Február.
Mióta megkaptam a gyémánt nyakéket, egyszer sem mertem felvenni. Most azonban kénytelen voltam. Az esőcsepp alakú gyémántfaragványokat körülölelő fehérarany elegánssá tette az egyébként is szemet gyönyörködtetető ékszert. Ahogy a hideg fém a bőrömhöz ért, kirázott a hideg, és egyből Itachi ugrott be róla. Óvatosan simítottam meg a köveket, féltem, hogy a legkisebb érintéstől is kipotyognak a helyükről.

Az ajtó csapódására kaptam csak fel a fejem, egyből tudtam, hogy ki az. Csak Itachi közlekedik úgy a lakásomban, mint egy buldózer, csak ledózerolja a berendezési tárgyakat, azon kívül semmi probléma ezzel. Mire észbe kaptam rég a levegőbe voltak a lábaim, a karjaiba kapva cipelt el a nappaliig. Kábultságomban még köszönni is elfelejtettem.

Nemes egyszerűséggel ledobott a kanapéra, majd büszkén felmutatott egy lebennyel letakart vállfát. Ebben a hónapban először láttam a fogait.
- Az mi? – kérdeztem. Reflexből a nyakéket kerestem a kezeimmel, féltem, hogy máris elhagyom. Nehezen könyököltem fel a fehér kanapén, de felesleges volt – a nehéz vállfás lebeny azonnal visszaküldött a párnák közé.
- Ajándék! – jelentette ki egy ötéves kisfiú hangszínével.
- Elmondanád végre, hogy mégis mit tervezel? Először kiadod parancsba, hogy csak gyümölcsöt egyek, és vegyek fel csipkés alsóneműt, aztán felveteted ezt a nyakláncot, majd pedig hozzám vágsz egy szellemet! – fakadtam ki, de persze nem gondoltam komolyan. Csak ki kellett mondanom.
- Majd megtudod! Öltözz! – váltott vissza az antarktiszi modorára, ami olyan hideg, hogy még egy pingvin is megfagyna a közelében. A számat elhúzva kezdtem el vetkőzni, nem érdekelt, hogy néz, egy idő után ezt is meg kellett szoknom. Lekaptam az ujjatlant és a rövidnadrágot a testemről, majd óvatosan bontogatni kezdtem a szellemet. Egy gyönyörű és rendkívül ismerős ruhát takart a lepedőanyag.

Szinte suttogva kértem segítséget Itachitól, hogy felhúzza a zipzárt az egyberuha hátoldalán. A hajamat tartottam, amíg ő a hátamat, vállaimat simogatta, a dolga helyett. Képtelen voltam rá haragudni, hiszen rendesen meglepett, én már nem is emlékeztem arra, amikor úgy igazán először találkoztunk. Az ekrüszín selyemruha A alakját tartva súrolta a földet, egyszerű mégis gyönyörű volt, a lámpa fényében megcsillantak a mellrészen tanyázó kristályocskák, ezzel diszkófényt vetítve a falra. Ámulatba ejtő volt, és ha szabad ezt a szót használnom, tökéletesen állt rajtam.
- Tetszik? – kérdezte a morgás a fülem mellől.
- Emlékeztél erre! – suttogtam, de a csodálkozástól mintha a számat alig tudtam volna becsukni. A karjaival átkarolta a derekam majd a hasam előtt összekulcsolta a kezeit. – Most már elmondod, hogy mit tervezel? – kérdeztem a vállam felett elnézve, a szemeink találkoztak, így nem bírt már megtéveszteni. A válasz egy néma bólintás volt.
- A családom minden évben tart egy farsangi bált az üzlettársak, közelebbi rokonok, barátok részére. Ez a bál ma lesz, és természetesen mi is a meghívottak listáján vagyunk, mint a következő klánvezetők. – Csak sóhajtottam, majd óvatosan lefejtettem a kezeit rólam.
- Csak a sajtó tudja így, a rokonaid nem fogadtak el – mondtam szomorúan. Hiszen hogyan is lehetne egy Hyuuga az Uchihák nagyasszonya? Már azzal is elárultam a saját klánomat, hogy másik klánbelivel vagyok együtt, arról nem is beszélek, hogy uchihajeles cuccok is vannak a lakásomban dögivel.
- De anyuék igen, és elsősorban ők a döntéshozók, nem pedig a klán legalja, aki még a középkori viszályokat emlegetik. – Beszéd közben megsimította az arcomat, az ujjai az államat megemelték, ezzel kényszerítve, hogy a szemeibe nézzek.
- Köszönöm – csak ennyit bírtam kinyögni a sírás határán. – Minek fogunk beöltözni? Gondolom nem parasztasszonynak és halásznak… - próbáltam feldobni a hangulatot, kiszakítani ebből az eufórikus nyugodtságból, hiszen ez nekem egy kissé zavarba ejtő volt.
- Jól tippeltél, Hinata. Különlegesebbet találtam ki – mosolyogott rám valami kifacsart módon. Ha eddig nem is, most elkezdthettem félni. – Szépség és a Szörnyeteg. Ismerős, nemde bár? – mutatta fel az ujjai közé csíptetett DVD-t, ami három napja eltűnt a szobámból. Azonnal fülig pirultam, hiszen a Disney-mese volt a kezében. – Ha segítesz megcsinálni a hajam, veszek neked még egy gyémánt nyakéket.

Kezelhetetlen. Ez volt az egyetlen szó, ami Itachi loboncára ráillett jelenleg. Valami erős zselét hozott, amivel aranyos kis kócokba kellett állítanom a haját, mint valami kóbor kutya, úgy nézett ki, de nem mellesleg nem állt neki ez olyan rosszul. Ráadásul az elegáns öltöny remekül kiegészítette ezt a lezser, szinte már „pimaszul” kinéző hajkoronát.

Aztán én következtem. A hajamat valamennyire begöndörítettük, majd az előrehulló, folyton a szemembe lógó oldalsó tincseket hátrafogtuk. Egy halvány tusvonalat feldobtam, majd a tükörbe nézve egyetlen dolog jutott az eszembe: úgy nézek ki, mint Belle japán kiadásban.

A kocsiban ülve nem szóltunk egy szót sem egymáshoz, azt sem tudtam, hogy merre és hova megyünk, teljesen rábíztam magamat. A gondolataim kellően lefoglaltak, egész úton az elmúlt két hónapon merengtem. Hiszen akárhogy is nézzük, az év első hetén lelepleztem magam, többé már nem Nebáncsvirág volt Japán legjobb balett-táncosa, hanem Hinata Uchiha. Legalábbis, jelenleg ez a nevem. Aláírtuk az „esküvői” iratokat, és ténylegesen át kellett vennem az Uchiha vezetéknevet. És jelenleg mi vagyok a „trónörökösök”.

Aztán persze kirobbant a sajtó-botrány, hogy nem lehetek vérbeli Uchiha, és biztosan nem a „semleges” emberek közül jöttem, van klánom, és akár én is lehetek a vezetője annak. Tagadtuk az egészet, de fogalma sincs a médiának, hogy mennyire beletrafált.

Neji az egészbe belement, könnyen beadta a derekát, sőt támogatta a dolgot, és még Sasukéval is sikerült valamilyen üzleti kapcsolatba lépnie – hiszen Sasukééké a cég, és mivel már az ő nevén van, egymaga ítélkezhet. Arról viszont nem tudok, hogy miről szól ez a kis kapcsolat, de ezeket szerintem jobb figyelmen kívül hagyni.

Január közepén pedig megkezdődtek a tárgyalások apám ellen. Neji és én egy oldalon álltunk, Hanabi viszont ellenezte a cselekedeteinket, és a bizonyítékokat is megpróbálta szabotálni. Kiderült, mindez azért volt, hogy ne Neji kapja meg a céget – ami egyébként egész jól ment –, hanem ő legyen az egyedüli tulajdonos. Mivel Neji most az irányítás, Hanabit egész egyszerűen lefokozta.

A tárgyalást megnyertünk, és pontosan, ahogy Mikoto-san megjósolta, nem mertek ellentmondani az Uchiha klánnak, és mivel a Hyuuga is belekeveredett – valahogy megúsztam, hogy ne derüljön ki a sajtó előtt a származásom – szinte lehetetlen volt, hogy Hiashi megússza a börtönt. Rengeteg okirat hamisítás, adócsalás, és egyéb finomságok szóltak ellene az erőszakos viselkedése mellett. Aztán az is kiderült, hogy drogozott is. Meghökkentett, mert ezt azért tényleg nem gondoltam volna róla.

Február közepén, még Valentin-napon Naruto megkérte Ino kezét, aki heves „Igen, igen, igen, Szerelmem, Babukám, Mindenem!” kiáltozással döntötte le a lábairól a kivételesen komoly szőkét. Az egész eddig volt vicces, utána Narutót vitték a kórházba agyrázkódással. De Ino megkapta a gyűrűjét és egész nap vigyorgott, mint valami töklámpás.

Gaara és Kiba a barátnőikkel karöltve visszatértek a fővárosba, és elkezdtek dolgozni valami lemezkiadónál, ahol Gaara végre kiengedhette az alkoholtól és cigarettától rekedtes, de vérlázítóan jó hangját, míg Kiba felvételeket csinál az audio-cuccokkal, vagy mikkel. A két lánnyal pedig nagyon jól összebarátkoztunk a hármas kis fogatunkhoz ők is hozzácsapódtak.

Sakura hasán megultrahangozták, és kiderült: keresztfiunk lesz. Sasuke egész nap Sakura körül legyeskedik, mint valami szakács-inas-szobalány egyszemélyes keveréke, csak most kezdte igazán felfogni, hogy apa lesz, és Sakura nem meghízott, hanem a közös gyermeküket hordja a szíve alatt. Sakura pedig öt percenként vagy sír, vagy hisztizik, vagy nevet, mint valami becsiccsentett lányka, esetleg szappant rágcsikál, és az egész Disney-mese gyűjteményemet oda kellett adnom neki, mert ő nem hajlandó animéket vagy filmeket nézni, mert azok megijeszthetik a kicsit.

Itachi pedig nagyon megváltozott. Sokkal türelmesebb, kedvesebb, vidámabb, és élénkebb lett, de magát nem meghazudtolva továbbra is megvan a bunkó, jeges modora, és a bizarr humora. Csak ezeket a tulajdonságokat a közelemben takarékra veszi, míg mások közelében csak még durvábban hasznosítja. Néha nem árt fegyelmezni őt sem. 

Miután Nebáncsvirág megszűnt létezni, egy részem elpárolgott vele együtt. Többet nem szabadot a maszkomat felvennem, és picsogni az alatt – erősnek kellett lennem, és nem mellesleg az Uchihák soha nem bocsájtanák meg, ha szégyent hoznék rájuk. Így nekem is változnom kellett. Itachi modorából tanultam, próbáltam kemény és higgadt lenni, kevesebbet pirulgatni – ami csak Itachi közelében nem ment. Megváltoztatott, segített, hogy ne maradjak olyan félénk és szerény, megtanultam kiállni magamért. Hanabit is elég kemény szavakkal osztottam le. És a legjobb az egészben? Egyáltalán nem bántam meg, hogy olyanokat vágtam a fejéhez. Azért volt egy pillanat, amikor bocsánatot akartam kérni, hogy nem gondolom komolyan, de Sakura meggyőzött, megérdemelte a kis béka.
Sokkal felszabadultabb lettem, mertem viccelődni és már az sem zavart, ha Itachi öltözés közben bámult – mert jogos, én is őt figyelem olyankor. Már nem voltak álmaim, idióta metaforáim az élet egyes dolgaira, megpróbáltam két lábbal a földön állni, ami egyesek szerint túl jól is sikerült.

És legfőképp? Nem hittem abban, hogy egy pakli kártya megváltozathatja a sorsomat, nem mentem vissza Chiyo-baahoz, hiszen ő csak egy babonás, egész nap füstölőket pockyként fogyasztó nénike, semmi varázsereje vagy egyéb természetfeletti ereje sincs. Hogy találkoztunk Itachival az nem annak a nevetséges jóslatnak volt köszönhető, hanem egyszerűen így kellett lennie. Úgy is találkoztunk volna a ruha próbán, szóval hülyeség volt ez az egész jósnősdi. A sorsomat én irányítom, és ebben nem akadályoz meg senki és semmi.

Egy kifakult táblát láttam elsuhanni mellettem, majd hamarosan a kocsi is fékezett. Az út idefelé majdnem két óra volt, így nyolc környékén már sötétedett. Viszont a fás erdőségek és az a tábla rendkívül ismerős volt, holott tudtam, soha nem is jártam itt. Deja vum volt. Amint leparkoltunk Itachi-san kisegített a kocsiból, és mint egy igazi úriember, a kezét nyújtotta. Elfogadtam.
- Minden évben új helyszínt választunk a bálnak, hát, most ide sikeredett. Szépség, üdvözöllek a Nara Dreamlandben! – konferálta fel Itachi. Egy pillanatra a tüdőmbe szorult a levegő, majd észrevettem, minden olyan, mint az álmomban, csak… vidámabb.

Az ösvényeken több pár andalgott, de én a sárgára vezettem Szörnyetegem, aki készséggel követett. A színek mintha megújultak volna, az egész park fényárban úszott, a park élt. Az ösvény menti műnövények szabályosan mosolyogtak, végre valaki van itt, és őket sem hanyagolja el! Keveset mondok, ha mesebelinek nevezem ezt a csodát.

Ugyan egyetlen játékot sem bírtak beindítani, de mindegyik ki volt világítva, a porcelánkészlet már nem volt olyan nyomorult állapotban, de még mindig elég repedezett volt a szélük. A távolban a hullámvasút fénylett a sötét éjszakában, még innen is látható volt a sárkányalak a kocsik elején. Aztán a körhintó! Már az ösvényen is csodálkoztam, de hogy a daliás paripámmal is találkozzam, aki megmentett Narutótól! Szegény lovat legszívesebben magammal vittem volna, de mozdíthatatlan volt, de mintha örült volna nekem, legalábbis a szemei ezt súgták – vagy azt csak képzeltem. Végighúztam a kezemet a paci nyakán, és egyáltalán nem bántam, hogy az hideg, így volt tökéletes.
- Köszönöm – sutyorogtam a ló barna füleibe.

Aztán nem sokára Itachi arrébb is rángatott a paripámtól, és elvitt a családja üzlettársaihoz bemutatni, és nekem egy bájvigyorral kellett szajkóznom „Örülök, hogy megismerhetem!”. Sokáig nem találkoztunk olyanokkal, akiket én is ismerek, de kétségkívül egy Monaco nevű nő vitte a pálmát.
Monacónak hosszú szőke haja, dús keblei, darázsdereka és telt ajkai voltak, nem mellesleg üres feje. De japánul folyékonyan tudott.
A nő kóros Itachi-fanságban szenvedett, egyből a nyakába ugrott, holott férjezett asszony hírében állt, kebleit Szörnyetegem hátának dörzsölte és úgy tekergett körülötte, mint a borostyán az oszlopokon.
- Jaj, alig ismertelek fel ebben a göncben, édes! – nyávogta a harmincas éveinek végén járó asszonyság. Már én szégyelltem magam miatta! – Nem akarnál eljönni velem valahova a napokba, amíg itt vagyok? – kérdezte. Itt volt az, amikor kikapcsoltam az agyamat és csak hülyemódon bólogattam, ha kérdeztek. Itachi szemei segítségért könyörögtek, de úgy döntöttem, nem adok neki még kegyelmet.

Tíz perc múltán Itachinak sikerült elszabadulnia Monacótól, és Szörnyetegem végre visszatalált hozzám.
- Monacót egy mondat jellemzi igazán: A férje neve Rodrigo, ő pedig egy Ribillió. – Nevetnem kellett az idióta megfogalmazáson, de egyetértettem vele.
- Sakura volt a kreatív, igazam van? – kérdeztem még mindig fuldokolva, kezemben egy pohár pezsgővel.
- Az ő gyereke, nem vitás – koccintott velem Itachi.

Miután kiismerkedtük magunkat, még egy kívánságom volt. A horror házat elég egyszerű volt megtalálni, hála a gigantikus Frank’n Steinnek, aki egy-egy időközönként vizet köpött a járdára. Poénnak jó volt, de elég gusztustalan, még ha csak víz volt is. Azonnal az eszembe villantak az álmom emlékei, és ami elsőként lejött: ugyanolyan kemény Itachi-san mellkasa, mint az álmomban.

Tovább andalogva számos szarkofágjából kikelő múmiát, koporsóból kiugró Drakulát és gyermekeit, vérfarkast és csontváz-indiánokat láttunk, akik még zenéltek is nekünk. Igazán jópofa volt, holott ijesztegetésre készítették ezeket a figurákat.

Sakura és Sasuke viszont megleptek minket. Vérszívónak ötöztek, és bizonyára előre kilestek minket, mert alaposan ránk hozták a frázt. Sakura jót nevetett, ezzel kivillantva éles szemfogait. A ruhája ízléses volt, ugyan elég mély dekoltázzsal rendelkezett, de a fekete csipke kicsit takart belőle, a piros alapszínű ruhán pedig hol fekete, hol fehér csipke volt varrva. A hasánál a ruhaköltemény kibővült, így szépen eltakarta gömbölyödő pocakját. Sasuke haja hátra volt zselézve, ő is rendelkezett szemfogakkal, és az öltöny igazán fess Drakulává tette. Együtt azonban mégis hátborzongatóan néztek ki, de kétség kívül jól állt nekik.

- Látom, ti is megvagytok – szólalt meg Itachi a Szörnyeteghez méltó hidegvérrel és fegyelemmel a hangjába.
- Kezdtünk már hiányolni titeket – mosolygott a szemfogaival Sakura. – Jó érzés volt kiijeszteni a lelket belőletek.
- Igazán kedves – szólaltam meg, majd pedig aprót boxoltam a vállába. – Maradjunk inkább az ölelésnél.

Az utunkat együtt folytattuk, beszélgetve, nevetve haladtunk a hullámvasút felé, ahol egy kisebb színpad, amolyan porondféleség volt felállítva. Fugaku már amellett várakozott, zavartan igazgatta a nyakkendőjét, egészen addig, amíg az a hatalmas, Big Bent ábrázoló kartonóra le nem ütötte az éjfélt. A klánvezető méltóságteljesen hajolt meg a közönsége előtt, bár mosoly nem terpeszkedett az arcán, a szemeivel és a szavaival fejezte ki az örömét, hogy mindenki elfáradt erre a kis partira.
- Az est fénypontját azonban nem nekem kell bejelentenem. Madara Uchiha, kérlek, fáradj a színpadra! – Egy bozonthajú öltönyös pasas lépett fel Fugaku mellé, majd reszelős, mély hangján a mikrofonba szólt.
- Aki ismeri a hagyományokat, az már tudja, miért éppen ezen a helyen tartjuk meg az éves bált. A helyet csak akkor vesszük igénybe, ha új vezetőt avatunk, és nem csak a média miatt, hanem ténylegesen, az új klánvezető pár lesz. Mint nagybácsi, ideje bejelentenem, hogy az idősebb unokaöcsém megtalálta párját, és most Szörnyetegként rejtőzködik a sorokban… - a többi szót már nem hallottam. Az agyam kikapcsolt, a szívem dübörgött a helyén. Ez a Madara Uciha rólunk beszél, Itachiról és rólunk.

A testem remegett, a kezeim Itachi kézfeje után kutattak, félve néztem fel rá, aki határozott vonásokkal bámult a színpadra. Valamire várt.

És az a valami a reflektorfény volt, a szemembe világított a sárgaszín fény, miközben Itachi maga felé fordítva csókolt arcon, majd, mint valami angol lord, féltérdre ereszkedve, de még a szemembe nézve kérdezte meg:
- Hozzám jönnél feleségül, Hinata? – A hangja mély és határozott volt, a teste mégis merev, de az arca tisztára piros volt. Úgy tűrt hátra egy tincset a szeméből, mint valami ideges kamaszlány. Az öltönye zsebéből szinte remegve vette elő a kis, fekete dobozkát, amiben a családi gyűrű volt. A fehérarany karikába egy fekete gyémánt volt, az oldalába pedig dőlt betűvel volt belevésve: Uchiha. Látszott, hogy régi, mégis gyönyörű volt. Ezután már csak Itachi szavai taglóztak le jobban: - Szeretlek, Szépség! – Az arcát kissé elfordította, de a pír még ilyen kissé homályos fényben, és ilyen helyzetben is tökéletesen látszott rajta.
- Mondd újra! – szóltam halkan, mégis határozottan. Mást nem is bírtam kinyögni, a testem ólomnehéz volt, és ezekre a szavakra vártam karácsony óta. Azt hittem, csak én érzek így, és több napig bántam, hogy kimondtam ezt a bűvös szót. De nem kellett volna aggódnom, ráadásul az aljadék tudta is, mire várok, mit akarok.
- Hinata, Szeretlek – mondta a szemembe. A szívem hatalmasat dobbant, és egyből a nyakába ugrottam.
- Köszönöm – ez volt az utolsó szó, amit sikerült kinyögnöm, mielőtt megcsókoltam volna. A körülöttünk lévő tömeg hangja eltörpült, csak mi léteztünk ebben a dimenzióban, és nem is érdekelt miket kiabáltak nekünk.


December.
Az esküvőt hóesésben tartottuk, és ugyan a menyasszonyi ruhámban majd meg fagytam – mivel az egész hátamat csak a fátyol takarta – mégis, az volt a legjobb nap az addigi életemben. Itachi különösen jól nézett ki, szerencsére viszont az ő haját nem vágták le. Az enyém jelenleg a nyakamig ért, olyan volt, mint régen. És egyáltalán nem bántam.

Tél lévén, Afrikába mentünk nászútra. Egyiptom gyönyörű hely, a kultúra is színes, gazdag, ráadásul majdnem itt vannak a legjobb és legnagyobb hotelek. Olyan egzotikus volt az egész, tevegeltünk, láttuk a piramisokat és még kobrashowt is néztünk. Mondjuk, ott rossz ötlet volt az első sorba ülni, úgy menekültem meg, hogy Itachi háta mögé bújtam, aki nemes egyszerűséggel leköpte a kígyót. Sörrel. Az állatnak biztosan megártott az alkohol, és utána össze-vissza szédelgett, a gazdája sem tudta, mi üthetett belé.

Viszont a legszebb mégis Luxor volt. A királyi sírok, a Karnaki templom, ráadásul az a tipikus arab piac! Az volt a legszuperebb, bár elég meglepő volt látni, ahogy kis krokodilokat árusítanak. Ráadásul a Níluson is hajókáztunk, én pedig non-stop azt figyeltem, melyik fadarab a drabális hüllő. Itachi – magához hűen – tökre nyugodtan lógatta a kezét a vízbe, annyira melege volt. Szerencsére, csak tíz kilométerre, az Asszuáni-gátnál voltak a krokik – de ez engem akkor sem nyugtatott meg.
A szálloda pedig full-extrás volt. Vízibár, konditerem, masszázs-kupon – amit én a kedve férjemnél váltottam be –, tengerre néző szobák, éttermek a szállodában, ahol ingyen kajázhattál, még japánt is találtunk, sőt orosz, thai, olasz, francia és még kínai is volt! Meg még úgy tíz másik, amikre már nem emlékszem.

Két hétig voltunk oda, és mire visszaértünk, Sakura már a második csöppséggel volt várandós, Ino pedig térden csúszva könyörgött neki, hagy legyen ő a keresztanya. Apropó, Ino. Májusba tervezik az esküvőt, és már minden erejével arra készül. Kitalálta – az óceánparton lesz, a mólón, és rengeteg virággal, olasz zenével, francia borokkal és minimum tíz menyasszonnyal.

Neji már kétszeresen apuka lett, Karin mellé még egy kislányt dobott le nekik a gólya, a neve Sasame. Karin folyton babázik vele, de a kislány még csak járni sem tud. Sasame pont ugyanazon a napon született, mint Sasukéék első gyermeke, Daichi. Az anyukák már házasítanák őket, mert ezt biztos a sors akarta így, viszont ennek az apukák nem igazán örülnek.

Hanabi pedig, megpróbált önállósodni, és végül mégis a családi cégnél kötött ki. Neji a pártfogásába vette, és most szegény húgom – akivel azóta remek a kapcsolatom – folyton a bátyókánknak ugrál. Néha már Tenten szólja le ezért a férjét.

Végül pedig, apu a börtönben marad még egy pár évig. Anyám azóta sem került elő – nem mintha vártam volna, csak… reménykedtem. Bár, hülye dolog volt, de mindegy.

Uchiháék felől pedig, minden rendben. Csak néha a rokonság a túl sok.

Itachi meg én jól megvagyunk, és imádunk egymás nyakán csüngeni, nem hagyni dolgozni a másikat, és gyakran már Karin vagy éppen Sakuráék szólnak hozzánk, hogy ne most nyalakodjunk. Röviden ennyi.

Félelmetes, hogy már a huszonnegyedik életévemet taposom, és lassan már harmadik éve vagyunk együtt, és a házasság második évét éldegéljünk. Kérdezték tőlem: nem kapkodtuk mi ezt el? Erre a válaszom mindig ugyanaz marad: Rohadtul nem. Minek vártunk volna, ha tudjuk, hogy a Nagy Ő előttünk áll? Semmiért. Szóval igen, ennyi vége a történetemnek, ami egy idióta fogadással és egy jósnővel kezdődött. Nincs már mit mesélnem, Hinata Uchiha voltam, és remélem, boldog évek várnak rám, mint klánvezető, és jövendőbeli anyuka.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés