Minden aznap kezdődött, amikor késő este a munkából hazafelé tartottam. Forgalom már nem nagyon volt az úton, hiszen ilyenkor már mindenki alszik szinte. Az idő hűvös volt. A térdig érő nyári szoknya, és a vékony top meg a kis lila köntösöm nem igazán melegített. Ezért mikor éreztem, hogy az idő egyre rosszabb, gyorsabbra vettem a tempót. Egy erős széllökés, és derékig érő hosszú rózsaszín, - igen jól hallottátok - rózsaszín hajam, kontyba volt kötve. Igen, csak volt. A szél összevissza fújta rózsaszín tincseim. Telihold van. Az idő esőre utal, a szél föltámadt.

Lehajtottam a fejem, és úgy mentem tovább. Szinte szaladtam, mikor beleütköztem valakibe. Felemeltem a fejem. A fickó, aki velem szemben állt, minimum két fejjel magasabb volt nálam. Tiszta feketébe volt öltözve. Egy sötét kalap díszítette a fejét. Hosszú fekete hajába, ami legalább a könyökéig ért, belekapott a szél, de még így is megpillantottam vérvörös szemeit.

Megijedtem, és hátrálni kezdtem. Nem tudtam eldönteni, hogy most akkor bocsánatot kellene-e kérnem, vagy elszaladnom?  A sötét alakot még egyszer szemügyre vettem. Pont úgy nézett ki, mint egy „bérgyilkos”. Villant meg a tudat az agyamban. Az arcomon aggodalom, és félelem lehetett látható, amit a férfi is biztosan észrevett, mert elindult felém. Én hátráltam párat, majd egy elnézéssel elszaladtam mellette. Meg sem álltam, csak szaladtam, és szaladtam. Azt sem tudtam, hogy hova, vagy, hogy már hol vagyok. Megálltam. Szétnéztem, hogy még is hol lehetek. Egy sikátorfélében találtam magam. Minden tele volt szeméttel. És két oldalról olyan hat emeletes háztömbök vehettek körül. Sötét volt. A szél még mindig nagyon fújt. Ökölbe szorítottam a kezemet, és megfordultam. Hírtelen a szívem kihagyott egy ütemet, mikor észrevettem azt a sötét alakot. Pontosan ott állt előttem, közvetlen előttem. Ha elakartam volna szaladni, akkor sem ment volna. Hátrálni akartam, de a férfi megragadta mind a két karom.

-          Engedjen el! – Sikítottam fel, majd ellöktem magamtól és el akartam futni. De mindhiába. A férfi hátulról utánam kapott és a nyakamat kezdte elszorítani.

-          Így már nem leszel az utamban. – Ennyit hallottam a sötét fickótól. Már csak azt éreztem, hogy minden halkul körülöttem.

Meghaltam volna? Ébredt fel bennem a tudat, órákkal később. Hideget, hideget éreztem. És nedvességet, mintha körülöttem, csak víz lenne.

A szemeimet hírtelen nyitottam ki. Összevissza kapálództam. Nem tudom, hogy mégis hogyan kerültem ide. Csak azt tudom, hogy fuldoklok. Ha a sötét férfi nem is, de a víz biztosan meg fog ölni. Már minden erőm elhagyott, csak egyre jobban merültem a víz alá.

El kell fogadnom a tényt. Meghalok.

Már azt hittem minden elveszett, mikor egy hatalmas fényt láttam. Ez a mennyek kapuja? Két erős kéz nyúlt ki belőle. Megragadta a karom, és magával húzott. Ismét minden elsötétült.

-          Hé! Hahó! Jól vagy? Élsz még? Hallod, minden oké? – Egy fiú hangot hallottam, magam mellől.  Kinyitottam a szemeimet, és egy szőke hajú srác róka fülekkel és róka mosollyal vigyorgott rám boldogan.  – Csak, hogy végre felébredtél, már azt hittem, meghaltál.

A fiúra néztem, törökülésben ült, és a fülét vakarta az egyik „mancsával”?  A tudattól, lesokkoltam. Tekintetem a környéken kezdett el járni, hogy hol is lehetek pontosan.

Akárhol is legyek, nagyon jó idő van. A nap hétágra süt, egy felhő sincs az égen. Madarak csiripelnek mindenhól. A fáknak csodálatosan zöld lombjaik vannak. Mindenhol gyönyörű virágok. Igen, ez a menny.

-          Ne, ne haragudj, megtudnád mondani, hogy hol vagyok? – kérdeztem félénken. Ő bambán bámult rám, mintha nem is ebbe a világba tartoznék. Ami igaz is volt. Hírtelen elkezdett nevetni, és felállt, a kezeit széttárta, és az ég felé nézett.

-          Hát hol máshol, mint Óziban! - nyújtott nekem kezet, helyesbítek mancsot, hogy fölsegítsen a földről. Nem tudtam, hogy jó ötlet-e ez, vagy sem, de ő csak bátorítóan mosolygott. Amitől nekem is felfelé görbült a szám. A kezemet a mancsába temettem, ő pedig fölhúzott. Kicsit imbolyogtam, de szerencsére megtaláltam az egyensúlyomat.

-          Köszönöm. – a ruhámra néztem, ami csurom vizes volt.

-          Úgy látom, szereznünk kell neked valami ruhát. – tette csípőre a kezeit, a fejét pedig kicsit oldalra biccentette.

-          Jól – kezdtem bele de a szavamba vágott.

-          Már tudom is, hogy hol szerezhetünk neked valamit. Gyere velem. – Nem igazán értettem miről beszél. Ő előre ment, én pedig mentem utána. Egy róka után, mondjuk így. Azt sem tudtam, hogy hol vagyok, és hogy ő kicsoda. Még is azt éreztem, megbízhatok benne, mert ő megvéd, és ha úgy nézzük, vicces egy figura.

Ahogy ott sétált előttem, észrevettem, hogy hosszú lombos farka van. Tényleg egy róka. Kuncogtam magamban.

-          Mit nevetsz? – nézett hátra rám, mosolyogva. Úgy látszik még sem magamban nevettem. Hoppá!

-          Figyelj. – Álltam meg. Ő is megállt, és engem nézett. A szellő, ami elkezdett fújni kellemesen meleg volt.

-          Mi a baj? – sétált elém. Muszáj voltam megtenni ezt a lépést.

-          Ez igazi? – Fogtam meg a fülét. Ami meg mozdult. Ijedten kaptam el a kezemet.

-          Naná, hogy igazi. Még is mi lenne? – tette csípőre mancsait.

-          Ez biztosan csak vicc. Vagy álmodom. Ilyen nem létezik! Neked nem lehetnek róka füleid, és farkad! – Kezdtem el a kelleténél hangosabban beszélni. Úgy látom megijesztettem, mert hátrált egy lépést. - Bocsánat. – hajtottam le a fejemet.

-          Te, nem vagy idevalósi, igaz? – lett komoly. Én csak bólogattam.  – Nos akkor segítséget kell kérnünk egy ismerőstől. Induljunk. – meg sem várta a válaszomat. Csak elindult előre, én haboztam, bár még is utána iramodtam.

Legalább egy órán keresztül nem szóltunk, egymáshoz. Még a nevét sem tudom. És milyen gonosz voltam vele, pedig ő csak segíteni szeretett volna.

Ránéztem, és észrevettem valami érdekeset. A mancsa eltűnt, és emberi kezei lettek. Érdekes. A szemei tengerkékek, ilyet nem látni minden nap. Egy szőke hajú rókafiú. Aranyos.

-          Mond – kezdtem bele a mondatomba, mikor egy erdős részhez értünk. – Mi a neved? – ahogyan láttam meglepődött a kérdésemen. De csak az utat bámulta.

-          Naruto. Uzumaki Naruto. És a tied? – Lett boldogabb.

-          Az enyém, Haruno Sakura. - Az erdőben járható volt az út, olyan, mint, ha a Hófehérkében járnék. Ahhoz képest, hogy nem tudom hol vagyok, nagyon tetszik ez a hely. Bár még mindig új számomra. Vajon, hogy kerültem ide? – És hány éves vagy?

-          Százharmincöt. – És te? – Most kaptam agyhalált. Százharmincöt! Ilyen nincs! Egy ember nem élhet el eddig. Na jó, mondjuk ő nem is ember. De akkor is!

-          Én huszonhárom. – Hajtottam le a fejemet.

-          Akkor te még nagyon fiatal vagy.  – Hát hozzád képest tényleg az vagyok.

-          Hogy lehetsz ennyi éves. Észre sem lehet venni rajtad. – Úgy látom nem igazán örül ennek.

-          Sakura. Itt az élet nem olyan, mint a te világodban. – Érdekes. Alig egy órája még teljesen máshogyan viselkedett. Mint aki teljesen bolond. Úgy viselkedett, mint egy gyerek, most meg tisztára megkomolyodott.

-          Miért, szerinted az én világom milyen? – Tettem föl a költői kérdést.

Csak némán hallgatott pár percig.

-          Azt nem tudhatom. Nem én élek ott. Viszont szerintem nálatok teljesen másmilyen szokások vannak, mint itt nálunk. - ahogyan haladtunk az erdőben, egyre jobban ritkultak a fák. Elértünk egy tisztásra. Narutot nem igazán zavarta a dolog, hogy az út elfogyott, csak haladt egyenesen tovább. Az idő még mindig ugyan olyan volt, annyi kivételével, hogy néhol az égen észre lehetett venni egy-két felhőt.

-          Nem tudod, hogyan kerültem ide?  - néztem rá. Eddig fel sem tűnt, hogy rajta csak egy vékony nyári ing, és egy fekete nadrág van.

-          Azt nem tudhatom. Éppen úsztam mikor észrevettelek a tóban. – Tóban?

-          Mégis milyen tóban? – kérdeztem rá, mert nem igazán értettem, hogyan kerültem oda.

-          Az Emlékek tava. Így nevezik. Egy legenda is van hozzá. Akarod hallani? – a szemeiben eltökéltséget lehetett látni. Ezen csak mosolyogtam.

-          Persze. – Már vagy harminc kiló métert biztosan legyalogoltunk, mert nem érzem a lábaimat.

-          Szóval. – kezdett bele a meséjébe. – A legenda szerint úgy keletkezett a tó, hogy Haruna hercegnő szerelmes volt egy démonba, aki viszontszerette őt. A hercegnő apja tiltotta őket egymástól. De nem érdekelte őket, titokban is találkoztak. Mikor Haruna betöltötte életének huszonnegyedik életévét, az apja bezárta őt a szobájába. A démon, aki szerelmes volt a hercegnőbe, egyik éjjel betört a lány szobájába, aki keservesen sírdogált. Fölkapta a lányt, és vele együtt távozott az ablakon. A palotától hét mérföldre táboroztak le. Sokáig ott éltek, a hercegnő csodálatos hatalommal bírt. Még a démonnál is erősebb volt. De soha sem bántották egymást. Akkoriban, mikor nagyon meleg volt, a hercegnő egy tavat varázsolt elő. A démon egyik nap magára hagyta Harunát, hogy ennivalót keressen. Akkor már a hercegnő utolsó napokban járt, hogy megszülje közös gyereküket, de nagyon összevesztek, és a démon megölte őt, majd a tóba dobta. Ami örökre elnyerte a hercegnőt, és gyermekét. Állítólag feneketlen, nincsen alja. Így a közös emlékeik miatt, hogy ott éltek a vízparton, elnevezték Emlékek Tavának.  – Naruto meséje eléggé lehetetlennek hangzik. Bár nincsen kizárva, hogy nem igaz.

-          És, ki volt az a démon?  - léptem keresztül egy pocsolyát.

-          Akkoriban, több uralkodó család is volt. Az Uchihákkal együtt. Ők egy nagyon erős és veszélyes klán. Addig, míg ki nem haltak. Vagyis nem mind. Uchiha Itachi kiirtotta az egész családját, egyedül, csak az öccsét hagyta életben, Sasukét. Azt nem tudni miért, de életben hagyta őt. Itachi elszegődött egy úgy nevezett Akatsuki csapatba. Minden létező varázslatot magukénak akarjnak tudni. Erősek és veszélyesek.

-          És mi lett Sasukéval? – Az igazat megvallva nem tudom, miért érdekel ez engem annyira, de úgy érzem muszáj, tudnom, mi lehet vele.

-          Mi csak úgy nevezzük, hogy a Kígyó fia. Egy igen erős, és gonosz kígyónak a szolgálatában áll. A Kígyó, csak magáénak akarja tudni Sasuke testét. Az a kígyó tehet arról, hogy én és ő, több mint ötven éve egy szót sem váltottunk egymással. – Naruto idegesnek tűnt, a kezeit is ökölbe szorította.

-          Szóval te ismered ezt a Sasukét? – hírtelen értünk be egy faluba.

-          Ezt most inkább hagyjuk. Mindjárt ott vagyunk, ahova vinni akarlak. Gyere utánam, és maradj csöndben. – Nem szóltam semmit inkább, jobbnak láttam, ha hallgatok rá, és követem őt, akárhová is akarjon vinni.

Ahogyan elnézem egy faluban járhatunk. Kisebb faházak vannak minden hol. És egy főtér, ahol minden féléket árulnak, ennivalót, ruhát stb. Az emberek minket bámulnak. Biztosan a hajam miatt, hiszen azért a rózsaszín még is csak feltűnő. Az emberek összesúgtak, és én meghallottam pár szót.„ Néz az ott Haruna hercegnő nem”?

Naruto még mindig csak haladt előre. Végül megtorpant és megállt az egyik háznál. Úgy látom valaki tüzel, mert füstöl a kémény. Az Uzumaki ment előre, én pedig követtem őt. Az ajtó, valami nádszerűség lehetett.

-          Hahó! Van itthon valaki? – Léptünk be a házikóba. Úgy látszik sehol senki. A kis szobaféleségben, az ajtó mellett volt ablak, azalatt pedig egy szék. A fal túloldalán egy asztal díszelgett. Az ajtó másik oldalánál pedig két szekrény foglalt helyet. Nem értem. Tüzelnek, és meleg van, de hol van a kandalló? A szoba a fa miatt barna volt. Úgy látom, itt még nem találták fel a festéket.

-           Naruto, te meg mit keresel itt, és kit hoztál magaddal? – Jött elő egy függöny mögül körülbelül hatvan éves idős hölgy. Láthatólag meglepődött, hogy itt vagyunk. Engem alaposan végigmért apró mandula szemeivel, és arcán megdöbbentség volt látható. Ezt nem értem.

-          Akae asszonyság, csak, hogy végre elő bukkant. Nagyon fontos lenne, hogy beszéljünk! – Fakadt ki a szőkeség.  

-          Kölyök, te meg milyen sületlenségeket hordasz már megint össze? – Az öreghölgy, olyan százötven centi lehetett. Hosszú ősz haja hátul be volt fonva. Egy piros kimonot hordott. Már évek óta senki nem hord ilyet Japánban. Fura.

Az idős hölgy elém állt, és még egyszer szemügyre vett, ahogy elnéztem.

-          Foglalj helyet, kishölgy. – tessékelt le. A talaj is meleg. Velem szemben ült le Akae, Naruto pedig mellém. – Mondd Uzumaki fiú, mi ok miatt kerestetek fel engem?

-          Az a helyzet, hogy Sakuának szüksége lenne valami más ruhára, mert ez vizes, és ráadásul felhívná magára a figyelmet is. – Akae csak összeráncolta a szemeit, majd elment egy gyertyáért, és meggyújtotta, majd elém tette.

-          Honnan jöttél? – kérdezte meg tőlem.

-          Tokióból. – Válaszoltam, majd a gyertyát néztem.

-          Még nem hallottam Óziban ilyen nevű városról vagy faluról. – Tűnődött el.

-          Én, nem igazán gondolom úgy, hogy idevalósi lennék. – hajtottam le a fejemet.

-          Mesélj, hogy milyen az, ahonnan te jöttél. – Legalább valami értelmes kérdés.

-          Hát én a huszonegyedik századból jöttem. Ahol hatalmas épületek, autók, vonatok, metrók vannak. Boltok vannak, ahol ruhákat ételt, és más használati tárgyakat lehet kapni. A számítástechnika belepte az egész világot. Ma már a telefon, a tévé, a notebook stb. jelent mindent. E nélkül szinte senki sem él már meg.

-          Érdekesen hangzik. – A rókafiúnak már csak az hiányzott, hogy a nyála csorogjon. Viccesen néz ki.

-          Értem. Szóval mégis csak beigazolódik a legenda. – Ezt nem értem. Milyen legenda?

-          Legenda? – kérdezett rá Naruto.

-          Te most hallgass! – Parancsolt rá, még én is megijedtem egy kicsit.  – Kishölgy, most elmesélek neked valamit. De előtte még, hogyan kerültél ide?

-          Ez az, amit én sem tudok. Naruto húzott ki egy tóból és …

-          Milyen tóból? – szakított félbe.

-          Nem igazán tudom már. – gondolkodtam el.

-          Naruto? – nézett rá Akae

-          Az Emlékek Tavából anyóka. Éppen úsztam mikor észrevettem benne, ott sodródott és..

-          Emlékek Tava? – lepődött meg Akae. A kimonójából elővett egy képet és elém tette. Egy lány volt rajta, aki pont úgy nézett ki, mint én? Ez, hogy lehet?

-          Na de! – lepődtem meg. – Ez a lány pont úgy néz ki, mint én!

-          Igen. Ő itt Haruna hercegnő. Nem volt nála drágább teremtés a földön. Sajnos már nagyon régen elvesztettük őt, vagyis azt hittük mostanáig. – Kínos csönd.

-          Várj, ti azt gondoljátok, hogy én vagyok ez a lány? – Narutóra néztem, aki csak bambán bámult rám. Látszólag fel sem tűnt neki a hasonlóság. Hol a képet, hol engem nézett, majd a fejét csóválgatta összevissza. 

-          Tényleg, észre sem vettem eddig, hogy te és a hercegnő ugyan úgy néztek ki. – ért fülig a szája.

-          Ez mit jelentsen. Én nem vagyok ő! – Akadtam ki. Az anyóka csak csitítgatott, és intett, hogy nyugodjak meg. Visszaültem a helyemre, és megpróbáltam nem felrobbanni.

-          Most elmesélek nektek egy igen hosszú történetet. Ami Haruna életéről szól. – Biztosan azt a történetet akarja nekem elmondani, amit Naruto is. Nem igazán akarom hallani kétszer, előre is felfogtam az értelmét.

-          Naruto már mesélt a hercegnő és a démonról, akik szerették egymást.

-          Az meglehet. De az a mese, ami róluk terjed, nem az igazi történetük. Valójában az egész teljesen máshogyan történt. Biztos vagyok benne, hogy amit most mondok, mindkettőtöknek új lesz. És Sakura legalább megérted, hogy miért is vagy te egy hasonmás. – egy, egy hasonmás? Ez vajon mit jelenthet?  

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés