Halk suttogásra riadtam fel Sasori és Gaara hangja tisztán kivehető volt, ahogy a tasli is, amit egyik adott a másiknak. Aztán apa mély maci hangja, ahogy rászól a fiúkra. Olyan fura volt. Mit keresnek a szobámba, és miért érzem magam ilyen furán? Kezem lassan megmozdult a testem mellett és a pocakomra siklott. A szívem egy pillanatra megállt. A hasam visszahúzódott. Amint tudatosodott bennem kipattantak a szemeim és fellendültem ültemben, de megszédültem és visszazuhantam.
- Csak óvatosan a hírtelen mozdulatokkal! – suttogta anyu, aki szorosan az ágyam mellett ült.
- Ho-hol vannak a gyerekeim? – kérdeztem remegve. Mindenki másfelé tekintett. – Hol vannak? – teljesen kiakadtam.
 Nem rémlett semmi a szülésről. A fájdalom tudata bennem élt, aztán a sok ápolónő körülöttem, de más semmit.
- Nincs semmi bajuk. – nyugtatott meg anya.
- Meddig aludtam? – kérdeztem még mindig remegve.
- Másfél napot. Sok vért vesztettél a szülést követően. De a babáknak nincs semmi bajuk.
- Látni akarom őket, látnom kell őket. – suttogtam miközben kitakaróztam.
- Te tudod a legjobban, hogy ilyenkor még nem nagyon kéne mozgolódnod. – ugrottak oda a férfiak, hogy visszatartsanak.
- El az utamból! – sziszegtem. Egyik lábamat kicsúsztattam az ágy szélére, de ahogy mozdult úgy rögvest össze is rándultam a kis terpeszben. Majdnem síró görcsöt kaptam a fájdalomtól.
- Mégis mit gondoltál? Két babát hoztál a világra, akik szép fejlettek. – korholt meg. Visszahúztam a lábam nagy nehezen.
- Anya könyörgöm, szól valakinek, hogy hozzák őket ide! – suttogtam rekedten, a tekintetem könnyekkel telt meg. A nő felállt és kisétált a szobából. Gaara leült oda ahol anya ült, Sasori az ágyra apa pedig visszatelepedett a fotelbe ahonnan az imént állt fel.
- Ügyes voltál Saku. – mondta öcsém.
- Bár a frászt hoztad ránk, de tény, tényleg ügyes voltál. – értett egyet Sasori majd szorosan magához rántott.
- Bocsánat.
- Elképesztő unokáknak adtál életet Sakura drágám. Gyönyörűek és elevenek. Bár sokat sírnak. Biztos érezték a hiányod. – ahogy apu a szavakat kimondta elsírtam magam. Már az elején elszúrtam. Ahelyett, hogy minden percben mellettük lettem volna Csipkerózsikát játszottam majdhogynem két napig. De egészségesek, szépek és mind a ketten jól vannak. Ez egy kicsit megnyugtatta a háborgó szívemet.
 Épp hogy befejeztem a gondolataim mikor nyílt az ajtó és anyu tért vissza egy nővér társaságában. Anyu kezében egy kékpólyába bújtatott erősen kapálózó kisfiú bújt meg. Míg a nővérében egy rózsaszíntakaróba bugyolált csendesen gügyörésző kislány figyelt figyelmesen.
 Anya az egyik oldalamra lépet a nővér a másikra. Majd mindkettőjük rátelepedet az ágyamra és odafordították a piciket. Ahogy megpillantottak őket, remegve emeltem fel a kezem és végigsimogattam az arcukon. Nem voltak látomások. Mintha csak Sasukét láttam volna bennük.
 - Átveszi? – kérdezte a nővér halkan. A szavaitól nehezebb lett a szívem. Persze, hogy át akartam venni. De mi van, ha megfogom ezt a kis apróságot és összetöröm vagy baja lesz?
- Gyerünk édes! Menni fog. – dajkálta anyu a kispólyást miközben rám mosolygott. Hatalmasat nyeltem majd remegő kezekkel nyúltam a piciért.
- Csak nyugodtan! – mondta a nővér és a kezembe csúsztatta a nyugodt csecsemőt. A hirtelen súlytól a kezemben, picit megijedtem, de tartottam. A mellkasomhoz raktam az apróságot. A kicsi elégedetten helyezkedett el a karjaimba. A tekintettem elhomályosodott, ahogy néztem a kisimult, porcelánfehér rózsás kis arcocskát.
- Végre kint vagy. – zokogtam. – Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek. – mondtam könnyeimet nyeldesve. Egyik kezemre csúsztattam a csecsemőt, hogy a másikkal megsimogassam nyugtalan kisfiam fejét. – És téged is.
- Nos Saku… - telepedet le Gaara mögém. – Anya lettél.
 Mind a két picinek egy-egy puszit nyomtam a homlokára. Igen, anya lettem.

 Mika és Yuki március negyedikén látta meg a napvilágot, hajnali fél négykor, pontosan. A kisfiam negyvenkilenc centi volt, mikor megszületett és kettő kiló nyolcvannyolc deka. A kislányom viszont negyvenhét centivel és kettő kiló, hetvenhárom dekával jött világra.
A két aprósággal egy hetet töltöttem bent a kórházban.
 Sasori jött el a kórházba értünk. Két hatalmas gyerek hordozóval jött be kórházi szobámba. Az ablaknál álltam és épp a kisfiamat dajkáltam miközben az ágy közepén kisdeden alvó lányomat néztem. Már fel voltunk öltözve mind a hárman. A két picire kicsit nagy rugdalózót vettünk, de még ez elment. Sasorin egy fekete öltöny volt, fehér inggel és fekete nyakkendővel lábán olasz lakkcipő volt. Rajtam egy fekete legging és egy fehér, spagettipántos ruhácska, aminek alját csipkék szegéjeztek. Lábamra egy könnyű kis topánkát húztam.
- Gyere tündérem! – mosolygott Sasori a kislányomra majd lassan felemelte és az egyik gyerekhordozóba rakta. Amint elhelyezte és elrendezte megsimogatta a homlokát.
- Bár nem igazán emlékszem, de megmernék esküdni, hogy ez a kislány kiköpött édesanya. – mondta egy kis idő után.
- Valójában, én semmit nem látok magamból bennük. Mind a ketten az apjuk vonásait örökölték. – mondtam miközben oda sétáltam az ágyhoz majd elhelyeztem a másik hordozóban. Ráborítottam a kék kis maci mintás lepedőt és jól betakartam vele.
- Mi bánt húgi? – kérdezte miközben lehajoltam a bőröndömért.
- Hogy szerethetek ennyire két embert, akik annyira hasonlítanak arra az embere, akit én teljes szívemből megvetek és gyűlölök? – feleltem és térdemre támaszkodtam.
- A szív ügyei kifürkészhetetlenek. – ölelte át a vállam. – Meg aztán egy bölcs asszonytól hallottam egyszer, hogy a szeretet és a gyűlölet nem is tér el olyan nagyon egymástól. – vonta össze szépen ívelt szemöldökeit. Megvontam a vállam majd felálltam még utoljára megigazítottam a kislepedőt a gyermekeimen. Sasori a vállára csapta a bőröndöm, majd az egyik hordozót kézbe vette. Én felvettem a másikat majd elindultunk. Csak a recepciónál álltunk meg, hogy kikérjük a papírokat, a szülészem is oda jött sok szerencsét kívánt és újra gratulált majd tovább ment.
 Sasori fekete ford focus-sal jött el értünk. Berakta a csomagtartóba a bőröndöm majd hátra rakta Yukit. Aztán segített nekem. Míg én beültem hátra középen megfogta Mika hordozóját aztán óvatosan berakta mellém.
- Elférsz? – kérdezte bátyám szélesen mosolyogva.
- Úgy érzem magam, mint amikor régen anyuékkal mentünk nyaralni és veletek hátul ültem. De mint akkor most is kibírom.
- Rendben. – mondta majd becsukta az ajtót és beült előre a volán mögé. Indított majd haza hajtott. Az út sajnos jóval hosszabbnak bizonyult, mert baleset történt így vártunk egy ideig.  A kocsisorok alig-alig mozdultak, de én jól elvoltam hátul, cirógattam őket, beszéltem hozzájuk. Bátyám közben igyekezett nem nevetni rajtam.
Majd megérti, ha gyerekei lesznek. – gondoltam.
 Hamarosan átkerültünk a dugón és onnan semmiféle akadály nem állt köztünk vagy az otthonunk között.
 Ahogy menetközben néztem a piciket mosolyom egyre szelídebb lett. Yuki kis kezeivel szorongatta a mutató ujjam miközben Mika minden áron be akarta kapni a kezem. Ahogy így elnéztem őket akkor tudatosodott bennem, hogy én valóban, ténylegesen anya lettem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés