efelől nincs kétségem.
- Elhagyom ezt a helyet, nem bírnék köztetek maradni, miután már tudom, hogy ti öltétek meg a bátyámat. - néztem a szemébe.
- És az emberek között élnél? Ne nevettess! - nevette el magát, de mikor látta, hogy komolyan beszéltem, komorrá vált.
- Te még nem láttad az embereket. Az emberek...
- "Az emberek magukat tartják a legcsodálatosabbnak fajtársaik között. Arra mondják csak rá, hogy szeretik, akik tökéletesen ki tudják elégíteni a vágyaikat."
Ezt én is tudom, - mondtam komolyan - de döntöttem. 16 éves leszek, már nem szólhatsz bele az életembe, ha meg akarsz ölni, avagy öletni, hát legyen. De tudd, 
én sem fogok másképpen cselekedni. - mielőtt még megszólalhatott volna, kiléptem a teremből, s az ajtót is becsuktam magam után.
Az emberek között élni? Ugyan, egyenesen a Sötétség Erdejébe veszem az irányt.
Megölöm az apámat, muszáj erősnek lennem. - gondoltam, majd összeszorított kezekkel elindultam a szobám felé. Ahogy megérkeztem, körül néztem, minden úgy volt ahogy itt hagytam. Kivéve Harunát, szerencsére ő lelépett. Gyorsan folytattam a pakolást, a táskámba még beletettem a kimaradt gézt, kötszereket, pirulákat, késeket. Ahogy minden kész volt, már besötétedett. Gyorsan kiugrottam az ablakon, s az Alkímia kapujához kezdtem indulni. Mire odaértem, valaki már várt rám. Tudtam, hogy nem lesz ilyen könnyű dolgom. Éreztem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés