Feszengve ültem a hosszú, piros ruhás ébenfa asztal egyik felén, miközben hallgattam a jókedvű ismerősök meséit a télről. Uchiháék rokonsága majd’ meghaladta az ötven főt a nagymamától kezdve a harmad unokatestvérekig. Én majdnem a főasztali részen ültem Itachival szemben, Sakura mellett. Mivel Itachi az idősebb, ezért ő ült az apja mellett, míg mellettem másik oldalról Mikoto foglalt helyet, hogy szemben legyen a férjével. A nőknek itt szinte mukkanni sem szabadott, vagy legalábbis nem voltak túl bőbeszédűek. Sakura meg kissé pipa volt rám, hála a tegnapi kis telefonbeszélgetésünknek, így még köszönni sem akaródzott neki. Ezek szerint ők még nem tudják – és ez felettébb megnyugtató volt.

Inkább az evőeszközöket vizslattam. Bal oldalt egymás mellett „csak” három villa, míg jobb oldalt két kanál és három kés foglalt helyet. Mind ezüstből volt, szép kidolgozással, nem mellesleg az uchihajel is ott virított mindegyiken. Ha annyi fogás van, mint amennyi eszköz, én degeszre fogom enni magam. Bár, mi van, ha Sakura főzött? A szemem sarkából láttam, ahogy édesen mosolyog Sasukéra, de azért úgy gondoltam, nem árt az óvatosság vele szemben. Akkor inkább koplalok.

Félve néztem fel Itachira, aki non-stop engem fixírozott azokkal a gyönyörű szemeivel. Azonnal ki is pirultam, de próbáltam érdektelenséget színleli. Ő a pasim, természetes, hogy le sem bírja venni rólam a szemeit. Bizonyára jól szórakozott magában, hiszen a szája széle néha-néha felfelé görbült.

Lassan az ebéd is tálalásra került. Sok pincér és pincérnő robbant be az ajtón, a kezükben az ezüsttálcán mindenféle földi jóval, kecses, de gyönyörű táncot leejtve. Uchiháék nagyon értenek a pompához – ha másban nem is, ebben legalább biztos lehettem. Közvetlen elém rakták le az ünnepi sushit – amit nem mellesleg én dobtam össze még ma, és ebből kifolyólag drabális tekercsek lettek –, majd Fugaku egy gyors beszédet mondott a karácsonyról – azt bezzeg nem tudta nem kihagyni, hogy ez nem egy „ősjapán” ünnep – és utána mindenki nekieshetett az ételeknek. Én csak a sajátomból mertem enni egy keveset, meg a levesből, amit Mikoto-san készített.

A több mint tízfogásos ebédnek lassan vége lett. Éppen a pudingot túrtam a kanalammal – amit ráadásul Tehénke csinált – sonkadarabkákra vadászgatva, amikor Itachi intett egy pincérnek. Furcsán néztem rá, de hamarosan kézhez is kaptam az intézkedésének az eredményét.

- Kisasszony, az úrfi azt kívánja, hogy válasszon egy bort, amit ketten elfogyaszthatnak. Kérem, kövessen.

Felhúzott szemöldökkel pillantottam felé, mire csak intett, hogy menjek. Lassan kifújva a levegőt felemelkedtem, majd egy gyors meghajlás után – ezzel kifejezve a hálámat – elindultam a kimonós pincér mögött. Szerintem csak a főház tagjai vették észre a távozásomat – hiszen a beszédet még a lejárón is hallottam. A díszes, cikornyás mintákkal kifaragott korlátba kapaszkodva haladtam egyre lentebb a ház szívébe – a borospincébe.

A sötét, mégis hangulatos, borostyánnal benövesztett szekrényekben ezer meg ezerféle palack helyezkedett el, különböző évjáratokból a világ legcifrább helyeiről ideexportálva. Kissé zavarban éreztem magam, és egyből ötféle típust találtam, amit szívesen fogyasztanék el vele. Aztán nagy nehezen sikerült választanom – az ausztrál Shiraz tűnt a legjobbnak.

A törékeny üveget szorítva baktattam fel a lépcsőn Itachi szobájához. A találkozás előtt még kisimítottam egy tincset az arcomból, majd kopogtattam a kemény fenyőajtón. Szinte csak résnyire nyílt ki az, de a csuklómat elkapta valaki és azonnal be is rántott, majd le is kapott.

Itachi ajkát megharapva vettem rá arra, hogy elengedjen. Szinte abban a minutumban eltoltam magam tőle, és érdeklődve néztem szét a volt szobájában – ahol eddig még sohasem jártam.

A falak színe a naplementéhez hasonló árnyalatú volt, az ablak melletti részen – ahol napfény semmi nem jutott be hála annak a hatalmas fenyvesnek – pedig egy-egy kisebb-nagyobb hollóalak szállt. Teljesen Itachi-hangulata volt a helyiségnek. A fekete plédes ágy felett több száz könyv ült, az csoda, hogy maga a polc nem szakadt le alattuk. Ahogy láttam a címeket inkább fantasy, sci-fi könyvek lehettek, kivétel nélkül fekete borítóval. A sötétbarna már-már fekete íróasztalon csak néhány ceruza és toll, illetve egy-egy régi tankönyv foglalt helyet. Az elsőt felkaptam, és szinte azonnal le is raktam. Különböző típusú lőfegyvereket és késeket, szamuráj kardokat taglalt, és egyáltalán nem érdekelt, hogyan a legkönnyebb a földre küldeni, vagy komolyabb sérülést okozni egy nindzsának. Még egy tévé is volt a szobában, de az a szokványos, plazma képernyős cucc volt, nem nagyon érdekelt. Viszont a szekrények ajtajára rengeteg kép volt felragasztva, amitől persze azonnal kényszert éreztem arra, hogy az összeset végigmustráljam.

A legelsőn Itachi és Sasuke voltak még kicsiként, a mini-Itachi az öccse kezeit fogva totyogott a tornácon az alig a lábán álló Sasukéval. Mind a kettő vigyora a fülééig ért. A következő képen a család volt, vagyis, a szűkcsalád. Mikoto-san a két fiát ölelgette a fűben térdelve, míg az apuka fölöttük tornyosult, de azért neki is felfelé görbült a szája széle. A harmadik képen már gimnazistás volt Itachi, és a barátaival volt egy képen. Kis időbe telt, mire kisilabizáltam a már túl dizájnos kanjikból azt, ami oda volt írva. Akatsuki. Akatsuki? Hogy mi van? Ez a rakás, vígan vigyorgó tökkel ütött? A vörös hátán egy szőke loboncos, egy csuda-piercinges srác karba font kezekkel, a nyakában ül egy kékhajú lány, egy kékbőrű a majdnem a kamerában van, és bemutat a készüléknek, egy növényjelmezes srác a kis csapat bal oldalán üldögél, míg egy fedett arcú egy kaszás pszichopatával verekszik, egy maszkos pasi pedig Itachit ölelgeti, aki vigyorogva, csintalanul néz farkasszemet a kamerával. A furcsa az, hogy még a verekedőknek is mosoly ül a szájuk szélén.
- Ez… ez most komoly? – mutattam rá csodálkozva a képre. Ettől a bandától rezeltek be a tanárok, ezektől a mitugrász kiskölöktől? Komolyan, a lány a legfélelmetesebb.
- Ez a kép még másodikban készült. Nem ez a végleges formánk, az utolsó két évben már egyikünk sem hordott egyenruhát – fogta meg a vállam Itachi, majd ő is megszemlélte a képet. – Úristen, ha ezt most a többiek látnák – kuncogott fel halkan.
- A tanárok komolyan féltek tőletek, vagy csak nagyobb figyelmet kaptatok náluk? – kérdeztem érdeklődve.
- Is-is. Tudod, mikor olyan edzőnk van, aki ki nem állhatja az összes kollégáját, ráadásul nyugodtszívvel enged be minket a tanáriba, azzal a címszóval, hogy csinálhatunk akármit, csak ne legyen túl feltűnő? Melyik ember nem használná ki az ilyet?
- Hagy tippeljek. Kakashi-sensei volt az, igaz?
- Um, talált. Csak mi Kak’shinak hívtuk, ő meg vissza, majmozott minket. Ennyi a történet.
Csak bólintottam, jelezve, hogy megértettem, tovább néztem a képeket. Enyhén mellbe vágott, amikor a gimnáziumi önmagam köszönt vissza a szekrényről.

Azon a képen Sasuke és Sakura ölelkeztek, Naruto valahogy a vállaikra támaszkodva emelkedett feléjük – vagy egy zsámoly volt alatta –, Ino a jobb sarokból ordított, gondolom Narutónak, engem meg Sakura a csuklómnál fogva húzott bele a képbe, míg a háttérben a hatalmas cseresznyefa alatt Shikamaru horkolt Temari ölében.
- Hát ez meg honnan van? – kérdeztem döbbenten, Itachi szemeibe nézve.
- Még Sasuke adta úgy… nem emlékszem, mikor – döntötte félre a fejét. – De elég vicces kép, szóval kiraktam a szekrényemre – vagy mert Sakura követelte. Már túl régen volt, és minimum három éve nem voltam a szobámba többet két napnál, szóval, ez már ideragadt.

Itt lezártnak is tekintettem a témát, majd az utolsó képhez fordultam, aminek… csak a helye volt meg. A cellux-nyomok ott maradtak a bútoron, így kérdés nélkül, számonkérően fordultam a pasim felé. Ha ezt elrakta előlem, biztos valami olyan… amihez nekem semmi közöm.
- Tudod… - kezdte volna magyarázni.
- Ne, nem kell – mosolyodtam rá végül. – Gondolom, van okod arra, hogy elrakd előlem. Nem érdekel, hogy mi volt oda kiragasztva, majd ha te úgy látod, megmutatod. Nem erőltetem.
- Köszönöm – suttogta a nyakamba, miközben a karjaival átkarolta a derekam, ezzel magához húzva.

Az orra elé dugtam a bort, amit velem hozatott.
- Inkább igyunk! – csak megrázta a fejét, majd elengedett. Az egyik üvegpolchoz fordult, ami az ablaka mellett volt – és ami sikeresen el is kerülte a figyelmemet –, majd arról halászott le egy-egy poharat. A szájával valahogyan sikerült kioperálnia a dugót a palackból – hiába ajánlgattam, hogy megcsinálom én, csak ne ejtse el a poharait –, és azonnal töltött is kettőnknek. Egymás szemeibe nézve koccintottunk, de én csak egy kortyot ittam, most nem igazán kívántam – hiába volt isteni az itóka.

Leraktam az asztalra a borocskámat, majd nemes egyszerűséggel eldőltem az ágyon. Kényelemes, puha matrac volt benne, de mikor valahogy helyezkedés közben begyűrtem a plédet, ami az ágyneműt takarta, majdnem elkapott a röhögő görcs. A paplan egy sailor moonos huzatba volt belebugyolálva. Itachi, amikor ezt észrevette, csak a tenyerével támasztotta a kezét szégyenében, miközben hörgő hangon lekiabált az öccsének.
- Sasuke! – Egy pillanatra a lentről felhallatszó halk csivitelés abbamaradt, majd lassú léptek zaja visszhangzott az emeleti folyosón. Amikor az ajtó előtt abbamaradtak a zajok, nagy levegőt vettem. Aztán, mikor Sakura a hosszú, combig felvágott barbierózsaszín ruhájában berúgta az ajtót egy „hajime” felkiáltással, kibuggyant belőlem a röhögés, ahogy a két jövevényből is. Csak Itachinak nem volt kedve velünk vidulni.
- Abbahagyni – szólt ránk, de mikor ránéztünk, csak újabb löketet adott nekünk a nevetéshez. A mindig komoly, nyugodt Itachi képére volt írva az ideg – az a csoda, hogy nem robbant fel. – Komolyan, öcskös, minek kellett ezt?
- Kellett neked éjjelre kint maradnod! Tudtad, drága Hinata, hogy a kedvenc bátyuskám tegnap nem ért haza úgy,hmm, ma ebédig? – szólt Sasuke nyájasan hangsúlyozva a szavakat és a képembe hajolt. Elkezdtem azon gondolkozni, hogy egy nagy gyerek, hogy lehet várományos apuka.
- Tudom – mosolyodtam rá –, mivel nálam töltötte az éjszakát. – A döbbenet kézzel is tapintható volt a szobában, de csak azért, mert bevallottuk, hogy együtt voltunk, utána gyorsan megváltozott a hangulat. A szerelmesek ördögi vigyort és sokatmondó pillantásokat váltottak egymással, nem hiába voltak férj és feleség, azonnal megértették, hogy mire gondol a másik, ellentétben velünk. Csak sasolhattunk.
- Más szóval – szólalt meg fondorlatosan Sakura – lefeküdtetek, igaz? – kérdezett rá nyersen. Azonnal hajtövig vörösödtem, de igen, lényegében ez igaz. Lányos zavaromban a kezeimet a mellkasomhoz szorítva, félénken néztem fel Itachira, aki a vállamnál fogva magához húzott, és bólintott egyet. Úgy gondolom, ez a válasz kielégítette a kíváncsiskodókat.
- Oh, igen, igen, igen! – skandálta Sakura fáradhatatlanul, miközben vígan boxolgatott a plafon felé. – Látod Drágám, meg-mond-tam! Én nyertem a fogadás, és ezért megveszed nekem azt a gofrisütőt! Hahaha, a győzelem édes íze! És ebben az évben ez a százhatvankettedik nyertes fogadásom, sorozatban! – örömködött egymagában. Sasuke erre csak elhúzta a száját.
- Jajj, ha azzal fog hadonászni…! – motyogta, és őszintén elkezdtem sajnálni. 

- Amúgy pedig, nem azért volt ott Itachi, amiért ti gondoljátok – beszéd közben a hangom el-elcsuklott, hiába próbáltam kontrollálni, nem ment. Úgy döntöttem, éles kanyart váltok a párbeszédben és felvilágosítom őket a történtekről, hiszen mégis csak a barátaink, legalább ennyi bizalmat érdemelnek. A szemembe könnyek gyűltek, ahogy próbáltam nem visszaemlékezni, de nem adtam meg magam a megkönnyebbülésnek, ki kellett tartanom. Itachi felém kapta a fejét, az íriszeiből tisztán ki bírtam olvasni a kérdést „Biztos, hogy ezt akarod?”, de megpróbáltam ezt figyelmen kívül hagyni. – Tegnap apá… vagyis, Hiashi átjött hozzám. Berúgott. És megvert – vagyis, erőszakosan viselkedett velem szemben, mert Hanabi bemesélt neki valamit, és… - nem bírtam tovább, a hangom beszéd közben pedig folyamatosan vékonyodott, hiába akartam érzelemmentesen eldarálni nekik az egészet, a végére gondolom nem is lehetett érteni. A térdeim remegtek, a szemeimet marták a könnyek, de végül inkább csak a borért nyúltam, és lehúztam egyben az egészet.

Csak ezután mertem Sakura szemébe nézni. Ő a szája elé kapta a tenyerét, miközben az arcán gurguláztak lefelé a könnycseppek, míg Sasuke szó szerint lefagyott, még levegőt venni is elfelejtett, ahogy láttam a privát kis könnyfátylam mögül.
- Hinata – zokogta halkan Sakura –, mégis miért nem szóltál erről legalább nekünk előbb? Akkor én sem viselkedtem volna úgy az asztalnál, ahogyan. Ráadásul, hogy Hiashi? És Hanabi? Az ég szerelmére mégis csak a húgod! Hogy tehette? – kérdezte a plafon felé fordított fejjel, majd szorosan megölelgetett. Ekkor volt az, amikor már én sem bírtam tovább, zokogva bújtam az ölelésébe.

A két fiú csak sóhajtozva állt az ajtó mellett, teret adva heves érzelmi kitöréseiknek, miközben panaszkodtak egymásnak. Itachi mondókáját pont meghallottam.
- … és túl érzékenyek, azt ki ne felejtsük. – Az egyik kezemmel lenyúltam az ágyra kotorászni, majd egy sailor moonos párnát kitapintva, lendületből hozzávágtam a kedvesemhez. Sikeresen eltaláltam a kobakját. – Köszönöm, Hinatácska – villantotta meg felém az ezerdolláros mosolyát, de én nem tudtam viszonozni ezt, még mindig Sakura vállain bömböltem, így csak annyira futotta, hogy elegánsan bemutassak neki. Csak megrázta a fejét, és egy légpuszit küldött felém, ezért cserébe.

Tíz perccel később már nem maradt víz sem a testünkben, annyira kiszáradtunk, szóval inkább hozattunk még egy palackkal ebből az itókából, és beszélgettünk.
- Amúgy, nem szeretnétek eljönni ma egy kicsit szórakozni? A plázába megyünk Inoékkal találkozni. Ha gondoljátok, velünk tarthattok.
- Uhm, rendben – bólintottam rá gondolkodás nélkül. – Kell egy kicsit a szőkék társasága.
- Te egyre gonoszabb vagy! – mutogatott rám vádlóan Sakura.
- Volt kitől tanulnom – böktem oldalba Itachit. Sasuke csak mosolygott a bátyja savanyú arckifejezésén. – Viszont még el kell intéznünk valamit, igaz? – néztem fel rá, mire csak egy bólintást kaptam válaszul.

Egyenes gerinccel, remegő végtagokkal ültünk Itachival uchiháék nappalijában. A hely maga úgymond elég „japános” volt, hiszen a falon festett tapéta feszült, amin színes ruhás, villódzó szemű gésák adták elő táncaikat. A bútorok „európaian” antikok voltak, nehézsúlyú világbajnokok a kategóriájukban. A helyiségben sok félig leégett gyertya és füstölő volt, de mindezzel együtt kellemes, sőt bódító illatokkal volt telített a levegő. Hihetetlen volt a számomra, hogy ilyen jól összepasszírozták a különböző kultúrákat, és mégis ilyen filmbe illő lett az egész végeredménye.

A legfélelmetesebbet viszont kihagytam: Fugaku merev tekintettel figyelt minket, így belénk fagyasztva a szavakat, bármit is akartunk volna közölni a klánvezetővel, én legalábbis meg sem mertem mukkanni. Mikoto-san ugyan próbált finomítani a kínos helyzeten, várakozó pillantásaival próbált minket a beszédre sarkallni. Egy perc néma csend múltán Itachi nem bírta tovább.
- Tegnap Hinata és én együtt töltöttük az éjszakát – A magabiztos hangjától és magától a mondat jelentésétől azonnal lángba borult az arcom. Amikor felnéztem, Mikoto-san csillogó szemeivel találtam szembe magam, míg Fugaku nem reagált különösebben semmit sem.
- Na, végre! Tudod, Hina-chan, Sakuráéknak is el kellett ezt mondani, mert… valami hü… - nem bírta folytatni a férje hideg szemeitől – szóval mert a protokoll ezt megköveteli. Legyetek boldogok! – A két szülő már készült felállni, de Itachi intett, hogy még maradjanak. Nagy levegőt vettem, majd belekezdtem az alaposan átbeszélt mondókába.
- Az önök segítségét szeretném kérni az apám elleni perben. – Tudtam, hogy ez a mondat azonnal meggyőzi őket a maradás kérdése felől, így némi hatásszünet után folytattam a megkezdett beszédemet. – Tudom, hogy ki tudná vágni magát, de ez nem az első alkalom, hogy kezet emelt rám, ráadásul bizonyítani is tudnánk, hogy alkoholista is, sőt, több dokumentum is ellene szól – hála a bátyámnak és a kutatgatásainak. És nagyon szépen kérem önöket, segítsenek ebben – hajoltam meg a klán vezetője és felesége előtt. Azonnali válasz nem érkezett, ezért kezdtem pánikolni, úgy voltam vele, ha nem látom, biztosan könnyebb is lesz. Csak füleltem és vártam – rábíztam az egészet Itachira.
- Érdekes, Hiashi Hyuugát börtönbe küldeni? – kérdezte Fugaku-san, de valahogy éreztem a hangján, hogy mosolyog. – Mit találtál ki, Itachi?
- Azzal remekül be lehetne védetni Hinatát, ha végre felfedné magát a közönsége előtt egy balettelőadás közben, hiszen az arcán lévő zúzódásokról elég könnyen meg lehet állapítani, hogy nem az ajtót fejelte le – darálta el a lényeget a barátom.
- Mikor lesz előadás, drágám? – kérdezte rögtön Mikoto-san, mire én felemeltem a fejem, majd elmondtam, hogy a következő hét közepén lenne.
- És még esetleg, apám – kezdett bele Itachi – arra is gondoltam, ha azt mondanánk, hogy Hinata a klán tagja, vagyis…
- Vagyis a feleséged, értem. – Erről a kis csavarról nem is hallottam, így azonnal elpirultam, és csodálkozva néztem fel Itachira, aki határozott, égető tekintettel szemezett az apjával. A kezével átkarolt, és magához húzott, mint valami védelmező. A pulzusom ettől totálisan az egekben száguldott.
- És ezzel ő lenne az úrnő, és akkor az uchiháknak sem mernének nemet mondani, ráadásul, ha Neji Hyuuga is mellénk áll… – gondolta végig a dolgokat Mikoto-san.
- Gondolkodom az engedélyen – motyogta Fugakut és intett, hogy mehetünk. Hatalmasat sóhajtva léptem ki Itachi oldalán a folyosóra.

- Ez egy határozott fél-igen volt – mosolygott rám Itachi.
- Köszönöm, nagyon köszönöm, Itachi-san! – pusziltam meg az arcát. Annyira örültem, hogy ennyire bizakodik, és az egészet már nagyon le akartam zárni magamban, holott csak két napja történt az egész banzáj. Elegem volt ebből a kínos, kifordult szituációból, hiszen, könyörgöm, mégis csak az apám volt – mert mostanra ez a mondat sem érdemel jelen időt.
- Szívesen, Hinata – simogatta meg a fejem, mire úgy éreztem itt az ideje kimondanom. Csak hogy hallja, mert sejtem, hogy már ő is rájött.

Már a gondolatba is belepirultam, de próbáltam határozottabban és tisztán kiejteni – vagyis kidadogni azt az egy szót, amit már hónapok óta a szemébe akartam mondani. Hallania kell, és muszáj lesz kimondanom, bármilyen furcsa is.

- Sze-szere-szeretlek! – mondtam ki olyan hangerővel, hogy még a folyosó is beleremegett. A kezeimet ökölbe szorítottam, és az ajkamat rágcsáltam félelmemben, hogy mit fog válaszolni. Eszméletlenül kínos volt ezt megtenni, már inkább szégyenemben pirultam, mintsem zavaromban. A szemeimet továbbra sem mertem kinyitni, így nem láthattam teljesen Itachi reakcióját - csak a válasza segíthetett volna.
- Tudom – suttogta egy kellemesen mély hang az ajkaimba, majd pedig óvatosan, szinte játszva csókolt meg. A kezeivel átfonta a derekamat, én pedig karjaiba kapaszkodva tartottam magam, nehogy elájuljak izgalmamban. Ilyen érzéki és bódító csókot még soha, senkitől sem kaptam, olyan volt, mintha méz olvadt volna szét a számba.

Csak sajnos egyszer minden csodának vége szakad, az oxigénhiány miatt váltunk el egymástól, de ő továbbra is ölelt engem. A homlokomat az övének döntve pihegtünk, éreztem, ahogy a forró lehelete csiklandozza a nyakamat, és ahogy a kezei simogatják a hátamat. Rendkívül jólesett, megnyugtató és romantikus volt a helyzet egyszerre, sőt izgalmas is. A testemben vígan szambázott a vágy, és nem kis erőfeszítésbe került sivítva nem a nyakába ugrani.

A pláza parkolója teli volt – mint mindig. Ugyan egy fekete hóember a lift mellett szobrozott de egyéb rendkívül divatos karácsonyi díszek nem voltak itt – szerencsére. Viszont amint kiléptünk a lift ajtaján, azonnal az üzletek forgatagába csöppentünk – mint valami párhuzamos dimenzió. A nők ész nélkül vásároltak, egyes boltok már bőven kifogytak a portékáikból, míg a férfiak a gyerekeikkel üldögéltek a túlzsúfolt padokon, sajnálva sorstársaikat és saját magukat. Egy-egy gyerek azon vitatkozott, hogy melyik Mikulás az igazi a plázában lévő hat felállított műhely lakói közül.

Az egyik kávézó üvegablaka mögött fedeztük fel a gerlepárt, amint éppen egymás ajkait tisztogatták meg a tejszínhabtól. Itachinak támadhatott valami ötlete, ezt bizonyította az arcán letelepedő gúnytól tocsogó mosoly. Megkopogtatta az üveget, és elégedetten figyelte a szétrebbenő szőkék szikrázó pillantásait. Én csak belekönyököltem a bordái közé, majd behúztam a kávézóba, mint anya a rossz gyereket.

- Legközelebb szólhatnátok is! – mordult ránk Ino, a szőke-duó szőkébb fele.
- Ott a feltételes mód – vágta hozzá nyugodtan Itachi-san, majd kortyolt egy jó nagyot a fekete kávéjából. Én inkább beletemetkeztem a gőzölgő forró csokoládémba és szemügyre vette a helyet.

A kávézóban különböző egzotikus díszek – többek között egy-egy pálmafa, üvegfallal elkerítve, akvárium az egyik sarokban, a fejünk felett lelógó liánokba csimpaszkodó majomplüssök és egyéb csecsebecsék voltak –, valamint méregdrága italok és koktélok kapták a főszerepet. Az ember csakis az érdekes kirakat és a hangulatos helyiségért jár be ide, majd rendel egyet, és csak később szembesül vele, hogy itt viszont nem annyi meginni egy csésze kávét, mint a két sarokkal arrébbi benzinkúton. Két hónappal ezelőtt, mikor Sakuráék ráleltek a helyre, ők is ebbe a hibába estek, mint a többség, és a „ne csak mi szívjunk” alapon bepaliztak minket, és az egész baráti társaságukat, talán csak Shikamaruék háztartása élte túl a nullák fogyatkozását. Mindezek ellenére a szívünkhöz nőtt a hely, van, amikor az egyik pincérnőt is meghívjuk egy-egy sütire, ő meg alapból tíz százalék kedvezménnyel viszonozza a kedvességet.

- Talán le kéne ugrani valahova kikapcsolódni. Mit szólnátok az uszodához vagy a jégpályához? – kérdezte Ino, miközben a villájával kalimpált, majd pedig bekapott egy falatot a joghurtos süteményéből.
- Melyik napra gondoltál? – szólt közbe Sakura vigyorogva, az alkoholmentes Mojitóját iszogatva. 
- Szerintem, a most péntek tökéletes lenne – vigyorgott Naruto. Szilveszterkor akár a tűzijátékot is megnézhetnénk a jégpályáról, és egy köpésre van a központtól.
- Jó parasztos köpésre – ércelődött Itachi, mint mindig, ha Naruto bármit is mondott.
- Abbahagyni! – sikította hisztisen Sakura. Hosszú monológot kezdett a bántalmazásokról és a lelki egyensúlyról, amit persze mindenki hallgatott, de senki nem fogott fel. Az érzelmi világa eléggé labilis lett az utóbbi időben. Én inkább csak hallgattam, és kissé megböktem a kedves barátom, hogy most tényleg ne szóljon vissza, mert robban a vulkán, és még nemhogy kereszt, saját gyerekünk sem lehet.
- Nyugi, Sakura, befogták – mosolyodtunk rá Inóval, miután meguntuk a lelki zűrök okait, mire a rózsaszín lehiggadni látszott. Lassan kifújta a levegőt, majd inkább visszafordult az italához, és mi pedig csendesen beszélgetni kezdtünk az érdektelenebb témákról, míg a fiúk roppant izgalmas eszmecserét folytattak a sportokról. A szokásos Messi-Ronaldo párharc, mintha csak a feleségeiken csatároznának.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés